Decemberben a magyar zenei nyilvánosság számára Schiff András zeneakadémiai
hangversenyei jelentették a legnagyobb eseményt - a magyar irodalom pedig ugyanebben
a hónapban ünnepelte Kertész Imrét, aki Stockholmban átvette a Nobel-díjat.
Néhány nappal a díj átadása előtt az író Budapesten járt, és a közönség soraiban
ülve részt vett Schiff Haydn-Beethoven-Schubert-sorozatának második koncertjén.
Az est végén a zongoraművész az ő tiszteletére szólaltatta meg ráadásként Beethoven
utolsó szonátáját, az op. 111-es c-moll művet. Kertész Imre írásának újraközlésével
a Muzsika az értékek találkozása előtt kíván fejet hajtani. (A szerk.)
Kedves András!
Mostanában sok mindenért tartozom Neked köszönettel. Szó szerint ideillik
a formula: könnyű kézzel szórod ajándékaidat. Hallhattalak 2000 őszi évadján
a budapesti Zeneakadémián, ahol Beethoven zongora-cselló-szonátáit játszottad
el két felejthetetlen estén Perényi Miklóssal. Idén, 2001 telén ott lehettem
a salzburgi Mozart-koncerteden, most pedig itt az új lemezed, Janác ek zongoradarabjai,
ezek a különös melódiák, amelyekkel meglepetten és boldogan ismerkedem.
Nem nagyon merek nyilatkozni ezekről a darabokról. Ha zenéről beszél, az író
könnyen melléfoghat: megpróbál szavakkal utánajárni annak, ami pedig teljesen
kívül áll a nyelven, minthogy maga is az - zárt és önmagában kerek egész nyelv.
Mégis, az én írásaimban nagy szerepet játszott és játszik ma is a zene. Thomas
Mann mondja valahol, hogy az író tulajdonképpen mindig valami más: zenész, festő,
szobrász, esetleg építész. Tény, hogy fiatal koromban az első inspirációt a
zenétől kaptam, s valószínűleg a zene révén jutottam el később a nyelvhez, a
szavakhoz. De bármit írjak is, írásaimba mindig beszivárog a zene. Nem is a
mondatok zeneiségére, hanglejtésére gondolok, inkább magára a kompozícióra,
a kompozíciós elvre. Szeretem zeneműként is elképzelni a regényeimet. Némelyiket
a modern zene eszméinek fényében látom, másokat inkább a klasszikus elvek vezérelnek.
Van témájuk, melléktémájuk, következik a kidolgozás, a visszatérés, a kóda.
Emlékszem még, mekkora örömöt okozott, amikor a Kaddis a meg nem született gyermekért
című regény utolsó harmadában a regényt kezdő Nem! szó hangsúlyosan, mintegy
az üstdob pufogása közepette, háromszor visszatér.
Lám, egy író titkos örömei, kedves András. Mindig is csodálkoztam azon, hogy
a zeneszerzők és az előadóművészek mennyire kelletlenül beszélnek művészetükről.
Ennyire írók szoktak csak vonakodni attól, hogy írástechnikai vagy irodalmi
kérdések csapdájába rángassák bele őket. Holott szerintem a zenében megjelenő
problémák ma hívebben tükrözik az emberi állapot válságos labilitását, mint
az irodalom, amelyet mégiscsak fogva tart a grammatika. A zene fonala könnyebben
bomlott, amikor mindennek bomlania kellett; az atonalitás megjelenése, a kötelező
alaphang eltűnése idejekorán jelezte a kultúra, a ráció, az etika - minden,
addig egyetemesnek posztulált érték felbomlását.
Nem tudom, mi lehet az oka, hogy Janáček művészetét mindmáig alig ismerem. Talán
jó éve történt, hogy szórakozottan bekapcsoltam a rádiót, és éppen a Glagolita
misét jelentették be. Hallgatni kezdtem, és valósággal feldúlt ez a szenvedélyes,
szinte vad mű. Éppen Hozzád készültem, a svájci Ittingenbe, ahol pünkösdi fesztiváljaidat
tartod. Ha jól emlékszem, megemlítettem Neked, hogy "felfedeztem" Janáčeket;
s néhány hónap elteltével máris a kezemben tarthattam Janáček-felvételedet.
Óvatosan kezdtem hallgatni ezt a zenét, vártam a szenvedélyek vad robbanását.
Ezúttal azonban mintha egy másik Janáčeket ismernék meg, akit - a Nebel-
(Köd) sorozat darabjait hallgatva - valahol Debussy és Hugo Wolf között helyeztem
el magamban. De azután hamar elfelejtettem az efféle mérlegelést, mert bekövetkezett
a csoda.
Biztosan kitalálod, hogy a 6-os darabra gondolok, az 1905-ös szonáta második
s egyúttal befejező tételére, amely a Der Tod (A halál) címet viseli.
Úgy jelenik meg a téma, akár egy különös, kissé egzotikus sejtelem. Ha jól számolom,
öt hang, egy megejtő dallam, egy makacsul ismétlődő távoli, ám elkerülhetetlen
gondolat. Azután történik valami ezzel az öt hanggal, amit igazán csak Te tudnál
megmagyarázni, akinek a keze alatt ez a "valami" kibontakozik. Fokozás jön,
hangok torlódnak egymásra és sötét tömeget képeznek, mintha a könnyedén megpendített
gondolatból egyszerre komor bizonyosság válna. Majd újra elcsendesedik minden,
de ez a csend nem ártatlan többé: a bizonyosság csendjévé szilárdul most már,
amelyben, közvetlenül az utolsó hang előtt a szerző - "vagy mindenki?"* - alig
hallhatóan felteszi még az ember örök és örökké megválaszolhatatlan kérdését.
Megkockáztatom, hogy Schubert óta senki sem beszélt még így a halálról zongorán.
Kedves András, hadd köszönjem meg Neked még egyszer ezt a gyönyörű lemezt, amely
most már, mint annyi más felvételed is, állandó kísérőm lesz.
Budapest, 2001. március
Igaz barátsággal
Kertész Imre
A levél magyarul íródott, a német ECM kiadó Janáček-lemezének kísérőszövegeként
jelent meg. Közölte a Magyar Hírlap 2001 karácsonyán.
* "Waren es alle?"- Franz Kafka A per című regényéből vett idézet.
|