Muzsika 2003. március, 46. évfolyam, 3. szám, 8. oldal
Szvjatoszlav Richter:
A háborús évek (2)
 

(A cikksorozat első része itt olvasható.)

Emlékszem, Murmanszkban Rachmaninov g-moll prelűdjét zongoráztam, amit imádok, bár kissé túlságosan sokszor hallható. Indulótempóban kell játszani, titokzatosan. Később tudtam meg, hogy Rachmaninov 1943 márciusában azon a napon halt meg, amikor ezt a zseniális prelűdöt adtam elő.
Nem időztem sokat Murmanszkban; nem sokkal megérkezésem után a hatóságok föleszméltek: "Hogyan? Egy német, itt? Blablablabla! Na nem!" Az első vonattal visszaküldtek Moszkvába. Így aztán megúsztam a bombázásokat, amelyek éppen a megérkezésem előtt maradtak abba, és elutazásom estéjén kezdődtek újra. A város csaknem teljesen elpusztult, minden romokban hevert. Különösen élesen emlékszem egy szürke, esős, szomorú napra, amikor a romok között egy nyilvános fürdőt kerestem. Egyszer csak a rádió utcai hangszóróiból megszólalt a Csajkovszkij-Hegedűverseny lassú tétele, David Ojsztrah előadásában. Ez megmaradt az emlékezetemben, mert pontosan összecsengett a hangulat és a hely szívszorító melankóliájával.
A bombázás szörnyű volt, de semmi ahhoz képest, ami Leningrádot sújtotta. Moszkvában mindenütt kísért a veszély, de azért lehetett valahogy élni, Leningrád azonban maga volt a pokol.
Leningrádban 1944. január 5-én játszottam először. A vonatokat is gyakran bombázták, de én épen, egészségesen érkeztem meg december 31-én. Nem ismertem senkit a városban, egyedül ültem este a szállodai szobámban és bámultam ki az ablakon; odalátszott a Szent Izsák székesegyház és behallatszottak a bombák becsapódásai. Így töltöttem az 1943-as szilvesztert.
Másnap reggel elmentem a Filharmóniába, hogy egész nap gyakoroljak. Leningrádban csak akkor szólalt meg a légiriadó szirénája, amikor a bombázások már elkezdődtek. Akkor este, mihelyt kiléptem a koncertteremből, hogy visszamenjek a szállásomra, elkezdtek hullani a bombák. Az utcákon mindenütt megfagyott hullák hevertek. Folytattam utamat az Astoria szálló felé, amely nem volt túl messze. Az egész kalandot izgalmasnak tartottam. Másnap, mikor visszatértem a Filharmóniába, az ablaküvegek kitörve, az ablaknyílások üresen tátongtak. Találat érte a szomszédos Orosz Múzeumot. A koncertet ennek ellenére megtartottuk. A közönség kabátban ült, rendkívül meghatottan. Úgy emlékszem, jól sikerült a koncert; amint játszani kezd az ember, már nem is fázik. De megint el kellett tűnnöm. Megint megnézték a személyi igazolványomat: "Nem maradhat itt, maga német!" Ez mindig így történt. Az oroszok azt mondták: "Maga német!", a németek azt mondták: "Maga orosz!"
1945-ben mentem újra Leningrádba, szintén januárban. Borzalmasan csalódtam, ez már nem ugyanaz a város volt. Az ostrom persze már véget ért, az utcákon hemzsegtek az emberek, mindenki ujjongott, émelyítőbb már nem is lehetett volna. Ez a második látogatás nagyon rossz szájízt hagyott bennem. Mikor először jártam ott, minden komor volt az elsötétítés és a bombázások miatt, a város szép és titokzatos, hullottak az aknák ... Most minden megint végtelenül banális lett.
