Muzsika 2004. január, 47. évfolyam, 1. szám, 13. oldal
Barabás András:
Vakmerő vállalkozás - hosszú távra
Peter Phillips a Tallis Scolarsról és az elmúlt harminc évről
 

Születésnapi hangversenyt adott 2003. november 3-án a Mátyás-templomban a Tallis Scholars kamarakórus, éppen harminc év telt el első oxfordi fellépésük óta. (A koncert kritikája a 41. oldalon olvasható. - A szerk.) Az együttes alapító karnagyával, Peter Phillipsszel beszélgetve az is kiderült, hogy ő budapesti tartózkodása során töltötte be ötvenedik életévét.

A Tallis Scholars reneszánsz zenét ad elő, s tekintélyét jól mutatja, hogy 1994-ben, Palestrina halálának négyszázadik évfordulóján ők énekeltek a római Santa Maria Maggiore Bazilikában, a zeneszerzô tevékenységének színhelyén. A kórus 1998-ban jutott túl ezredik fellépésén.

- Gratulálok a kettős születésnaphoz.

- Köszönöm. Az igazán figyelemreméltó azonban nem a megalakulás, hanem az, hogy tevékenységünk azóta sem szűnt meg.

- Mégis: hogyan zajlott le az a nem túl figyelemreméltó megalakulás?

- Csupán annyi történt, hogy néhány oxfordi fiatal kipróbálta ezt a formációt is. Mindannyian részt vettünk más összeállítású együttesek munkájában; nekem is megvolt a magam templomi kórusa. Voltaképpen azért jártunk össze, hogy jól érezzük magunkat, és senki sem képzelte, hogy most valami hosszú távú, állandó együttműködésbe fogunk bele. Aztán mégsem hagytuk abba. Körülbelül tíz esztendővel később kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nekikeserednék, ha véget érne ez a kaland.

És tíz év múltán váltak a körülmények is nehezebbé. Ekkor derült ki, hogy válaszúthoz érkeztünk: egy évtizedig tartó amatőr státus után hivatásos kórussá kell válnunk. Az angol zenei együttesek történetének ismeretében biztos voltam benne, hogy ha nem döntünk a profizmus mellett, akkor végképp megrekedünk az akkori szinten, s végül elhal az egész kezdeményezés.

- Milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy egy húszéves fiatalember ne csak tagja legyen egy új együttesnek, hanem a vezetője is?

- A legfontosabb, azt hiszem, a mindenre fittyet hányó vakmerőség. A kezdet kezdetén halvány fogalmam sem volt arról, mibe vágtam bele - csupán egy meglehetősen rövid távú cél lebegett a szemem előtt: az, hogy összehozzak egy hangversenyt. Még csak bátornak sem mondhatom akkori önmagamat, mert nem tudatosult bennem, miről is van szó.

Az valószínűleg fontos volt, hogy nem a pénzkeresés ösztönzött. A hatvanas-hetvenes évek fordulójának jellegzetes hozzáállásával én is belesodródtam minden olyan tevékenységbe, amit elég érdekesnek tartottam. Sem a kollégáimat, sem engem nem izgatott semmiféle biztos jövedelemmel kecsegtető polgári foglalkozás. (Anyám azt akarta, hogy jogász legyen belőlem.) Amikor elfogyott a pénzem, óraadásból tartottam fönn magam - Oxfordban meg a Királyi Zeneakadémián és néhány másik zenei főiskolán tanítottam. Másfél évtizeden át csak mellékjövedelmeim voltak. 1988-ig a lemezkészítésből sem volt semmiféle hasznom.

- Pedig 1981-ben Gimell Records néven saját lemeztársaságot alapított, saját felvételeik kiadására.

