Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 25. oldal
Rácz Judit Klára:
"... nem olvasták a Doktor Faustust?"
 

SCHIFF ANDRÁS
A ZENÉRŐL,
ZENESZERZŐKRŐL,
ÖNMAGÁRÓL
232 oldal, CD-melléklettel
Vince Kiadó, 2003
4995 Ft

Valamelyik éjjel, hosszú munka után, fogtam Schiff András könyvét, hogyálomba olvassam magam vele. Nem jött be. Felébredtem. Pedig megint itt ez a nehéz műfaj: valaki kigondol egy zenét, aztán lekottázza, azt valaki eljátssza, az eljátszóról könyvet készítenek, amelyben leírják, amit ő beszél, magáról beszél, de persze csak a zene miatt, hiszen különben minek, meg a zenéről, pedig azt játszani és hallgatni kell -hányszoros absztrakció...? Muzsikusró/tól könyvet - érzékeny, de érvényes műfaj, kicsit olyan, mint a műfordítás, reménytelen, de csinálni kell és csinálni jó, és ha sikerül, olvasni kell és olvasni jó, átgondolni, megérezni, élni és továbbélni vele jó.

A Vince Kiadónál megjelent könyv első részében Schiff András beszél (hosszú beszélgetések szerkesztett anyaga), a másodikban ír (különböző műfajú írások).

Ahogy beszél, belépnek és megszólalnak a figurák, mint a jó mesemondónál: a tanárok, a mesterek, a művésztársak, a kollégák, az anya és a feleség, az élő és holt példaképek, a szeretett öregek és (kevesebb) fiatal, sőt mi, a közönség is ott vagyunk. Elevenen, kézzelfoghatóan, érvényesen lép elő mindenki, noha - vagy éppen mert - nagyon is szubjektív és sajátos a bemutatás, nem akar tetszeni, előre vagy utólag megfelelni az úgynevezett zenei élet kánonjainak és közmegegyezéseinek. Pompás memóriájából biztos kézzel húzza elő azokat a mondatokat, jellemvonásokat, anekdotákat, amelyek az ő számára jelentőssé tettek egy-egy embert. A maga számára hiteles képpel értékesebb - használhatóbb! - ajándékot ad az őt meghallgatóknak, mintha az ismert és várható tiszteletköröket róná le sorban. Holott jóformán mást sem csinál, csak tiszteletköröket ír le - hol kisebbeket, hol nagyokat -, bátran, szabadon, örömmel dicsér, köszön és hálálkodik. (Hiányolja is a magyar muzsikustársak között az örömteli, őszinte, spontán véleménynyilvánítást.) Igazi életöröm, sőt, életélvezet sugárzik ezekből a körökből, amiért olyan sok mindent kapott és kap folytonosan és kaphatunk mindanynyian, mondja, olyan sok mindenkitől, Serkintől, Caspar David Friedrichtől, Radostól, Thomas Manntól, Bachtól és újra Bachtól. És megköszönni látszik az ugyanolyan természetességgel, de rendíthetetlen finomsággal leírt gyarlóságokat is, amelyek teljessé tesznek egy embert.

Hányszor hallhattunk-olvashattunk Kurtág, Rados, Kadosa vagy Simon Albert zeneoktatói nagyságáról, és legtöbbször milyen üresek és unalmasak az efféle hálás főhajtások. Ha Schiff beszél róluk (legalábbis ebben a könyvben), valóban ott vagyunk vele az órákon vagy a próbákon, s egyben önkéntelenül újrarendezzük a magyar zenei élet összképét az ismert, de új dimenziókkal gazdagodott figurákkal. Néhány mondatból érezhető, milyen hatással voltak Schiffre Kurtág elemzései, asszociatív tanítása, a struktúrát megvilágító magyarázatai, a zenei szőrszálak szinte megszállott hasogatása, a látásmódot döntően alakító kamarazene-órák. Kurtág órái után a tizennégy éves gyerek "szaladt haza", hogy meghallgassa-elolvassa, amiről az órákon szó esett. Nem kell voyeurnek lenni ahhoz, hogy az ember úgy érezze: bizony szívesen bekukkantott volna az órára, ahol a Schubert-dalokat "először én játszottam és Kocsis Zoli énekelt, aztán cseréltünk"...

