Muzsika 2004. január, 47. évfolyam, 1. szám, 41. oldal
Katona Márta-Csengery Kristóf-Péteri Lóránt:
Hangverseny
 

Amikor új tanár lép egy osztályterembe, az első együtt töltött percek döntik el további sorsát és kapcsolatát tanítványaival. Ha a tanár ekkor határozatlan, a következő órán már komoly fegyelmezési gondokkal kell megküzdenie, ha túl szigorú, kommunikációs görcs keríti hatalmába a diákokat, ha netán szaktudásával kapcsolatban merülnek fel kételyek, munkáját a későbbiekben apró részletekre irányuló, esetleg kötekedő kérdések nehezítik meg. Aztán néha éveken át igyekezhet, hogy kiigazítsa az első rossz benyomást. Nincs ez másképp egy koncert esetében sem. Az egyetlen különbség, hogy itt a kommunikáció - a taps ma már szinte üressé vált intézményétől eltekintve - egyirányú, s így a csorba talán könnyebben és rövidebb időn belül kiköszörülhető.

A Mátyás-templomban az angol TALLIS SCHOLARS hangversenyén megszólaló hangok, Palestrina Surge illuminare című kétkórusos motettájának első hangjai egyáltalán nem keltettek jó benyomást. A szólamok pontatlan indításai felett még szemet hunyhattunk volna, de a szoprán szólam éles, torokból préselt színe valódi döbbenetet keltett. Egy világhírű, reneszánsz egyházi zenére szakosodott énekegyüttes, melyet a felújított Sixtusi-kápolna átadási ünnepségére is meghívtak, ennyire bántó szoprán hanggal kénytelen fellépni? Vagy talán ezt tartják ideális tónusnak, s akkor az egész koncerten ezt leszünk kénytelenek hallgatni? Az első kellemetlen benyomás megváltoztatása még akkor is embert próbáló feladat, ha az előadókat korábbi hangversenyükről, esetleg felvételeikről már ismerjük, s pozitív előítéletekkel érkezünk a hangversenyre. Az általános törvények ezúttal is érvényesnek bizonyultak. Palestrina Missa Papae Marcellijének Kyriéje még bizonyosan megsínylette az első hangok elidegenítő hatását. Az első műsorszámban még külön szólamot éneklő szoprán énekesnők azonban a misében egymás mellé kerültek, s hangjuk valami különleges akusztikai jelenségnek köszönhetően egységben olvadt össze - az előbbi rikító szín teljesen feloldódott. A bizalmatlanná vált fül néha még hallani vélte a tiszta és egyenesen csengő szólamban a fenyegető élességet, de végül megkönnyebbülve vette tudomásul: a veszély elmúlt, további gyanakvásnak nincs helye.

A szünet után Allegri Miserere című kompozíciója, a benne ötször felhangzó, kristálytiszta és áttetsző magas C, a telt és egységes hangzású akkordok meg a tartalmas pianissimo pedig végképp meggyőzött arról, hogy a reneszánsz egyházi zene egyik legkiválóbb interpretációjában van részünk. Arról persze el lehet gondolkozni, hogy a latin szövegű liturgikus művek esetében valóban szükséges-e a szöveg tartalmát a szerző által megkomponált mértéken túli hangsúlyokkal, tempó- és dinamikai változtatásokkal nyomatékosítani. Palestrina szándékával minden bizonnyal ellenkezne ez a felfo- gás, hiszen a 16. században sem a mise, sem nyelve, a latin nem szolgálta az érzelmeket. Ám a Tallis Scholars előadása elhitette hallgatóival, hogy minden úgy van rendjén, ahogyan most megszólal.

A kórus és vezetője, PETER PHILLIPS három évvel ezelőtt már járt Magyarországon. Az együttes repertoárja idehaza - a még mindig eleven kórusmozgalomnak köszönhetően - nagy érdeklődésnek örvend. Ezúttal is több különjárat szállította a Szentháromság térre a vidéki kórusok tagjait. 2003. november 3., második látogatásuk napja azonban nem csak a közönség számára volt fontos esemény. Napra pontosan harminc évvel ezelőtt adott hangversenyt Oxfordban az a tíz egyetemista, aki a későbbi Tallis Scholars énekegyüttes magját alkotta. A jubileumi koncertre olyan Palestrina-, Allegri-, Victoria-, Lassus-, Crecquillon-, Tallis- és Sheppard-darabokból állították össze műsorukat, melyek az évtizedek során összeforrtak pályájukkal. Éppen ezért szinte mindegyik interpretáció alaposan átgondolt, kidolgozott és kiforrott, nem a rutinra hagyatkozó előadásnak bizonyult - mindenekelőtt Allegri műve, valamint Victoria O magnum misterium című négyszólamú motettája és Lotti - második ráadásként megszólalt - hatszólamú Crucifixusa. (November 3. - Mátyás-templom. Rendező: British Council)

Katona Márta

Mióta BOGÁNYI GERGELY része a ma- gyar zenei nyilvánosságnak, ismét él és hat egy interpretációs alaptípus, melyet sokan jó ideje kihaltnak véltek: a romantikus virtuóz típusa. Fellépésein a fiatal zongoraművész (ösztönösen? tudatos megfontolásból?) a megjelenés és a viselkedés külső jegyeivel is nyomatékosítja rokonságát az említett típussal, s ezt helyesen teszi, egyrészt azért, mert mindez hibátlanul működő önismeretre vall (ezúttal mindegy, hogy az önismeret ösztönösen vagy tudatosan működik hibátlanul), másrészt, mert a romantikus virtuóz speciese értéket képvisel, kiváltképp a romantikát fájón nélkülöző jelenben. Az érték a különbözésé. A romantikus virtuóz arról ismerhető fel, hogy ő nem úgy játssza a repertoár darabjait, ahogyan a többiek. Ő valahogyan játssza a darabokat: így vagy másképp, de személyes jegyeket viselő megfogalmazásban - s ez ma, mikor a hangszerek sportolói futószalagról huppannak a pódiumra, ritka kincs. A romantikus virtuóz repertoár-térképén persze vannak határok: vastagon, pirossal meghúzva. Tőle ne várjunk Messiaent és Boulezt, Ligetit és Kurtágot. Viszont bízhatunk abban, hogy a név, mint jól szabott ruha, illik viselőjére: a romantikus virtuóz a virtuóz romantikus repertoárban otthonos.

