Muzsika 2002. november, 45. évfolyam, 11. szám, 43. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

A Muzsika szeptemberi száma Soproni József és Szokolay Sándor köszöntőjével, Borgó András kiállítás-recenziójával, dokumentumokat és fényképeket felsorakoztatva emlékezett meg TAKÁCS JENŐ századik születésnapjáról. A burgenlandi születésű, harminc esztendeje ismét egykori falujában, Cinfalván (ma: Siegendorfban) élő zeneszerzőt a nyárutón koncertek is ünnepelték, köztük az a hangverseny, amelynek középpontjában a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR három produkciója állt. Az utóbbi fél évszázadban Takács kényszerűen osztozott a külföldön élő magyar alkotók közös sorsában: műveit budapesti hangversenytermekben alig játszották, s így ezek a hazai közönség előtt nagyrészt ismeretlenek maradtak. Az ünneplésen kívül tehát a bemutatás feladatát is vállalnia kellett a koncertnek.
A műsor az œuvre sokszínűségére helyezte a súlyt. Hét kompozíciót vonultatott fel a mai szokásoktól eltérően műfaji szempontból is heterogén összeállítás: hallottunk nagy-, kis és vonós zenekari opuszt, szólózongora-darabot, hegedű-gitár- és klarinét-zongora-duót, kórusművet. A szerkesztők az érett zeneszerző portréjának felvázolását érezték feladatuknak: a programban helyet kapott művek közül a legalacsonyabb opuszszámú a szólózongorára fogalmazott Partita (op. 58), amelynek bemutatója 1955-ben volt az Egyesült Államokban. A hangverseny a jelek szerint kimondatlanul azt a célt is szolgálta, hogy sikerüljön megcáfolni egy sztereotípiát, amely a "könnyű kezű", a stílusok között belső meggyőződés nélkül csapongó Takács Jenőről alakult ki felületes ismeretek alapján, s amely értelemszerűen azt a sommás ítéletet is tartalmazza, miszerint zenéje "nem igazi kortárs zene". Nos, a koncerten elhangzott hét darab közül négy a 20. század letagadhatatlan gyermeke. Leginkább talán éppen az imént említett Partita ilyen: ezt a hajdani ősbemutató játékosa, az idén 75 esztendős PAUL BADURA-SKODA szólaltatta meg. A zongoraművész fellépése a hangversenyen jelkép értékű volt: személyében a zeneszerző régi barátja és művésztársa vállalt részvételt az ünnepi eseményen. Rendkívül dinamikus, sistergő indulatú játéka nyomán erőteljes expresszivitású dodekafon kompozíció bontakozott ki előttünk; olyan darab, amelyben jelen van az áttört faktúrájú szerkesztésmód is, ám amelynek legnagyobb része súlyos, sötét hangulatú, elemien emocionális indíttatású zene.
Ennél is elvontabb a hatvanas évek végét reprezentáló Essays in Sound (op. 84), melyben a klarinét és a zongora élénken gesztikuláló, atonális párbeszéde a felszabadult kísérletezés atmoszféráját teremti meg - ÁCS ÁKOS és ECKHARDT GÁBOR szólaltatta meg autentikusan a három tételt. Szintén teljes értékű 20. századi zene a Divertimento hegedűre és gitárra (op. 61), ám ezúttal - mint azt ÁGOSTON ANDRÁS és SZILVÁGYI SÁNDOR duója meggyőzően érzékeltette - az indíttatás a neoklasszicizmusé, amelynek e kompozícióban Takács Jenő számára egyik legfontosabb élményforrása a motorikus mozgás. Végül a par excellence 20. századi zenék közül a század fősodrához, jelesül a Bartók-élményhez kapcsolódik a Viski János emlékének ajánlott, vonós zenekari Passacaglia (op. 73), amely a mélyben szélesen kibomló témájával s az egymást követő, töredezett variációkkal oly közel merészkedik a nagy példakép zenéjéhez (egyes részletek intonációjában éppen a Zenéhez), hogy azt már-már negatívumként, az önállóság feladásaként is értékelheti a mai hallgató. Ezt a kompozíciót FISCHER IVÁN vezényelte értőn - mint ahogyan az ő dinamikus irányítása alatt mutatta fel kellemes színeit és vidám karaktereit az elmúlt korok stílusaihoz vonzódó, archaizáló Régi gráci kontratáncok (op. 83/d) sorozata is.