1943-ban egy számomra jelentős esemény történt. Prokofjev akkor fejezte be 7. szonátáját, és úgy döntött, rám bízza az ősbemutatót. A kéziratot csak röviddel a koncert előtt kaptam kézhez, így négy nap alatt kellett kívülről megtanulnom a művet. Majdnem én lettem Szilvija Fjodorovna, Neuhaus második felesége halálának okozója, aki negyven fokos lázzal feküdt, s én csak az ő szobájában gyakorolhattam, mert ott állt a zongora. Szegénynek négy teljes napig kellett tűrnie az utolsó tétel rohamait, naponta három vagy még több órán át!
A szonáta tomboló sikert aratott. Fantasztikus darab, de azért jobban szeretem a Negyediket, és különösen a Gilelsznek ajánlott Nyolcadikat, melyet ő olyan fenségesen játszott. Egyébként hamarosan ezt is előadhattam közönség előtt, miután 1945-ben rávettek, hogy induljak az össz-szövetségi zongoraversenyen. Ennek sokáig ellenálltam.
A versenyek iránt mindig nagy ellenszenvvel viseltettem. Iszonyodom tőlük, mert sem a versenyzők, sem a zsűri nem kerülhet ki sértetlenül belőlük. Hogyan lehet egymás után húsz-egynéhányszor végighallgatni ugyanazt a művet más és más előadásában? Hogy nem őrülnek bele?
Ezzel kapcsolatban hadd tegyek egy kitérőt. 1958-ban rákényszerítettek, hogy zsűritag legyek az első Csajkovszkij Versenyen. Mindenki, aki számított a moszkvai zeneéletben, tartozott magának azzal, hogy részt vegyen benne. Beadtam a derekam, de ez volt az első és utolsó eset. A zeneszerző Dmitrij Kabalevszkij is ott volt. Neuhaus nagyon jól jellemezte, amikor azt mondta róla, hogy ő a szegények Prokofjeve vagy Sosztakovicsa. Ismertem, de eszembe sem jutott, hogy a nyomorúságos darabjait műsorra tűzzem. Egy másik hasonszőrű komponista: Aram Hacsaturjan. ő ugyan sokkal tehetségesebb volt, de ugyanakkor sokkal primitívebb is, és hihetetlenül lusta. Kabalevszkij entellektüel volt, valóban művelt, de kompromittálódott ember és nagyon kellemetlen.
Mikor a háború alatt Schubert Wanderer-fantáziáját játszottam, "pesszimizmussal" vádoltak, ami annak idején főbűnnek számított. "Ha maga játssza ezt a darabot, nem marad más hátra, mint hogy mindannyian a Moszkva folyóba ugorjunk." A Csajkovszkij Verseny alatt Kabalevszkij is megtámadott, bár szerintem egy jó dolog miatt: "individualistának" bélyegzett, egyszerűen azért, mert megvolt a magam véleménye. Ez volt az első nemzetközi zenei verseny Moszkvában, és létfontosságú volt, hogy szovjet versenyző nyerjen. Csakhogy az elődöntőkön Van Cliburn játszott legjobban - kilométerekkel jobban, mint az összes többi. Tehetséges volt, őszintén muzsikált, még ha pedálba fojtotta is Prokofjev 6. szonátáját, és rossz tempókat vett a Csajkovszkij-Zongoraversenyben. Én mindenkinek nullát adtam, három versenyző kivételével (egyikük Lev Vlaszenko volt, aki pompásan játszotta a Liszt-szonátát, kicsit gilelszesen), s ezzel eldöntöttem, hogy az összes többit kiejtem, hogy csak ő maradjon meg. A közönség őrülten beleszeretett Van Cliburnbe, és ujjongott, amikor megkapta az első díjat.
1945-ben én voltam az - akaratlan - jelölt. Ez a verseny tökéletesen fölösleges volt számomra: már adtam jó néhány koncertet, és egyáltalán nem értettem, mit keresek ebben a társaságban. Neuhaus vett rá, hogy jelentkezzem. Az első fordulóra Liszt egyik Transzcendens etűdjét, a Wilde Jagdot választottam. A darab valamilyen okból nagy hatást keltett, annál is inkább, mivel nem volt villany a teremben, a zongorára állított gyertyával világítottunk, amely a darab közben beleesett a hangszerbe. Ezen a versenyen játszottam először Prokofjev 8. szonátáját. A megadott napon még mindig tanultam a művet - mindig mindent az utolsó pillanatban csináltam -, és végül másfél órás késéssel érkeztem meg. Mindenki várt, Prokofjev is, minden bizonnyal szerette volna hallani a darabját.