A fentiekből következik, hogy a kritikus felfigyel, ha Bogányi műsorlapján mást lát: nem Lisztet, nem Chopint - hanem, tegyük fel, Bartókot. Novemberi szólóestjét a zongoraművész az Improvizációk magyar parasztdalokra című sorozattal nyitotta (op. 20). Ez az 1920-as keltezésű ciklus a maga nyolc tételével a népdal-alapú Bartók-kompozícióknak ama csoportjába tartozik, ahol nem a parasztdallam a főszereplő, hanem az a saját leleményű anyag, mellyel a zeneszerző társítja, ütközteti, körülbástyázza a népi melódiát. Bogányi itt zongoraművészetének egyszerre két erényét érvényesítette: vokális mintákat idézve, szabadon énekeltette meg magát a népdalt (bőségesen adagolva a rubatót), és tiszta billentéssel, kristályos szerkezetet teremtve - valóban az improvizáció, az e pillanatban született zene illúzióját keltve - játszotta a bartóki kommentárokat. Aligha túlzás azt mondani, más volt ez az előadás, mint a Bartók-tolmácsolások többsége: kevésbé kemény, kevésbé szikár zenélést hallottunk, több személyes vonással, elengedettséggel.

Persze a romantikus virtuóz nem volna önmaga, ha koncertjérôl hiányozna Liszt, Chopin. Előbbitől az első részben három mű karolt egymásba. A La Notte megszólaltatásában mindvégig pregnánsan érvényesült a zene töprengő elmélyültsége, ugyanakkor Bogányi döntő szerepet juttatott a markáns billentés erejének és határozottságának, meg annak a sötét tónusnak, amely a mű egészének atmoszféráját meghatározta. Mintegy középrészként funkcionált a Desz-dúr consolation: itt más hang szólalt meg - megejtően lágy, tiszta csengésű billentés, finoman formált dallamok hordozója. A tökéletes műsorszerkesztői érzékkel kialakított, háromrészes liszti nagyforma reprezentatív lezárásaként a Spanyol rapszódiát hallottuk, amelyben Bogányi ismét egyéniségének újabb vonásait villantotta fel: eleganciát és határozottságot, erőt és temperamentumot.

A korábban meghirdetett műsor eredetileg több Bartókot ígért, némi Mendelssohnt is tartalmazott, s Liszttől sem abban a kombinációban kínálta a műveket, ahogyan azok végül egymást követték. Hasonlóképp meglepetés volt a szünet után felhangzott Chopin-gyűjtemény, a 24 prelűd, amely a második részt kitöltötte. Bogányi ezzel az előadással önkéntelenül is igazolta mindazt, amit a bevezetőben a romantikus virtuózról írtam: nagy lendületű, költői zongorázást hallottunk tőle; olyan értelmezéseket, amelyek itt-ott örömtelien eltértek a szokásostól. Nem állítom, hogy ez a megfogalmazás kifordította sarkaiból a mű interpretációs hagyományát, inkább értékes apróságokra kaphattuk föl a fejünket újra és újra: egy, a szokottnál gyorsabb vagy épp lassabb alaptempóra, egy élesebben megütött hangsúlyra vagy nyomatékosabban kiemelt motívumra, egy drámaibban kifeszített ívű fokozásra vagy nagyobb rubatóra. Nem revelatív szándékú és hatású, de friss és eredeti olvasatban nyújtotta át közönségének Bogányi Gergely a 24 prelűdöt. (November 10. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Nem lehettem jelen RÉV LÍVIA zongora-estjén, kötelességemnek éreztem azonban, hogy legalább utólag, felvételről meghallgassam műsorát, hiszen Varró Margit, Székely Arnold és Weiner Leó 1946 óta Párizsban élő egykori tanítványa manapság idehaza alig ismert, illő tehát, hogy egy kritikával a Muzsika is törlesszen valamit a magyar zeneélet közös adósságából. Emellett - bár az életkor nem zenei tényező - csodálattal töltött el a tény, mely szerint valaki 87 esztendősen koncertező muzsikusként járja a világot. A felvétel azután arról is meggyőzött, hogy Rév Lívia e magas korban nemcsak az utazás fáradalmait és a pódiumra lépés zökkenőit viseli derekasan, nemcsak nehéz műsorát tartja kézben kifogástalanul, hanem arra is képes, hogy töretlenül illúziót keltsen, teljes értékű hangszeres és zenei élménnyel ajándékozza meg hallgatóit.

Már programjának rendje maga volt az arányérzék és jó ízlés. Csupán két szerző, üdítő különbségekkel és hasonlóságokkal: Chopin és Debussy. Mindjárt a koncert kezdetén a b-moll és Esz-dúr noktürn (op. 9/1-2) kijelölte a zongorázás kultúrájának ama körét, melyben Rév Lívia otthonos: kristályosan csengő, határozott profilú, minőségi zongorahang, plasztikus dallamformálás, elegáns díszítések (semmi nagyvonalú elkenés!), nemesen mértéktartó melankólia, boltozatosan felépített formák, emberi léptékű emóciók. Az f-moll ballada (op. 52) tágabb formai és műfaji keretek között erősítette meg a korábbiakat - de újat is mondott: a szimfonikus igényű, drámai hangszerjáték és kifejezésmód területén. Az első rész végén pedig a négy impromptu (Asz-dúr, op. 29; Fisz-dúr, op. 36; Gesz-dúr, op. 51; cisz-moll fantaisie-impromptu, op. 66) virtuóz, finom rubatóval fellazított előadását hallgatva a kritikus ámulattal állapíthatta meg hogy Rév Lívia zongorázásának technikai vértezete sértetlen. Már a ballada tolmácsolása is figyelmeztetett rá, de a Fisz-dúr impromptu büszke tartású és imponáló erejű középrésze, valamint a Gesz-dúr mű Sostenuto szakaszának markáns basszusdallama végképp egyértelművé tette, hogy ebben a hangszerjátékban semmi sincs abból az ál-feminin, defenzív zeneiségből, melyet a szakma (indokolatlan előítélettel) női zongorázásnak becéz. Rév Lívia előadásmódja alapján leszögezhető: a billentyűkön nemek helyett emberek játszanak.

