Muzsika 2003. július, 46. évfolyam, 7. szám, 38. oldal
Katona Márta:
Pikáns tésztaleves régi zene módra
Budapesti Régi Zene Fórum 2003
 

Hogy Eggenbachban nem lehet igazi, jó, pikáns tésztalevest kapni, méltán háborítja fel Thomas Bernhard Színházcsinálójának Brusconját. Az idei, nyolc napon át tartó Budapesti Régi Zene Fórumon (május 21-28.) viszont szinte csak ezt kínálták. Az elmúlt években megfigyelhető tendenciákkal ellentétben a fesztivál nem a 19. század felé bővítette repertoárját, hanem régebbi korok terméséből válogatott különlegességekkel dúsította fel. A sorozat első koncertjén (május 21., MTA kongresszusi terme) Shakespeare-darabokban szereplő eredeti dalokkal, a Globe Színházban előadott hangszeres művekkel kápráztatta el a közönséget PHILIP PICKETT és együttese, a MUSICIANS OF THE GLOBE. Hozzájuk csatlakozott John Ballanger, a bohóc, aki korabeli mutatványokkal, zsonglőrködéssel, pantomimmal, látványos jelmezekkel egészítette ki a muzsikusok produkcióját. Színészünk - egykor Diana hercegnő személyi bűvésze és szertartásmestere - a hangverseny első felében idegen testként éktelenkedett a színpadon. Estélyi ruhás, elegáns zenészek mellett, a hangverseny összefüggéseiből kilógva viccelődött, ásítozott néhány hosszabb dal alatt, majd megszaltóztatta betanított bolháját. Szorongásom csak a második részben oldódott némiképp: kevesebb piros orrú vihorászás, kicsit több ügyes zsonglőrködés, karakteres játék. Az együttes tagjai, élükön JOANNE LUNN szoprán énekesnővel, angolos eleganciával és nyugodt ízléssel vezették végig a hallgatót a koncerten. Bár elsőre külső tényezőknek tűnnek, mégis meg kell említenem két dolgot: ha szöveges művek hangzanak el egy hangversenyen, nélkülözhetetlennek tartom, hogy a szöveg - jobb esetben fordítással együtt - a hallgató kezébe kerüljön. Nem várható senkitől, hogy akár a Shakespeare-korabeli angol, akár - mint a május 23-án tartott, régi francia dalokat bemutató esten - a francia dalszövegeket megértse. Enélkül viszont Thomas Morley és Robert Johnson dalainak és az interpretációnak is számos részlete elsikkad, hiába a szép és biztos hang, a kidolgozottság, a stílus alapos ismerete. Ez a hiány ezen az estén szerencsére nem akadályozta az ünnepi atmoszféra kialakulását, a felszabadult nevetést. Annál inkább lerombolhatja mindezt egy rozoga szék, amely a lelkesen elôadott ráadás közben összeomlik a gambajátékos alatt...
Két nappal később ugyanebben a teremben - valószínűleg kicserélt székek társaságában - adott hangversenyt a franciaországi LE POÈME HARMONIQUE "A palota lépcsein" címmel, amelyet régi francia udvari dalokból, románcokból és tengerészdalokból állított össze a VINCENT DUMESTRE által alapított együttes. Bevallom, nem értek franciául. A 15-18. századi ismeretlen szerzőktől származó, népdal és műdal között félúton álló zenei remekműveket azonban az énekesek, CLAIRE LEFILLIÂTRE (szoprán), BRUNO BONHOURE (tenor) és MARCO HORVAT (basszus) olyan beszédesen adták elő, olyan érzékletesen jelenítették meg a szöveget, hogy erről a hiányosságomról szinte meg is feledkeztem. A kifejezés magvassága mellé nagyvonalúság s egyúttal a részletek gondos, szeretetteli megformálása társult. A hangverseny nem csupán múltba tett kirándulás, egy ismeretlen repertoár felcsillantása volt, hanem katartikus élmény, amelynek során a közönség