Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 3. oldal
Feuer Mária:
MIDEM 2004 - kislátószögből
 

Nehéz dolga van annak, aki a napilapok friss beszámolói után szeretne tudósítani az idei MIDEM eseményeiről, a magyar sikerek ugyanis gyors cselekvésre késztették a hazai médiát. Nemcsak az MTI, hanem napilapok, rádiók és televíziók is azonnal hírül adták, hogy a klasszikus kategóriában Eötvös Péter lett az év zeneszerzője, hogy Kocsis Zoltán életműdíjat kapott, s egyúttal Jean-Jacques Aillagon francia kulturális miniszter a Francia Köztársaság Művészeti Érdemrendjének lovagi fokozatával tüntette ki. Sőt Eötvös Péter Vokális művek című lemezéért - mely a Három nővérből vett Két monológot, az 1973-ban komponált Harakirit, a még korábban, 1968-ban keletkezett Mesét, az Insetti Galanti madrigálkomédiát és a hangszalagra készült Tücsökzenét tartalmazza - különdíjban részesült hazai kiadója, a BMC.

A Budapest Music Center amúgy is főszereplője volt az eseménynek, mert pavilonja a magyar zenei információs központ funkcióját töltötte be, s Gőz László és csapata szervezte meg a magyar nap programját nemzetközi sajtótájékoztatóval, Hiller István kulturális miniszter részvételével, és az Eötvös műveiből összeállított hangversennyel. Hiller István büszkeséget sugárzó szavait több helyen olvashatta a magyar újságolvasó - a mikrofonok erdejétől és kameráktól kissé távolabb állva átéreztem a miniszter elégedettségét, de csöppet sem irigyeltem, amikor ugyanazon tényt kellett kommentálnia, s ugyanazon kérdésekre kellett mindig egy kicsit másként fogalmaznia válaszát. Igen, a magyar muzsikusok tehetsége nemzetközi sikerekhez vezet, ennél pedig aligha találhat hatásosabb propagandát az ország.

Azon a január végi napon a jelenlévő úgy érezhette, minden mindennel összefügg. Kocsis Zoltán francia nemzeti kitüntetését azért kapta, mert sokat tett a francia zene népszerűsítéséért, egy évvel korábban Eötvös Péter ugyanezen magas fokú kulturális érdemrend tiszti fokozatát nyerte el, ugyancsak a francia zene népszerűsítéséért, s most ők ketten sze- reznek elismerést a magyar zenekultúrának a nemzetközi színtéren.

A két kitüntetett művész ráadásul eleven példája annak az igazságnak, hogy a zenét nem lehet hazai és nem hazai színekre osztani: Kocsis Budapesten élve építette fel nemzetközi karrierjét; Eötvös tanulmányainak egy részét hazájában, másik részét Németországban végezte, pályája jószerivel külföldhöz köti, idehaza eddig csak szórványosan bukkant fel, sikereit korábban ismerte meg a nagyvilág, mint hazája, ugyanakkor lemezfelvételeivel elsősorban a BMC-hez kötődik. De ami a legfontosabb: magyar zeneszerzőnek tartja magát, s őt is akként könyveli el a nagyvilág.

A BMC káprázatos sikert könyvelhet el, méghozzá nemcsak azért, mert a világszerte ünnepelt zeneszerző-karmestert, Eötvöst sikerült magához kötnie, hanem elsősorban lemezkiadói eredményeiért. A lemezcégek válsága köztudomású: a multik sorra húzzák össze a nadrágszíjat, mamutvállalkozások megválnak korábban exkluzív szerződéssel magukhoz láncolt művészeiktől, és egyre kevesebb felvételt dobnak piacra; józan ésszel nehezen elképzelhető, hogy egy független, kisméretű magánvállalkozás képes legyen megkapaszkodni a síkos talajon. Anyagi sikerre természetesen a BMC sem számíthat, de arra igen, hogy lemezeivel igényes piacra tör be. Példája lehet ezen a téren a német ECM, amely hasonló utat járva kivívta magának a kicsiny, de színvonalas kiadó rangját: vásárlói tudják, hogy ami nála napvilágot lát, az tartalmában és megvalósításában egyaránt különlegességnek számít. (Kurtág György kései darabjainak tavaly megjelentetett albuma a zeneszerző műveinek legtökéletesebb előadását rögzíti.)

Gőz László két éve nyilatkozta Szőnyei Tamásnak a Muzsikában (2002/5), hogy Manfred Eichert cégét mintaképének tekinti - méltán. Mindkettejükre jellemző fontos külsőség, hogy eltértek a hagyományosan fényes, illusztratív, de semmitmondó borítótól, s olyan képzőművészeti igényű vagy pszichológiai hatású papírtasakokba rejtik lemezeiket, amelyek fölhívják magukra a vásárlók figyelmét; akkor is kíváncsivá teszik a lemez tartalma iránt, ha nem ismerik a szerzőt vagy az előadót. Ennél lényegesebb természetesen a belbecs: Eötvös, akinek nagysikerű operáját a Deutsche Grammophon adta ki, nyilván nem kötelezte volna el magát a nemrég ismeretlen kis magyar kiadó mellett, ha nem elégíti ki igényeit, ha nem lát benne művészi fantáziát, vagy - hogy egy, a MIDEM-től távolabbi példát említsek - a BMC-nek (és Eötvös dirigálásának) köszönhető, hogy Szőllősy András darabjai végre méltó előadásban kerülhettek lemezre.

