Muzsika 2004. április, 47. évfolyam, 4. szám, 4. oldal
Mikes Éva:
A kincs, ami nincs
Húsz éves a Schola Cantorum Budapestiensis
 

A Budapesti Énekes Iskola hivatalosan nem létezik, hiszen nincs ilyen nevű tanintézmény - sem latin, sem magyar elnevezéssel. Mégis húsz éve működik. Vezetői, az iskola növendékeiből mára kinevelt kisebb kórus karnagyai: Bubnó Tamás és Mezei János megpróbálnak elkalauzolni a húsz esztendő labirintusában.

B. T.: 1984-ben Dobszay László azzal az ötlettel kereste fel a Deák téri (Sütő utcai) iskola igazgatóját, Gauland Mátyást: szeretne létrehozni egy speciális énektagozatot, amely professzionista zenész-tanárok vezetésével előkészítené az ott tanuló gyermekeket a hivatalos koncertéletben való részvételre, s eközben természetesen egyházzenével, illetve azzal is foglalkozna. Ne felejtsük a dátumot: 1984 - akkor még kissé más volt a helyzet. Az igazgató rögtön átlátta a nehézségeket, de azt is, hogy ez milyen hasznos kezdeményezés lenne. Ám az V. kerületi Tanács nemet mondott. Akkor Dobszay elment az óbudai Mókus utcai iskolába. Ott kezdtek működni az úgynevezett "műhely"-csoportok...

M. J.: ...méghozzá különböző vezetőkkel, különböző profillal. Magam is vezettem ott akkoriban egy csoportot, zeneszerzőkkel, hangszeres muzsikusokkal, orgonaművészekkel és karvezetőkkel együtt. A hároméves időszak arra szolgált, hogy meglássuk, mire jutunk.

- Úgymond zenei szakkörökként működtek az iskolában.

M. J.: Igen.

- Kifejezetten az egyházzenére irányult a tevékenységük?

B. T.: Nem. Minden tanár azt csinálta, amihez kedve volt, mindenki azzal foglalkozott, amivel akart: Schumann-nal, Schützcel, Bachhal és így tovább. Szabó Helga volt az iskola énektanára, ő koordinálta a munkát.

- Tehát az ottani tevékenység nem egyezett a Schola Cantorum célkitűzéseivel.

B. T.: Nem. Három év után kiderült, hogy ennyi idő alatt nem alapozható meg a magyar katedrális-iskolatípus, illetve még nem énekelnek úgy a gyerekek, mint a westminsteri fiúkórus tagjai. Ezért Dobszay László azt mondta, nincs eredmény, nincs értelme tovább folytatni. Ám mi úgy éreztük, talán hosszabb kifutást kell adni a kísérletnek - annak ellenére, hogy 1988-ban véget ért a hároméves időszakhoz kapott minisztériumi támogatás, és a Soros Alapítvány ösztöndíja is. Minden szempontból új alapokra kellett helyezni a tevékenységünket. A maradék kis pénzből folytattuk a munkát, de most már a valódi Schola Cantorum elvei szerint: az oktatást az egyházzenére alapozva (polifon és gregorián énekek), rendszeres liturgikus szolgálatot beiktatva, híven követve a nyugat-európai mintákat.

M. J.: Mindezt persze a magyar viszonyokhoz adaptáltuk. Hiszen például az angol bentlakásos fiúintézet modelljét nálunk nem lehetett megvalósítani - de erre nem is törekedtünk. 1991-ig havonta legalább egyszer templomi szolgálatot teljesítettünk: egy zsolozsmaóra (laudes délelőtt vagy este vesperás) és utána mise. A gyerekektől csupán annyi toleranciát vártunk el - tudniillik ezek önkormányzati iskolába járó gyerekek voltak -, mint bármilyen más fellépésen; a letérdelést vagy egyéb, meggyőződésükkel és neveltetésükkel ellenkező dolgot nem követeltünk.