A szünet után felhangzott ciklus, Debussy Prelűdjeinek 2. füzete tovább emelte a tétet: ha lehet, itt még szuverénebb zeneiségű, még fölényesebb hangszeres biztonságú zongorázást hallottunk. Rév Lívia, aki lemezre rögzítette a sorozatot, valóban tökéletes otthonossággal mozog a Debussy-prelűdök hangulatköltészetének világában: játéka kreatív hozzájárulás, a fantáziadarabok magasrendű interpretációs újrateremtése. Nem idézem fel valamennyi tétel tapasztalatait, csupán ízelítőként jelzem, milyen nagyra értékeltem a zongoraművésznő előadásában a Brouillards (Köd) pasztellszíneit, a Feuilles mortes (Hervadt lombok) lélegző ritmusát, sok mély tónusát és varázsos pianóit, a feszes habanera-lejtésű La Puerta del Vino (A Bor-kapu) megfogalmazásában a zordságot és a monotónia varázsát. Kecsesen-köny- nyedén szólalt meg a Les Fées sont d'exquises danseuses (A tündérek kiváló táncosnők), hűvös fényeket árasztott a La Terrasse des audiences (A kihallgatások terasza), Lisztet idéző vízi zeneként értelmezte Rév Lívia az Ondine-t, alaposan megmosdatta iróniában az Hommage à Pickwick Esq. P. P. M. P. C. angol himnuszt parafrazeáló tételét, s nagyszabású finálé gyanánt, láttató erővel kelt életre ujjai alatt a Feux d'artifice (Tűzijáték) utcai népünnepélyének forgataga. Erejéből és muzsikáló kedvéből a nehéz műsor végén még három ráadásra is futotta. (November 11. - az MTA Roosevelt téri díszterme. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf

Furcsa, a nosztalgiát és a lelkiismeret-furdalást elegyítő érzésekkel ültem be a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR hangversenyére. Valahogy úgy, ahogy az ember rég nem látott, kedves tanárát keresi fel, magában fogadkozva, hogy látogatásait sűríteni fogja. Legkorábbi lemez- és hangversenyélményeimet, a "klasszikus" repertoárral - Bach, Vivaldi, Mozart, Bartók - való döntő, kisgyermekkori találkozásaimat (a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról beszélek) szinte kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésbe állíthatnám az együttessel, illetve az általa képviselt hangzás- és formaideállal. Tapasztalataim bizonyos zeneszociológiai körön belül valószínűleg általánosíthatók. A szülők nemzedéke, a korszak számos fiatal műkedvelője körében jelenthetett a Liszt Ferenc Kamarazenekar hasonló viszonyítási pontot, mint nálunk. S persze az együttes szerepe korántsem korlátozódott a Liebhaberek megnyerésére: a Kenne- rek, a szakma számára is fontos funkciója volt. Idehaza sok tekintetben újszerű és vonzó úton járt a "régi zene" előadásában; másfelől pedig egy nagyon is hallható eredményekhez vezető, itthon alkalmasint szintén újdonságnak ható játéketikát képviselt a hagyományos szimfonikus repertoár általa művelt területein. Az aranykori Liszt Ferenc Kamarazenekar hasonlíthatatlan, meleg, bársonyos, puha vonóstónusa, mindig kiegyensúlyozottságra törő, de intellektuálisan differenciált játéka és magától értődő, sosem tolakvó perfekcionizmusa érthetővé teszi nemzetközi hírnevének kialakulását is.

Eközben - legkésőbb a nyolcvanas évek elejétől - idehaza is mind szélesebb körben ismertté vált a historikus-autentikus mozgalom által képviselt előadói paradigma, illetve az azt övező tudományos-ideologikus diskurzus, ami termékenyen elbizonytalanított a 18. századi repertoár érvényes játékstílusát illetően. 1983-ban pedig Kocsis Zoltán kalauzsípja és Fischer Iván karmesteri pálcája hirdette meg a hazai szimfonikus zenekari kultúra forradalmát. A kihívásokra, az új helyzetre adott válaszban a zenekar bizonyosan szerencsésebbnek bizonyul, ha a rendszerváltás után nem épül le a működését addig biztosító intézményi háttér. Ám a kilencvenes években, a zenekulturális közép gravitációs vonzásának fokozatos gyengülését érzékelve, a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem került a súlytalanság állapotába, hanem egyre több energiát fordított a korszak talán legrokonszenvesebb vállalkozására. Imponáló kísérletet tett egy alternatív közép megteremtésére a végeken: tizenkét éven át vett (oroszlán)részt a Zempléni Művészeti Napok programjában és szervezésében. Az eseménysorozatból az együttes tagjai vegyes érzésekkel szálltak ki: "Kissé csalódottak vagyunk" - nyilatkozta nem olyan régen ROLLA JÁNOS Mikes Évának (Muzsika, 2003/11). A negyvenéves együttes vezetője egy másik alkalommal keresetlen objektivitással úgy fogalmazott: "perifériára kerültünk." (Muzsika, 2003/3).