Schiff számára (is) meghatározó volt Rados Ferenc. "...hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott vele, és adott annyi erőt, hogy kibírjam mellette"; "neki köszönhetem, hogy megtanultam a hangszert" - s közben sokszor a sírásig gyötörte a gorombaságával. Újabb ecsetvonás, és már látjuk is a jelenetet: "előttem mindig Nagy Péter jött órára, aki elragadó kisfiú volt, tányérnyi fekete szemekkel. Rados vele is úgy beszélt, mintha legalábbis az egyetemen vizsgáztatná Schopenhauerből".

Sorolhatnánk-idézhetnénk a nagyszerű, eleven portrékat, a be nem teljesült pályafutású, nagy hatású, zsenialitással és keserűséggel teli Simon Albertről, az áhítattal tisztelt, hatalmas kultúrájú Kadosáról. Igen frissítő a rövid Ferencsik-kép, amely végre nem az ájult hódolat vagy a buta négyszemközti ócsárlás alternatívájára épül, hanem józan villámértékelést ad nagyságáról és mulasztásairól. ("Ki kell mondanunk: részben Ferencsik hibája, hogy a magyar zenekarok olyan mélyre süllyedtek.")

Nagy karmesterekről szólva a laikus örömmel olvas kiemelkedő muzsikustól olyasmit, hogy "nehéz megmondani, mitől érzünk valamit nagynak". Karajan "nekem például nem mond semmit", Celibidache "taszít".

Mi több, olykor az is öröm, hogy nem kell vele mindig egyetérteni - hiszen minden gesztusa, határozott véleménye éppen a saját ízlés kialakítására, a művészet személyes, egyéni megélésére buzdít. Magam nem érzem például, hogy Richter "dosztojevszkiji alkat" volna, vagy mindig volna benne "egy csöpp depresszió" és "sosincs benne mosoly".

Schiff kifejezésmódjának egyik jellemzője, hogy úgyszólván egy mondaton belül tud egyszerre csodálatot és egyértelmű elhatárolódást kifejezni - úgy, hogy egyik sem oltja ki a másikat. Glenn Gould egyrészt "csodálatos és felejthetetlen", "briliáns pianista és muzsikus", de "non-legato" játéka Bachban "szerény véleményem szerint helytelen" (Mozart-játékáról persze nem is beszélve...). Finoman és egyértelműen határolódik el, de nem mindegy, kiktől: "Benedetti Michelangelit mindössze egyszer hallottam koncerten, ráadásul egy olyan estén - sok ilyen este volt -, amikor nem szeretett játszani. Mindazonáltal a Debussy-prelűdöket felejthetetlenül játszotta." S ugyanígy határolja el magát bizonyos zeneszerzőktől is - Liszttől például egyetlen zárójeles megjegyzéssel.

"Egész életemben erősen vonzódtam az idősekhez" - szép és meglepő vonás, amelyet még szebbé tesz egyszerű kifejezése, és bőségesen alátámaszt Schiff minden írása. Érezhető, hogy a tanulás vágyánál mélyebb vonzódásról, az emberi komfortról, a folytonosság biztonságának igényéről van szó. Más részről ez nyilvánvalóan elősegítette, hogy olyan mély művészi kapcsolatai alakuljanak ki, mint Rudolf Serkinnel, Végh Sándorral, vagy Mieczyslaw Horszowskival - és minden bizonnyal természetesebben fordította őt a múlt nagy muzsikusai, a mindenek fölött tisztelt Schnabel vagy Casals felé is.

Egy alkalommal Schiff ezt írja: "Sokat gondolkodtam, hogy miért kellett a nagy magyar karmestereknek mind elmenniük Magyarországról, hogy kifussák a formájukat." A kérdés óhatatlanul felmerül vele magával (és annyi művésztársával) kapcsolatban is. Nem is a pianista karriert illetően, inkább a stílusát, szemléletmódját, emberi habitusát tekintve. Mert valóban kérdés, vajon sikerülne-e ilyen nagyvonalú derűvel, bölcsességgel, nyitottsággal és szabadsággal gondolkoznia és beszélnie, ha itthon marad. Ma, bár nagyon is létező, de távolról sem olyan éles az "itthon vagy külföldön" kérdése, mégis, így vagy úgy, mindenki szembekerül az itthon ambivalenciájával, a megtartó gyökerek, az átlátható, feladatot adó közösség kontra provincializmus, lehúzó kisszerűség, hervasztó lehetőségek kérdésével. A történelmietlen problémán való morfondírozás helyett állapítsuk meg örömmel, hogy Schiff számára nemcsak művészi lehetőségeket, de minden bizonnyal emberi kiteljesedést és gazdagodást is hozott a kanyargós életút, s részben ennek köszönhetjük ezt a nyugodt, bölcs hangot is. Egyébként nagyon tanulságos a bepillantás a távo- zása utáni évek napi gyakorlatába. Abszurd művészi és élethelyzetekbe, igazi nehézségek közé is került, s bár mindezt rég elmosta a megállapodott siker biztonsága, máig használja, talán öntudatlanul is, amit pályája kétségesebb időszakaiban tanult.

