Muzsika 2003. november, 46. évfolyam, 11. szám, 39. oldal
Somfai László:
Gustav Leonhardt (75) and Co.
 

J. S. Bach: Versenyművek két, három és négy csembalóra
(Bob van Asperen, Gustav Leonhardt, Bernhard Klapprott, Carsten Lohff, Marcelo Bussi - csembaló; Melante Amsterdam),
felvétel: 1993-1994 EMI; új kiadás: EMI/Virgin Classics 2003
J. S. Bach: Angol szvitek
(Gustav Leonhardt),
felvétel: 1984 EMI; új kiadás: EMI/Virgin Classics: 2003

Hetvenöt esztendős ugyan, ma már az aktív csembalósok doyenje, de – nemrégiben Budapesten hallhattuk – olyan formában játszik továbbra is Gustav Leonhardt, hogy vele kapcsolatban nem illik évekről, évfordulókról beszélni. Ez sem emlékezés kíván lenni, csupán néhány reflexió annak ürügyén, hogy kezembe került két dupla CD-album. Friss portéka, bár régebbi (tíz, illetve húsz esztendeje készült) felvételeket dob újra piacra. Részben bizonyára azért, hogy Gustav Leonhardt születésnapjának tisztelegjen. De talán azért is, mert világcégek összevonása–felvásárlása következtében lassan zavarossá válik a hanglemezmárkák helyzete, és nem csak nagy művészek maradnak stúdió nélkül, hanem tervszerű utánnyomás sincs, így kisebb cégek próbálják hozzáférhetővé tenni a közelmúltbeli előadóművészet kánonjához tartozó legjobb interpretációkat. Márpedig Leonhardt számos lemezfelvétele megingathatatlan része a Bach-játék kánonjának.

A két album két pillanatfelvétel. A későbbivel kezdem: 1993 decemberében az amszterdami Waalsche Kerkben mester és leghíresebb tanítványa, Leonhardt (1928) és Bob van Asperen (1947) celebrálják Johann Sebastian Bach kétcsembalós versenyműveit: az elveszett hegedű–oboa kettősversenyből átírt c-mollt, a d-moll kéthegedűs versenyből komponált c-mollt és az eredetileg két szólócsembalóra írt C-dúrt (BWV 1060, 1062, 1061). Az előadás a csillagos órák jegyében született. Noha két generációhoz tartoznak, kettejük között a harmónia tökéletes. Vagy kis gonoszkodással úgy is mondhatnám: szinte tetten érhető a kölcsönös respektus. A primo szólamot természetesen váltogatják, de fontosabb, hogy ezúttal mindketten inkább kevesebb, mint több agogikát és inégal ritmust vállalnak; éberen figyelik egymást, és nyomban, de diszkréten reagálnak; tartózkodnak a személyesebb hangütéstől; még regisztrálásuk is a kamaramuzsikálás szellemét árasztja a koncertálás helyett. Valami olyasféle igényességgel és fegyelemmel operál a két nagy művész, ahogyan talán maga Bach és valamelyik idősebb fia játszhatta ezeket a furcsa, többcsembalós concerto-átiratokat a lipcsei Zimmermann kávéház Collegium musicum-találkozásain: a szerkezet álljon reflektorfényben, ne a két individuum. Ami előadásukban szerencsére közös, az a régizene-játék klasszikus első korszakának mértéktar- tása. A hangzás, az ütemlüktetés, az artikuláció, a tempó fél évszázaddal ezelőtti alapvető újrafelfedezése mellett Leonhardt indulásakor még nem volt szükség egyéni manírokra. A másságra törekvés a Leonhardtot követő generációk Bach-játékosainak előadását jellemzi (de e tekintetben van Asperen kivétel).

A két csembalót körülvevő Melante Amsterdam zenekar (ha ugyan zenekarnak nevezhető öt vonós szólista) van Asperen betanításában játszik, hallatlanul virtuózan alkalmazva a különféle barokk hangindításokat. Ha valami problémát felszínre hoz remek előadásuk, az szerintem részben Bach számlájára írandó. Ugyanis feje tetejére állított világ, ha a dallamjátszó szólóhangszerek (hegedű, oboa) témája az átirat következtében elveszti átütő erejét, többszólamú csembalócirpeléssé válik, miközben az eredetileg csupán háttért adó vonós kíséret apró hangmeghúzásai, passzázsai ebben a formában témaszerűen nyomulnak az előtérbe. (Mellesleg a három- és négycsembalós versenyek is belekerültek az albumba. Itt Bob van Asperen, egyébként bölcsen, úgy határozott, hogy mestere helyett inkább fiatalokkal játszatja a kiegészítő csembalószólamokat.)