Az életmű kései fejezete Takácsnál sem mentes a világszerte tapasztalható visszahajlás, a retro jegyeitől - erre utalt a három Jékely-kórusmű (November csodája, op. 119), amelynek érzékenyen kikevert, olykor keletiesen impresszionisztikus harmóniáit hangulatosan szólaltatta meg a MAGYAR RÁDIÓ NŐI KARA STRAUSZ KÁLMÁN vezényletével, a 2. és 3. tételben PIVON GABRIELLA finoman formált fuvolaszólójával. És végül az utolsó szám, a Sinfonia breve (Joseph Haydn emlékének, op. 108) részben azért töltött be fontos funkciót a koncert műsorán, mert a kis zenekar és a vonós együttes után, befejező számként végre a nagyzenekarra komponáló Takács Jenő hangszerelői tudását képviselhette, részben pedig azért, mert a húsz esztendeje keletkezett mű megmutathatta, hogy Takácsra is hatott a posztmodern - a gondolkodásmód, amely a hangzásvilág és a stílus feldolgozásával, rejtett és kevésbé rejtett idézetekkel reflektál a múltra, anélkül azonban, hogy hátat fordítana a kortárs zene szókészletének és nyelvtanának. Ezt a művet is Fischer Iván vezényelte - akinek a koncert előkészítésében vállalt munkájáért egy néhány nappal korábban készült s az est előtt a helyszínen levetített filmfelvételen a távol lévő szerző is köszönetet mondott. Takács Jenő műveinek betanítójaként Fischer fontos karmesteri erényeit csillogtathatta meg: egyfelől azt az elfogulatlanságot, amely stílusirányzattól és műfajtól függetlenül kész szolgálni a megszólaltatásra kiválasztott mű értékeit, másfelől azt a képességet, amely minden zenéből a legjobbat és leghatásosabbat segíti felszínre. (Szeptember 14. - Millenáris Teátrum. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Az elmúlt évek során a Muzsika hangversenyrovatának hasábjain gyakran számolhattam be különféle zenei versenyek díjkiosztó ceremóniáiról és gálakoncertjeiről: akadt ezek között zongora- és énekverseny, jó néhány fúvós és vonós megmérettetés, számos karmesterverseny - sőt zeneszerzői versenyek díjnyertes műveit is hallhattam. E kritikákban oly sokszor kifejtettem már nézeteimet a zenei versenyek káros következményeiről, manipuláló hatásáról, hogy magam unnám leginkább, ha e helyt bármit megismételnék a korábbiakból.
A zenei versenyek ellen felhozható, nyomatékos érvek egyike gyakran maga a győztesek ünnepi koncertje. Nem azért, mert a győztes, mire átszakítja a célszalagot, már fáradtan liheg, s nincs benne erő, hogy ismét elővezessen egy csillogó mutatványt. Ezt a hallgató tudja, be is számítja. Másutt a probléma: kritikusi tevékenységem eddigi két évtizede alatt kevés olyan díjazottat hallottam, aki valóban személyes, érdekes teljesítményt nyújtott. Itt válik nyilvánvalóvá a művészet lényegét tagadó műfaj káros hatása: egy verseny gálakoncertje többnyire azokat a kiváló fiatal muzsikusokat is iskolás, prózai helyzetbe hozza, akiknek máskor, más körülmények között bőven megvolna a muníciójuk ahhoz, hogy egyénit, különlegeset halljunk tőlük.
Nincs okom kételkedni abban, hogy a 37. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny, a Szigeti József Hegedűverseny helyezettjei és egyéb (e hasábokon fel nem sorolható) díjainak birtokosai valamennyien magabiztos felkészültségű hangszeres virtuózok és biztos ítéletű, érett muzsikusok. Tudják a mesterség minden csínját-bínját, pontosan és mutatósan játszanak - a gálakoncerten csupán azt a megnevezhetetlen többletet hiányoltam mindhármuk játékából, amitől a teljesítmény nevet és arcot kap, s ami megakadályozza, hogy a hallgató az egészet, úgy, ahogy elhangzott, másnapra elfelejtse.