B. T.: Azután rövidesen kapcsolatba kerültünk dr. Osztie Zoltán atyával, aki akkor a Központi Papnevelő Intézet spirituálisa volt, és vele kezdtük el a rendszeres templomi szolgálatot az Egyetemi templomban. A kispapokkal együtt zsolozsmáztunk. Ez a nagyon szép időszak akkor ért véget, amikor Osztie atya a Belvárosi templomba került káplánnak. Mi követtük.

M. J.: Ugyanis nagyon papfüggő ez a tevékenység. Szinte minden azon múlik, milyen kapcsolatot alakít ki egymással a szellemi-lelki és a zenei vezető. Egyáltalán nem mindegy, hogy az egyház, illetve annak képviselője hogyan fogadja tőlünk azt, ami egyébként az egyháziak számára előírt napi feladat, azaz a breviárium közös ünnepi, énekes végzését. Annak általában örülnek, hogy gyerekek énekelnek a szertartásokon, de kivételesnek számít, ha valaki nem szól bele abba, hogy mit és hogyan. Pedig ez is egy szakma, az egyházzenészé. Vannak, akik az úgynevezett pasztorális álláspontra hivatkoznak, amely szerint a gregorián zene avítt, a gyerekeknek túl nehéz (ez nem igaz), vagy hogy a nép nem tud abba bekapcsolódni (ez sem igaz), és inkább divatosabb zenei stílusokkal - gitározással - kell becsalogatni a fiatalokat a templomba, attól meg az ember gyomra fordul fel. Hiába helyezik a gregoriánt az érvényes rendelkezések az első helyre, ezt legtöbben nem veszik figyelembe. Pedig vannak eredeti középkori kódexek, mind a mise, mind a zsolozsma vonatkozásában, amelyeket a Rajeczky Benjamin-Szendrei Janka-Dobszay László kutatócsoport tárt föl és adott ki, ám az igazság az, hogy (egyébként nemzetközi hírű) tevékenységük sokak szemében irritáló lehet, mert úgy vélik, beleszólnak a liturgikus zenébe. Mi is sokszor az általuk kiadott középkori magyar forrásokból énekeltünk, és ez bizony nem mindig és nem mindenkinek tetszett.

- Tehát Belvárosi templom...

B. T.: ... amíg Osztie atyát ki nem nevezték a Rezső téri plébániatemplomba plébánosnak, s mivel vele rendkívül jól tudtunk együttműködni, 1993-ban oda is követtük őt.

- Tehát az ottani szertartásokon énekeltek. De hol dolgoztak, gyakoroltak?

B. T. : Még mindig Óbudán, a Mókus utcában. A Fővárosi Önkormányzatnál Zelinka Tamás közbenjárására sikerült annyit elérnünk, hogy 1991-től ketten státust kaptunk az Óbudai Zeneiskolában azzal a céllal: dolgozzuk ki az Énekes Iskola működésének tantervét és lehetőség szerinti kereteit.

Óbudára aztán már máshonnan is jártak hozzánk, ám az anyaiskolából egyre kevesebben. Ennek oka az volt, hogy Szabó Helga távozása után az új énektanárok - érthetően - a saját kórusukat igyekeztek felépíteni, s ezért megkívánták azt, hogy aki hozzánk jár, az iskolai kórusra is járjon, ezt a terhet pedig a gyerekek nem bírták. A munka már ekkor is elég sok volt. 1991-től elkezdődtek a külföldi utak, felléptünk például a sevillai Expón is. Amint ismertebbek lettünk, egyre több gyerek érkezett. Viszont mivel a Mókus utcaiak fogytak, éreztük, hogy kettőnknek sincs ott többé helyünk. A mi profilunk nem illett az iskolai tantervbe, idegen test maradtunk. A közös ünnepségeken is furcsán hatott a megszokott Bárdos-Kodály műsorszámok mellett a középkori polifónia. Így - mivel a Rezső téren rendszeresen énekeltünk - körülnéztünk, van-e iskola a közelben, ahová áttelepülhetnénk. Volt: a Deák-Diák Általános Iskola, amely akkoriban került oda (történetesen a Sütő utcából). Megkerestük az igazgatóhelyettest, dr. Várnai Andrásnét, aki érdeklődött az Énekes Iskola iránt, s felkarolt minket. 1996 szeptember elsején megkezdte munkáját az első osztály huszonkét gyerekkel, akik idén ballagnak, úgyhogy mára éppen felnőtt az első garnitúra, és azóta már értelemszerűen a teljes nyolc osztályban működik az iskola, összesen kétszáz gyerekkel. Két párhuzamos osztály van - az egyik énekes, a másik nem -, s az ének-zeneoktatást mind a tizenhat osztályban mi végezzük, az egyikben az egyházzenei tematika szerint, míg a másikban átlagos ének-zene oktatást tartunk.