A Liszt Ferenc Kamarazenekar zeneakadémiai estje mindenesetre zsúfolt házas esemény, amely a maga eseményszerűségét a lehető leghagyományosabb, nyitány-versenymű-szimfónia típusú, bevett klasszikus- romantikus repertoárdarabokból álló programon keresztül valósítja meg. Ha nem is revelatív, de egy jól megalapozott zenekari kultúra ajándékaival kecsegtető, a mérték és arány erényeit a megvalósulás minden szintjén gyakorló hangversenyt hallhattunk. A személyi összetételében nagy mértékben kicserélődött-megfiatalodott együttes eredményesen viszi tovább a maga legjobb vonóshagyományait: a hangzásról fent leírtak jórészt ma is érvényesek. A dallam- és motívumalakzatok rajzos-mozgékony megszólalása, a dinamika rugalmas szintváltásai, a súlyviszonyok takaros elrendezése örömet szerzett Mozart Figaro házassága-nyitányában és Mendelssohn 4. (A-dúr), Olasz szimfóniájában is. A vonós szekció és a meghívott fúvósok összjátéka zavartalannak tűnt; neuralgikus ponttá csupán az a bizonyos kürtállás vált, a szimfónia 3. tételének triójából. Feltűnő volt viszont a két fuvolás élvezetes, flott játéka ugyanebben a műben. A darabok karmester nélküli előadása persze a kölcsönös egymásra figyelés, a valódi együttműködés éthosza nélkül elképzelhetetlen volna. Amikor egy másik orgánumban Schiff András két évvel ezelőtti szólóestjeinek egyikéről írtam, egy kései "humanizmus" szellemének megnyilvánulását véltem felfedezni, engedve lelkesedésemnek és ideologizáló hajlamomnak. Valami hasonlót érez az ember Liszt Ferencékkel kapcsolatban is - azzal a megszorítással, hogy a Schiffnél legtöbbször vitálisnak és abszolút érvényűnek mutatkozó paradigma a zenekarnál ezüstkori fénytörésen keresztül tűnik fel.

Beethoven C-dúr Hármasver- senyének megszólaltatásában a LAREDO TRIÓ szólistái működtek közre; a jó nevű amerikai formáció 1977-ben alakult (NB: túl azon, hogy jó nevű, a Trió más nevű is: a le nem rövidített, eredeti névváltozat jóval demokratikusabb a magyarországi programokban szereplőnél, mivel mindhárom tag vezetéknevét tartalmazza.) Játékuk összeszokottsága kétségkívül látványos és learatható zenei termést eredményez. A Laredo Trió hangzásideáljában és játékstílusában mindemellett nem kevés a "régivágás": túláradón romantizáló koncepciójukat az ember nem érzi feltétlenül adekvátnak a Hármasversennyel. E koncepciót a hegedűs JAIME LAREDO bizonyos veretességgel, nemes, fényes, homogén hegedűtónussal képviselte. A csellista SHARON ROBINSON viszont alighanem átlépett a jó ízlés határain a lassú tétel szétvibrálásával; a szálkás piano megszólalások pedig arra engedtek következtetni, hogy csellóhangjának nincs igazán szilárd magva. JOSEPH KALICHSTEIN száraz és kemény billentése olykor túlságosan is dominált a szólistacsoportban. (November 15. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Péteri Lóránt

Ünnepel a magyar muzsikus társadalom: 150 éve adta első hangversenyét az ország legnagyobb múltú hivatásos zenei együttese, a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA. A testület mai vezetői úgy határoztak, a jubileumról a hajdani bemutatkozó koncert napján, november 20-án emlékeznek meg, hangról hangra ugyanazzal a műsorral, melyet a mai Filharmonikusok elődje játszott másfél évszázada a Nemzeti Múzeum termében, az alapító karnagy, Erkel Ferenc pálcája alatt. Az est fényét nemzeti himnusz, miniszteri beszéd (Hiller István) és versmondás (Konrád Antal) emelte, a műsorközlő (Petrányi Judit) pedig az eseményen megjelent külföldi diplomatákra való tekintettel magyarul és angolul konferált.

Történeti érdekességként elméletben vonzó ötletnek tűnhet megismételni a százötven évvel ezelőtti programot, a gyakorlat azonban inkább a historikus repríz aggályos mozzanataira figyel- meztetett: az első rész három száma közül kettő: Mozart Don Giovannijából Donna Anna II. felvonásbeli áriája és Mendelssohn Szentivánéji álom-kísérőzenéjéből a Nászinduló e kontextusban a mai koncertdramaturgiai érzék számára túlságosan is a kiragadott részlet benyomását keltette s úgyszólván a levegőben lógott. Meyerbeer Struen- see-nyitányát hallgatva pedig olyan művet ismertünk meg, melyet a mi korunk ízlése és értékrendje túlhaladottnak tekint és a méltán elfeledett kompozíciók kategóriájába sorol. Az ünnep súlyához és jelentőségéhez egyedül a szünet után felhangzott mű, Beethoven 7. szimfóniája bizonyult méltónak - a hitelesség kedvéért illő hozzátenni: ez is csak úgy kerülhetett a második részbe, hogy a szerkesztők megfordították az eredeti sorrendet, 1853-ban ugyanis Beethoven alkotása a koncert első felében szólalt meg.

Mégsem a művek kvalitása vagy sorrendje okozta a hangverseny fő problémáját, hanem az előadás színvonala. Két évtizede rendszeresen számolok be a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangverse- nyeiről, s aki ezeket a kritikákat olvasta, tudhatja, sohasem rejtettem véka alá azt az észrevételemet, mely szerint az együttes játékának minősége ingadozó, ugyanakkor azt is mindig igyekeztem hangsúlyozni, hogy a zenekar megmozdulásaiból sugárzik a tehetség, a lelkesedés és az ügyszeretet (ehhez Erich Bergel vagy Jurij Szimonov koncertjei éppoly jó alkalommal szolgáltak, mint a Rico Saccani vezényletével elhangzott műsorok). Seregnyi kiváló muzsikus, helyét kamarazenészként és szólistaként is magabiztosan megálló művész játszik a BFTZ kottapultjai mögött - a gyakran zilált kollektív teljesítmény oka nyilvánvaló (ezzel is többször foglalkozott már a Muzsika): a kellő támogatás hiánya s az ezzel összefüggő kedvezőtlen munkafeltételek. Sokan, sokszor írtak és beszéltek már arról, hogy a zenekart senki sem akarja igazán sajátjának tekinteni (ez éppen a függetlenséget biztosító egyesületi forma ódiuma) - e téren a helyzet az évek során javult, de tudtommal máig nem változott meg gyökeresen. Persze a BFTZ a gazdátlanság és szegénység ellenére is gyakran ad élvezetes koncerteket - legutóbb a decemberi Muzsika hasábjain tudósítottam örömmel egy érdekes estről, mely az együttes nevéhez fűződik.