Nem tartottam szerencsés ötletnek, hogy az első részben két csonka kompozíció reprezentálta a 3. és 2. helyezett művészetét: kétharmad vagy egyharmad hegedűversenyt iskolai növendékkoncerteken sem hallgatok szívesen - még kevésbé a Zeneakadémia nagytermében, nemzetközi versenyek felnőtt győzteseitől. Valóban nem akadt a hatalmas hegedűrepertoárban két olyan mű, amely elég virtuóz és mutatós, de nem túl hosszú, s így megfér egymás mellett egy hangverseny első részében? A verseny bronzérmese, a francia JULIEN DIEUDEGARD szép és érzékeny hangon játszotta Csajkovszkij Hegedűversenyének lassú tételét, megmutatva, hogy énekelni és deklamálni egyaránt képes, a finálét pedig temperamentumosan, tömör és erőteljes tónusban tolmácsolta. Ha az ő produkciójáról meg kell vallanom, semmi megragadót nem sikerült felfedeznem benne, mit mondjak a 2. helyezett japán versenyzőnő, AKIKO ONO muzsikálásáról Brahms D-dúr koncertjének nyitótételében? Itt a hang is, a személyiség is sokkal kevésbé tetszett érdekesnek, mint Dieudegard esetében, ráadásul a technikai kivitelezést olykor nyerseség, a hangadást nemegyszer erőszakosság jellemezte.
Magyar büszkeséget is hozott a Szigeti József Nemzetközi Hegedűverseny: Perényi Eszter (korábban Fenyves Loránd és Halász Ferenc) 23 esztendős növendéke, KOKAS KATALIN nyerte a nagydíjat. Tőle Bartók koncertjét hallottuk határozottan formált, makulátlanul kidolgozott előadásban. A nyitótétel megmutatta, milyen eredményesen igyekszik egyeztetni a fiatal művésznő a pontosságot a szabad előadásmóddal. A hang olykor karcsúbbnak tűnt a tétel által megkívántnál, ám a dikció oldott volt és természetes. Az Andante variációiban rugalmasság és beszédszerű játék keveredett, s teret kapott az apró részletek felé forduló figyelem is, a fináléhoz érve pedig Kokas Katalin megmutatta egyéniségének markánsabb oldalát, nem feledkezve meg a tétel táncos-játékos alaphangvételéről sem. Mindvégig kitűnő teljesítményt nyújtott tehát, aminek atmoszféráját legfeljebb az zavarta, hogy valóban teljesítménynek érezhettük: úgy tetszett, pályájának jelenlegi szakaszán a művészi személyiség még nem rendelkezik azzal a súllyal és érettséggel, amely indokolná a hegedűverseny-irodalom egyik legnehezebb darabja, a Bartók-koncert műsorra tűzését. Mindhárom győztes számára a verseny házi együttese, a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR szolgáltatta a színvonalas kíséretet, LIGETI ANDRÁS körültekintő és rutinos vezényletével. (Szeptember 16. - Zeneakadémia. Rendező: Hungarofest Kht.)

Egy, a magyar közönség által eddig ismeretlen zongoraművész, a berlini születésű, svájci ANDREAS HAEFLIGER lépett fel szólistaként a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR szeptember végi koncertjein. Mozart 467-es Köchel-jegyzékszámú C-dúr zongoraversenye csiszolt technikájú, kulturált hangszerjátékosnak és érzékeny muzsikusnak mutatta. Hangja csengő és plasztikus volt, előadásmódját dinamizmus és tagoltság, a keze alatt kibontakozó tételprofilokat világos formálás jellemezte. Hitelesen közelített a kompozíció karaktereihez is - érzékletessé tette a nyitó Allegro maestoso mozgalmas-párbeszédes operajelenet-intonációját éppúgy, mint a lassú tétel, az Andante holdfényes-nosztalgikus szerenádhangját. Mégis, annak ellenére, hogy az általam hallott vasárnapi koncert már a második budapesti fellépése volt, s előző este sikerrel mutatkozott be, úgy látszik, Andreas Haefliger az első két tételben nem tudott kellőképpen felszabadulni, játéka nem vált igazán közlékennyé, enyhe nyugtalanság jellemezte, s az összképet a technikai kivitelezés apróbb hibái is rontották. Igazán elemében volt viszont a zongoraművész a fináléban, melyet a mozgás élménye és a virtuozitás felől közelített meg.