Talán még nagyobb öröm újra, jó technikai minőségben hallani J. S. Bach hat ún. angol szvitjét (találóbb a korabeli Suites avec leurs Préludes cím), ahogyan 1984-ben, Haarlem egyik templomában egy 1755-ös roueni francia csembalón rögzítették Leonhardt előadásában. A Bach-billentyűszene klasszikus hangfelvételeinek egyike ez. Nem látom értelmét összehasonlító anyagot keresgélni más csembalistákkal; annál kevésbé, mert még fülemben van a pár hónappal ezelőtti budapesti Schiff-zongoraest a hat angol szvittel. Természetesen összehasonlíthatatlan dolgokról van szó – más a hangszer, más ismeretek jegyében formálódott a két muzsikus Bach-értelmezése, két évtized zajlott le a két interpretáció között –, de ha van művészileg hasonló fajsúlyú, stílusértő előadás, Schiff Andrásé biztosan az.

Leonhardtnál természetesebben, ugyanakkor elegánsabban játszani Bach billentyűs zenéjét eddig még senkitől sem hallottam. A természetesség nem csak az anyagszerűségben, a tökéletes csembalóidiómában mu- tatkozik meg, hanem a hangok értelmezésében is. A bachi zenei mondatokban megmutatkozó tagolások (az írott szöveg analógiájával: az interpunkció sokfélesége) éppoly világossá válnak, mint a kis lépték, a pár hangnyi csoportok összetartozása. (Ahogyan Leonhardt az ütem első hangján végződő frázisok után alig hallhatóan rövid elválasztásokat illeszt be, fáradhatatlanul és tökéletes kontrollal, az intellektuális és egyben hangszertechnikai remeklés.) Mondanám, hogy tempói is egytől egyig tökéletesen természetesnek tetszenek, de éppen a tempót illetően ezt a CD-t meghallgatva itt-ott elbizonytalanodtam (amiben lehet szerepe Schiffnek, más oldalról Harnoncourt dirigálásának): egyik-másik tempója – gavotte, menüett, főként sarabande-féleségek – egy árnyalattal talán lassabb, mint a hagyományos tánckarakter sugallná.

Csak hát Leonhardt nem ösztönös muzsikus, hanem zenetudományilag is felvértezett szakember, aki pontosan tudja, mit csinál, és legtöbb kollégájánál jobban meg tudná indokolni, miért választja az adott tem- pót. Mint ahogyan arra is biztosan van magyarázata, vajon miért nem ismétli a kétrészes tánctételek első és második szakaszát? – mert ez azután valóban meglepő (és meggyőződésem szerint nem a hanglemez hosszával összefüggő kényszerű döntés volt). Lehetséges, hogy az angol szvitekben külön papírra vetett két Bach Les agréments de la meme Sarabande-ot (az a-moll, g-moll szvitbelit) értelmezi akként, hogy ezek nem a tételrészenkénti díszített ismétlésre adnak mintát, ahogyan hagyományosan hisszük és tudjuk, hanem voltaképpen double tételek – vagyis az előttük levő darab variációjaként funkcionálnak. (NB: egy double-ban éppúgy szokás ismételni–díszíteni, mint a főtételben.) Nem tudom, teoretikusan igaza van-e a mesternek, de egy biztos, megfoszt bennünket attól, hogy halljuk, ő mit és hogyan variálna–díszítene az ismétlések alkalmából. Az ízlést és a stílusismeretet demonstráló egyéni díszített ismétlések nélkül többünk számára ma már valahogy nem teljes a Bach-élmény.

Azért nekünk, muzsikusoknak így is többet tár fel Bachról a leonhardti olvasat, mint az éppen divatos többi csembalóváltozat (Trevor Pinnock, Colin Tilney, Edward Parmentier, Peter Watchorn stb.), vagy a modern zongorás előadások Glenn Gould klasszikus 1977-es bejátszásától Murray Perahia 1998-as és Robert Levin 1999-es lemezéig.