Muzsika 2004. április, 47. évfolyam, 4. szám, 20. oldal
Várkonyi Benedek:
Színek, szögek, formák
Próbaszünetben Sylvain Cambreling francia karmesterrel
 

- Ön egyszerre tradicionalista és újító. Rendkívüli mértékben tiszteletben tartja a szöveget, azaz a leírt kottát. A Debussy - darabok próbáin megfigyeltem, hogy igen aprólékosan dolgozik, viszont egyetlen ütemen belül is rengeteg ötlete van. Melyik felfogás áll önhöz közelebb?

- Nagyon hű vagyok ahhoz a szöveghez, amely előttem van. A partitúrában - jelen esetben a Debussyében - minden egészen pontosan le van jegyezve. Megpróbálom úgy eljátszani, ahogyan ő leírta. Megszólaltatni a szöveget - ez a hagyomány. Ugyanakkor a fülemmel dolgozom, vagyis ha jó zenekart dirigálok, meghallgatom, amit javasolnak. A Fesztiválzenekar jó. A szöveget sokféleképpen el lehet játszani. Arra törekszem, hogy egzakt legyen, vagyis pontosan az szólaljon meg, ami le van írva. De a képzeletemet is használom. Így csinálunk költészetet, és így jön létre a játék öröme.

- Tehát amikor elkezdi egy darab próbáját, először a zenekar alakítja ki a hangzást?

- Igen, de közben én is javasolok valamit: tempót, frazeálást, dinamikát - anélkül, hogy egy szót is szólnék. Bizonyos dolgokat ütéssel, pálcával, kézzel is meg lehet valósítani, legalábbis változtatni lehet rajtuk. A ma reggeli próbán például átjátszottuk az egész Ibériát, megállás nélkül. Pontosan azért, hogy lássam, miként reagál a zenekar. Először is azt tapasztaltam, csakugyan el tudják játszani elejétől a végéig; persze akadtak hibák, de eljátszották. Másodszor azt láttam, hogy nagyon gyorsan reagálnak a kézmozdulataimra. Erősen hiszek abban, hogy egy mozdulat hangzást tud létrehozni. Azután lehet csiszolni rajta: elmagyarázom, miért akarom ezt és ezt a hangzást, lehet foglalkozni a részletekkel, megteremteni az egyensúlyt, a különböző hangszerek együttműködését. De hangsúlyozom, nagyon hiszek a mozdulatokban. Hiszem, hogy egy mozdulat artikulációja, nagysága, íve, élessége különleges hangzást hozhat létre. Már az első fél óra végén érzem, hogy a zenekar tud﷓e erre nagyon gyorsan reagálni, vagy sem. Ez egyrészt intellektuális munka, másrészt sok múlik az érzékenységen, a fizikai kapcsolaton.

- Ön sok zenekarral dolgozott. Mindig ilyen könnyű megteremteni a kapcsolatot, vagy vannak nehezebb esetek? Egyáltalán, mitől függ ez?

- Erre elég nehéz válaszolni; ha azt mondom, soha nincsen problémám, akkor nyilvánvalóan túlzok. Az sem igaz, hogy mindig könnyen megy. Mindenekelőtt tisztelem a zenekart. Muzsikusnak lenni nehéz. Abban a pillanatban, ahogy belépek a próbaterembe, arra gondolok, olyanok ülnek szemben velem, akik szeretik a mesterségüket. De lehetnek magánéleti problémáik, mert egy zenekar csupa individuumból áll: az egyiknek fáj a foga, a másiknak a feleségével vagy a gyerekével van baja. Én imádom a zenét és a mesterségemet. Szenvedélyesen csinálom, akár nagynevű, akár ismeretlen a zenekar. Az érdekel, a zenészek készek-e adni. Nagyon ritka, hogy nem sikerül kontaktust teremtenem - ez persze a műsortól is függ. Úgy érkeztem ide, mint francia karmester; a műsor egy része francia zeneszerző művei- ből áll, tehát a zenészek azt mondják: azt ismeri, jól tudja, erről nincs vita. Ha sokkal nehezebb zenéről van szó, más lehet a helyzet. Meglátjuk, hogyan boldogulunk Kurtág György zenéjével. Próbálom majd ugyanolyan módszerrel megközelíteni; adódhatnak nehézségek, hiszen nagyon modern darabról van szó, különleges szókinccsel. Az is előfordulhat, hogy a zenészek a hangszerük technikája ellen játszanak. Olyankor meg kell próbálni meggyőzni őket. Ez bizony bonyolultabb lehet. De hagyományos repertoárt játszva - és számomra Debussy még az - elvileg nincsenek nehézségeim.