Az egyik versenyző Viktor Merzsanov volt, kitűnő pianista. Neki adták az első díjat. A háború éppen befejeződött, muszáj volt, hogy egy tősgyökeres orosz, ne pedig egy német kapja a díjat. Csakhogy végül mégis meg kellett velem osztania. Sosztakovics volt a zsűri elnöke, később elmondta nekem, hogy Molotov felhívta: "Félnek Richternek adni az első díjat? Eldöntöttük, hogy engedélyezzük, úgyhogy ne aggódjanak." Így odanyomtathatták a koncertjeim plakátjára, hogy valahol díjat nyertem, és később hozzátehették, hogy "Lenin-díjas", "A szocialista munka hőse" vagy "A Szovjetunió népművésze". A szovjet mentalitás különösen kedvelte az ilyen semmitmondó címeket.
A Prokofjev 8. szonátájára áldozott munka, amellyel éjszakákat töltöttem, mielőtt - késve - megérkeztem volna a versenyre, kimerített. Két nappal később a Csajkovszkij-Zongoraversenyt kellett játszanom. Egy egész napot ágyban töltöttem, megpróbáltam nekifogni a munkának, de nem bírtam, elaludtam. Csak a koncert napján tudtam gyakorolni, s végül úgy játszottam, mint egy disznó. Pedig ezt a darabot 1940 óta gyakran előadtam, először egy növendékkoncerten (ahol Goldenweiser játszotta a zenekari szólamot egy másik zongorán), aztán ugyanezen év végén a Konzervatórium nagytermében. Technikai szempontból talán ez a legnehezebb darab az egész versenymű-irodalomban, a Dvořákéval együtt, amelyet szinte senki nem játszik, de az én szívemben különleges helyet foglal el. A Dvořák-darabban félelmetes technikai nehézségek vannak, dupla tercek mindkét kézben. Először Philadelphiában játszottam, azután sokkal később, Carlos Kleiberrel vettük lemezre. Rossz lett a felvétel, sajnos! Mert a hangulat is rossz volt. Az egyik, szokás szerint lusta zenész - ha emlékezetem nem csal, oboás vagy kürtös - azt mondta Kleibernek: "ha továbbra is megjegyzéseket tesz, elmegyek". Így beszélni vele, a legnagyobb élő karmesterrel! Ez nagyon feldühített. Egyébként nem voltam formában, és ő sem. Akárhogyan is történt, nagyon szép a darab, talán nem annyira jól sikerült mű, mint a Gordonkaverseny - bár ezen lehet vitatkozni.
Vannak még zeneszerzők Dvořák kortársai között, akik megérdemelnék, hogy jobb hírük legyen a zenei világban: például Grieg, akit különösen szeretek. Nagyon figyelemreméltó komponista, csaknem zseni. Alfred Brendel azt mondta róla, hogy a zenéje szobalányoknak való. A jó Isten legyen hozzá irgalmas! Egyébként tudom, mi az, ami Grieg ázsióját csökkenti, s ami végül is erény: hogy könnyű játszani. Csodálatosan jól írt zongorára, zenekarra és vonósokra. Csak hallgassák meg a Peer Gyntöt, a hegedűszonátákat vagy a Vonósnégyesét, amely olyan jól van megírva, hogy az ember azt hinné, egy egész zenekar játszik. És a dalok! Azokból jó néhányban kísértem Galina Piszarenkót, és régebben Nyina Dorliakot is.