FISCHER IVÁN együttese a bécsi klasszikus versenyművet egy korai romantikus nyitánnyal és egy utóromantikus szimfóniával keretezte. Schubert Rosamunda-nyitányának előadásakor a lassú bevezetőben a vonósok és a fafúvók meleg tónusát, a hajlékony, lírai dallamjátékot állította a figyelem középpontjába a karmester, míg a gyors főrészben a daktilikus ritmusok könnyed rugalmasságára koncentrált, mindvégig érvényesítve a textúra ritka szövésű, finom kelméhez hasonló, áttetsző jellegét. Mintha a koncert szimfonikus kerete a komponálásmód két pólusát mutatta volna fel. Rachmaninov 2. szimfóniáját hallgatva megállapíthattuk: a Fesztiválzenekar úgy szólt, mintha nem is ugyanaz az együttes lett volna, amelyik a koncert elején a Schubert-nyitányt adta elő. Itt, a 20. század kezdetének utóromantikus zenéjében már a sűrű, telített, sőt nemegyszer fülledt hangzás uralkodott, éles hangsúlyok központozták a zenei beszédet, elemi indulatok szabadultak fel, és nagy fokozások vezettek el a csúcspontokra. Fischer Iván koncepciójának lényegét a művel való teljes azonosulásban véltem felfedezni. Egy-egy ritkán játszott, vitatott darab esetében olykor előfordul, hogy az előadás bizonyos értelemben a mű kritikáját is magába foglalja: itt és most erről semmi esetre sem volt szó. Fischer Iván érezhetően tudja, hogy Rachmaninov művének formai és kifejezésbeli szertelenségeit csak azok teljes átélésével és vállalásával lehet közel hozni a hallgatóhoz. Ahol a zene tombolt, tombolt az előadás is; ahol a zenében túlcsordult a széles vonósdallamok szláv szentimentalizmusa, ott a karmester sem próbálta megfékezni az érzelmek kiáradását; ahol szarkazmus árasztotta el a partitúrát, ott annak, s ahol a jellegzetes rachmaninovi letargia, ott pedig annak engedett. A végeredmény hallatán elmondhattuk: helyesen tette. Rachmaninov 2. szimfóniájának egyik legfontosabb tulajdonsága a végletesség, természetes tehát, hogy a mű hiteles előadása sem keltheti a hideg kiszámítottság, a bölcs mértéktartás benyomását. A zenekar, amely a kompozícióban remek lehetőségekhez jutott, érezhetően lubickolt a feladat nyújtotta örömökben: virtuózan és nagy kedvvel játszott karmestere keze alatt. (Szeptember 22. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Egyszerű, de frappáns választ adott a "mit játsszunk az évadnyitó hangversenyen?" kérdésére a NEMZETI FILHARMONIKUSOK főzeneigazgatója. Az évadkezdés ünnep, szólaljon meg tehát ez alkalommal Beethoven 9. szimfóniája. Ez a választás azonnal újabb kérdést vet fel: egymagában álljon-e a mű, vagy előzze meg egy másik kompozíció, s ha igen, mi legyen az? Erre vonatkozóan a konvenció többféle lehetőséget kínál: hallottuk már a Kilencediket egy-egy korai Beethoven-szimfónia társaságában, de olykor felhangzik egymagában is. KOCSIS ZOLTÁN szokatlan párosítás mellett döntött: zenekarától kezdőszámként az István király-nyitányt hallotta a közönség. Ez a mű mind fajsúly, zenei mélység dolgában, mind pedig keletkezési idejét tekintve (1811) távol esik a 9. szimfóniától (utóbbit 1824-ben mutatták be), zenetörténeti szálként köti azonban össze a két opuszt, hogy a nyitányban melléktémaként felhangzik - és a laikus hallgató számára is tisztán felismerhető - az Örömóda témájának korai megfogalmazása.
