Muzsika 2002. december, 45. évfolyam, 12. szám, 17. oldal
Mikes Éva:
A fuvolásnak tudnia kell alakot váltani
Beszélgetés Ittzés Gergellyel a kiterjesztett technikáról, küldetéstudatról és egyebekről
 

- Van valami speciális oka a hangszerválasztásának?
- Egyszerű, gyakorlati családi döntés volt: ha a bátyám vonós hangszert tanul, én tanuljak fúvóst. Persze az ember nem tudja, mennyire alakítja gondolkodását a hangszer. Mivel a fuvolarepertoár nem akkora, hogy önmagában betöltse az ember életét - ha csak nem akarja az összes barokk szonátát vagy klasszikus versenyművet (eredetiségüktől függetlenül) eljátszani -, így az ember életébe belefér, hogy mással is foglalkozzon. Egy hegedűs nehezebben venné rá magát, hogy repertoárjában, gondolkodásában és pedagógiájában megpróbálja átfogni a teljes zeneirodalmat, egy zongoristáról nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy a vonatkozó darabok elég nagy részét tudja is. Én ilyesmire törekszem, de meg is tehetem, hiszen nincs akkora értékes repertoár, hogy ne jusson időm kísérletezésre, kalandozásra más zenei világokban vagy éppen elméleti elmélyülésre bizonyos technikai, zenei vagy filozófiai kérdésekben.
- Pedig a külső szemlélőnek úgy tűnik, a fúvósok közt a fuvola a sztár, és igazán gazdag az irodalma.
- Emiatt áll afféle közbülső helyen, azaz se nem zenekari, se nem tipikusan szólóhangszer. A fuvola jól "alkalmazkodik", át lehet vele tekinteni a zenélési formákat, beleértve a szimfonikus vagy kamarazenét, a szólójátékot, sőt az improvizációt és még a jazzt is. Rengeteg lehetősége van technikailag és a hangzás szempontjából, amit az utóbbi évtizedekben felfedtek, alkalmazni kezdtek, és amire én is sok időt fordítottam.
Nagyon szeretem a fuvolát, de nem tartom különleges hangszernek. A nem kizárólagos kötődés nálam abban is jelentkezik, hogy zenei képzeteimben, játékmódomban nagyon gyakran veszek alapul más hangszereket, főleg a hegedűt. Ez valószínűleg régi hajlam, ami mára odáig fajult, hogy legutóbbi lemezemnek Hegedűművek fuvolán a címe. Amikor ezen Bach-, Mozart-, Dohnányi- vagy Paganini-darabokat játszom, nem akarom megfosztani őket azoktól a gesztusoktól, amelyek a hegedűre jellemzőek. Időnként viszont, amikor úgy érzem, hogy nem tudom eléggé híven visszaadni a zeneszerző eredeti elképzelését, jobbnak látom, ha egy másmilyen, meggyőzőbben előadható gesztussal helyettesítem.
Az a hangzás egyébként, amire egy hegedű képes, bennem van akkor is, amikor nem hegedűművekből készült átirataimat játszom. Gyakran gondolkozom vonásnemekben, és tanításnál használom is ezeket a kifejezéseket, mert sokkal érzékletesebbek, mint az, amit a fuvolán csinálunk. Sokszor zeneileg is kifejezőbb, ha azt mondom, hogy a "csúcsánál fölfelé" vagy "dobott vonóval" kell játszani, mintha a levegővezetés vagy a nyelvtechnika terminusait használom. A hegedűhöz való viszonyítás magától adódik, hiszen a hegedű az az alapvetően egyszólamú hangszer, amely hangfekvésében közel áll a fuvolához, és nagyon magas szintű kultúrája és irodalma van. Az, hogy több szólamban, adott esetben még polifonikusan is képes szólni, csak ráadás. A fuvola ma már ebben is nyomába ered a vonós hangszereknek, és ez az, ami engem nagyon érdekel. Hogyan lehet olyan módon egyszerre több szólamban játszani fuvolán, hogy az ne csak érdes hangszínnek és különleges effektusnak hallatszon, hanem valóban független hangmagasságokat érzékeljen a hallgató.
