Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 39. oldal
Kusz Veronika:
Muzsikusok a vízfejen túlról
Pécs, Miskolc és Debrecen szimfonikus zenekarai Budapesten
 

"A PANNON FILHARMONIKUSOK, PÉCS - közeledve az Európai Uniós csatlakozáshoz - önálló bérletsorozatot indít az Olasz Kultúrintézetben az integráció és a nemzetek barátsága jegyében" - olvashatta a műsorlapon a koncertlátogató, miután sikeresen átverekedte magát egy szigorú biztonsági vizsgálaton, kényelmetlen, de szükségszerű következményeként bizonyos, nem éppen a nemzetek barátsága jegyében fogant eseményeknek. A kellemetlen előjáték végül nem nyúlt olyan hosszúra, hogy komoly méltatlankodásra adjon okot, viszont elég emlékezetes volt ahhoz, hogy utóbb szimbólumává léphessen elő egy nagyon rossz - vagy egy nagyon jó - koncertnek. A hangverseny egyébiránt mindenképpen jelentős eseménynek számít a Pécsiek krónikájában, hiszen a huszadik évadjában járó együttes első ízben lépett fel szűkebb hazáján kívül új névvel, arculattal és nagyszabású célokkal - a szimfonikus zenekarnak ugyanis jelentős szerepet szánnak a város által áhított, 2010-ben elérendő Európa kulturális fővárosa cím megszerzésében.

Nyilván az este zaklatott, zenén kívüli nyitánya okozta, hogy a kezdő számként felhangzott J. Strauss-mű, a Denevér-nyitány összességében ziláltnak, dekoncentráltnak tűnt. Különösen az első percekben éreztem úgy, hogy a zenekar kissé szögletesen valósítja meg a karmester, HAMAR ZSOLT által diktált, izgalmas és eredeti tempóváltásokat. Később az együttes mindinkább magára talált: megszólalt az a telt, puha, mégis körvonalazott és egységes vonóshangzás, amely a továbbiakban oly sok gyönyörködtető pillanatot hozott.

Ami pedig a Denevér-nyitány után következett, feledtetett mindent: utcai sorban állást, mogorva biztonsági őröket - és főképp azt, hogy a zenekar egyelőre nem Európa, csak egy dél-dunántúli megye fővárosát képviseli. Richard Strauss ritkán megszólaló Oboaversenye most teljes fényében pompázott. Az említett bársonyos vonóshangzás kísérő szerepben is megragadóan hatott, legszívesebben pedig arra emlékszem vissza, hogy a darab színben-tonalitásban elkülönülő egységeinek egymásutánját szinte tapintani lehetett, s mindeközben a strukturáltság soha nem torzult töredezettséggé. A lassú tétel kényes átvezetéséhez érve a mélyvonósok elhaló, mégis feszültséggel telített pianissimója hallatán a teremben megállt a levegő. A szólóhangszer és a klarinét dialógusai is kiválóan sikerültek. Talán nem illő, hogy a szólistát utoljára említem, de STURCZ LÁSZLÓ produkciója némiképp elmaradt a zenekaré mögött. Játéka technikailag kielégítő volt, virtuozitása megbirkózott a burjánzó girlandokkal és futamokkal, mégis hiányoltam azt a bravúrt és határozottságot, amely az oboát a kíséret elé és fölé állíthatta volna. El kell ismernem ugyanakkor, hogy a zenekar érdemeit ezúttal még egy egészen kivételes szólistateljesítmény sem tudta volna elhalványítani.

A koncert második részét kitöltő Csajkovszkij-mű, a 4. szimfónia előadásakor az együttesnek nem sikerült fölülmúlnia korábbi önmagát: a hangzást itt kissé keménynek és üresnek éreztem, s a második tétel témája is tagolatlannak, merevnek tűnt. Hallva azonban ugyanebben a tételben a végtelenül érzékenyen megszólaltatott záróakkordokat, nyilvánvalóvá vált, hogy megismétlődik a koncert első felének dramaturgiája, és a nehézkes kezdés nagyszerű folytatásba torkollik. A scherzo pizzicato főrészének dinamikai árnyalása, a fúvós epizódok színgazdagsága és a finálé felszabadult, kifogástalan interpretációja után azonban még hátra volt a második rész legszebb pillanata: a ráadás. Egy unalomig ismert darab, Brahms 5. magyar tánca általam soha nem hallott frissességgel, szellemességgel, elsöprő bravúrral csendült fel. Ezzel a Denevér-nyitány ígérete is beteljesedett, hiszen a karmester merész, kicsit ironikusan túljátszott ritardandói, tempó- és karakterváltásai ezúttal a zenekarban is nagyszerűen megvalósultak.