Embereket és kapcsolatokat kitűnően érzékeltet, Schiff mégis akkor a legizgalmasabb, amikor a zenéről és a muzsikálásról beszél. És nem azért izgalmas, mert itt a nagy muzsikus, aki végre útba igazít, hanem mert a kérdéseket, a dilemmákat sorolja, az ambivalenciákkal küzd és alternatívákat kínál.

Nem mondható róla, hogy fanatikus rajongója a historikus iskolának (bár szerencsére az ezzel kapcsolatos olcsó gúnyolódástól is tartózkodik), de alapvetően fontos dolgokban találkozik vele. Elsőnek mindjárt annak hangsúlyozásával - úgy látszik, ezt még mindig hangsúlyozni kell -, hogy nem egyedül és nem elsősorban a hangszeren múlik az autentikus előadásmód. Hanem főképp a korabeli előadásmódra vonatkozó források (Quantz, Leopold Mozart, Kirnberger, C. P. E. Bach és mások), valamint a kéziratok gondos, folyamatos tanulmányozásán. Ezt nemcsak újra meg újra elmondja - s akár hátborzongatónak is tarthatnánk, hogy ez nem magától értődő minden muzsikus számára -, hanem fontos példákat idéz belőlük, autentikus iránymutatásként a játékmód legkülönbözőbb dilemmáiban. Számos helyen visszatér a pedálhasználat kérdése, és Schiff szinte mindig takarékosságra int, jó okkal, hiszen a túlzott pedálhasználat nemcsak a puszta hatásvadászat eszköze lehet, hanem sokszor a technikai hiányosságok leplezésére szolgál, arról nem is beszélve, hogy az adott mű, szerző, korszak és stílus kínos nem ismeretére utal - még ha a közönség nem bünteti is ezért.

Igen érdekes kérdés a hangszerválasztás, amellyel azoknak is fontos foglalkozni, akiknek nem feltétlenül adatik meg mindig a választás lehetősége, és nem is utazhatnak együtt mindenhová saját zongoráikkal.

Gyakran felbukkan az ismétlések témája (amelyben Richter oly kétségbeesett és könyörtelen volt). A laikus azt hinné, a muzsikusok ezt már az alapképzésben megtanulják - de ez láthatólag nem teszi fölöslegessé, hogy újra és újra fel kelljen hívni a figyelmet az ismétlések értelmére, funkciójára, játékmódjára.

Érdekes megfigyelni egy másik, szintén többször előkerülő kérdés útját az írásokban: mi történjen az adott darabból hiányzó - mert befejezetlen vagy ki nem írt - elemekkel, elsősorban (de nem csak) a cadenzákkal? Az itt észlelhető ambivalencia természetes, mert nincs rá végleges válasz. Schiff, miközben többnyire óva int a más szerző által megírt és kinyomtatott változatoktól (kissé talán indokolatlan kivételt téve a Beethoven által Mozarthoz írt cadenzával, pedig "nagyon nem mozartos"), valamint a túlzásoktól és szélsőségektől, ugyanakkor - mit is tehetne mást - bátorít a saját ízlés követésére.

Tanulságos és szórakoztató, mit gondol Schiff a hangversenyműsorok összeállításáról, hiszen "egy szólókoncert-program a zongorista névjegye". A műsorban például - fontos, figyelmes "gesztus" - nemcsak esztétikai vagy megrendelői szempontokat érvényesít, hanem a komponisták személyes szempontjait is: "Debussy nem szerette Beethovent, ezért nem szerencsés dolog őket erőszakkal összehozni". Azaz: ne azért ne tegyük őket egymás mellé, mert nem illenek össze, hanem mert az egyik nem szerette a másikat, tehát nem illenek össze.

