Maros Miklós: Oolit
Caprice Records
CAP 21670 |
És milyen volt? - kérdeztem egykori szolfézstanáromat egy modern zenei hangverseny
másnapján. Dukay Barnabás mélyen elgondolkodott, majd így szólt: - Nem hallgattunk
együtt elég zenét ahhoz, hogy meg tudjam mondani, magának mennyire tetszett
volna.
Ez az érzés kerített hatalmába, amikor elvállaltam, hogy beszámolót írok egy,
a magyar közönség számára alig-alig ismert kortárs zeneszerző lemezéről. Maros
Miklós 2002-ben, a Caprice Records gondozásában megjelent CD-je tulajdonképpen
válogatás. Válogatás 14 év (hanglemez)terméséből. A legkorábbi mű - a Descort
- 1971-ből való, míg a legfrissebb, a borítón világpremierként feltüntetett
Concerto grosso szaxofonkvartettra és zenekarra 1984-ben készült, vagyis
lassan két évtizede. Egyrészt tehát felmerülhet a kérdés, hogy mi adta az apropóját
e lemez megjelenésének, másrész az is igaz, hogy a kritikus ne filozofálgasson,
hanem örüljön, hogy némi (hang)képet kaphat egy itthon legfeljebb hallomásból
ismert svéd(?), magyar(?) zeneszerző életművéről.
Oolit - ennek az üledékes kőzetnek a nevével jellemzi Maros az emigráció
utáni zeneszerzői munkássága első két dekádját. A lemez címadó kompozíciója
1974-ben saját kamarazenekara, a Marosensemble számára íródott. A három hangszeres
csoportot foglalkoztató, bő tíz perc terjedelmű kamarazene négy tetőpont köré
szerveződő zenei folyamat. A csengő-bongó, lassú, lágy hangzás folyamatosan
alakul át előbb fafúvós, majd vonós allegróvá, hogy azután újabb költői gitárhangokból
ismételten besűrűsödjön. A hangzás mindvégig távol tartja magát a klasszikus
harmóniáktól - a legpontosabban talán úgy fogalmazhatnánk, hogy az atonalitás
kellemes súlytalansága járja át -, de a hangok gondos válogatása és biztos kezű
szervezése eredményeképpen mégsem érzi magát teljesen elveszve a hallgató.
Valamivel keményebb dió az 1971-es Zágrábi Biennálén bemutatott Descort.
A szöveg nélküli dal fuvolával és nagybőgővel párosítva letagadhatatlanul hetvenes
évekbeli kortárs zene, amennyiben ezen nagy ambitusú, nagy hangközökben ugráló
énekszólamot, csellóregiszterben játszó nagybőgőt, mély fekvésű fuvolát és váratlan
akcentusokat értünk. A kitűnő előadásnak köszönhetően a Descort-ról mégsem
az üres nézőtér előtt megtartott modern zenei fesztiválok jutnak eszünkbe. Dorothy
Dorow könnyedén győzi a koloratúrákat, hangja a magas regiszterekben is
lágyan szól, s ha kell, a fuvola hangszínével is könnyedén egybeolvad. Az első
pillanatban lehetetlennek, akusztikailag szétesőnek tűnő hangszerösszeállítás
tehát végül a valódi kamarazenélés élményét nyújtja.
A Dimensions 1978-ban, a szerző szándéka szerint "anti-ütős darabnak"
készült. Ez a meghatározás annyiban igaz, hogy nem a "gyorsan és hangosan" nagyon
is közönségcsalogató elvét követi. Sőt. Itt is, mint oly sokszor Marosnál, a
zenei folyamatok, a különböző motívumok, hangzások vándoroltatása, egymásba
olvasztása az egyik legfőbb szervező erő. Maros hallgatja a hangokat. Hallgatja
és élvezi a hangzások gazdagságát. Váratlan forték a halk és folyamatosan morajló
háttér fölött, crescendók, hangszercsoport-váltások tartják fenn mindvégig az
érdeklődést ebben az elgondolkodtató kompozícióban.
Christian Lindberg kitűnő szólójával az idén húszéves Harsonaverseny
az egyik legizgalmasabb mű a lemezen. Virtuóz - egy versenymű miért is ne lenne
az? -, jól felépített, jól hangszerelt, egyszóval: élvezetes muzsika. A klasszikus
szabályok szerinti gyors-lassú-gyors tételrend valójában egyetlen nagy zenei
egységet takar. A kromatikus dallamtöredékekből kinövő első tételt a mély regiszterben
játszó, "útkereső", egyszerűségében is tiszteletet parancsoló második követi,
hogy aztán a harmadikban újra az első tétel rövid motívumait ismerhessük fel.
Ebben a darabban, az előzőtől eltérően, Maros nem mond le a hatásos, "tapsos"
fináléról, s ezzel - sok kollégájával ellentétben - szólistáját sem fosztja
meg a megérdemelt sikertől.
A Circulation vonós zenekarra íródott 1980-ban. A Ligeti szellemiségétől
sem idegen opusz újra csak a zenei anyagok/tömbök átcsoportosítására, helycseréjére
épít. S ahogy a korábbi művekben, itt sem csupán a motívumok mosódnak össze,
hanem, a címnek megfelelően, a különböző sebességű és sűrűségű anyagok is állandóan
fluktuálnak. S bár az egyszerű elv gyorsan kiismerhető, a szerző mindig gondoskodik
annyi váratlan mozzanatról, hogy a darab ne váljék kortárs zenei stílusgyakorlattá.
A lemezen hallható hat opusz közül a Concerto grosso szaxofonkvartettra és
zenekarra minden bizonnyal Maros Miklós legkomolyabb teljesítménye. Nem
csupán a terjedelme okán - közel kétszer olyan hosszú, mint a többi mű -, hanem
saját jogán is. A szoprán-, alt-, tenor- és baritonszaxofon részben concertáló
módon elkülönül a zenekartól, részben beépül annak hangzásába. A repetitív zenétől
hangos nyolcvanas éveket idéző lendületes, lüktető nyitó anyagot hosszú tartott
hangok és rövid motívumok váltják fel. Szóló és összjáték. Egység és egyéniség.
Maros a hatalmas hangzó gránittömböktől folyamatosan jut el a zenei homokszemekig,
a mixtúráktól a mikrotonalitásig. Az életmű alig 70 percnyi ismerete alapján
is megállapítható, hogy a Concerto összegző darab. Megtalálható benne
mindaz, amit Maros fontosnak tart elmondani a formálásról, a nyelvről, vagyis
a zenéről.
A válogatáslemezre fölkerült művek egytől egyig kitűnő előadásban szólalnak
meg. Kidolgozott hangzás, precíz intonáció, pontos hangindítások. És zene. Csak
irigyelni tudom a svéd kollégákat.
|