- Ily módon tehát van iskolájuk, templomuk is, hivatalosan mégsem léteznek, hiszen maga a Schola Cantorum ma sem működik önálló iskolaként, hanem egy meglévő iskola kebelén belül él - intézmény az intézményben.

B. T.: Valóban ez a helyzet. Ugyanakkor két helyen is folyik az oktatás, mert időközben Albertfalván is létrejött egy kis énekes tagozat. Aztán a Rezső téren is történt egy újabb változás, hiszen Osztie atyát újra a Belvárosi templomba helyezték, de ezúttal már plébánosként. Tépelődtünk, hogy maradjunk-e vagy újra őt kövessük, de az élet megoldotta a problémánkat: az új plébános nem tartott igényt az Énekes Iskolára. Egy év próbaidő után elváltunk. Vissza tehát a Belvárosi templomba. Időközben Dobszay László indítványozta, legyen egy olyan hálózat Budapesten, amilyen a nagy európai városokban, Londonban, Párizsban is működik, s amelynek keretében a régi mintájú fiú, férfi összeállítású kántorátus működik, polifon, illetve gregorián zenével szolgálván ki egy-egy frekventált templom zsolozsmaóráit. Elsősorban a vesperásra kell gondolni. Létrehoztak egy alapítványt. Három fő kántorátus jött létre: a Szent István Bazilikában, a Belvárosiban - ez a miénk -, a harmadik pedig a protestánsoké, s így született meg a kelenföldi Evangélikus templom protestáns kántorátusa. Létrejöttek még kisebb scholák is, amelyek szintén a kántorátus feladatát végzik, de nem heti rendszerességgel. A három fő kántorátus feladata, hogy hetente készüljön fel színvonalas liturgikus éneklésre a három nagy templomban. Máig ellátjuk ezt a szolgálatot. Fontos lépés volt ez az egész iskola szempontjából, hiszen állandó kiegészítő tevékenységgé vált. Speciális programot oktatunk tehát - ehhez egy többletórát kértünk a tantervben -, összesen heti két órában, míg a normál tagozaton egy órát tartunk, mint szerte az országban.

- És mi lett a Kodály-módszerrel? Erre voltunk büszkék régen.

B. T.: Ma már nem lehetünk azok. Az ének-zenei általános iskolák háromnegyedét bezárták. A rendszerváltáskor kétszáz körüli volt a számuk, most hatvan. Teljes megyék maradtak egyetlen ének-zenei általános iskola nélkül. Heti egy énekóra évi harmincat jelent. Ha még néhány elmarad, havonta két óránál, azaz nagyjából kilencven percnél fogunk tartani.

Közben 2000-ben a Mókus utcát az önkormányzat átengedte egy alapítványnak. Megmaradt ugyan az ének-zenei profil, de kettőnkre nem tartottak igényt, és mi is kényelmetlenül éreztük volna ott magunkat. Így a VIII. kerületi zeneiskola vett át bennünket. És ezzel újabb fordulathoz érkeztünk, hiszen a Deák-Diák mint egykori Sütő utcai iskola, az V. kerülethez tartozik, hiába van a VIII. kerület szélén. Így mi, VIII. kerületi tanárok az V. kerületi iskolában dolgozunk. Három hónappal ezelőtt azonban az V. kerület ultimátumot nyújtott be a VIII.-nak: vagy átveszik az iskolát, vagy az V. kerület bezárja. Az Oktatási Bizottság már döntött: szinte egyhangúan az átvételre szavaztak. De ehhez be kell zárni egy másik iskolát. Maga az Önkormányzat még nem döntött. A Deák-Diák lóg a levegőben, az Énekes Iskola pedig jogilag nem is létezik, csak funkcionál.