- Ez az a bizonyos kiterjesztett technika?
- Igen, bár a kifejezés a multifóniákon kívül a nem klasszikus artikulációs lehetőségeket és a szokatlan befúvásmódokat is takarja, valamint a hangszer hangterjedelmének kiterjesztését és még sok egyebet - de engem leginkább a többszólamú fuvolajáték foglalkoztat. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait Matuz Istvántól tanultam, s magam fejlesztettem tovább. A feladatomat abban látom, hogy tovább tapossam az alkalmazás ösvényeit. A munka fontos része, hogy magam is írok darabokat. Az előadó sokkal többet megért az alkotás folyamatából, ha nem csak interpretál.
- Előfordul, hogy a technikai kísérletezés kedvéért komponál?
- Feltétlenül. Az egész így kezdődött. Játszottam a hangszerrel, keresgéltem, és olyan hangzásokat találtam, melyek zeneműbe kívánkoztak. "Ha más nem, hát majd én megírom magamnak azt a darabot" - gondoltam. Legjobban a kristálytisztán megszólaló, halk, kétszólamú hangzásokhoz vonzódom. Ezek a hangközök teljességgel felismerhetően és szinte a klasszikus hangzásba beleillő módon szólnak a fuvolán. De azért sokszor gondolok még némi irigységgel a vonóshangszerekre.
- Létezik valamiféle rangsor a hangszerek között? Sosem jutott eszembe, hogy a fuvola alacsonyabb rendű volna, mint a hegedű.
- Ez érdekes kérdés, amiről részletesen írtam az említett lemez kísérőfüzetében. Igazából én sem értem, miért is alakult ez így, illetve részben értem, de nehezen törődöm bele. Úgy érzem, kifejezésben, virtuozitásban, legtöbbször már hangszíneiben, artikulációs lehetőségben is egyenrangú a fuvola, csak nincs meg a hagyománya és az irodalma. Annak ellenére, hogy a levegővel való hangkeltési mód ősibb és természetesebb, mint a lószőr húzogatása a marhabélen, az európai zenetörténetben a fuvola későn jelent meg. Bizonyos zenetörténeti korokban még nem tartott ott, hogy fantáziát lássanak benne a szerzők. Főleg miután a zenekar szinte kisajátította magának a hangszert.
- A hangszer kifejezőképességét mennyiben változtatta meg, mikor fáról fémre váltottak?
- Egyrészt gazdagította, más szempontból meg is fosztotta valamitől. A modern hangszerek esetében ez egyébként nem annyira anyag-, inkább építésfüggő. Dinamikailag, hangszínben a mai fuvola sokkal szélesebb skálán mozog, mint a régebbiek. Ezzel viszont részben elveszti azt az eléggé meghatározott selymes színét, amit korábban elvártak tőle. Az a kép, hogy a fuvolának kellemes, melodikus hangja van, egyrészt vonzóvá teszi a hangszert a zenehallgatók körében, másrészt rettenetesen gátló. Így sok mindent nem fogadnak el tőlünk, azt mondják, ez nem fuvolázás, nem akarják, hogy úgy szólaljon meg a hangszer, mint egy üres g-húr vagy egy velőtrázó sikoly - holott meg tud úgy szólalni. Nekem mindenesetre szűk a kommersz közízlés által nekünk szánt tér. A 20. század első harmadától néhány zeneszerző (Varèse, Jolivet) jóvoltából a fuvola kezdi visszanyerni ősi szerepkörét. A mitológiában, rítusokban hozzá kapcsolódó mágikus erőre és a különféle etnikus fuvolák sajátos hangszínére gondolok. Én nagyon szívesen játszom fahangszeren, egyes stílusokban jobban meg tudom valósítani vele az elképzeléseimet - ám ahová mára eljutottunk, az szinte már egy másik fuvola.
