Muzsika 2004. február, 47. évfolyam, 2. szám, 31. oldal
Bozó Péter:
Kellemes és kellemtelen meglepetések
 

Magam is csodálkoztam rajta, de a Danubia Szimfonikus Zenekar első felvételét tanulmányozva örömömre szolgált az, amit voltaképpen kifogásolnom kellene. A lemez címe ugyanis nincs teljesen összhangban a tartalommal. Amikor először olvastam a borítón a feliratot: Dances from Hungary - Táncok Magyarországról, s a lemezt megfordítva piros-fehér-zöld színeket pillantottam meg a bal alsó sarokban, azt gondoltam, hangulatos, de nem különösképpen érdekes verbunkos kompozíciók gyűjteményét vehetem a kezembe. A zeneszerzők és műcímek sorát átfutva azonban kellemesen csalódtam. A felvétel műsora sokszínű, változatos. Egyszerűbb, kisebb horderejű darabok mellett nagyformátumú alkotásokat is tartalmaz, és távolról sem állítható, hogy valamennyi kompozíció a 19. század magyar hangszeres stílusa jegyében fogant.

Jólesett, hogy mind a "tánc", mind pedig a "magyar" szót ilyen egészséges nagyvonalúsággal értelmezték a muzsikusok és a kiadó, s hogy a hallgató részéről is ugyanilyen nagyvonalúságra számítanak. (A közelmúlt hazai politikai történései után utóbbi nem is olyan természetes). Hogy mennyire nem kell szó szerint vennünk a címet, azt jól példázza, hogy a lemezen a verbunkos slágerei, a Hunyadi László, a Bánk bán, a Háry János táncbetétei mellett többek között Liszt Első Mefisztó-keringője is helyet kaphatott. Egy olyan mű tehát, amelynek esetében legfeljebb a szerző és a darabot inspiráló költő személyéről állíthatjuk, hogy Magyarországról származik. A táncról aligha, hiszen - mint arra a kísérőfüzet egyik szerzője, Batta András finoman figyelmeztet - "a 19. század leghíresebb magyar származású muzsikusa [...] nem csárdást táncolt." Sőt, talán keringőt sem tudott táncolni, fűzhetnénk hozzá rosszmájúan a Mefisztó-valcert hallgatva. A megszokott dreiviertel Takt helyett ugyanis a darab 3/8-os metrumban íródott, s ezt is olyan gyors tempóban kell játszani, hogy a zeneszerző szükségesnek látta figyelmeztetni a karmestert a partitúra első oldalán: a művet csaknem végig 4/4-ben kell dirigálni. A darab vége felé ráadásul 2/4-be megy át, s ez a rész több joggal tarthatna igényt a polka, mint a keringő névre. Magyar táncról ebben az esetben tehát egyáltalán nem beszélhetünk, a szó szoros értelmében vett táncról is csak nehezen. A mű programjának ismeretében szerencsésebb volna a "megtáncoltatás" kifejezést használni.

Hasonlóképpen távol jár a nemzeti jellegű tánczenétől Dohnányi szellemes zenei tréfája, a Szimfonikus perceket záró, Rondo feliratú tétel. Persze ha nagyon akarjuk, a darab szinkópás ritmusait és a kérlelhetetlen sodrású tizenhatodokat magyarosnak is érezhetjük. Ami azonban a meghökkentő modulációkat és a mű kalandos hangnemi tervét illeti, ezek aligha nemzeti zenei karak- terisztikumok. Vagy mégis? Erkel Bánk bánjának Csárdása, amely szintén hallható a Danubia-együttes felvételén, bizarr tonális felépítésével mintha rácáfolna erre a kijelentésre. A C-dúr lassút ugyanebben a hangnemben induló, ám végül D-dúrban záró friss követi. Ám, mint azt Dolinszky Miklós nemrégiben kimutatta, a mű furcsa szerkezete azoknak a drasztikus javításoknak és rövidítéseknek tudható be, melyeket Erkel az opera bemutatóját követő kritikák hatására eszközölt a darabon, s a Csárdás eredeti formájában nagy valószínűséggel nem is saját, hanem egyik fia szerzeménye.