- Furcsa történet: sikeres, mégis abszurd. Örkény is megirigyelhetné. Ugyanakkor egyre több lemezt is készítenek, a két legfrissebb előttem fekszik, a Hungaroton adta ki. Fölnevelődött tehát az iskolában egy művészi színvonalat nyújtó együttes.

M. J. : Sevilla után készült az első négy CD-nk: 1993, '96, '98 és '99-ben, még az óbudai korszak termékeként. Az onnan történt távozást nagyon megsínylettük, hiszen nem volt gyerekanyagunk. A Deák-Diákban csak elsőseink voltak. Jó néhány évnek el kellett hát telnie, mire újra felnőtt egy generáció. Persze "öregjeink" hősiesen visszajártak - nem tömegesen, de a legelkötelezettebbek igen -, így tudtunk folyamatosan működni. Ma már zeneakadémisták is akadnak köztük, akik máig hűek hozzánk: ezek a nagyok viselik a férfikar terheit. Õk a basszus és a tenor, a gyerekek pedig a szoprán és az alt. A kántorátus is sokat segít: a nagyobbak onnan kapnak némi ösztöndíjat. Néhányan közülük tanítanak is nálunk. Õk az elsők, akik már Énekes iskolásként nevelkedtek. Jobb a kontaktusuk a gyerekekkel, mint nekünk, hisz ott a cinkosság, ugyanakkor nagyon is szigorúan közvetítik a kicsiknek a mi elveinket.

- A mostani tehát szerencsés pillanat, hiszen húsz évesek lettek, valamilyen módon intézményesültek, felnőtt újra egy teljes generáció, rendszeres szolgálatot teljesítenek, lemezek készülnek, fesztiváljuk van (erről a Muzsika ősszel részletesen beszámolt), tető van a fejük felett, nevük lett a világban. Reméljük, a VIII. kerület megmenti Önöket. Mire vágynak még?

B. T.: Tizenkét osztályra. Mert a jelenlegi gyakorlat szerint a gyerekek tizennégy évesen elkerülnek gimnáziumba. A megszerzett tudást nem tudják többé kamatoztatni nálunk, csak az a néhány valóban áldozatkész fiatal, aki esetleg majd visszajár hozzánk.

- Ismerve a gimnáziumi terheket, ez kevéssé valószínű.

B. T.: Sajnos. Talán egyetemistaként újra visszatérnek, a mai gyakorlat ezt mutatja. Mindenesetre most kinevelünk egy gyerekkart is, hogy a szolgálatokat meg tudjuk osztani, és így kevesebb legyen a teher. Ez talán a nagyokat is itt tartja, hiszen rájuk így kevesebb feladat esik. A koncertegyüttesbe a kétszázból összesen tizenöt gyerek tartozik - ez az elit, ide nem könnyű bekerülni. A maradék százhetvenöt viszont nem tud nagy vegyes kari fellépést vállalni, amíg nincs tizenkét évfolyamunk, azaz hiányzik a basszus és tenor, a férfihangok. Terveinket, pályázatainkat beadtuk, várakozunk. A VIII. kerületnek nincs olyan sok gimnáziuma, tehát igény éppen lehetne erre. Reménykedünk.

M. J.: És lemezeket is szeretnénk még csinálni. Ha lehetséges, előásunk ismeretlen és publikálatlan zenéket, középkoriakat vagy 17-18. századiakat, például Joseph Gregor Werner lappangó műveit. A siker egyik titka a jó műsorválasztás. Mindehhez jön még a kortárs egyházi zene, amelynek megismertetését, szertartáson való megszólaltatását és felvételét missziónak tekintjük. Munkánk tehát van bőven.


Bergamo, 2002


Bubno Tamás
Felvégi Andtea felvétele


Szent Miklós-játék


Mezei János
Felvégi Andtea felvétele


Egyházzenei fesztivál, 2003