tátott szájjal követi, izgulja, neveti és sírja végig Renaud király vagy Mandrin történetét. Az ütőhangszerekkel, lantfélékkel, viola da gambával, tekerőlanttal, dudával, furulyával és fidulával kísért dalokat olyan kisugárzással, színpadi rátermettséggel, ötletes mozdulatokkal illusztrálva, és olyan természetességgel adták elő, akár a régi nagy mesemondók. Letisztult, szigorú szabályok által rendezett improvizációkat hallhattunk, mint a nagy indiai klasszikus énekes-zenészektôl. Főképp a basszus szólista és fidulaművész játéka mutatott ezen ősi gyökerek felé. Utóbbi önmagát kísérve adott elő egy dalt, egy-egy drámai résznél a zenélést gesztikulálással váltva fel. S ami ritkaságszámba megy, a három különféle típusú szólista és briliáns hangszerjátékos valódi együttest alkotott.
A régi zene repertoárjában szintén különlegességnek számít bizonyos elfeledett hangszerek (jelen esetben a 17-18. században kedvelt üvegharmonika), s az erre komponált művek bemutatása. THOMAS BLOCH üvegharmonika-művész közreműködésével RÁCZ MÁRTON és az ENSEMBLE PHILIPPE - J. Chr. Bach G-dúr és Mozart K. 201-es A-dúr szimfóniájának, valamint egy hangversenyáriájának talán túl népes társaságában - Hasse és Mozart segítségével vezette be a közönséget a hangszer rejtelmeibe (május 26., MTA kongresszusi terme). A henger alakú, üvegkúpokból összerakott instrumentumot eredetileg, akár egy varrógépet, pedállal forgatták, s nedves kéz érintésével szólaltatták meg. Népszerűségének egyes források szerint akkor szakadt vége, amikor fölröppentek a hangjának káros hatásáról szóló hírek. A 18-19. század fordulóján a vezető német zenei folyóirat, a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung hasábjain is komoly vita folyt e témakörben. Hasse L'Armonica című kantátájában az éterien tiszta, egyenes kristályhang megszólalásakor még el sem lehetett képzelni, hol rejlik a veszély. Csereklyei Andrea meggyőző szopránjához olyan mennyei finomsággal, addig soha nem hallott színnel társult a harmonika, ahogy az a tündérmesékben szokott lenni. Mozart Adagio és rondó című, öt zenészt foglalkoztató művében azonban hirtelen minden világossá vált. Arra lettem figyelmes, hogy megkönnyebbülök, mihelyst az üvegharmonika egy-egy passzázsa végére ér. Mégsem mennyország, hanem pokol ez, fejfájás, amit néhány percig még legyőz az újdonság ereje, a forgás, a nedvesítés érdekes látványa.
A sorozat záróeseménye (május 28.) szintén itthon ritkán játszott művekkel és ritkán hallható hangszerrel kedveskedett maroknyi közönségének. A 75 éves osztrák RENÉ CLEMENCIC a koncert előtt figyelmeztetett is: ne ijedjünk meg, ha esetleg eleinte nem hallanánk semmit. Hiszen egy sötét szobában sem látunk rögtön, szoktatni kell a szemet, esetünkben a fület. A klavikord Magyarországon Spányi Miklósnak köszönhetően nem ismeretlen. Bár nem vitatható, hogy a hangszer érzékenysége, különleges képességei Bach darabjaiban vagy fiai műveiben érzékelhetőbben megmutatkozhatnak, mint ezekben a tömör zeneművekben, az eredeti 17. századi hangszeren játszott németalföldi és olasz kora reneszánsz fantáziákkal, motettákkal, cantionékkal való találkozás különleges alkalomnak bizonyult. A mester nemcsak a koncert előtt, hanem az egyes blokkok között is megállt és magyarázott, beszélt zenéről, a szöveg szimbolikájáról és hangszertörténetről, mi pedig körbeültük és hallgattuk.