Túlnő a címadás által sejtetett kereteken a lemez technikailag és esztétikailag legfajsúlyosabb darabja, a Táncszvit is. S bár Bartók szerint műve "6 kisebb szabású táncszerű tételből áll", mindenki, aki ismeri a szvitet, tudja, hogy a "kisebb szabású" jelző inkább a zeneszerző szerénységét, mintsem a kompozíció tényleges dimenzióit jellemzi. A másik jelző pedig arra utal, hogy ebben az esetben is inkább táncfogantatású alkotásról, mint valódi táncok füzéréről van szó.

A hanglemezkiadás mai helyzetét figyelembe véve mindenesetre örömteli esemény, hogy egy külföldi kiadó felvételt készít egy fiatal magyar együttessel, s a kiadvány terjesztését is vállalja. Ám térjünk vissza egy kissé Mefisztóhoz. Ne vegyék tiszteletlenségnek a Danubia Szimfonikus Zenekar tagjai, de azt kell mondjam az előadásról, amit Lenau ördöge mond a falusi kocsma muzsikusainak, mielőtt magához venné a vonót: "Ihr lieben Leutchen, euer Bogen /Ist viel zu schläfrig noch gezogen." Ilyen álmosító játékkal lehetetlen elragadni és táncba vinni a hallgatót. Különösképpen zavart ennyi valódi vagy stilizált tánczene meghallgatása közben az együttes játékát jellemző állandó ritmikai renyheség. Kodály Háry-szvitjének részletében például a tartás nélküli, bizonytalan ritmus a hallgatóban is kétséget kelt: vajon a kürt triolát készült játszani a középrész kezdetén, és csak véletlenül sikerült végül nyolcadpárnak? Egy olyan katonaindulót, mint az Intermezzo triója, nem lehet hol elpuhult, hol meg zötyögős ritmusban játszani.

Az együttes játéka sokszor válik színtelenné. Hogy példát mondjak, értelmezésükben a Bánk bánbeli Csárdás inkább unalmas, mintsem méltóságteljes, talán azért, mert sem a tempóválasztás, sem pedig a zenei karakter tekintetében nem érzékelhető különbség a kontrasztáló formarészek között. Nem vívta ki tetszésemet a vonóskar játéka sem. Hangzásuk ahelyett, hogy dús és fényes volna, túlvibrált és ködösen homályos, csupán a cikornyás cimbalomszólam (Intermezzo) és egy-egy erőteljes rézfúvós megszólalás képes rajta áthatolni. Gyakran hallani, hogy azonos szólamot játszó hangszerek egymás után, jelentős késéssel lépnek be, ami az egyszólamú szakaszoknál különösen feltűnő. Így például maszatosak a triolák Erkel Palotásának kezdetén, és a Táncszvit negyedik tételének állandó fafúvós unisonói sem éppen hízelgő képet festettek e tekintetben az együttes kvalitásairól. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem kétséges számomra, a Danubia tehetséges, jó képességű muzsikusokból álló zenekar. A Palotás gyors szakaszainak könnyed, már-már lebegő előadása bizonyossá tett afelől, hogy az együttes kicsit több odafigyeléssel többet, jobbat tudna nyújtani.

A legkedvezőbb benyomást Weiner Leó Tündértáncának tolmácsolásával tette rám Héja Domonkos és zenekara - talán azért, mert ez a darab híján van a harsogó tuttiknak, s a finom, áttetsző, kamarazene jellegű részek általában véve pontosabb, koncentráltabb összjátékra, plasztikusabb formálásra késztették az együttes tagjait, mint a felvételen hallható művek többségében. A Csongor és Tünde kísérőzene részlete egyszersmind emlékezetembe idézte, hogy a Danubia Szimfonikus Zenekarnak már komoly múltja és érdemei vannak. A Weiner-szvit előadásával az elmúlt év októberében jelentősen hozzájárult az elfeledett mester művének újrafelfedezéséhez. A múlt és az érdem azonban kötelez: többek között arra, hogy az együttes lemezfelvételeit, amelyek munkájának maradandó dokumentumai lesznek, a jövőben nagyobb műgonddal és alaposabb felkészülés után bocsássa a nyilvánosság elé.

Dances from Hungary
Liszt, Erkel, Weiner, Dohnányi, Kodály, Bartók művei
Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar
vezényel Héja Domonkos
Teldec 2003


A Danubia Szimfonikus Zenekar
Gál Béla felvétele