- Amikor elővesz egy darabot és megnézi a partitúrát, van már elképzelése róla, vagy előbb gondosan áttanulmányozza a művet? Esetleg vállalja a kockázatot, és meghallgatja nagy karmesterek felvételeit is?

- Az általam előadott művek legalább fele igazán modern, vagyis mai. Évente tizenöt-huszonöt bemutatót tartok, azokból tehát nem készült felvétel. Nincs is rájuk szükségem. Amikor elolvasom a partitúrát, hallom a zenét, sőt a színeket is. Ez az állítás talán elbizakodottnak tűnhet, de így van. Ötvenhat éves vagyok, és már nemigen hallgatok felvételt. Tanulóként, fiatal karmesterként rengeteget hallgattam a legkülönbözőbb előadásokat, de most már megvan a saját olvasatom; amikor előveszem Debussyt, nem kell meghallgatnom. Olyan partitúrák ezek, amelyeket kívülről ismerek, tudom, hol vannak a problémák, mit lehet így vagy úgy elérni. Néha előfordul, hogy kedvtelésből meghallgatok ezt-azt, a kollégáim felvételeit, de ez alig-alig változtat saját elképzeléseimen. Úgy dolgozom, hogy újra és újra elolvasom ugyanazt a szöveget, akár százszor is. S mindig találok benne újat.

- Vagyis amikor rátalál egy gondolatra, elképzelésre, akkor már nemigen változtat rajta?

- Nem. Számomra, bármit vezényelek is, mindig létezik egy vezérfonal. Ez pedig az áttetszőség - akár Verdiről, Wagnerról, Debussyről, Mozartról vagy kortárs zenéről van szó. Az áttetszőség maga a szöveg. Talán mert francia vagyok, elsősorban a tisztaságot, az artikulációt, a finomságot, a központozást tartom fontosnak.

- Előfordul, hogy amikor más karmestertől valami érdekeset hall, azt mondja: ez igen, és megpróbál valami hasonlót?

- Hogyne. A barokk muzsika elôadói nagy jelentôséget adtak annak a kornak, ezért az utóbbi huszonöt-harminc évben kissé másképp kezdtük olvasni és hallgatni a bécsi klasszikus zenét is. Ez tagadhatatlan tény, még ha nem mindenki ért is egyet vele. Ha megértjük a barokk zenét, Bachot, sőt a Bach előtti kort egészen Gluckig, nem hagyhatjuk figyelmen kívül mindazt, ami a barokk zene előadásában történik. Vagyis az artikulációt, azt, hogy vibrátóval vagy anélkül játszunk, vagy variáljuk a vibrátót stb. Tehát ezen a szinten akkor sem hagyom figyelmen kívül azt, amit a nálam "barokkabb" karmesterek csinálnak Mozart zenéjében, ha megvan a magam világos elképzelése arról, milyen lehet Mozart. Mivel most nagyon sok kortárs zenét adok elő, igen fontosak az árnyalatok. Számomra különbség van a piani-piani-piani-piani-pianissimo, vagyis az öt p és a három p, a két p, a mezzopiano, a mezzopiano poco più, a forte, a két, a három és az öt f között. A kortárs zenében mindez igen fontos. Az ilyen finomságokat minden repertoárban fölhasználom. Ez számomra szórakozás. Ugyanakkor sokat foglalkozom a színekkel. El lehet dönteni, hogy egy darab például csak színek változásából álljon. Fontosak a vonások: egy hegyes vagy legömbölyített szög, csak egy görbe, egy egyenesekből összeálló görbe - mindazt, ami a modern zenéből jön, fölhasználom minden zenében. Néha efféle dolgokat hallok a kollégáimnál is, csak másképpen; ilyenkor azt mondom: aha, ő is színekkel dolgozik. Engem ez érdekel, mert a szín teszi élővé a zenét. Közben hű maradok a szöveghez, és próbálom úgy átültetni a valóságba, ahogy leírták. De nincs minden leírva, még Mozartnál sem. Létre kell hozni.

- Természetesen nem lehet mindent beleírni egy kottába, és ebből nehézség adódhatik: ott a szöveg, benne leíratlanul sok lehetőség. Hol húzza meg a határt aközött, amit megtehet, és amit már nem?