Diadalmaskodott tehát a hangversenyen Hamar Zsolt átütő egyénisége és a Pannon Filharmonikusok muzikalitása, fegyelmezettsége. A nehézkes bevonulást így nem kellett baljós előjelnek tekintenünk - inkább egy európai színvonalú este izgalmas késleltetésének. (Január 16. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: Pannon Filharmonikusok - Pécs)

A pécsi zenekarhoz fűződő élményeim birtokában pár nappal később lelkesen foglaltam el helyemet a Zeneakadé- mián, ahol újabb, évfordulóját ünneplő vidéki zenekar, a 40 éves MISKOLCI SZIMFONIKUSOK vendégszerepelt KOVÁCS LÁSZLÓ vezényletével. Nem kerülgetem tovább: a koncert a pécsi előzményekhez képest - de attól függetlenül, önmagában is - csalódást okozott. Már a műsor összeállítását sem éreztem szerencsésnek. Schubert Befejezetlen szimfóniájával indítani egy koncertet, ráadásul olyan teremben, ahol az akklimatizációt nem könnyíti a rutin - meggondolatlanság. S valóban: bár a mélyvonósok bevezető ütemeinek komor és feszült hangütése nagy reményeket keltett, a következő pillanatokban elhatalmasodó zaklatottságon az egész tétel során nem tudott úrrá lenni a zenekar. A hegedűk kísérő tizenhatod-figurája mindvégig rendezetlen maradt, a fafúvók nem énekeltek eléggé, a nagy tuttik üresen szóltak, a kidolgozási rész vészterhes zenei fejleményei nélkülözték a feszültséget, s a visszatérésben sem oldódott a zenekar - és vele együtt a közönség - zavara. A szimfónia második tételében mélypontjára süllyedt az előadás. A Befejezetlen szimfónia éteri fúvós és vonós szólamait ilyen kényszeredetten játszani, a legvárat- lanabb és leggyönyörködtetőbb modulációkon ilyen szenvtelenül átlépni - ez már-már kimeríti a zenei bűntény fogalmát.

Szerencsére a Schubert-szimfóniát követő műsorszám, Mozart K. 488-as A-dúr zongoraversenye - és főképp a szólista, KRAUSZ ADRIENNE - megóvta a zenekart attól, hogy a szünetben megfogyatkozzék közönsége. Krausz nem egyszerűen szólistaként: az egész előadásba, sőt az egész szituációba lelket öntő vezéregyéniségként muzsikált. Bár hangképzése számomra némiképp keménynek tűnt, ami főként a lassú tételben hatott zavarón, a szólista összességében igen kedvező benyo- mást tett a Zeneakadémia hallgatóságára. Precíz és kiegyenlített billentése különösen jól érvényesült például a nyitótétel kidolgozási részének imitációs szólószakaszá- ban, játéka legfőbb erényének emellett a világos formálás képességét éreztem. Virtuozitásából nemcsak a zongoraszólam makulátlan interpretációjára futotta, hanem arra is, hogy zökkenőmentesen alkalmazkodjék a korántsem kifogástalan zenekari kíséret kisebb-nagyobb botlásaihoz. Krausz Adrienne életmentő produkcióját nagy tapssal jutalmazta a közönség, amire a művésznő Dohnányi f-moll koncertetűdje, a Capriccio mutatós interpretációjával felelt.

Megenyhülve vártunk tehát a koncert második felére, hogy meghallgassuk Mahler 1. szimfóniáját. Sajnos rá kellett ébrednünk: a Titán lassú bevezetésének varázsos természeti képét csupán egy lépés választja el attól, hogy önmaga karikatúrájává váljék. A rétegeire széteső, pontatlan belépésekkel tűzdelt előadás, melyben a vonós orgonapont sem nem volt igazán tiszta, sem nem szólt szép hangon, megtette ezt a lépést. Az első tétel egészen a visszatérésig nem mutatott kedvezőbb képet, akkor azonban a csellókon megszólaló főtéma végre sokkal üdébben, élettelibben hangzott, a tétel végén pedig a várva várt rendezettségben, egységben, kifejezéssel szólalt meg az együttes. Ez a tendencia a középső tételekben nem folytatódott. A harmadik tétel mechanikus előadását hallgatva azon töprengtem, miért tesznek a zenészek úgy, mintha a János bácsi... kezdetű gyermekdal gyászindulóvá torzított alakja és az ezt váratlanul meg-megszakító otromba, utcai zenét idéző epizód ironikus elegyítése oly evidens volna a zenében, mint egy tonika-domináns akkordfűzés. A szimfónia fináléjában viszont kiderült, hogy a zenekar tud még kellemes meglepetést szerezni. A koncert utolsó tételét szép, zengő hangon, kellő szenvedéllyel és komorsággal szólaltatta meg, s ezzel bizonyította, hogy jóval többre képes, mint amit e szerencsétlenül sikerült este sejtet. Tudjuk, hogy helyzetükből adódóan a Miskolciak igen nagy repertoárt kénytelenek kézben tartani, mégis úgy vélem, ez a műsor a mostaninál alaposabb és tudatosabb felkészülést igényelt volna. (Január 20. -Zeneakadémia. Rendező:Strém Koncert Kft.;Jakobi Koncert Kft.)