A háború vége felé kezdtem egyre gyakrabban fellépni Nyina Dorliakkal. Amikor 1937-ben a Konzervatórium növendéke lettem, éppen akkor halt meg egy klarinétos, és rendeztek egy polgári temetést, vagyis egy koncerttel egybekötött búcsúztatót az emlékére, amelyen én is részt vettem, és sok növendék fellépett. Igumnov Csajkovszkij Évszakok című sorozatából játszott, Neuhaus egy Brahms-intermezzót adott elő, Rachmaninov Vocalise-át meg Sirinszkij szólaltatta meg csellón és Gedike orgonán - egy pillanatig sem voltak együtt. Végül pedig egy énekesnő Solvejg dalát és bölcsődalát énekelte Griegtől. A lélegzetem is elállt, olyan gyönyörűnek találtam a produkciót. Ráadásul rendkívül szép volt, igazi hercegnő. Elkezdtem kérdezősködni a környezetemben: "De hát ki ez? Ki ez a nő?" Megmondták: Nyina Dorliak, akit gyakran kértek föl szereplésre ilyen alkalmakkor. Ahogy ő maga mondta jó humorral: "Én voltam a hivatalos siratóasszony."
Nyina Lvovna Dorliak édesapja Oroszországban született, de valójában francia volt, mert az apja Toulouse-ból telepedett át Oroszországba. Nem tudom, milyen körülmények között, mert Nyina nem nagyon szeretett erről beszélni. Az ilyesmiről az ember inkább hallgatott, mert veszélyes volt emlegetni. Mindenestre meghalt még a forradalom előtt, ahogy Nyina mondta: "hála Istennek", mert biztosan leszámoltak volna vele.
Édesanyja, Kszenyija Nyikolajevna a maga idejében nagy Wagner-énekesnő volt. Amikor megismertem, híres osztályt vezetett a moszkvai konzervatóriumban. ő is kettős származású volt, francia és német. Nyinában szintén megvannak ezek a francia gyökerek, bár ő mindig hangoztatja, hogy orosz, mert egyrészt makacs, másrészt nacionalista. És persze imádja Szentpétervárt, amit én utálok. ő ott született, és tiszta hangjával ott tűnt fel Glazunovnak. Nagyon jól énekelt, nem nagy hangon, de nagyon szépen. És valóban tudott énekelni, hiszen anyja kitűnő iskolája képezte.
1945-től kísértem, amire először Nyikolaj Anoszov, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij apja biztatott. 1961-ig, amikor is abbahagyta az éneklést, számtalan koncertet adtunk együtt. Orosz zenét, természetesen, de Debussyt és Ravelt is, tökéletes franciasággal, azután sok Liedet - dalokat, amiket alig ismertek a Szovjetunióban, akkoriban tilos volt eredeti nyelven énekelni. Hugo Wolfot például egyáltalán nem ismerték, olyannyira, hogy amikor Nyina Lvovna először vette fel Wolfot egyik moszkvai dalestjének a programjába, alig volt közönség. Néhány nappal később Nyina találkozott egy ismerős zongorista lánnyal, s mikor megkérdezte, ott volt-e a koncerten, kissé meglepő választ kapott: "Nem járok olyan koncertre, ahol szovjet zenét játszanak." A név hangzása okozhatta a tévedést.
Még Schubertet se nagyon énekeltek vagy játszottak. A zongoristák repertoárján igen szerény helyet foglalt el. Az impromptuket szívesen adták elő, esetleg még a Wanderer-fantáziát, de senki még csak nem is hallott a szonátákról. Egyébként ez Arthur Schnabel megjelenése előtt Nyugaton is így volt. A Szovjetunióban én játszottam ezeket először, és eleinte őrültnek is tartottak emiatt. Az idősebb nemzedék professzorai azt mondták: "Minek játszik Schubertet? Micsoda ötlet! Olyan unalmas. Játsszon inkább Schumannt."
Én egyébként nem a közönségnek játszom. Magamnak játszom, és ha én elégedett vagyok, akkor a közönség is az. Miközben játszom, egész mivoltommal a műhöz kapcsolódom, nem a közönséghez vagy a sikerhez, s ha van kapcsolatom a hallgatósággal, az a zenén keresztül szövődik. Hogy egészen őszintén és kissé durván fogalmazzak: a közönséggel semmi dolgom. De ezért senki ne sértődjék meg. Nem szabad félreértelmezni, amit mondok; egyszerűen nem érdekel a közönség, nincs szükségem rá, egyfajta fal van közte és köztem. És minél kevésbé van rá szükségem, annál jobban játszom.