A közönség SPÁNYI MIKLÓS csembalóestjén (május 22.) is, ha nem is körben, de félkör alakban foglalt helyet. Míg Clemencic hangversenyén a Történeti Múzeum gótikus termében ez mindenki számára előnyösnek bizonyult, addig a Szilágyi Dezső téri református templomban csak a szemfülesek és korán érkezők jártak jól - én szerencsére ehhez a csoporthoz tartoztam, így nem volt gondom sem az akusztikával, sem a külső zajokkal. A Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach műveiből összeállított műsorral Spányi tudatos, de felszabadult játékán keresztül a két egymást követő nemzedék zenéjének közös pontjait domborította ki, azt, hogy mit őrizhetett meg, mit fejleszthetett tovább az új nemzedék az elődök stílusából: hogyan tartotta meg és tette szinte külsődleges elemekké C. Ph. E. Bach d-moll szonátájának szélső tételeiben az előző korszak zenéjének jellemzőit, hogyan változtak J. S. Bach g-moll toccatájának és a-moll fantázia és fúgájának merész harmóniai funkciói, s hogyan váltak ezek a fiú c-moll fantázia és fúga című darabjában a történések fő hordozójává.
A kritikus gyakran hálát ad a sorsnak: milyen csodás, hogy ennyi nagyszerű koncerten lehet jelen. Ráadásul azt végzi munkájaként, ami másnak élvezet: zenét hallgat és véleményt mond róla. Olykor persze sötétebben látja helyzetét: szívesen felállna helyéről, s akár műsorszámok közben, de legkésőbb a szünetben otthagyná a hangversenyt, hiszen amit hall: fülsértő. Ilyenkor valóban irigyli azokat a szerencséseket, akik nyugodt szívvel távozhatnak. Május 25-én a KANTIKA énekegyüttes koncertjén már az első műsorszám közben sárgára válva néztem néhány koncertlátogató társamat, akik programjaikat a padban hagyva halkan kiosontak a budai kapucinus templomból. Én is követtem volna példájukat, ha tehetem. A hangverseny címe, az előadók életrajza jól rászedett minket. "Las Huelgas": Misa por el nacimiento de la Virgen - hangzott a cím. A három, különböző nemzetiségű, Európa számos neves intézményében énekesi diplomát szerzett hölgy a spanyolországi Las Huelgas királyi apátság kolostorának gregorián és polifon dallamaiból rekonstruált teljes, Mária születésének tiszteletére szóló mise színvonalas előadását ígérte. De hiába a lelkes kutatómunka, a különféle stílusú tételek (a gregorián, a jellegzetes kétszólamú polifon és a Notre Dame-iskola stílusát tükröző orgánumok) gondos válogatása, a tudatosan szerkesztett koreográfia, mely az előadókat időnként megsétáltatta vagy más sorrendbe állította, hogyha bizonyos alapfeltételek hiányoznak. Gondolkozhatunk és vitatkozhatunk arról, hogy a gregorián melizmákat dallamként vagy gyors, trillaszerű díszítésként kell-e felfogni, de hiába. Elképzelhető ugyan, hogy a 13. századi apácák sem intonáltak tökéletesen, hogy ők sem tudták mindig folyékonyan olvasni a himnuszok szövegeit, hogy hangszínük nem csiszolódott teljesen össze, sőt néha talán hangjuk képzettsége is különböző szinten állt. De mindez 2003-ban, egy budapesti hangversenyen megengedhetetlen. Liturgia nélkül, koncertszerű előadásban csakis zenei szempontokra figyelhetünk, csak zenei elvárásaink lehetnek, az énekeseknek ezeknek kellene megfelelniük.
