|
Nemrégiben ünnepeltük meg barátságunk 50. évfordulóját. A régi Zenekonzervatóriumban,
a Semmelweis utcában tanultuk mind a ketten a zeneszerzés alapvető titkait, Sugár
Rezső halk szavú, de rendkívül határozott irányítása mellett. Ő mint az orvosi
pályára készülő komoly fiatalember, én mint a bölcsészkarról és Eötvös-kollégiumból
kipenderített, polgári származású "filosz". A zeneművészet felé hajló "devianciánk"
- amelynek okait ma már csupán anekdotázási céllal volna érdemes felidézni -
az élet rejtett szándékainak megfelelően az igaz útra vezetett bennünket.
A legendákkal övezett, rettegett modoráról (modortalanságáról) híres karmester,
Somogyi László osztályába felvételizett a Zeneakadémián. Első próbálkozása fényes
sikerrel végződött, s ebben a pillanatban fakadt fel nagyszerű pályájának mindmáig
ható, művészi hitet, elhivatottságot, felelősséget és biztos tudást megalapozó
forrása.
Több évig tanulta egyszerre az emberek fizikai gyógyításának és lelki - a zene
gyönyörével való - vigasztalásának tudományát. Doktorrá avatásának ünnepi aktusa
a magyar karmesterművészet nagyszerű nyereségévé vált. Ettől kezdve lett életének
egyetlen igazi értelme a vezénylés.
Vizsgakoncertjeire, diplomahangversenyeire tódult a közönség, zsúfolt nézőtér
ünnepelte a fiatal Maestrót a Zeneakadémia nagytermében. A nálunk akkortájt igen
gyakran megforduló világhírű nagyságok (Klemperer, Georgescu, Silvestri, Kleiber,
Mario Rossi, minek is folytatnám?...) nem csökkentették, sőt inkább növelték az
érdeklődést a "levegőben" megérezhető tehetséggel megáldott fiatal magyar karmesterek
éppen kezdődő karrierje iránt.
Lukács Ervin egyik vizsgakoncertjén Kodály Páva-variációit vezényelte, elementáris
energiával, belső tűzzel, gyengédséggel, szenvedélyes magyarsággal, azóta is
briliáns technikai adottságaival. A közönség tombolt, s egyszer csak a baloldali
5. sorban felállt a Tanár Úr, odament a pulpitushoz, s néhány nem hallható gratuláló
szóval egyetemben melegen megszorította a felindult fiatalember kezét. Ez a megrázóan
gyönyörű előadás egész életemet végigkísérte, más felfogást, értelmezést sohasem
fogadtam el, hiába voltam tanúja e csodálatos mű megszámlálhatatlan szép (jó
és rossz), makulátlan, ihletett, de más karmesterek pálcájával megformált életre
keltésének.
Meddő kísérlet lenne ünnepelt karnagyunk útját végigjárnom e néhány sorban. Nagy
és jelentős versenyeket nyert, tanult még külföldön (Ferraránál), a koncertek
után az operai tevékenykedést is elkezdte Miskolcon, majd a Magyar Állami Operaházban,
ahol elsősorban Ferencsik János életművének lett (nem utánzója, hanem) természetes,
magától értetődő folytatója. Mozartot, Verdit, Puccinit, Muszorgszkijt emelném ki , s a zenekari hangversenyeken ismét Mozart, Haydn, Beethoven,
Schumann, Brahms, Bartók és természetesen Kodály szimfonikus, vokális és versenyműveit.
Sikert sikerre halmozott.
Az új műveket is fáradhatatlan odaadással tanulta és mutatta be. Önző módon csak
egyet említenék meg. C’est la guerre című operám negyvenkét évvel ezelőtt (!)
az Ő vezényletével került először a közönség elé a Magyar Rádióban. Számtalan
vezénylés, pozíció, kitüntetés kíséri és formálja pályáját itthon és külföldön;
s évtizedekig tanította az egyre felnövekvő generációkat a Zeneakadémián, ahol
a "rettegett" Somogyi László módszerét fejlesztette tovább, ahol saját temperamentuma,
ízlése és minden műfajban való jártassága szerint alakította ki azt a "Lukács-iskolát",
amely az utóbbi évtizedekben egyedülálló sikereket hozott a mai fiataloknak.
A Magyar Televízió Karmesterversenyein a legszélesebb közönség is tanúja lehetett
páratlan pedagógiai tehetsége sugárzásának, tanítványai hibátlan felkészültségének,
s annak az örömnek, hogy az immár idősebb és egészen fiatal karmesterek úgy követik
Lukács Ervin értékrendjét, ahogyan ő szegődött nyomába annak idején
Ferencsik és Somogyi európai hagyományőrzésének. Nekem - és úgy vélem, nekünk -
ez megnyugtató és boldogító érzés.
Ervin! Drága Barátom! Isten éltessen születésnapodon, nagyon sokáig, hogy
még sok örömet szerezhess kollegáidnak, tanítványaidnak, barátaidnak és mindenekelőtt
a Téged nagyon szerető közönségednek.
|