- Az előadás lényeges kérdése: meddig szabad egy karmester vagy előadó, és mikor kezdődik az árulás. Ez nagyon nehéz. Mégis találunk viszonylag egyszerű korlátokat. Például ha egy Gluck-darabot Csajkovszkij-vibrátóval játszunk, ez épp olyan hiba, mintha hamis hang szólna. Az is hiba, ha Bruckner szimfóniáit úgy adjuk elő, mintha a tizennyolcadik században írta volna őket. A két f nem ugyanaz Mozartnál és Wagnernál. Mozartnál nincs öt p. Ezek nem előadási árnyalatok, ezek hibák. Itt az embernek nagyon szigorúnak kell lennie saját magával szemben is. Természetesen minden művész - zongorista, énekes, karmester - belevisz valamit az előadásába a saját életéből. Ha valaki depressziós korszakában van, hajlamos lesz ara, hogy a szomorú zenét még depressziósabban játssza. Ha valaki lázas állapotban van vagy hiperaktív, hajlamos lesz arra, hogy a scherzókat és prestissimókat túl gyorsan játssza. Ez része az előadó életének. Az előadás szabadsága és a helyesség közötti határ nagyon rugalmas.

- Sokszor említi a kortárs zenét, és ezen a budapesti hangversenyen is szerepel egy részlet Kurtág György Brácsaversenyéből. Ő köztudottan nagyon szigorú. Tanácskozott vele, vagy beszél vele rendszeresen? Vagy épp úgy gondolja, hogy az előadáshoz ez egyáltalán nem szükséges?

- Kurtág Györgyöt nagyon jól ismerem. 1980-ban Párizsban játszottuk A boldogult R. V. Truszova üzenetei című művét az Ensemble InterContemporainnel, ekkor hangzott el először Magyarországon kívül. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Amikor be kellett volna mutatnunk, lemondtam a hangversenyt, mert úgy véltem, kevés próbát kaptunk ahhoz, hogy úgy adjuk elő, ahogy ő akarta. Ennek nagyon örült, azóta is sokszor fölhív, és azt mondja: akkor megmentettél. Innen tudom, hogy ő mennyire precíz. Azóta több darabját is vezényeltem. Ez a mostani fiatalkori alkotás, 1954-ben írta. Még igen közel áll Bartókhoz és Debussyhez. Jól illik az Ibériához, itt is a színnel kell dolgozni. Nem nehéz mű, de már benne van Kurtág rendkívüli érzékenysége. Nem okvetlenül szükséges, hogy jelen legyen a próbán, mert a szöveg viszonylag tiszta. Vele próbálni nem egyszerű, kötélidegek kellenek hozzá. De ha az ember nagyon jól ismeri, szívesen elfogadja. A kortárs zeneszerzőkkel való kapcsolat néha igen fáradságos, nehéz, olykor idegesítő, de mindig rengeteget lehet tanulni belőle. Kurtág tudja, hogy itt vagyok, és előadom a darabját - azt mondta, minden rendben.

- Tehát bízik önben...

- Azt hiszem, igen, én pedig bízom a szövegében.

- A próbán az volt az érzésem, hogy önnek rengeteg időre van (vagy volna) szüksége. Néhány óra alatt egyetlen Debussy - darabot vett át. Egy Mozart - szimfóniához mennyi próbára volna szüksége? Két órára vagy két hétre?

- Ez is nehéz kérdés. Ha repertoárdarabról van szó, például a nagy g﷓moll szimfóniáról, két óra is elegendő lehet, ismerjük a hangokat, a ritmust, a dallamot. Ha több mint két óra áll rendelkezésünkre, akkor eltarthat akár két hétig is. Vannak zenék, amelyeknek soha nincs végük, amelyeket a zenészek és a karmesterek egész életükben játszanak. És egész életükben fölfedeznek bennük új dolgokat. Bizonyos művek határtalanok. Vegyük például a mostani Debussy-darabokat. Átvettük, nagyjából megvannak a hangok és a ritmusok. A részletekhez soha nem lesz elég idő, mert azon mindig lehet dolgozni, hogy megtaláljunk egy színt, egy triangulumütést, mely egy harmonikus akkordot hangsúlyoz, hogy kidolgozzuk egy oboa és egy klarinét kettősét. Most úgy érzem, elegendő az idő, persze még jobb volna kétszer ennyi. De nem vagyok nyugtalan. Főleg, ha olyan zenekarról van szó, amelynek kedve van ehhez. Amely hamar megérzi, hogy színekkel, költészettel, misztériummal kell dolgozni. Ehhez jól kell ismerni a dolgokat. Minél inkább belemegyünk a részletekbe, annál szabadabbak leszünk. Egy karmester legnagyobb öröme az, ha nem kell vezényelnie. Ha hagyja, hogy magától szólaljon meg a darab. Ám ennek sok munka az ára. Én megteszek mindent, hogy a hangversenyen ne kelljen vezényelni. Mert a hangokat a zenészek keltik életre, ők játszanak. Én csak sugalmazok, javaslok.

