Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 14. oldal
Németh G. István:
Sok kicsi sokra megy
Mini Fesztivál 2004
 

Vadonatúj műveket tárni a közönség elé, a lehető legjobb előadásban: az elmúlt évszázad folyamán világszerte elszigetelődött kortárs zene életszükséglete ez, melynek az újabb kori magyar zenetörténetben is megvan a maga - az UMZE hajdani kísérletéig visszavezethető - hagyománya. A rendszerváltozással egyidős Mini Fesztivál, melynek szerény elnevezése az egyetlen hétvégére sűrűsödő hangversenyek sorozatára utal, bő másfél évtizedes folytonossága révén immár a magyar koncertélet egyik megkerülhetetlen kortárs zenei fórumává vált. Az idei, tizenhatodik seregszemle a korábbi helyszín, a Pesti Vigadó után az MTA főépületének dísztermében, rádió- és televíziófelvétel nyilvánossága előtt zajlott, s a közönség létszámára sem lehetett panasz.

Idén is sikerült megvalósítani a hagyományosnak számító irányelveket: kiegyensúlyozott volt a bemutatók és az ismételt előadásra méltónak talált művek aránya. Az pedig nem újdonság, hogy a korábban bemu- tatott művekre való visszatekintés szintén sarkalatos kérdése, fokmérője az egyes kompozíciók befogadástörténetének. Az idei Mini Fesztiválon huszonkilenc kompozíció hangzott el, ezeknek majdnem a fele valamilyen bemutatónak minősült. Igaz ugyan, hogy viszonylag kevés (mindössze három) ősbemutatóra került sor, de a fesztiválon szólalt meg először hazai pódiumon három spanyol darab, illetve ugyanennyi eredetileg külföldön bemutatott magyar kompozíció. További két művet ebből az alkalomból hallhattunk először Budapesten, és volt két hangversenytermi bemutató is. A műsort összeállító Gerencsér Rita mintha még arra is ügyelt volna, hogy a közelmúltban keletkezett művek kerüljenek túlsúlyba: a '70-es és a '80-as évek irodalmából 4-4 művet választott, viszont a '90-es évek és az elmúlt 4 év terméséből már 8-8 mű került terítékre.

Magyar szerzők művei mellett idén spanyol komponisták alkotásai szerepeltek a Mini Fesztivál műsorán. Udvariasan távolságtartó fogadtatásban részesült a fesztivált nyitó kompozíció, FRANCISCO GUERRERO 1977-ben keletkezett Kamarakoncertje. A fuvolával és basszusklarinéttal kiegészített vonósnégyesre (pontosabban vonósnégyessel kísért két fúvósra) komponált alkotást, mely érdes hangzásával valóban nem kímélte a hallgatót, a műsorfüzet a szerző legsikeresebb műveként aposztrofálta. Nem írom a véletlen számlájára, hogy nem leltem rá a Grove-lexikonban olvasható Guerrero-műjegyzékben. Az argentin származású FABIAN PANISELLO 1996-ban komponált brácsa- és zongorakíséretes dalait Maria Teresa Uribe énekelte, partnere Bársony Péter és Gulyás Márta volt. A Négy dal Alejandra Pizarnik verseire hangszeres kíséretének áttetsző, filigrán írásmódját Stravinsky miniatűr ciklusa, a Három japán dal inspirálta. A szintén Stravinskyra utaló absztrakt harmóniai felépítés pedig a költemények befelé forduló, személyes lírájára rímel - még a második tételben is, ahol a szerző Hildegard von Bingen egy Ave Maria-dallamát használta fel.

Általában vitatni szokás az effajta nemzetközi mintavételek reprezentatív jellegét, hasznos, netán nélkülözhetetlen voltát. Hogy a szándéknak van létjogosultsága, arról a harmadik külhoni produkció győzőtt meg: LUÍS DE PABLO 1988-as Il violino spagnolo sorozatának önállóan is előadható zárótétele, a Scherzo. Szecsődi Ferenc előadása igazán ékesszólóan bizonyította: nem véletlenül, hiszen a darab a legördögibb scherzók közül való. Szecsődi hegedűjén, ezen a polifon részletek megjelení- tésére, nem temperált intonációra, sőt - horribile dictu - gitározásra is alkalmas médiumon pár percre a legváratlanabb fintorok elevenedtek meg, hol motorikusan, hol meg imbolygó ritmusban.