A körülmények szerencsétlen összjátéka azonban úgy hozta, hogy éppen a jubileumi koncert zajlott a tartós mélyrepülés jegyében. Nem sérthetem meg hamis udvariaskodással az általam nagyra becsült zenekart: az igazság az, hogy az ünnepi est négy műsorszáma jórészt hozzávetőleges kidolgozásban, elnagyolt, hervasztó előadásban szólalt meg. Az okokat keresve arra a feltételezésre jutottam, talán ismét egy első hallásra frappánsnak tűnő ötlet munkált csapdaként: a szervezők úgy döntöttek, vezényelje négy különböző karmester a négy számot, így a BFTZ egyrészt három generációt vonultathat fel, másrészt jelezheti, kik azok a dirigensek, akikkel a zenekar rendszeresen és szorosan együttműködik. Ki tudja: nem lett volna-e eredményesebb a munka, ha a teljes műsor gondozásának felelőssége egy kézbe kerül? Talán a zenekar nyugodtabban és egységesebb elképzelések szerint próbálhatott volna, ha nem négy karmester osztozik a próbaidőn.

Mindezek csupán feltételezések. Tény, hogy a négy produkció között nehéz különbséget tenni. Dióhéjba foglalt jellemzésekkel mégis megpróbálkozom. Leggyengébbnek éppen a legnagyobb jelentőségű műsorszámot, Beethoven 7. szimfóniáját éreztem RICO SACCANI betanításában - nyilvánvalóan azért, mert itt visszájára fordult a "reprezentatív" hatáskereső szándék: a felpörgetett olvasat csak még inkább felhívta a figyelmet a sok elkent, sebbel-lobbal összecsapott részletre. Egy fokkal - de csak egyetlen fokkal - talán hallgathatóbb volt a Struensee-nyitány, amelyben KOVÁCS JÁNOS megmutatta a nagyformát, de a kis egységeket nem sikerült feszesen összefognia, s nemcsak a ritmika, sokszor a hangzás is széteső benyomást keltett keze alatt. Konszolidált, ám szürke kíséretet mellékelt Donna Anna áriájához LUKÁCS ERVIN - az áriát világsztárhoz képest meglepően unalmasan és érdektelenül énekelte ROST ANDREA. Talán nem is igazságos, ha megállapítom, hogy számomra leginkább élvezhetőnek a Mendelssohn-nászinduló bizonyult HÉJA DOMONKOS dinamikus irányítása alatt. Kérdés, ez a kellemes összhatás jelentős fegyvertény-e egy jól ismert, gyakran játszott (és könnyű) repertoárdarab esetében. (November 20. - Magyar Állami Operaház. Rendező: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Vitatható, hogy a magyar zenekultúra épül vagy pusztul - mindkét állítás mellett és ellen számos érv felsorakoztatható. Ha azonban a dal műfajának hazai becsülete szempontjából vetődik fel a kérdés, csak a minden hanyatlik rezignált válasza lehet hiteles. Aki ma negyvenes éveinek derekán jár, gyerekkorában még elcsíphette egy virágzó korszak végét, de a nyolcvanas és kilencvenes években Magyarországon fokozatosan kihalt az a polgári réteg, melynek műveltségéhez, életstílusához tartozott a dalirodalom ismerete és szeretete. Aki a dalkul- túrát szereti, az nem csupán "az énekhang szerelmese", mint az operabarátok többsége: egy sajátos szimbiózisért, költészet és zene együttéléséért lelkesedik, márpedig a vers iránti fogékonyság ma Magyarországon szintén megszűnni látszik (még az értelmiség körében is). Mindez persze alkalmasint világjelenség, másképp aligha volna magyarázható, hogy jelenleg a nemzetközi mezőnyben olyan művész is megbecsült dalénekesnek számíthat, aki négy évtizede ugyanezekkel a kvalitásokkal a szolid középszert képviselte volna.

BARBARA BONNEY, az ünnepelt amerikai szoprán Mozart-, Schumann- és Liszt-művekből, valamint bécsi operettek részleteiből állította össze MALCOLM MARTINEAU zongorakíséretével előadott műso- rát. Visszatekintve egyértelműnek érzem, hogy a művésznő alkatával szerencsétlen választás volt a Kis német kantátát (Eine kleine deutsche Kantate - Die ihr des unermesslichen Weltalls Schöpfer ehrt, K. 619) nyitószámként megszólaltatni: Barbara Bonney nem közvetítette kellő meggyőző erővel a szabadkőműves eszméket visszhangzó szöveg világmegváltó pátoszát - márpedig e mű erősen szónokias zenei gesztusrendszere a mai hallgató által csakis akkor vehető komolyan, ha az előadó tökéletesen azonosul a kompozíció tartalmaival. Ez nem történt meg, helyette kissé feszengő tolmácsolást hallottunk, amelyben természetszerűleg a német dikció darabossága és a dallamformálás olykori töredezettsége is fokozott figyelmet keltett.

Szívesen folytatnám úgy, hogy bezzeg Schumann sorozata, a Chamisso nyomán komponált Frauenliebe und -Leben már teljes értékű előadásban tárult a hallgató elé. Sajnos nem: lehet, hogy a kritikus túl magasra helyezi a mércét (talán túl sokszor hallgatta e műben egy másik hangfaj - és másik nagyságrend - képviselőjét, Kathleen Ferriert?), de úgy tetszett, a dalok rendre nélkülözik a sugárzást, az igazi, belső átélést: a megszólaltatás olykor kissé affektált, máskor a megcsináltság művi atmoszféráját árasztja - ilyen poétikai deficit mellett pedig nehéz megelégedni ama ténnyel, mely szerint Barbara Bonney magasabb vokális színvonalon énekli az Asszonyszerelem, asszonysors nyolc dalát, mint ahogyan jelenleg bármelyik magyar kolleginája tenné (ami persze igaz). Egyébként a "magasabb vokális színvonal" sem a tökéletesség: a voce nincs különösebben jó állapotban, nincs igazi fénye, nincs valóban személyes színe-varázsa, s apróbb intonációs hibák, váratlanul elszürkülő vagy lyukas hangok is jelzik, hogy az énekesnő 47 esztendős - igaz, ebben az életkorban egy szoprán hangja akár intakt is lehetne. Azt sem hallgathatom el, hogy feltűnőnek és gyakran illúziórombolónak éreztem Barbara Bonney német szövegejtésének akcentusát - úgy látszik, hiába tanult Salzburgban, mégsem sikerült a valóban tökéletes artikulációt elsajátítania.

