Kedves Nyuszi!
Ami levélírásra késztet, az a sok szeretetteljes gondolat, amit már hosszú
ideje, premierjeink után nem tudok Neked elmondani. Ennek egyik oka nyilvánvalóan
az én ügyetlenségem, a másik meg az a védekező zárkózottság, amellyel Te körülveszed
magad. Pedig régóta készülődik bennem, amit most meg akarok írni - már a A
végzet hatalma óta.
Nem is csak az akkori premierről van szó! Sok-sok előadásról azóta, amikor közelről
és távolról figyeltem játékodat, színpadi életedet, tudatos és öntudatlan színpadi
rezdüléseidet, melyek mindig hatalmukba kerítettek, s rendezői pályafutásom
igazi nagy élményeit adták. Együttműködéseink sora után külön örömöm, lelkesítő
bizodalmam volt ebben a mostani Aranykakasban az a kongeniális részvétel,
amelynek eredményeként fél szavakban, ki nem mondott gondolatokban Te már előre
tudtad a szándékot, sőt a szerep, a helyzet, a zene lehetőségeit is, és csendesen
visszahúzódva, magabiztosan hordoztad azt a megvalósítást, amely újból és újból
oly erős élménnyel ajándékozott meg engem is.
Régóta úgy élek, hogy tudom, rendezői munkásságom jelentős eseménye, hogy Veled
együtt lehettem a színpadon. Sok mindenkinek elmondtam már, s most Neked is
meg kell írnom legalább egyszer: az a meggyőződésem, hogy legjobb prózai színészeinket
is felsorakoztatva, Te vagy az élő legnagyobb közöttük. Mindig úgy gondolom,
ki tudja, mire emlékszem majd ezekből az évekből, ha gyengülő koromban számba
veszem napjaimat. Egy biztos: kitörölhetetlen marad, hogy olyan korban éltem,
mikor a Melist láttam, hallottam a színpadon.
Én is gondolok, vélek valamit az életről, operáról, színházról, színpadról,
s elmondhatom, hogy egyre inkább én is csak magamnak tartom meg ezeket a gondolatokat.
De amikor Téged látlak játszani és élni a színpadon, az a nagy öröm fog el,
hogy igazolva látom mindazt, amit a képzelet könnyű szárnyai oly magasra röpítenek
bennünk, s megvalósítva látom azt, amiről beszélni oly nehéz, amit szavakkal
illetni oly ostoba, de ami ott él mindenkiben, ami bűvölettel tölt el mindannyiunkat
- s amit éppen ezért csak zavartan, dadogva lehetne magyarázni.
Nem ismerlek igazán, mégis úgy hiszem, minden titkod nyitva áll előttem. Téged
nem lehet vállon veregetni, mint oly sok kollégát - mégis úgy élek, hogy közel
vagyok Hozzád. Gondolok valamit életed nehézségeiről, együtt érzek problémáiddal,
értem gyanakvó visszahúzódásodat, de éppen ezért engedd meg, hogy egyszer ilyen
módon fejezzem ki tiszteletemet, nagyrabecsülésemet, és mindennek ellenére hadd
kívánjam, hogy egy igazi művész mindannyiunkban maradandó alkotásának öröme
töltsön el tartós kielégültséggel és boldogsággal, olyannal, amit bár reszketve
mélyen őrzünk magunkban, de amire azért oly nagy szükség van, hogy holnap újra
bizakodva előbbre lendülhessünk.
Jókívánságaim és aggódásaim kísérik életedet igaz barátsággal, hogy sok minden
dacára legyen örömteli elégedettséged az élethez és sokszorozzák meg azt sikereid.
Budapest, 1968. november 17.
Most, csaknem 35 évvel később, örülök, hogy én köszönthetlek változatlan szeretettel
és tisztelettel, legújabb születésnapod alkalmából.
A végzet hatalma, a Gianni Schicchi, a Fidelio, a Traviata,
a Nabucco, A csengő, a Hovanscsina, a Székely fonó, a Pomádé
király új ruhája, a Kékszakáll, Az álarcosbál, a Don Giovanni
és a Figaro után még egy kép, egy egész életre szóló, hosszú pillanat
közös életünkből:
1982. Szeged. Dóm tér. Háry János. Utolsó jelenet. A majd' száz zenész,
majd' száz énekes a "Szegény, szegény magyar nép" záró kórusa után -
az óriási színpad már teljesen üres. Már senki és semmi nincs a látványos
színházból. Ott áll a Dóm szilárdan, magas tornyai az égbe nyúlnak, s az
óriási térben, pici sámlin ott gubbaszt Melis György, s megszólaltatja a Háry
utolsó mondatát: "...inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a
harminckettőt."
Isten áldjon továbbra is!
2003. július 2.
|