- Salzburgban a Figaro házasságának recitativóit csembaló helyett szintetizátoron játszotta. Nem túl nagy merészség ez? Mi volt a szándéka?

- Ezt vállalom. Az operákban már mindent megcsináltak a rendezésben, mindent láttunk. Ami a zenei felfogást illeti, hallhattunk már nagyon romantikusat, nagyon barokkot és nagyon modernet is. De a recitativo minden esetben ugyanaz: csembaló vagy fortepiano, és egyszer csak roppant banális konvencióban találjuk magunkat, bármilyen a rendezés. Ez nagyon régóta bosszant. Sok Mozart-operát vezényeltem, és mindig magam kísértem a recitativót csembalón. Amikor legutóbb a Figarót adtuk elő Christoph Marthaler rendezővel, akit nagyon jól ismerek, és akivel sok közös előadásban vettünk részt, azt mondtam, most valami mást szeretnék a recitativóval. Ha egyszer modern a rendezés, legyen az a recitativo is, amelyben Mozart nagyon korszerű volt. Ez nem Pergolesi recitativója, és nem Gluck recitativo accompagnatója, nem is Monteverdié. Ez sokkal közelebb áll a valósághoz, közelebb a színház beszélt nyelvéhez. A megvalósításban mindig visszaléptünk. Találni akartam valamit, hogy a közönség újra meglepődjön, vagy azt érezze, csakugyan modern nyelven szólnak hozzá. Kitaláltunk egy személyt, akit "recitativistának" neveztünk el. Nemcsak szintetizátoron játszik, hanem sok más hangszeren is, és így valójában minden recitativo más és más helyzetet teremtett. Tehát a darabnak mindig más és más kísérete volt, de csembaló soha. Akadt olyan jelenet is, amelyet egy sörösüveg kísért. Minden lehetséges volt, ami arra kényszerített, hogy újra hallgassuk a recitativókat. Hogy ne csak megtörténjen, ne mondjuk azt: ez kezd unalmassá válni, mikor jön már a zenekar. Ez persze nem recept, csak erre a produkcióra szólt. És minden Mozart-operánál, melyet ezután fogok vezényelni, fölteszem majd a kérdést: hogyan játsszuk a recitativót.

- Ön vezényelte már Schubert Winterreiséjének azt a változatát is, amelyben zongora helyett kisebb zenekar működik közre. Erre miért vállalkozott, ez is valamiféle újítás akart lenni?

- A változatot Hans Zender írta, komponált előadás. Kortárs zenei együttesre készült. Zender nagyon jól megmagyarázza: történeti előadás nincs, kivált Schubert dalainak esetében. Ezeket lakásokban énekelték, és legföljebb negyven ember hallgatta. Amikor nagy hangversenyteremben vagyunk egy Steinway zongorával, egy frakkos úr a hangszerre teszi a kezét, és énekel - ez nem történeti előadás. Ez teljesen más, mint az eredeti. A zenekari változat egy olvasat, mely ennél természetesen sokkal messzebbre megy, szorosan követi a zene poézisét, a finomságát. Olvasat, együttesre írt látásmód; a Winterreisére írott kompozíció. Magam is csináltam efféléket: egy adaptációt, kortárs zenei együttesre, Offenbach Párizsi életéből. Nemrégiben pedig egy táncos darabot alkalmaztam kortárs zenei együttesre, Mozart jellegű zenét. Érdekelnek, szórakoztatnak az ilyen dolgok. Ezt a darabot játszották az avignoni fesztiválon, Bécsben, meghívták Berlinbe is. Nagyon tetszett a fiataloknak, mert másképpen szólal meg. Sok fiatal nem hallgat rendszeresen Mozartot, de most az mondja: ilyen is tud lenni? Ettől persze még ugyanúgy imádom az eredeti Mozartot is.




Felvégi Andrea felvételei