Korántsem csak független kis kiadóként szerepelt a MIDEM-en a BMC, standja - s ez a magyarok kiemelkedő szereplésének köszönhető - a Fesztiválpalota egyik középponti helyén, a brit Gramophone szomszédságában helyezkedett el, s valóban a magyar információs centrum szerepét töltötte be, mivel olyan interaktív installációval rendelkezett, amely kis helyen is sokféle és sokoldalú információt adott a magyar zenéről. Nem elhanyagolható szempont az installáció esztétikuma, de még fontosabb a hanghordozók minősége. A kis alapterület minden négyzetcentiméternyi helyét kihasználták: három, kétoldalú multimédiás állványt helyeztek el, ezeknek egyik oldalán vonalkód-olvasóval felszerelt lehallgató berendezés állt, amelynek segítségével a BMC, a Hungaroton és a Fonó száz-száz lemezét lehetett meghallgatni, a másik oldalon egy érintőképernyővel működő számítógép on-line kapcsolattal segítette a BMC adatbázisának elérését.

Az állványok tehát auditív élménnyel szolgáltak, ugyanakkor kielégítették az adott darabbal kapcsolatos érdeklődést, lett légyen szó valamely mű szerzőjéről, előadójáról, vagy hangszer-összeállításáról, de informáltak hazai zenei szervezetekről is. Középütt egy DVD- és CD-lejátszó nagyméretű plazmatévé segítségével tette láthatóvá- hallhatóvá magyar zeneszerzők portréfilmjeit, koncertfelvételeket, az októberi budapesti Kurtág-kurzus részleteit, egyszóval korszerűen és a legkifinomultabb hangzásigénynek is megfelelő módon adott képet a mai magyar zenekultúra eredményeiről, többek között a kitüntetett művészek tevékenységéről.

A méregdrága berendezést látva az ember természetesnek veszi, hogy nem egyszeri alkalomra készült, s csakugyan, a BMC afféle mozgó kiállításnak szánja, amelynek segítségével Európa több városában, legközelebb Párizsban, majd a magyar kulturális évad alkalmából Amszterdamban és Rotterdamban tervezi a magyar zenekultúra promócióját.

Ha a magyar napról késve tudósító helyzete azért nehéz, mert a média elírta az orra elől a tényeket, a MIDEM-ről szólva azért nem könnyű a dolga, mert szinte képtelenség összefoglalni az egy napig tartó látogatás során rázúduló információkat. A méreteket talán érzékeltethetem a sajtóklubnak nevezett dolgozótermek leírásával. Ezek egy részében a tudósítók munkafeltételeit biztosították számítógépekkel, a cikkek és a digitális fotók elküldésének lehetőségével, másik részében klubszerű berendezés segítette a személyes kapcsolatok kialakítását. Ugyanezen helyiség sarkában kis, ingyenes bárpult állt (Kocsis Zoltán állandó kávééhségét csak az itt felszolgált pompás olasz nedű tudta kielégíteni), s a falakat végig apró, széfre emlékeztető fiókok borították, amelyek az országok betűrendjében csoportosították a több mint hatszáz (!) tudósítónak adott sok kilónyi információs és promóciós anyagot.

Egy hatalmas méretű ipari vásár nyüzsgése és versengése párosult a művészettel - számomra a legnagyobb meglepetést azzal szerezve, hogy mekkora hely jutott ebben a felbolydult kaptárban a komoly zenének. Elmondták, s tudomásul vettem, hogy a nyitó napon megállt a forgalom Cannes utcáin, mert mindenki Madonna érkezését leste, de az már mellbevágott, hogy mekkora tömeg hullámzott a komolyzene színterein.

A dolog természeténél fogva csak a magyar nap eseményein vettem részt, a csöppnyi szabadidőt nézelődéssel töltve - a BMC mellett a hazai lemezcégeket a Hungaroton, a Fonó s még két kisebb kiadó képviselte (a Hungaroton ugyancsak friss Kocsis-felvétellel csatlakozott az ünnepléshez), s bekukkantva a vetítőbe, ahol televíziós zenei filmek részleteit lehetett megszemlélni és megvásárolni, tudomást szerezhettem például Bruno Monsaingeon orosz művészekkel foglalkozó, készülő alkotásairól. A sajtótájékoztatót a BMC promóciós csomagja gazdagította, benne Eötvös lemezei és Kocsis Zoltán, illetve a Nemzeti Filharmonikusok két felvétele.