Hazai tájakra evezve MADARÁSZ IVÁN 1999-es darabjával kell folytatnom a sort. A cimbalmot és csellót foglalkoztató Újabb párhuzamos monológok egymást követő szakaszaiban a szerző mindig más és más idiomatikus írásmóddal kísérletezik, s ha dialógus nem jön is létre, a szólamok mindenképpen tekintettel vannak egymásra. Az előadás azonban ellentmondani látszott a mű alapkoncepciójának. Ha jól sejtem, a komponista két egyenrangú partnerre számított, csakhogy Szakály Ágnes nagyszerű cimbalmozása nem hagyott elegendő teret társának, Puskás Zsoltnak: a cselló szólamát szinte végig erőtlennek hallottam. Hogy ez az előadásmód tudatosnak tekinthető, azt kettejük CD-felvétele is igazolja: ott is hasonló arányok (pontosabban aránytalanságok) tapasztalhatók, az ideális erőviszonyokat mindkét alkalommal csupán az utolsó előtti, szürrealista ellenpontozó szakaszban sikerült kialakítani. PONGRÁCZ ZOLTÁN szaxofonra és magnetofonra komponált Concertinója (1982) érdekes alkotás. A mű elektronikus része, melyet a szerző realizált, afféle kiszámíthatatlan, ezerarcú szörnyként hol Hammond-orgonát imitál, hol a természetben előforduló hangokat idéz, hol pedig óraműre emlékeztető mechanikus gépzenét szolgáltat. A szaxofonos Götz Nándor nagyon jó muzsikus: már első hangja önálló, sokatmondó történet. Ráadásul a szólamának tekintélyes részét alkotó improvizációkban is remekül helyt állt. DRAGONY TÍMEA, a legfiatalabb magyar zeneszerző-nemzedék tagja maga is közreműködött Kőfantáziák című sorozatának elő- adásában: Rohmann Ditta átszellemült csellójátékát kísérte zongorán. Bár a műsorfüzet nem jelezte, a ciklus utolsó, legnagyobb terjedelmű darabja, a Briliáns ősbemutatóként hangzott fel a Mini Fesztiválon. A drágakövek neveit címként viselő, absztrakt programdarabok harmóniailag különösen érzékeny szerzőt mutatnak, akinek szimmetrikus szerkezetű hangzatai kôkemény disszonanciáikkal együtt méltán tarthatnak igényt a hallgatóság elismerésére.

KIRÁLY LÁSZLÓ 1999-es Noktürnjét a fesztivál spanyol vendége, Fabian Panisello vezényelte az Intermoduláció Együttes élén. A Durkó Zsolt emlékének adózó kamaraműben a kifejező eufónián túl az apparátus lehetséges hangszín-kombinációinak virtuóz, kaleidoszkópszerű váltogatása kötötte le figyelmemet. Nem volt bemutató az Intermoduláció Együttes másik műsorszáma sem, BOZAY ATTILA 1970-ben keletkezett Sorozata, amely Tihanyi László vezényletével szólalt meg. Mégis örvendetes, hogy a művek elhangzottak a Mini Fesztiválon - amennyire meg tudom ítélni, mérvadó, mindenesetre ihletett és magabiztos előadásban. Bozay alkotásában szinte minden paraméter előre megtervezett, vallják az életmű ismerői. Ez azonban véletlenül sem megy a végeredmény rovására - e tekintetben elég a lassú zárótétel korálszerűen kezelt, hullámzó tizenkétfokú akkordjaira utalni.