Sokat változott az összkép a második részben, Liszt dalaihoz érve (Der Fischerknabe; Freudvoll und leidvoll; Im Rhein im schönen Strome; Der du von dem Himmel bist) - érdekes módon itt sikerült megszületnie annak a természetes hanghordozásnak, amelyet Mozartnál és Schumann-nál nélkülöznünk kellett. Talán ha az énekesnő (akinek jellemzésekor a programfüzet is hangsúlyozta, hogy keresett Richard Strauss-előadóról van szó) a műsor megtervezésekor a 19. század második felére és a századfordulóra összpontosít, minden másképp alakul ezen a koncerten. Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy az igazi felszabadultság percei az est utolsó szakaszában érkeztek el: Heuberger (Im chambre séparée), Dostal (Du nur bist das Glück meines Lebens), Zeller (Ich bin der Christel von der Post) és Lehár (Einer wird kommen; Meine Lippen, sie küssen so heiss) öt operettrészletének ironikus-frivol, nosztalgikus-erotikus világában Barbara Bonney úgy ernyedt el, mint a bőrt egyszerre nyugtató és kellemesen bizsergető habfürdőben. Itt az alkat és formátum valóban fedte a műfajt és a hangvételt. Hát igen, lehet, hogy csupán erről van szó: a személyiség súlyáról - vagy épp köny- nyűségéről. Malcolm Martineau rugalmas, alkalmazkodó és inspiráló korrepetitorként festett színes instrumentális hátteret a vokális teljesítmény mögé - játékát akkor is vonzónak találtam volna, ha eltekint attól, hogy időnként látványosan (olykor még arcjátékkal is fűszerezve) "eladja" a zongora poénjait. (November 21. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Nem találtam nyomát annak, hogy GRIGORY SOKOLOV az elmúlt évtizedekben koncertezett volna Budapesten, azt kell feltételeznem tehát, hogy a leningrádi születésű, 53 esztendős zongoraművész zeneakadémiai szólóestje magyarországi bemutatkozás is volt. Megkésett, de jelentős találkozásként értékelhetjük az eseményt - olyan nagyszerű kezdetként, melyet remélhetőleg számos további együttlét követ. Fontos volna, hogy így legyen, az utóbbi időben ugyanis, kiváltképp Richter halálával, űr támadt a zongoraművészet területén: sok a jellegtelenül játszó virtuóz, de kevés a figyelemreméltó muzsikus, a nagy egyéniség pedig ritka, mint a fehér holló.

Sokolov szólóestjén már a műsorválasztás borítékolta az előadó formátumát: rímek és keresztrímek abroncsa fogta össze szorosan és sokatmondón a megszólalt kompozíciókat. Johann Adam Reincken Hortus Musicus című gyűjteményéből az a-moll triószonáta Bach billentyűs feldolgozásában (BWV 965) magasrendű játékossággal kapcsolódott Bach d-moll chaconne-jának (az 1004-es jegyzékszámú d-moll hegedűpartita 5. tételének) Brahms által jegyzett balkezes zongoraátiratához: egy transzkripció, amelyben Bach a feldolgozó, és egy Bach-mű, melyben másvalaki dolgozza fel az ő zenéjét; Bach szelleme mindvégig a közelben időz - de még sincs jelen egészen. És persze határozottan hivatkozott egymásra az első részt berekesztő Chaconne és a teljes koncertet záró Beethoven-mű, az op. 22-es B-dúr szonátát követő op. 111-es c-moll kompozíció, hiszen itt is, ott is a zenetörténet egy-egy hatalmas variációs ciklusa adja fel a rendkívüli leckét az interpretátor számára.

A rendkívüli leckével ezúttal rendkívüli muzsikus szembesült. A nagyság élménye mégsem azonnal zúdult a hallgatóra - Sokolov, úgy látszik, olyan házigazda, aki otthonában fokozatosan invitálja mind beljebb és beljebb a vendéget. A Reincken-átirattal barátkozva egyelőre csupán a kivételes intelligencia és választékosság tűnt fel: a finoman árnyalt billentés, a karcsú és tiszta csengésű hang, a szín- és dinamikai fokozatok sokasága, a tagolás érzékenysége, az ornamensek növényi burjánzása. A Chaconne-ban azonban már egy óriás lépett elénk: valaki, aki egyformán ura anyagnak és szellemnek; valaki, aki képes arra, hogy a páratlan intellektuális-emocionális terhet éppoly rezzenetlen vállal juttassa célba, mint amilyen rezzenetlenül nyugszik másik vállán a páratlan hangszeres teher. Hatalmas ívű és technikailag is tökéletes, a legapróbb kisiklástól mentesen megformált, korstílusok fölöttien egyetemes romantikájú megfogalmazás volt ez - olyan zenélés, amelynek hallatán a nézőtéren sokakon (mi tagadás, az elvetemült kritikuson is) megindultság vett erőt.

A dramaturgként is kitűnő Sokolov a második rész élén mérsékelte a lendületet: Beethoven viszonylag ritkán felbukkanó, op. 22-es B-dúr szonátája, bár kétségtelenül formátumával is hatott, mindenekelőtt mégis a fejedelmi változatosság élményét kínálta tálcán a hallgatónak: a nyitó Allegróban egy remek toccata lehetőségét fedezte fel a zongoraművész, az Adagio a részletezőn kidolgozott jobbkéz-dallam beszédes megformálásával és a magányos elmélkedés atmoszférájával hatott. A csendes derű és a hirtelen felcsattanások drámai kontrasztjaira épült a menüett, s végül Sokolov ujjai alatt a finálé a rondó ártatlan nyugalma mögött is érzékeltette a lefojtott indulatok jelenlétét. Aztán, ahogyan az első részben is, egy újabb hatalmas váltás: az op. 111-es c-moll szonáta, amelynek nyitótétele gránittömbként zuhant a hallgatók elé Sokolov előadásában - egyanyagú volt, megbonthatatlan, sötét, súlyos és kemény. Az Arietta pedig visszavezetett a Chaconne alapgondolatához: ismét a nagy ellentmondás megjelenítésének tökéletes példájával szembesültünk. Sokolov, miközben tökéletesen építette fel az egylélegzetű formát, létrehozta és hallgatóira is átsugározta az óriási feszültséget, mely a mű anyaga és gondolati tartalma között vibrál. A végkifejlet (és az interpretáció emléke) persze nem feszült, inkább felemelő és megnyugtató: egyetemes és letisztult, mint az Arietta variációsorozatának alaptémája.