Az első Schubert-koncertem nagy visszhangot keltett. És nemcsak Moszkvában, hanem sokkal később, Párizsban is, ahol a második szólóestemet Schubert két nagy szonátájának szenteltem: a befejezetlennek, amit ott játszottam először, és a legutolsónak. A koncertet a Chaillot-palotában rendezték, s a szervezők kétségbe voltak esve, hogyan fogják megtölteni a termet egy ilyen programmal. Tévedtek, minden a legjobban ment. Én csak szerettem volna jó zenét játszani.
Nyinával tehát - akihez 1946-ban odaköltöztem, mert nekem még mindig nem volt saját lakásom, neki pedig volt két kicsi szobája egy társbérletben, ahol lakott még egy házaspár és egy háromfős család - gyakran adtunk elő Schubertet, Schumannt és Brahmsot. Jó alkalom volt ez nekem arra is, hogy felfedezzem az orosz dalok világát.
1948-ban hozták azt az abszurd rendeletet az új zene, Sosztakovics és Prokofjev ellen. Soha nem olvasok újságot, mert szerintem csak arra jó, hogy bepiszkolja az olvasók ujjait. A dolgokról mindig úgy szerzek tudomást, hogy beszélgetek az emberekkel. Tehát nem olvastam ezt a híres zsdanovi rendeletet sem, és nem is érdekelt, csak azt tudtam, hogy el akarták hallgattatni ezt a két komponistát; noha persze hivatalosan nem tiltották be őket, de valójában erről volt szó. Ojsztrah például Sosztakovics neki dedikált Hegedűversenyének ősbemutatóját volt kénytelen 1955-ig elhalasztani. Felháborító. Mindez engem csak még inkább arra ösztönzött, hogy továbbra is játsszam azoknak a műveit, akiket mellőzni akartak. Nyina és én egyáltalán nem vettük figyelembe a rendeletet, és szép műsort állítottunk össze: az első részben Rimszkij-Korszakovot, a másodikban Prokofjevet adtunk elő. Átment. Valószínűleg nem nézték meg a plakátot.
A Prokofjev iránti ellenségesség sokáig tartott. 1952-ben felmerült a kérdés, hogyan lehetne bemutatni a gordonkára és zenekarra írt Szimfónia-koncertet, amelyben Rosztropovics játszotta volna a szólót. Mindenki tudta, hogy a Kulturális Minisztérium ellenzi a tervet, és mindenki annyira félt, hogy senki sem merte Prokofjev új partitúráját elvezényelni. A karmesterek mind visszautasították a felkérést. Közben az történt, hogy eltörött az egyik ujjam - hogy pontosak legyünk, verekedés során. Néhány barátnőmmel kirándulásra indultunk Moszkva környékére; úgy gondoltuk, tizenegy napig fogunk túrázni, körülbelül napi húsz-huszonöt kilométert gyalogolva. Az expedíció végén egy aprócska állomásra érkeztünk, és itt akartunk vonatra szállni Moszkva felé. A vonatra várva az állomás büféjében ettünk valamit, amikor megjelent egy tökrészeg matróz, és elkezdett kötözködni a pénztárosnővel. Teljesen kikelt magából, tört-zúzott. Megpróbáltam lefogni és kituszkolni, de olyan erős volt, mint egy bika, és vaktában hadonászott maga körül. Mindenesetre sikerült kivonszolnom a helyiségből. Akkor a vonat alá akart ugrani, de miután sokáig szóval tartottam, végül megnyugodott. Másnap heves fájdalmat éreztem a jobb kezem egyik ujjában, amelyik vérzett is. A röntgen törést mutatott. Mindjárt eszembe jutott: kihasználhatnám az időt arra, hogy megtanuljam Ravel Balkezes zongoraversenyét - amelyet egyébként nem sokkal ezután valóban elő is adtunk. Tevékenységeim kényszerű csökkentése folytán eszembe jutott ez a Szimfónia-koncert, amelyet senki nem akart elvezényelni. Nagyon vágytam a vezénylésre. És miután mindenki visszautasította, gondoltam, talán megkockáztathatnám. Bemeséltem a hatóságoknak, hogy talán soha többé nem leszek képes zongorázni. Színtiszta zsarolás volt. Ez az ujj-ügy nem volt olyan komoly, egy nyomorult kis törés, ugyan már! De a trükk bevált. A koncertre 1952. február 18-án került sor.