A második hangverseny LÁNG ISTVÁN 3. kvartettjével kezdődött - művét a szerző 1978-ban a Kodály Vonósnégyesnek ajánlotta. A variációs eljáráson alapuló és néhány rendkívüli hangképzési technikát alkalmazó kompozíciót a Somogyi Vonósnégyes adta elő. SÁRI JÓZSEF két klarinétra írt darabja, a Dyaden a 2001-es Budapesti Õszi Fesztiválon hangzott el először, annak idején Farkas Zoltán már behatóan foglalkozott a kompozícióval (Muzsika, 2001/12). Magam azt tapasztaltam, hogy a capriccioso karakterű darab Klenyán Csaba és Rozmán Lajos előadásában - neki szól az ajánlás - ez alkalommal sem ma- radt hatástalan. GULYA RÓBERT gitárszólója, a Tündértánc a cím olvastán kialakult várakozásaimra rácáfolva nem tűnt igazi táncnak, s a szerző által a műsorfüzetben említett jóságos és gonosz tündérek jelenlétét is nehéz volt kihallanom belőle. Ebben azonban szerepet játszhatott a művet megrendelő Johanna Beisteiner - nyilván az MTA díszterménél intimebb helyszínhez szokott, most azonban kissé bágyadtnak ható - előadása is. Egyébként a gyakran kíséret nélkül megszólaló, gazdagon díszített dallamok a mű néhány akkordikus részletének kivitelezésével együtt mintha a virtuóz dél-amerikai gitárirodalomra utaltak volna - tisztes távolból.

A változatos műsorszerkesztés jegyében a következő hangversenyen hangzott el, hasonlóságai révén mégis ide kívánkozik MAROS MIKLÓS szólóhárfa-kompozíciója, az 1988-ban készült Trifoglio, melyet Maros Éva adott elő. Az előző darabbal együtt ez is külföldön élő magyar szerző itthoni bemutatója volt. Bevallom, hallgatóként a harmadik tétellel tudtam legkevésbé azonosulni. Az illuzióromboló mellékzörejek ellenére jóval nagyobb élvezetet nyújtott a nyitótétel örökmozgója a maga nyilvánvaló impresszionista gyökereivel, illetve a közbülső tétel, mely egyszerű kvintekkel indul és glissandókkal színezett, bonyolult építménnyé fejlődik.

Zajos sikert aratott a fesztiválon hangversenytermi bemutatóként fölcsendült posztmodern mű, DUBROVAY LÁSZLÓ Fecskedalok című sorozata. A Gyurkovics Tibor verseire komponált dalciklus viszonylag könnyen áttekinthető szerkezetű, hallgatóbarát zene. A zongora romantikus-impresszionista ihletettségű, buja szólama mellett az énekesre is rendkívül hálás szerepet bíz - a dalokat Csereklyei Andrea és Holics László adta elő. Gátlásoktól mentesen és gondtalanul, de nem felelőtlenül: így tudnám megragadni az életérzést, melyet a mű áraszt, és amely a legújabb, posztmodern fogantatású magyar dalirodalom sajátosságának tűnik (hasonló alapállást példáz többek közt Fekete Gyula nemrég bemutatott sorozata, a Kabarédalok is).

Sajátos színt képviselt a fesztiválon a kibővített Ewald Rézfúvós Kvintett. Tagjai DURKÓ ZSOLT olykor szordinós hangzásokat alkalmazó, s egyébként is legtöbbször diszkréten visszafogott Sinfoniettáját szólaltatták meg, magyarországi bemutatóként. A mozgalmas, finoman kidolgozott kompozíció 1983-ban íródott az angol Philip Jones rézfúvós együttesének megrendelésére. Az Ewald Rézfúvós Kvintett adta elő BEISCHER-MATYÓ TAMÁS Kettőskvintettjét is, mely ősbemutatóként hangzott fel a Mini Fesztivál pódiumán. A darab egy unisono témából - a szerző szóhasználatával: hangköz-sorból - bontakozik ki. Beischer-Matyó Tamás kedveli az erőteljes hangzásokat, kompozíciójának szokatlan megjelenítő ereje egyenesen filmzenére emlékeztet - fontos adalék, hogy a partitúrában latin nyelvű bibliai idézeteket találni.

