Muzsika 2003. október, 46. évfolyam, 10. szám, 42. oldal
Tóth Péter:
Mineralógia
 

Maros Miklós: Oolit
Caprice Records
CAP 21670

És milyen volt? - kérdeztem egykori szolfézstanáromat egy modern zenei hangverseny másnapján. Dukay Barnabás mélyen elgondolkodott, majd így szólt: - Nem hallgattunk együtt elég zenét ahhoz, hogy meg tudjam mondani, magának mennyire tetszett volna.
Ez az érzés kerített hatalmába, amikor elvállaltam, hogy beszámolót írok egy, a magyar közönség számára alig-alig ismert kortárs zeneszerző lemezéről. Maros Miklós 2002-ben, a Caprice Records gondozásában megjelent CD-je tulajdonképpen válogatás. Válogatás 14 év (hanglemez)terméséből. A legkorábbi mű - a Descort - 1971-ből való, míg a legfrissebb, a borítón világpremierként feltüntetett Concerto grosso szaxofonkvartettra és zenekarra 1984-ben készült, vagyis lassan két évtizede. Egyrészt tehát felmerülhet a kérdés, hogy mi adta az apropóját e lemez megjelenésének, másrész az is igaz, hogy a kritikus ne filozofálgasson, hanem örüljön, hogy némi (hang)képet kaphat egy itthon legfeljebb hallomásból ismert svéd(?), magyar(?) zeneszerző életművéről.
Oolit - ennek az üledékes kőzetnek a nevével jellemzi Maros az emigráció utáni zeneszerzői munkássága első két dekádját. A lemez címadó kompozíciója 1974-ben saját kamarazenekara, a Marosensemble számára íródott. A három hangszeres csoportot foglalkoztató, bő tíz perc terjedelmű kamarazene négy tetőpont köré szerveződő zenei folyamat. A csengő-bongó, lassú, lágy hangzás folyamatosan alakul át előbb fafúvós, majd vonós allegróvá, hogy azután újabb költői gitárhangokból ismételten besűrűsödjön. A hangzás mindvégig távol tartja magát a klasszikus harmóniáktól - a legpontosabban talán úgy fogalmazhatnánk, hogy az atonalitás kellemes súlytalansága járja át -, de a hangok gondos válogatása és biztos kezű szervezése eredményeképpen mégsem érzi magát teljesen elveszve a hallgató.
Valamivel keményebb dió az 1971-es Zágrábi Biennálén bemutatott Descort. A szöveg nélküli dal fuvolával és nagybőgővel párosítva letagadhatatlanul hetvenes évekbeli kortárs zene, amennyiben ezen nagy ambitusú, nagy hangközökben ugráló énekszólamot, csellóregiszterben játszó nagybőgőt, mély fekvésű fuvolát és váratlan akcentusokat értünk. A kitűnő előadásnak köszönhetően a Descort-ról mégsem az üres nézőtér előtt megtartott modern zenei fesztiválok jutnak eszünkbe. Dorothy Dorow könnyedén győzi a koloratúrákat, hangja a magas regiszterekben is lágyan szól, s ha kell, a fuvola hangszínével is könnyedén egybeolvad. Az első pillanatban lehetetlennek, akusztikailag szétesőnek tűnő hangszerösszeállítás tehát végül a valódi kamarazenélés élményét nyújtja.
A Dimensions 1978-ban, a szerző szándéka szerint "anti-ütős darabnak" készült. Ez a meghatározás annyiban igaz, hogy nem a "gyorsan és hangosan" nagyon is közönségcsalogató elvét követi. Sőt. Itt is, mint oly sokszor Marosnál, a zenei folyamatok, a különböző motívumok, hangzások vándoroltatása, egymásba olvasztása az egyik legfőbb szervező erő. Maros hallgatja a hangokat. Hallgatja és élvezi a hangzások gazdagságát. Váratlan forték a halk és folyamatosan morajló háttér fölött, crescendók, hangszercsoport-váltások tartják fenn mindvégig az érdeklődést ebben az elgondolkodtató kompozícióban.
Christian Lindberg kitűnő szólójával az idén húszéves Harsonaverseny az egyik legizgalmasabb mű a lemezen. Virtuóz - egy versenymű miért is ne lenne az? -, jól felépített, jól hangszerelt, egyszóval: élvezetes muzsika. A klasszikus szabályok szerinti gyors-lassú-gyors tételrend valójában egyetlen nagy zenei egységet takar. A kromatikus dallamtöredékekből kinövő első tételt a mély regiszterben játszó, "útkereső", egyszerűségében is tiszteletet parancsoló második követi, hogy aztán a harmadikban újra az első tétel rövid motívumait ismerhessük fel. Ebben a darabban, az előzőtől eltérően, Maros nem mond le a hatásos, "tapsos" fináléról, s ezzel - sok kollégájával ellentétben - szólistáját sem fosztja meg a megérdemelt sikertől.
A Circulation vonós zenekarra íródott 1980-ban. A Ligeti szellemiségétől sem idegen opusz újra csak a zenei anyagok/tömbök átcsoportosítására, helycseréjére épít. S ahogy a korábbi művekben, itt sem csupán a motívumok mosódnak össze, hanem, a címnek megfelelően, a különböző sebességű és sűrűségű anyagok is állandóan fluktuálnak. S bár az egyszerű elv gyorsan kiismerhető, a szerző mindig gondoskodik annyi váratlan mozzanatról, hogy a darab ne váljék kortárs zenei stílusgyakorlattá.
A lemezen hallható hat opusz közül a Concerto grosso szaxofonkvartettra és zenekarra minden bizonnyal Maros Miklós legkomolyabb teljesítménye. Nem csupán a terjedelme okán - közel kétszer olyan hosszú, mint a többi mű -, hanem saját jogán is. A szoprán-, alt-, tenor- és baritonszaxofon részben concertáló módon elkülönül a zenekartól, részben beépül annak hangzásába. A repetitív zenétől hangos nyolcvanas éveket idéző lendületes, lüktető nyitó anyagot hosszú tartott hangok és rövid motívumok váltják fel. Szóló és összjáték. Egység és egyéniség. Maros a hatalmas hangzó gránittömböktől folyamatosan jut el a zenei homokszemekig, a mixtúráktól a mikrotonalitásig. Az életmű alig 70 percnyi ismerete alapján is megállapítható, hogy a Concerto összegző darab. Megtalálható benne mindaz, amit Maros fontosnak tart elmondani a formálásról, a nyelvről, vagyis a zenéről.
A válogatáslemezre fölkerült művek egytől egyig kitűnő előadásban szólalnak meg. Kidolgozott hangzás, precíz intonáció, pontos hangindítások. És zene. Csak irigyelni tudom a svéd kollégákat.