Tíz nap alatt kellett megtanulnom vezényelni, ezalatt Kondrasin adott nekem leckéket. Muszáj volt valamicske technikát elsajátítanom, mert nekem az egyáltalán nem volt. Életemben először vezényeltem zenekart. A darab nem volt különösebben könnyű, arról nem is beszélve, hogy összesen három próbára kaptunk lehetőséget, amelyeken Kondrasin a zenekar mögött ült, készen arra, hogy ellásson tanácsokkal. Igazi kaland volt! Féltem, hogy rosszul intem be a kezdéseket, s ráadásul a zenekari csellisták fajankók módjára viselkedtek, vihorásztak Rosztropovics szólama közben, amely valóban tele volt a szó szoros értelmében soha nem hallott újdonságokkal. Végül nagyjából megálltam a helyem, mert Prokofjev kijelentette utána, hogy "végre talált egy karmestert a művei számára".
Ez a Szimfónia-koncert mindenesetre az egyik legjobb kompozíciója. Rosztropovics fantasztikusan játszotta, a közönség nagyon melegen fogadta, az illetékes helyeken viszont inkább pofákat vágtak. A fináléban van egy rész, amelyet Rosztropovics kérésére Prokofjev sajnos később törölt a darabból. Nagyon érdekes hely: a szólista triolákat játszik, a zenekar első csellistája pedig tizenhatodokat. Csodálatos rész volt, de Rosztropovics, aki mindig hatáskeltésre törekedett, rávette Prokofjevet, hogy változtassa meg. Ezt sosem tudom megbocsátani neki. Elérte a célját, és az új változat is hatásos, de az átdolgozásban a zenéből elveszett valami, és a darab legvége egy kicsit közönséges lett. Vajon lehet-e valaha rekonstruálni az eredetit? Erősen kétlem.
Soha többet nem vezényeltem. Két dolgot gyűlölök: az analízist és a hatalmat. A karmester pedig nem kerülheti el sem egyiket, sem másikat. Ez nem nekem való.
Prokofjev halála után írtam egy szöveget, amelyben elmeséltem néhányat ezekből a történetekből, és még mást is. Mindenki, beleértve az én barátaimat és az övéit, rettegett attól, hogy mit fogok írni. Féltek az őszinteségem okozta várható kellemetlenségektől. Még az ötvenes években jártunk, és természetesen az írás számos részletét bírálták, például azt, ahol leírom Prokofjev első feleségét. Az asszony megsértődött. Teljesen ártatlanul azt írtam, hogy "szép aszszony volt, érdekes, valami türelmetlen kifejezéssel az arcán". Amikor elolvasta, kellemetlenül érintette a dolog: "Mit akar ezzel mondani? Hogy férfiakra vadászom vagy mi?" Nem volt nagyon kedves, de 8 évet töltött munkatáborban, ami nem feltétlenül teszi kedvessé az embert. Prokofjev közben újra nősült, elvette Mira Mendelszont, egy tetszetős, de unalmas asszonyt, akinek elviselhetetlen hangja volt, viszont ő írta a Háború és béke szövegkönyvét. Beletörődtem hát, és kihúztam néhány részletet. Ráadásul, mivel ki sem nyithattam a számat anélkül, hogy mindjárt azt ne hitték volna, hogy a kormányt bírálom, megjelent ugyan a cikkem, de a cenzúra belenyúlt. Sok minden nem ment át, ami érdekes lett volna. A szöveg így részben elveszítette értelmét.

Rácz Judit Klára fordítása




A magyar kiadás borítóterve