Szerencsére a Budapesti Régi Zene Fórum legtöbb hangversenye nem kényszerített az irigykedő szerepébe. A Johann Pachelbel születésének 350. évfordulója alkalmából rendezett este (május 24., Szent Anna-templom) is kellemesnek bizonyult. Az idei trendnek megfelelően az AFFETTI MUSICALI, a CANTUS CORVINUS és a MUSICA PROFANA (művészeti vezetőik: MALINA JÁNOS, KLEMBALA GÉZA, illetve SZABÓ ZSOLT) együttes sem a klasszikus repertoár nagyjait fogalmazta újra, hanem a protestáns mester javarészt ismeretlen, zömmel nagyobb apparátusra komponált, színesen hangszerelt egyházi kórusműveit, valamint részben tőle, részben kortársaitól származó világi strófikus dalokat szólaltatta meg. A 17. századi Nürnbergben az a szokás élt, hogy a tehetősebb polgárok fontos családi eseményekre a templomi orgonistáktól rendeltek dalokat, áriákat. Ezeket az alkalmi kompozíciókat kedélyesen, jelentőségüket nem túlbecsülve, ám a bennük rejlő lehetőségeket egytől egyig kiaknázva adta elő KÁLLAY GÁBOR és LAX ÉVA az őket telt hangon kísérő vonósokkal. Jellegzetes pulzálást kölcsönzött a koncertnek az egyházi és világi művek s ezzel együtt a hangforrás helyének szabályszerű váltakozása: a kórusművek a kóruson, a dalok a közönség előtt szólaltak meg.
A fesztivál legnagyobb apparátust megmozgató hangversenye az egyik legkiemelkedőbb eseménynek is számított. Minden alkalommal meglepő tapasztalni egy zenekari koncerten - bármennyire magától értődőnek tűnik is -, hogy mennyit számít a karmester személye. Néhány nappal VASHEGYI GYÖRGY és az ORFEO ZENEKAR (május 27., Zeneakadémia) előadása előtt döntő többségben ugyanezeket a muzsikusokat hallhattuk játszani. Az akkor becsülettel teljesítő hangszeresek itt vérbeli előadóművészekké, egységes hangzású együttessé váltak, akik a művekhez felkészülten, biztos stílusérzékkel közelednek. A szólistákhoz való viszonyuk is teljesen átalakult: PAULIK LÁSZLÓ-t Tartini D-dúr hegedűversenyében (D. 34) nagy figyelemmel és biztonsággal kísérték. (A művet az együttes 2001-ben világpremierként vette lemezre.) Ugyanezt lehetett megfigyelni Telemann felvillanyozó, fuvolára és furulyára komponált e-moll kettősversenyében. KERTÉSZ ILDIKÓ és JANUJ ANNA színesen, a darabban felsorakozó karaktereket jellegzetesen megformázva játszott. A 18. században rendkívül ritka hangszerkombináció határozta meg a hangverseny szerkezetét: Lully Atys című operájának álomjelenete, Telemann versenyműve, végül a ráadásként megszólaló Händel-duett a Tamerlanóból. A zenekar, nem hazudtolva meg a Budapesti Régi Zene Fórumműsorszerkesztési elvét, ZÁDORI MÁRIA és NÉMETH JUDIT közreműködésével Bach alig ismert, Tilge, Höchster, meine Sünden című kompozícióját tűzte műsorára. "Ha fiatal lennék, Itáliába mennék tanulni, Pergolesi lenne a mesterem. De ötven felett az ember maradjon ott, ahol van" - mondta Rameau 1730-ban. Bach már hatvan felé közeledett, amikor foglalkozni kezdett a Tilge, Höchster (az 51. zsoltár) megírásával, Pergolesi Stabat Materjának átírásával, a brácsaszólam, a harmóniák és a dinamikai jelek helyenkénti gazdagításával. Vashegyi pedig friss szellemmel, mindvégig gondosan dirigált, tudatosan kidomborítva a Bach által hozzáadott részleteket. (A Budapesti Régi Zene Fórum hangversenyeit a Filharmónia Budapest kht. rendezte)


The Musicians of the Globe


Le Poème Harmonique


René Clemencic


Spányi Miklós


Az Affetti Musicali és a Musica Profana gambaegyüttes


Zádori Mária, Németh Judit és Vashegyi György
Felvégi Andrea felvételei