A komolyzene megbecsülését és rangját jelezte, hogy a klasszikus műfajban milyen sok díjat osztottak. Mintegy húsz kategóriát állítottak föl: díjat kapott a középkori, a reneszánsz, a barokk, ezen belül a vokális, a hangszeres zene, a későbbi korok közül a kamarazene, a nagyzenekar, az opera, vagy az archív felvételek korszerűsített változata, s ki tudná felsorolni valamennyi ágat. A legtöbbre becsült különdíjakból jutott a magyaroknak: Eötvös egyedüliként kapott komponista-díjat, Kocsisnak negyedmagával jutott életmű-díj: a másik három Claudio Abbadót, Régine Crespint és Robert von Bahrt, a svéd BIS Kiadó alapítóját illette. A felsorolásból kitűnik, hogy Kocsis messzemenően a legfiatalabb köztük, s szerény beszédében is ez a gondolat dominált: úgy érezte, a Kossuth-díjnál is hamarabb kapta meg ezt az elismerést, mert messze van még attól, hogy befejezett életművet tudjon maga mögött.

A délutáni Eötvös-koncert sokoldalú képet adott a zeneszerzőről, és csaknem teljesen magyar közreműködőkkel zajlott. Eötvös egykori szombathelyi kurzusainak aszszisztense, a Franciaországban élő Nagy Zsolt vezényelte az UMZE Együttes élén az Egy beszélgetés foszlányai című darabot, amelynek szólóját kéttölcséres trombitán a holland Marco Blaauw játszotta - ez a darab az idei Tavaszi Fesztivál magyarországi bemutatója lesz -; Rácz Zoltán bravúros előadásában hangzott el a Frank Zappa emlékére komponált 151. zsoltár, a Budapest Jazz Zenekar pedig Kovács László vezényletével és Gőz László harsonaszólójával szólaltatta meg a Párizs-Dakart.

A hallgató megértette, hogy a zsúfolt programja közben Cannes-ban csak egyetlen napot eltöltő Eötvös Péter nem vezényelt, de sajnálta, mert Európa egyik legkiválóbb kortárs zenei karmesterének minden fellépése élmény. Éppen ezért kapta föl a fejét a sajtótájékoztatón Hiller István szavaira, amelyből reményt vélt kihallani az Eötvös Intézet magyarországi visszatelepülésére. Ezt az intézményt Eötvös 1992-ben alapította Gödöllőn azzal a céllal, hogy pályakezdő, tanulmányaikat éppen befejezett karmestereknek és zeneszerzőknek gyakorlati tanácsokat adjon, mintegy megtanítsa őket az élet nehézségeire. Kezdetben egy szeminárium keretében tette ezt, s akkori osztálya olyan jól működött, hogy közülük többen a pályán maradtak, és a mai napig kapcsolatban állnak egymással és egykori tanárukkal. A városnak nem jutott pénze az Intézet fenntartására, s emiatt a munka áttevődött külföldre, ahol a szemináriumok hallgatói a karlsruhei egyetemen tanító Eötvös segítségével különböző zenekarokkal dolgozhatnak. Az összekötő kapocs természetesen Eötvös személye, ami azt jelenti, hogy bárhol jelentkezik tanítványaival, nyitott kapukra talál.

Az utóbbi tíz évben annyira felerősödtek a pedagógiai kapcsolatok a zenekarok és a fesztiválok életében, hogy ha a tanár személye garancia, akkor tárt karokkal várják a növendékeket. Az olyan neves fesztiválok, mint például a luzerni, az utánpótlást segítendő programjukba illesztik egy-egy neves művésztanár kurzusát. Az Eötvös Intézet tevékenysége tehát fontosabbá vált, mint valaha. Budapesti feléledése Eötvös újabb álmát valósítaná meg, ugyanis - mint mond- ta - tapasztalatai szerint a kelet-európai zeneéletből hiányoznak a régió karmesterei, s ennek nem az egykori politikai határ az oka. Éppen ezért vágyik arra, hogy a BMC információs központjával szövetkezve s annak adatbázisára támaszkodva létrehozzanak Budapesten egy központot, amelyben kelet-európai pályakezdő karmesterek nyugati muzsikusokkal dolgoznának együtt, s ez az együttműködés megszüntetné a szakadékot a kontinens két fele között. A perspektíva óriási, de a terv előtt tornyosuló akadályok sem lebecsülendők. Hiába a karmester önfeláldozó munkája, hiába a növendékeknek adományozandó ösztöndíj, ha nincs otthont adó épület, hiányzik a szervezeti hálózat. A tervezett intézet ugyanis túlnőne az eddigi kereteken: többszintű, a közönség érdeklődésére is számító, sőt azt fejlesztő, nagyon szervezett tevékenységet végezne. Megvalósulásával a művelt, európai Magyarországhoz jutnánk közelebb egy lépéssel.


Marco Blaauw és az UMZE Kamaraegyüttes. A karmester Nagy Zsolt.
Huszti István felvételei


A BMC standja


Kocsis Zoltán


Gőz László és Eötvös Péter