Természetesen sokáig lehetne sorolni mindazt, amiért Schiff könyvét olvasni derűs felfedezőút. Ki ne szeretné tudni, mit mond a vezénylésről az, aki - annyi más szólistához hasonlóan, és mégis másképp - szintén vezénylésre vetemedett? Vagy a fesztiválokról az, aki maga is rendez fesztiválokat, többfélét, többféleképpen? És ki ne volna kíváncsi arra, hogyan kalauzol végig - szó szerint - a Goldberg-variációkon? És hogy mit gondol a tanításról az, akitől oly sokan szívesen tanulnának? Ezzel kapcsolatban jó hír, hogy egyszer talán megvalósítja, amit itt még csak lelkesítő, de távoli vágyként fejez ki, hogy "zeneértésre, zeneszeretetre nevelő kurzusokat tartsak, amelyeken amatőrök vehetnének részt". Ezen, Esterházy szavával élve, feltehetően lesz "egy kis tumultus"...

És ki ne akarna remek anekdotákat olvasni? És kinek ne ajánlhatnám teljes szívből azt a kitűnő, finom humort, amely olyan melengetően bölcs kötőanyaga Schiff gondolatainak? Akkor is, amikor a humor tündéri álnaivitással és professzoros megütközéssel elegyedik, mint az egyik odavetett bekezdésvégben, mondván: "Lehetséges, hogy vannak pianisták, akik nem olvasták a Doktor Faustust?" (Tényleg: lehetséges?)

Mindezen túl pedig igazi ajándéka a könyvnek a CD-melléklet (vagy mondjuk azt: a lemez mellé jár egy jó könyv is?), amelyen Schiff hangzó önarcképként Haydnt, Schubertet, Beethovent és Bachot játszik.

Nem feledhetjük: abban, hogy ilyen gyönyörűségekben lehet részünk, többen is hathatósan közreműködtek. (Azon túl, hogy a "nem középiskolai fokon" nyilvánvaló nyelvbotlását ki kellett volna javítani, és a karthauzi helyett leírt "karteziánus kolostor" is csak aranyos szellemi leiterjakabnak alkalmas, hadd mondjak csupa jót.) Schiff biztosan jól beszél, de nyilván nem tollba mondta Győri Lászlónak a megjelent szöveget - tudom, milyen gondos, értő és hosszú munka lehetett ezt Schiff-hűen és olvasóbarát módon így létrehozni. Remekül sikerült. Szintén nagyon jól működik együtt a könyv két része. Talán ellen lehetett volna állni az érthető késztetésnek, hogy igen különböző fajsúlyú írások kerüljenek be - de végül mégsem panaszkodnék, hiszen minden szövegben akad olyasmi, amiért én is sajnálnám, ha kimaradt volna. Egyes darabokat a szerkesztő, Hamburger Klára ültetett át magyarra - és az eredetileg magyarul született és a lefordított részek stílusa kitűnően simul egymásba.

A könyv persze nemcsak gondolat és szellem, hanem fizikai valóság is. A Vince Kiadó szép könyveiről híres, de ez nem feltétlenül tartozik közéjük. Értjük, igen, legyen visszafogott, klasszikus, csendes - ez nem az lett. A borítónak nem kell harsánynak, arany domborbetűsnek lennie ahhoz, hogy mégis jobban megszólítson és a szerzőhöz is hű maradjon. A belső oldalak időnkénti színváltása és a fényes műnyomó papír a coffeetable-könyvek felé viszi a kiadványt, ahová, még ha születésnapra jelent is meg, nem tartozik. Arról nem beszélve, hogy a fényes papír arra kényszeríti az olvasót, hogy hoszszasan helyezkedjen és a könyv dőlésszögét finoman tájolja a fényforráshoz képest - pedig mi egyszerűen csak nyugodtan szeretnénk olvasni.

Mert ezt olvasni kell és olvasni jó.


Schiff és George Malcolm


Végh Sándorral
Vivianne Purdom felvétele


Dietrich Fischer-Dieskauval, Berlin, 1993
Erika Rabau felvétele


Mieczysław Horszowskival és Yuuko Shiokawával, Luzern
Klaus Hennch felvétele+