Két héttel később ismét vidéki együttes koncertezett Budapesten: ezúttal a DEBRECENI FILHARMONIKUS ZENEKAR és karmestere, KOLLÁR IMRE kapott lehetőséget az egykori testvérintézmény, a MÁV Szimfonikusok bérleti hangversenyeinek sorában. Különösen ígéretessé tette az estét a szólista, Ránki Dezső fellépése. A műsor-összeállítás szintén várakozást keltett. A hangverseny súlypontját, Beethoven G-dúr zongoraversenyét francia szerzők művei ölelték körül: Fauré Pelléas és Mélisande-szvitje, Debussy műve, az Egy faun délutánja és Ravel Bolerója.

A Fauré-szvit előadása nagyszerű nyitánynak bizonyult. A Prélude-ben a vonóskar szép tónusát, a teljes zenekar kidolgozott összhangját, a gyönyörű crescendo-decrescendo íveket csodálhattuk, a Sicili- enne feliratú harmadik tételben pedig megbizonyosodhattunk arról, hogy az együttes kitűnő fúvósgárdával büszkélkedhet. Egyedül a Mélisande halálát megjelenítő negyedik tétel tűnt kissé körvonalazatlannak és egyhangúnak - ez azonban legkevésbé sem jelenti, hogy ne örültünk volna e kuriózum műsorra tűzésének.

Az előzményekhez képest kissé elfogódottan indult Beethoven G-dúr koncertje, bár tény, hogy a nyitó ütemeket eljátszani, a zongoraszóló intim hangütésére egy teljes vonóskaron méltó választ adni rendkívül kényes feladat. Az előadást ettől eltekintve mindvégig pontos, határozott belépések, átgondolt és következetes frazeálás, jól eltalált és megszólaltatott karakterek jellemezték. RÁNKI DEZSÕ anyagtudásáról, lehengerlő szuggesztivitásáról, játékának ezer lenyűgöző színárnyalatáról csak felsőfokon szólhatunk. A két fél, a zongora és a hol kísérő szerepbe húzódó, hol dialogizáló partnerré előlépő zenekar összjátéka - például a nyitótétel melléktémájának kritikus zongora-fúvós részletében vagy az Andante con moto meghitt zongoraszólamának és zord zenekari anyagának párbeszédében - rendkívüli élménnyel gazdagította a jelenlévőket. Ráadásként Ránkiék a zárótételt ismételték meg: másodszori elhangzásakor a finálé egy hajszállal talán még tökéletesebb- re, felszabadultabbra sikerült.

A zongoraversennyel azonban még nem érte el csúcspontját a hangverseny. A Mallarmé költeményének ihletése nyomán keletkezett Debussy-mű ugyanis egyenesen lelkesítő interpretációban szólalt meg. Meg- győzőnek tűnt számomra Kollár Imre értelmezése: a karmester a tématranszformációk egyes szakaszait határozottan elkülönítette, a középrészt intenzívebben szólaltatta meg, és kitágította a teljes darab dinamikai skáláját. Ebben az előadásban sokkal nagyobb örömömet leltem, mint jó néhány szokványos - bensőségesnek szánt, ám valójában színtelen - interpretációban.

A Faun előadását méltatlanul visszafogott tetszésnyilvánítás fogadta, ám a műsor öszszeállítói valószínűleg számítottak is erre, s jobbnak látták a vastapsra esélyesebb Boleróval zárni a koncertet. Persze Ravel műve meg is érdemelte a sikert, hiszen a közönség gondosan felépített előadást hallhatott, melyben a hangerőfokozás mindvégig kontrollált maradt, a kellő időben érve el a dinamikai-intenzitásbeli kulminációt. Kollárnak minden bizonnyal kiváló fúvósai miatt esett választása a Boleróra: pontos belépéseiket és pompás szólóikat az egész este folyamán élvezhettük, most pedig egyéni ötleteiknek is szerep jutott. (Február 4. - Zeneakadémia. Rendező:MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)