- Magára valamit is adó zenész először a nagy lemezcégekhez fordul - így tettünk mi is. Két sikeres albumunk készült el az EMI-nál, de a próbálkozásnak nem volt jövője: a kiadót nem érdekelte a reneszánsz kórusmuzsika. Nem maradt más választásunk, mint saját márkát alapítani, ami nem kockázatmentes kezdeményezés. Nem voltam persze egyedül. Steve Smith lett a társam, aki tudta, hogyan kell lemezt készíteni - művészi és műszaki értelemben egyaránt (végzettségére nézve ő hangmérnök). Megvolt a technikai felszerelése, értett az anyag vágásához, szerkesztéséhez, az üzleti érzéke sem hiányzott, és piaci kapcsolatokkal is rendelkezett. Nélküle nyilván nem jutottam volna semmire. A cégalapításhoz pedig azért volt bátorságunk, mert úgy gondoltuk, két piacképes termék is a birtokunkban van: a szép és egyedi kórushangzás (ma már talán "híresnek" is nevezhetem), továbbá széles reneszánsz repertoárunk, melynek nagy részéből - csupa elsőrangú műből - még soha nem készült hangfelvétel. Fiatalok voltunk, naivak is, tele derűlátással - miért ne vágtunk volna bele? Szereztünk hitelt, aztán, mint említettem, hét évbe telt, mire hasznot hozott a vállalkozás.

- Vonósnégyesben egyetlen személycsere is döntő lehet, szimfonikus nagyzenekar esetében az ilyesmit néha észre sem lehet venni. És egy kamarakórusban?

- Harminc évvel ezelőtt kilenc énekessel álltunk ki, és a közelmúltig ketten még énekeltek abból az összeállításból. A választóvonalat a hivatásossá válás jelentette 1983-ban; a legtöbb énekesemmel azóta dolgozom együtt.

- Önöknek a reneszánsz a szakterületük. De kortárs szerzők is írnak műveket a kórus számára, például a 16. századi John Tavernerrel szellemi rokonságot ápoló John Tavener. Ez azt jelentené, hogy ezen túl reneszánsz és kortárs zenével foglalkoznak, kihagyva a barokk, a klasszikus és a romantikus mestereket?

- Nem. A barokk, a klasszikus és a romantikus repertoárnak megvannak a specialistái, és a kortárs szerzőket sem fogjuk rendszeresíteni - ezt a stílust nem ambicionáljuk. Teszünk olykor egy-egy kitérőt, például amikor a rendező megkér rá, hogy tűzzük műsorra egy helyi nagyság darabját, és utána "azt csinálhatunk, amit csak akarunk". De a Tallis Scholars mégsem e célból jött létre.

Általánosságban annyit mondhatok: a reneszánsz muzsikának saját stílusa van, önálló fejezetet képez a zene történetében. Egész pályafutásom során ennek a stíluseszménynek szerettem volna megfelelni. Ezen túl csak annyit tehetek, hogy bízom benne: a világ örömmel hallgatja, a saját erényeiért becsüli meg, és nem próbálja meg későbbi stílusok függelékévé alacsonyítani - ezen mindig nagyon fölbosszantom magam. Sok hangversenyrendező elköveti azt a szarvashibát, hogy a késő reneszánsz zenéből korai barokkot akar faragni - ez fölöttébb hibás gyakorlat. Ugyanúgy éneklik a reneszánsz zenét, mintha barokk volna! Ahelyett, hogy a kézenfekvő utat járnák be, és tudomásul vennék, hogy a reneszánsz zene a középkori muzsikából jött létre (amelyről gyakorlatilag senki nem tud semmit), a barokkból indulnak ki, és onnan haladnak visszafelé. Roppant szerencsétlen elképzelés.

- Az elmúlt fél évszázadban sokat változott az előadóművészet. Kialakult a régi zene eredeti előadási gyakorlatát kutató és alkalmazni próbáló tábor, melynek tagjai korhű hangszereken, az eredeti kottát olvasva igyekeznek korhű hatást kelteni - már amennyire ez lehetséges. Mi a helyzet a kórusénekléssel? Létezik-e korhű torok? És miben változott a Tallis Scholars előadói gyakorlata három évtized alatt?

- Saját Aufführungspraxisunk, azt hiszem, nemigen változott, s ennek magyarázata egyszerű: soha nem törekedtem autentikus előadásra. Ami többé-kevésbé lehetetlen is. A mi énekeseink hangja nem 16. századi. Márpedig ennek-annak meg kellett változnia, hiszen a mai énekesek hangterjedelme nem azonos a négy-ötszáz évvel ezelőttivel. A jelenlegi hangképzés már egészen más irányú, s éppen emiatt kell harcolnom a modern énektanítással: ma ugyanis nem nevelnek olyan énekeseket, akik gond nélkül el tudnának énekelni mondjuk egy Josquin-szólamot, ami ebből a szempontból igazi próbakőnek számít.