- Aki a jazzre gondol, annak elsősorban a klarinét, a szaxofon jut eszébe. Ha jól értem, pontosan az a cél, hogy a fuvola ide is betörjön, és átvegyen bizonyos szerepeket, természetes legyen akár a jazz megszólaltatásakor is. Ha az Ön szerepét vizsgáljuk, mondhatjuk, hogy valamifajta missziót teljesít hangszerével?
- Nem tagadom, van bennem küldetéstudat, meg hatalmas érdeklődés. Mindent szeretnék tágan és egyben látni, a részletek összefüggéseit is (és nem a csak zenén belül), s mivel nekem ez a hangszer adatott, vele szeretném ezt a gyakorlatban is átélni. A fuvola képlékeny, képes alakot váltani, de hogy ezt megtehesse, a fuvolásnak is tudnia kell alakot váltani, és ez az a feladat, amit egyre tisztábban látok magam előtt. Szakmai mérce is, ki mennyire tudja ezt megtenni, úgy is mondhatnám, hogy hány nyelven beszél. Kézzel-lábbal tiltakozom az ellen, hogy amiért én beszélem a kortárs zene nyelvét, azért rám nyomják a bélyeget: más nyelveket nem beszélek. Az idegen nyelvekből is minél többet beszél az ember, annál könnyebben ismerni meg a nyelvek természetét, beleértve az anyanyelvét. (A nyelvészeti érdeklődés egyébként klasszikafilológus anyai dédapám óta családi örökség, nem véletlenül hozok hát ilyen példát.) A klasszikus zenében nincs anyanyelvünk, mert a népzene már nem az, és mindaz, amit játszunk, tanult nyelv. De eljuthatunk addig, hogy ha nem is anyanyelvi szinten, de akcentus nélkül beszéljük ezeket a voltaképpen holt nyelveket. Lehet, hogy szerénytelennek tűnik, de úgy érzem, majdnem akcentus nélkül beszélem több zenei kor nyelvét, a legújabbakét is, és a jazzben is elboldogulok. Mindezt nem a klasszikus zenei nyelvek rovására teszem, hiszen azokra nemcsak azért van szükségem, mert játszom, és továbbra is játszani akarom a hagyományos repertoárt, hanem mert nagyon sokat tanítok. Sajnálom, hogy még nem találtam időt arra, hogy az improvizáció vagy az úgynevezett könnyűzene nyelvéből is kapjanak néhány leckét a növendékek. Remélhetőleg egyszer sikerül ezt is beépítenem a tananyagba.
A főiskolán általában el vagyunk foglalva azzal, hogy a szakma által megkövetelt repertoárt és zenei nyelvtudást megtanítsuk. A kiterjesztett technika például jó hatással van a klasszikus hangképzésre is, szükség szerint alkalmazzuk. Kinyitja a fület, megmozgatja az izmokat, olyan koncentrációt és hajlékonyságot követel, ami után sokkal kényelmesebb azon a bizonyos keskenyebb ösvényen járni. Lényegében a klasszikus technikát tanítom, de segítségül hívok más eszközöket is. Az is a küldetéstudatból fakad, hogy olyan játékmódot alakítsak ki, amely alkalmassá tesz mindenre, ami a hangszerből kihozható.
Mára a hangszertechnikát és a metódust sikerült rendszereznem magam számára, és úgy érzem, valamelyest a zenei nyelvek szerkezetében és a zenei kifejezés törvényszerűségeiben is sikerült ugyanez. A tanításban is ezt a rendet szeretném közvetíteni. Sokan túlzottan intellektuális hozzáállásnak tartják ezt, pedig ez a fogalmilag is átadható rend az ösztönből sarjad, és az előadás gyakorlatában érlel gyümölcsöt. Jóllehet a zenélés és a zenehallgatás végső kicsengése szubjektív élmény, és az előadói kreativitás is szubjektív tényezőkből adódik, amíg a zenész eljut a művel való valódi, személyes találkozásig, egyesülésig, számtalan objektív kritériummal kell szembesülnie. Ha egy színész érzelmi felindulásában össze-vissza hangsúlyoz, alakítása akkor sem lesz jó, ha az átélés meggyőző. A zenei nyelveknek is megvan a maguk hangsúlyozási és logikai rendje, amely az erőteljes és igaz előadás alapja - bár önmagában nem elégséges. Még a zenei karakterek és az átélés művészete is jól meghatározható pszichológiai törvényszerűségeken alapul.