A Fesztivál felhozatalának egyharmadát tették ki az utolsó két hangversenyen elhangzott, női karra és gyermekkarra fogalmazott művek. Az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar HORVÁTH BARNABÁS Kányádi Sándor-megzenésítésével, az Õszeleji kívánsággal kezdte műsorát. Az 1993-as darab, melynek modális hangrendszerét a szerző a blues egy jellegzetes basszusképletéből eredezteti, valójában inkább néhány kodályos vonás kibontakoztatásának adott teret. Budapesti bemutatóként DURKÓ PÉTER a Nemzetközi Kodály Társaság megrendelésére komponált Természetzenéje következett. Bár kiindulópontjának Blake és Shelley verseit választotta, Durkó Péter hajlamos prózaként kezelni az angol szöveget. Ehhez társul a mű homofon szakaszainak lebegő hangzása, egyszerre sok fokot megszólaltató, derűs diatóniája. A Természetzene általában mellőzni igyekszik minden redundanciát, ennek következtében nehéz szavakkal megragadni a kompozíciót. Hallgatni viszont annál nagyobb élvezet. REMÉNYI ATTILA gregorián ihletésű 37. zsoltára két stílusrétegre épül: a komponista kétszólamú, szabad orgánumot állít szembe zengzetes - egyszer kvartmelodikával, máskor terctornyokkal dúsított - polifon szakaszokkal, a hangulati csúcspont pillanatában pedig ötvözi e két réteget. Ebben az 1992-ben készült darabban is tetten érhető némi Psalmus hungaricus-hatás, többek között a befejező szakasz kvartszext-mixtúráiban.

A vallásos tárgyú kórusművek sorát a Mindszenty Zsuzsánna vezetésével fellépő Musica Nostra Énekegyüttes folytatta. GYÖNGYÖSI LEVENTE műve, a Cantate Domino (1997) töretlenül áradó jubiláció, melynek lendületét a szerző vérbő, olykor pikáns harmóniái adják. Nem kísért, de itt is jelen van a múlt, a darab testébe szervesen integrált reneszánsz zárlati formulák révén. TÓTH PÉTER 1996-os Stabat matere a szűzanya - a szerző szavával élve – "magánkínjának" megjelenítésekor két kiélezetten ellentétes megszólalásmód között oszcillál. Lírai álomzenéket hallunk, melyeket időnként a felkavaró drámaiságú Weöres-szöveg nehezen felejthető, kopogó deklamálása szakít meg. SUGÁR MIKLÓS 2001-ben négy latin szövegű vallásos gyermekkart írt a Mini Fesztivál felkérésére. Kettőt ezek közül 2002-ben mutattak be, az Adoramus te és az Exsultate deo hangversenytermi bemutatójára pedig idén került sor. Az Adoramus te izgalmas, már-már clusterszerűen szűk fekvésű kísérete fölött moll jellegű, pentaton fordulatokban gazdag dallam bontakozik ki, az Exsultate deo főrésze egy dúr pentachordot átfogó dallammotívumot ismételget mámorosan. Gyanítom, hogy mind a könyörgő, mind az örvendező darab alaposan próbára teszi az előadására vállalkozó együttes technikai felkészültéségét és beleérző képességét.

A Magyar Rádió Gyermekkórusa élén Nemes László Norbert vezényelte FARKAS FERENC 1975-ben komponált Körtáncát, melynek látszólagos egyszerűsége mögött komplex ritmikai szerkezet rejlik. MOHAY MIKLÓS 1990-ben írt Kis dalaiban bizonyára nem csekély örömüket lelték az előadók. A szerző a gyermekek zenei érzékenységének alapos ismerője, aki nagy találékonysággal nyúlt Kiss Dénes játékos verseihez, és felnőttek számára is élvezhető műveket írt belőlük. SZOKOLAY SÁNDOR új opusza, az Áprily Lajos természetverseire írt Jelentés a völgyből (Az évszakok nyomában) nem készült el teljesen, így a Mini Fesztivál egyetlen énekkari ősbemutatója részleges maradt. A hattételesre tervezett ciklusból a műsorfüzet még négy tételt ígért - végül az első kettő csendült fel. A mindig elragadóan vezénylő Thész Gabriella a fennmaradó időben egy Kodály-művet dirigált: az Angyalok és pásztorokat. Döntése nyilván nem volt tendenciózus, mégis jelképesnek éreztem a választást. Kodály ugyanis továbbra is jó szerző - még a Kodály-stílus elemeivel sáfárkodó maiakkal összehasonlítva is. Mindez persze a világért sem vonatkozik Szokolayra. Az ő zeneszerzői kvalitásai a külső körülményektől függetlenül vitán felül állnak. Már a Jelentés a völgyből első unisono dallamsora, mely minden népdalszerűségtől mentes, ugyanakkor közvetlenül és egyéni hangon szólal meg, elárulja, hogy a kompozíció csak mester műve lehet.