A kulcsprobléma természetesen az, hogy nem tudjuk, miként hangzott akkoriban az énekszó. Igaza van, ha arra céloz, hogy fiziológiailag nagyon hasonlónak kellett lenniük a reneszánszban élő énekeseknek is - hiszen biológiai szempontból ez egyáltalán nem volt "régen". Viszont gyökeresen mást vártak el az énekhangtól. Akkoriban senki sem edződött operákon, és senki sem részesült a mai értelemben vett énektanításban. A mi énekóráinknak nyomát sem találjuk. Szerintem az én éneklésem jobban hasonlít a reneszánsz énekesekére, mint a kórusom tagjaié - márpedig az én hangom teljesen képzetlen. Azt hiszem, a reneszánsz zeneszerzők mégis inkább az én hangomban találnák meg azt, amihez annak idején hozzászoktak, nem a mostani módon képzett hangokban. Tudom, nagy merészség ilyesmit kijelenteni, de nem lehet ez máshogyan. A képzetlenségem azzal is jár, hogy nagyon nagy hangterjedelmet tudok produkálni - viszont képtelen vagyok fokuszálni a hangomat. Vagyis nem állhatok ki a 20-21. századi közönség elé. Mindenki azt mondaná: hát így azért én is tudok énekelni, mi ebben a kunszt? (Ezzel persze azt is elárultam, hogy a kórusomat olyasvalaki irányítja, aki maga nem tud énekelni.)

A Tallis Scholarsszal tehát olyan hangzásra törekszem, amilyen a reneszánsz zeneszerzőknek nyilvánvalóan nem adatott meg. Ez bizony modern hangzás: mai emberek hozzák létre a mai közönségnek. És nem tehetek többet, mint hogy ezzel a hangzással igyekszem tiszteletben tartani mindazt, amit szerintem a reneszánsz kórusmuzsika megkövetel tőlünk. Amibe természetesen azt is beleértem, hogy a köztudottan anakronisztikus jelenségeket, például az operaházba való vibrátót igyekszem elkerülni. A kórusom hangja meglehetősen erős és egyenes - ebbe kevéske vibrátó is belefér, de csakis akkor, ha nem zavarja a dallamvonal tisztaságát. Még egyszer belegondolva, hogy miben is változtunk az elmúlt húsz-harminc év során - hát abban biztosan, hogy erőteljesebb, teltebb és gazdagabb a hangzásunk, de bármiféle operai jelleg nélkül. Húsz éve készült lemezeinken még sokkal súlytalanabb a hangunk.

- Ön szakirodalmi, valamint rádiós és televíziós ismeretterjesztő munkásságot is folytat.

- De könyvet csak kettőt írtam. Az egyik az English Sacred Music 1549-1649, amely az angol nyelvű szövegre írt s az "aranykorban" keletkezett egyházi művekről szól. A másik most jelent meg, az együttes jubileumára, What We Really Do címmel. Fontosabb, hogy még mindig tömérdek a kiadatlan reneszánsz zene, és a szélesebb nyilvánosságnak igen sok komponista munkássága hozzáférhetetlen. Ezeket fölkutatni, előadni, sajtó alá rendezni az igazi feladat. Gondoljunk Gombert, Crecquillon, Sheppard munkásságára, spanyol vagy katalán zeneszerzőkre. Palestrinának viszont számos műve csak nyomtatásban él, és sohasem adták elő.

- Ez jelentené a kórus jövőjét is?

- Nagyjából igen. A lemezpiac pang, új CD-kben egy ideig nem reménykedhetünk. A naptárunk ezzel szemben meglehetősen zsúfolt, 2003 az egyik legsűrűbb év volt a Tallis Scholars történetében, ezen a téren tehát jók a kilátásaink. Ami a repertoárunkat illeti, szerencsés a helyzetünk. Nincs szükség rá, hogy újra meg újra kitaláljuk saját magunkat - csupán annyi a feladatunk, hogy továbbra is az elérhető legmagasabb színvonalon énekeljünk, és minél több elfeledett reneszánsz művet fedezzünk fel és mutassunk be.

Ami engem illet, egyre gyakrabban vezetek mesterkurzusokat és műhelymunkaszerű próbákat aktív együttesek számára, és nagyon élvezem velük a közös munkát. Megérkezik hozzájuk Londonból a misszionárius, és terjeszti a reneszánsz zenét. Számukra újdonság ez a repertoár, és a próbafolyamat néha két-három közös hangversennyel ér véget.



Felvégi Andrea felvétele