- A sok zenei nyelv közül van kedvence?
- Vonzódom a szélsőséges stílusokhoz: az érzelmes későromantikához és C. Ph. E. Bachhoz. A kortárs zenében viszont épp a legkisimultabb, meditatív hangvételt szeretem - például Morton Feldman vagy Sári József kánonjait. Ezeket a nyelveket könnyebben elsajátítottam, mint a bécsi klasszikát. Mindenben megtalálom az élvezetet a szalondarabokban is. Az abszolút első nálam is J. S. Bach.
- Hogyan látja ma helyét a magyar zenei életben?
- Most, hogy elértem a krisztusi kort, azt mondhatom, megvetettem a lábam. Kitisztult, mi az a terület, ahol dolgom van. Azt is tudom, miről kell lemondanom. Ilyen értelemben mostanra álltam starthoz.
- A zenekari játék mintha egyáltalán nem foglalkoztatná.
- Mivel főiskolásként lefoglalt szólórepertoárom kiépítése, a szakma kihúzott a jövendőbeli zenekari zenészek listájáról. Ma már beleférne az életembe, kérdés, adódik-e rá alkalom.
- Hogy került a Talizmán együttesbe?
- A jazz korán megfogott, de sokáig csak rajongóként ismerkedtem a stílussal. Összatalálkoztam aztán egy etno-jazz-rock együttessel: pontosan lefedték a zenei ízlésemet. Pótolhatatlan tapasztalat ilyen zenét játszani és komponálni. Különleges stílusunk volt, szerkezetileg a jazz, a megírt zene és az improvizáció váltakozása. Lüktetése néha rockos. Hangzása, hangszerelése, modalitása etnikus jellegű, bár nem kötődik konkrét népzenéhez, legfeljebb a ritmikája a balkánihoz. Nem tudott befutni az együttes: komolyzenének túl könnyű volt, könnyűzenének túl bonyolult. Más formációkban is felléptem, a legjelentősebb Markus Stockhausen improvizációs zenekara, a Possible Worlds Orchestra volt. Bár jelenleg az improvizáció és a jazz területén nem tevékenykedem, várom a pillanatot, amikor ismét elkalandozhatom errefelé.
- A közelmúltban mi volt a legjelentősebb szakmai megnyilvánulása?
- Fontos volt számomra az a koncertsorozat, amit az elmúlt hangversenyévadban játszottam végig, A fuvolairodalom gyöngyszemei címmel. Sajnos nem kapott nagy publicitást. Négy koncertre szétosztva többé-kevésbé a standard fuvolarepertoárt játszottam el, néhány fontos kiegészítő darabbal. Három nagyon különböző, de kiváló zongoraművész működött közre: Gábor József, Szilasi Alex és Várjon Dénes. Érdekességképpen említem meg, hogy mindvégig kotta nélkül játszottam, ami fuvolásoknál nem bevett gyakorlat. Nekem ez is fontos, hiszen másképp látja át a zenész a darabot, ha minden elemét az emlékezetéből tudja előszedni, ráadásul a kommunikáció is közvetlenebb. Egy színésztől is zokon vennék, ha olvasná a szerepét.
- Tervei?
- Továbbra is tanítok a győri főiskolán, a Váci Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Bálint János által alapított magániskolában, a Doppler Intézetben, valamint kurzusokon itthon és külföldön. Brazíliával állandó a kapcsolatom, már háromszor jártam ott tanítani és játszani. Januárra a kanadai Banffbe hívtak meg professzornak.
És persze vannak nem szakmai jellegű terveim is. A legfontosabb, hogy szeretném szerencsésen felnevelni három gyönyörű gyermekemet, akik persze legalább olyan fontosak a számomra, mint a zene.



Felvégi Andrea felvétele


Kisfiával, Péterel, 1999-ben
Szűcs Gergely felvétele