Az utolsó hangversenyen, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok közreműködésével négy kompozíció hangzott el a keletkezés kronológiájának sorrendjében; ezzel úgyszólván az elmúlt három évtized magyar zeneszerzésének reprezentatív, a történeti fejlődés szempontjából releváns mintája tárult a jelenlevők elé. A koncert MAROS RUDOLF művével, az 1972-es Jegyzetekkel kezdődött. A kompozíció Maros pályájának utolsó, szintézisteremtő szakaszában keletkezett, melyet már a hagyományhoz való visszatérés, illetve a nyugati tradíció (jelesül az új bécsi szerzők művei) és a bartóki-kodályi magyar iskola gondolkodásmódjának ötvözésére irányuló törekvés fémjelzett. Maros mestere a vonószenekari hangzásnak: drámai hatást kelt, ahogyan kiterjedt akkordikus szerkezeteit rövid dallamimitációk közbeékelésével, lassanként módosítja. Ez a darab egyik meghatározó írásmódja, melynek változatai mindhárom tételben felbukkannak, de a közbülső tétel szinte rögeszmés megszállottsággal újra és újra felidézett akkordkapcsolata is mélyen a hallgató emlékezetébe vésődik. KOCSÁR MIKLÓS Huszárik Zoltán emléke előtt tisztelgő Kürtversenye (1983) olyan szólamot bíz a szólistára - ez alkalommal Varga Zoltánra -, melynek technikailag bravúros megformáltsága ellenére is sikerül megőriznie a vokális dallamszerűség közvetlenségét. Ugyanakkor a zenekari anyag nem idegenkedik a hármashangzat alapú eufóniától, amint az többször is - leghatásosabban a kompozíció végén, az alapmotívum apoteózisának pillanataiban - hallható.

2000-ben szólalt meg először Szegeden, az idei Mini Fesztiválon pedig budapesti bemutatóként hangzott el HUSZÁR LAJOS kompozíciója, az Ikonok - Pilinszky János emlékére. A zeneszerző latin nyelven énekelt miseszöveg-részek közé ékeli Pilinszky feltámadás-versét, a Harmadnapont. Számomra ez a mise volt a Fesztivál egyik nagy revelációja. Huszár ütőkkel kiegészített, franciás érzékenységgel és érzékiséggel kezelt vonós zenekara elképesztő effektusokra képes: gondolok itt a Confitebor akkordikus kíséretének lágy pasztellszíneire, vagy a feltámadás-tétel egyszerűségében is nagyhatású skálamelodikájára, majd hitelesen megszólaló D-dúr eufóniájára, vagy a Sanctus kezdetének csengő-bongó vágtázására. A cseppet sem könnyű, de nagyon hálás szólót Szécsi Edit énekelte. Talán az ő előadásának is köszönhető, hogy az Ikonok folyvást Olivier Messiaen műveinek jámbor vallásosságát juttatta eszembe. Mindjárt a Kyriében felkaptam a fejem a minimalista ismételgetés hallatán, melyből itt az egyik legrokonszenvesebb emberi vonás, a gyermeki ártatlanság sugárzik. Kitartó, de nem követelőző, inkább bájos, szeretetreméltó ismételgetés ez, amellyel a zene a transzcendens felé fordul. Alighanem visszautasíthatatlanul...

A Mini Fesztivál utolsó műsorszáma BALASSA SÁNDOR 2002-ben Petőfi-költeményekre komponált kantátájának ősbemutatója volt. A szív titkai című alkotást legnagyobbrészt az ötvenes évek stílusában megírt népdalfogantatású dallamosság hatja át. Mindezt még egyértelműbbé tette a közbülső tételben a Daróczi Tamás tenorját kísérő, hungaricumnak számító hangszerkombináció, a klarinét-cimbalom-duó Veér István, illetve Herencsár Viktória előadásában. Ebben a tételben (Lennék én...) ugyan feltűnik némi játékosság, de inkább csak azért, hogy még jobban kiemelje az 1846/47-ben keletkezett versekre épülő kompozíció egészének elégikus-búskomor hangvételét.


Szecsődi Ferenc


A Somogyi Vonósnégyes, Drahos Béla és Schadl Péter


Johanna Beisteiner


Maros Éva


A kibővített Ewald Rézfúvós Kvintett


Nemes László Norbert
Felvégi Andrea felvételei