Öt ráadást számoltam - Sokolovtól az sem hatott szentségtörésként, hogy az op. 111 után ismét a hangszerhez ült. Akadt a koncertnek olyan (értő és elfogulatlan) hallgatója, aki poénra kihegyezettnek érezte ezt a zongorázást - engem meghódított, aminek tanúja lehettem. Visszakanyarodva a bevezetőben mondottakhoz: egy idő után mindinkább úgy éreztem, ez az alkat és nagyságrend sokban emlékeztet a Richterére. Sokolovban is egyszerre van jelen egy robusztus zenei személyiség meg egy másik, amely a legérzékenyebb kifinomultságra hajlamos. Az ő zenélése sem a közönséggel kommunikál, hanem a műnek szól: befelé forduló és zárkózott. És - mint Richter esetében - éppen a befelé figyelés és az ennek nyomán megszülető természetesség teszi különlegesen közvetlenné és szuggesztívvá. Grigory Sokolov nem adott interjút, a hangversenyről nem engedett rádiófelvételt készíteni, s mint hallom, kevés a lemeze. Kíváncsian várom következő magyarországi koncertjét: érdekel, hogy egy újabb találkozás megerősíti-e érzésemet, mely szerint személyében korunk egyik legjelentősebb zongoraművészét ismerte meg a budapesti közönség. (November 22. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.,)

Rafinált szerkesztő a véletlen: ahogyan bizonyos hangversenyeket egymás mellé sorol, abban olykor némi oktató-szemléltető szándék is tetten érhető. 48 órával Grigory Sokolov szólóestje után lépett a Zeneakadémia pódiumára ALEXANDER TORADZE. A grúz Prokofjev-specialistát tavaly januárban ismerhettük meg személyesen: akkor a monstruózus 2. zongoraver- senyt játszotta Kristjan Järvi vezényletével, a Budapesti Fesztiválzenekar vendégeként - most az arányaiban és gesztusrendszerében egyaránt fogyaszthatóbb 3. koncert szólistájaként lépett fel Budapesten, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK meghívásának eleget téve. Ha valaki azt kérdezné, mi a különbség a nagy művész és a divatos, de korlátozott zenei illetékességű virtuóz között, azt válaszolnám: hallgassa meg Sokolovot és Toradzét, s a két világ plasztikusan jelenik majd meg előtte.

Toradze lényegében most is azt nyújtotta, amit tíz hónappal korábban. Játékának nyerseségeiért, sőt durvaságaiért már a bemutatkozó hangversenyről írt kritikában sem tudtam lelkesedni, s most is úgy gondolom: visszaélés az a magatartás, mellyel a muzsikus az előadott kompozícióban hatásvadász módon a zabolátlan szélsőségeket keresi, így próbálva érdekessé tenni - amúgy nem különösebben vonzó - zenei egyéniségét. Vitathatatlan azonban, hogy a két alkalommal hallott kétféle teljesítmény között különbség is felfedezhető: Toradze játékát ezúttal kevesebb túlzás terhelte - épp annyival kevesebb, amennyivel a 3. zongoraverseny kevésbé engedi e túlzások érvényesülését, mint a némely részletében valóban szélsőséges 2. koncert. Ugyanakkor meg kell ismételnem azt az észrevételemet, hogy a zene közepes dinamikájú és tempójú, nyugodt vizeire evezve - ott tehát, ahol megszűnik a manipuláció lehetősége - hirtelen kiderül, hogy a király meztelen: unalmas, köznapi játékot hallunk. Hasonlóképp önismétlésbe bocsátkozom újfent megjegyezvén, hogy Toradze nagy attrakcióként tálalt virtuozitása sem makulátlan: a valóban figyelmes közönség észreveszi, hogy a szédítő sebességgel játszott, nehéz meneteket a zongoraművész néha kissé elnagyolja, összekeni - ezt csak az ítélheti tökéletesnek, aki "madártávlatból" hallgatózik. Befejezésül ugyanazt írhatom, amit a márciusi Muzsikában - csak nagyobb nyomatékkal: most már igazán kíváncsi volnék, mit kezd Toradze Bachhal, Mozarttal, Beethovennel, Brahmsszal. Kissé élesebben: tud mást is, mint Prokofjev öt zongoraversenyét?

KOCSIS ZOLTÁN betanításában Haydn és Beethoven egy-egy műve keretezte a Prokofjev-koncertet. A Medve-szimfónia (Hob. I:82) megszólaltatását mindenestől a kicsattanó energia és élénk hangzásigény jellemezte. A dinamizmus a nyitótételben olykor magas vérnyomásos megnyilvánulásokhoz vezetett - eltűntével azonban (például a variációs Allegrettóban) néha a vonós szólamok kidolgozottságának hiányosságai is felszínre kerültek. Maradéktalan élvezetet szerzett viszont a mű névadója, a medvebrummogást imitáló dudabasszusos finálé, amelyből Kocsis szilaj tempóvétele és élénken ritmizált olvasata meggyőzőn hozta felszínre egy paraszttánc jólesően nyers karakterét.

Számos tartalmi mozzanatával késztetett vitára a második részt kitöltő Eroica-szimfónia (Esz-dúr, op. 55) egyébként sok vonatkozásban igényes tolmácsolása. Értem, hogyne érteném Kocsis Zoltán elképzelését, amely az előadás lendületével a mű középpontjában álló hős erejét és tettre kész jellemét véli ábrázolni. A hallgató azonban dramaturgiailag fonák élményként fogadja az olyan nyitótételt, amely a maga finálé-tempókarakterével egy mű záró részének érzetét kelti. Hová lehet még innen eljutni? - kérdi a zsigerekben működő biológiai metronóm. Ez az (amúgy igen hatásos) iram a tétel tempóegységét is feláldozza: Kocsis vezénylése alatt a nyitótételben időről időre kényszerű lassulásoknak, majd újbóli gyorsulásoknak voltunk tanúi. És még valami, ami viszont már a mű által sugallni kívánt karaktert is megkérdőjelezi: a nyitó Allegro feleslegesen nagy svungjában átalakulnak a zene gesztusai - az Eroica emblematikus első tétele ebben a sietős verzióban nem képes méltóságot sugározni. A gyászindulóval kapcsolatban semmilyen elvi problémáról nem kell beszámolnom: ez a tétel ebben a megfogalmazásban csupán a mélyebb inspirációt nélkülözte - nem volt megrendítő, még csak jelentős sem. A fugatós szakaszt harsánynak, túlsúlyosnak és vastagnak éreztem. A Scherzo ritmikája eleinte lötyögős, később darálós benyomást keltett, a záró tétel pedig elszomorítóan igazolta a nyitótétel hallatán megfogalmazott aggályt: abban a tempóban, amelyet a túlpörgetett nyitótétel következményeként a finálénak vállalnia kellett, már a tétel bevezető szakasza sem artikulálható tisztán. (November 24. -Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Néha a legegyszerűbb megoldás a legjobb. Sok bonyolult szerkesztésű, rafináltan változatos koncertprogram után jól esik meghallgatni egy hangversenyt, amelynek műsorát elejétől végig egyazon zeneszerző műveiből válogatták. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Schumann-estje a homogeneitáson belül változatosságot és különlegességet is kínált, hiszen bevezetőként a mindössze három évtizede felfedezett, fiatalkori "zwickaui" szimfónia szólalt meg (g-moll, WoO 29), a nagyzenekari életmű egyik kezdeti eredményét reprezentálva, befejezésül pedig - mintegy a megtett út szemléltetéseként - a (hasonlóképp kalandos sorsú, hiszen keletkezését követőn tíz évre félretett, majd 1851-ben gyökeresen átdolgozott) 4. szimfóniát hallhattuk (d-moll, op. 120). A szimfonikus keretbe foglalva az a-moll zongoraverseny (op. 54) hangzott fel - kell-e ennél vonzóbb válogatás?

Az est karmestere, a milánói születésű CARLO RIZZI élénk tevékenységet fejt ki Európa nagy operaházaiban és -fesztiváljain. A zenés színpad iránti affinitása, úgy tapasztaltam, ezen a szimfonikus estén sem maradt kihasználatlanul. A Zwickaui szimfónia például a maga éles kontrasztjaival és erőteljes drámaiságával kifejezetten hálás azért a dinamikus vezénylési stílusért, feszes ritmikáért és élénk hangsúlyozásért, amelyhez Rizzi a mű előadásakor folyamodott. Nem a karmester s nem is a lelkesen és magas színvonalon játszó Fesztiválzenekar hibájául rovom fel, hogy a mű nem hatott meggyőzően. Hiába, vannak torzók, amelyek feltámaszthatók, s akadnak mások, amelyeken érződik, hogy szerzőjük nem véletlenül tette félre őket - úgy hiszem, a Zwickaui szimfónia is elsősorban történeti érdekességként érdemelhet figyelmet a hangversenytermekben, teljes értékű kompozícióként aligha.

Annál kedvezőbb benyomást keltett a 4. szimfónia tolmácsolása. Rizzi vezénylését minden szempontból a sűrű kulcsszóval jellemezném: tempóvételeivel, formálásával és dinamikai utasításaival egyformán súlyt helyezett a folyamat és a hangzás sűrűségére: a Fesztiválzenekar tömény tónussal és forrongó mozgalmassággal játszott pálcája alatt. Érdekes volt megfigyelni, hogy erősen indulatgazdag vezénylésében hogyan kap mégis, következetesen ellenpontozó szerepet a lekerekítés mozzanata, hogyan válik fontossá olasz muzsikushoz illőn a lágy, éneklő dallamosság. S hasonlóan tanulságos - olykor mosolyra fakasztó - jellegzetessége volt értelmezésének, az a (valószínűleg igen mélyről fakadó, ösztönös) törekvés, amely hajlamos bizonyos zenei gesztusokat tánckarakterekből levezetni. Mindez egységes, de ellentmondásokban jótékonyan gazdag összképet eredményezett: Carlo Rizzi 4. szimfóniáját jó volt hallgatni.

Mint ahogyan mindig jó hallgatni RÁNKI DEZSŐ érett, nagy művészetét - kivált, ha ez az érett, nagy művészet a pálya első lépéseit idézi. Ránki kezdeti nagy sikerei köztudottan összeforrtak Schumann nevével, s aki vele hallgatja az a-moll zongoraversenyt, annak ez alighanem eszébe jut. Most azonban a kompozíció hangsúlyozottan nem fiatalos-szertelen, inkább férfias-határozott arcát mutatta előadásában. Tudatosan kézben tartott és véglegesre formált, markáns karakterek, érces hang, feszesen büszke tartás - ez jellemezte a zongora megszólalásait a saroktételekben (persze a líra boldog szigeteivel: ilyen volt ezúttal a nyitó Allegro affettuosóban a billentyűs hangszer és a klarinét megindítóan személyes, kamarazenei párbeszéde) - s az Intermezzo Andantinójában is mindvégig érzékelhettük a rezignáltan visszatekintő, bölcs tónust. (November 28. -Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf


A Thallis Scholars
Felvégi Andrea felvétele


Bogányi Gergely
Felvégi Andrea felvétele


Rév Lívia


A Laredo Trio


Rici Saccani
Szilágy Gábor felvétele


Barbara Bonney
Fotó: Kemény


Grigory Sokolov
Dezső Tamás felvétele


Kocsis Zoltán és Alexander Toradze
Fotó: Kemény


Carlo Rizzi
Felvégi Andrea felvétele


Carlo Rizzi
Felvégi Andrea felvétele


Carlo Rizzi
Felvégi Andrea felvétele