Az István királyban a bevezető Andante verbunkos-melódiáját övező nagy fortissimo akkordokat még nyersnek éreztem, maga a lassú introdukció azonban kecses-táncos dallamformálással, a gyors főrész pedig szilaj indulattal és sodró lendülettel szólalt meg, arányos, pontos, egészében lelkesítő előadásban. Nehéz helyzetbe kerül a kritikus, ha a 9. szimfónia összhatásáról kell beszámolnia. Szívesen írná, hogy Kocsis Zoltán keze alatt a kivételes mű kivételes koncepcióban és rendkívüli igényességű technikai kivitelezésben hangzott fel. Kocsis koncepciójában azonban éppen az volt a meglepő, hogy bármennyire igyekeztem is, nem sikerült felfedeznem benne a szokványostól eltérőt. Mindez persze nem értékmérő, hiszen nem kötelező mindenáron újat mondani, ám talán az is érthető, ha a hallgató egy olyan szuverén zenei gondolkodó esetében, amilyen Kocsis Zoltán, eleve felfokozott várakozással tekint a produkció elébe. Úgy tetszett, ebben az előadásban sem a tempók, sem a hangsúlyok, sem a dinamikai részletek vagy hangzásarányok nem térnek el a megszokottól. A tételkarakterek is sorra-rendre azt nyújtották, amit e mű sok korábbi előadásán megismertünk: kozmikus dimenziójú, teremtő indulatú nyitó Allegro; démoni óriások zord játékát elénk vetítő scherzo; mély emberségű, vallomásos Adagio és a közösségben megélt öröm mámorát sugárzó finálé. Tisztes repertoár-előadásban szólalt meg tehát a mű? - kérdezheti az olvasó, ha nem volt jelen a koncerten. Fogalmazhatunk így is, annyi módosítással, hogy olykor-olykor bizony a kidolgozás is meglepetéseket szerzett: elsősorban a scherzo hívta fel a figyelmet pontatlanságokra, gikszerekre, a lassú tételnek pedig belső nyugalmát hiányoltam, az éneklő vonósdallamok ritmusának egyenletességét. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ne nyújtotta volna ezúttal is azt a magas színvonalat, amelyért az együttes és főzeneigazgatója az elmúlt másfél év során megküzdött, s amelyet Kocsis igényessége és szigora bizonyára a jövőben is garantál. Csupán arról van szó, hogy átlagosnak tűnt a kivitelezés - márpedig ez a zenekar az elmúlt hónapok során épp azáltal vált különlegessé, hogy a legtöbb esetben átlagon felülit nyújtott.
Mind nagy vonalaiban, mind részleteiben meggyőzően sikerült a zárótétel, benne az Örömódával. Arányosan épült fel a hatalmas forma, Kocsis beosztó fokozással vezette el együtteseit a befejező szakasz paroxizmusáig. ANTAL MÁTYÁS karigazgató felkészítésében kitűnően szerepelt a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR: a szólamok bírták erővel, magassággal, értékes hangmatériával a beethoveni erőpróbát. Hasonló próba vár a Kilencedikben a négy szólistára is. A szoprán, a mezzo és a tenor, MICHÈLE CRIDER, REBECCA MARTIN és ZORAN TODOROVICH összecsiszolt, egységes produkciója, ha nem is rendkívüli színvonalon, de biztonsággal és egyenletes teljesítménnyel járult hozzá a kedvező összhatáshoz. Fájdalmas ellentmondás, hogy negatívumot a kritikus éppen a kvartett nagy énekeséről, a bevezető recitativóban különleges feladatot teljesítő basszusról kénytelen írni. A magyar közönség által oly régóta szeretett, ma 64 esztendős JEVGENYIJ NYESZTYERENKO hangja, úgy tetszett, igen rossz állapotban van, nem csoda, ha tónusa nyers volt, szólamformálása darabos, és a kiváló művész teljesítményének egésze ezúttal távol esett attól, amit illúziókeltőnek nevezhetnénk. (Szeptember 24. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Hajdan a Budapesti Zenei Hetek nyitóestje a koncertélet számon tartott eseménye volt: egy-egy jelentős hazai zenekar lépett fel ez alkalommal, neves karmester és szólisták közreműködésével, s a szervezők a műsor összeállításakor is igyekeztek a magyar zenekultúra csúcsteljesítményeire összpontosítani (Liszt, Bartók, Kodály). Hogy annak idején igazi érdeklődőkkel vagy protokollközönséggel telt meg az Erkel Színház nézőtere (máskor a Zeneakadémia nagyterme), erről aligha készült felmérés, mindenesetre tény: 2002 őszén a 44. Budapesti Zenei Hetek nyitókoncertje iránt nem mutatkozott jelentős érdeklődés - a kritikus tetszése szerint válogathatott a helyek között. Holott az est csupa külföldi muzsikust ígért: olyan művészeket, akik mindeddig ritkán vagy egyáltalán nem léptek magyar pódiumra. Hogy-hogy nem, a tapasztalt közönség mégis megszimatolta, hogy nem érdemes eljönni - és igaza lett: ezúttal valóban jobban járt, aki a szokatlanul hideg őszi alkonyatban otthon maradt. Ez az est a jobb pillanatokban érdektelen középszerrel, a rosszabbakban gyenge teljesítménnyel szolgált. Pedig alkalmasint kitűnő felkészültségű hangszeres szólista is akadt a közreműködők között: AUGUSTIN DUMAY, az egykori Milstein- és Grumiaux-növendék ugyan talán mégsem "generációjának egyik legkiemelkedőbb tehetségű művésze" (ellentétben a műsorfüzet nagyotmondó állításával), de megalapozott technikájú, biztos hangszeres tudású, olykor kifejezetten virtuóz játékú hegedűs, aki gondosan kidolgozott, lelkiismeretesen karakterizált előadásban szólaltatta meg Bartók fiatalkori versenyművét, a szünet után pedig reprezentatív, bár bizonyos részleteiben hatásvadász olvasatban adta elő Ravel kétszeresen is "magyar vonatkozású" (Liszt rapszódiáinak szelleme előtt hódoló, Arányi Jellynek dedikált) bravúrdarabját, a Tzigane-t. A baj csak az, hogy Dumay-nak nincs egyénisége, vagy ha van, az bizony unalmas. Hangja bár tartalmas, éppoly kevéssé érdekes színű, mint amilyen kevés érdekesség akad a művész kifejezésmódjában. Meglepő: a korai Bartók-opusz wagnerian végtelen dallamaihoz vendégünk nagyobb affinitással közeledett, mint honfitársához, Ravelhez. Utóbbi a virtuozitás erotikáját igényelte volna: vonzerőt, eleganciát és titokzatosságot - ezekkel a tulajdonságokkal azonban Augustin Dumay zeneisége nem rendelkezik, s talán ezt a hiányt igyekezett palástolni játékának túlzásaival.
Az est karmestere, az osztrák (ám tevékenységével sok éve a francia kultúrához is kapcsolódó) FRIEDEMANN LAYER már járt a közelmúltban Budapesten: a Fesztiválzenekar vendégeként. Akkor nagyobb sikert aratott - nem csoda: a BFZ bizony tehetségesebb-felkészültebb testület, mint saját együttese, a huszonhárom esztendeje alapított MONTPELLIER-I NEMZETI ZENEKAR, melyet Layer 1994 óta vezet. Ha merhetünk általánosítani a budapesti hangverseny tapasztalatai alapján: ez egy derék, vidéki muzsikusgárda, tisztes tudású hangszerjátékosokkal, ám szürke hangzású vonóskarral, gyakran mereven játszó, nyers tónusú fúvósokkal. Mindehhez képest a műsor befejező száma, Debussy három szimfonikus vázlata, A tenger viszonylag jó előadásban szólalt meg: igazi rugalmasságot - a természetes hullámzás színekben és dinamikában megnyilvánuló zenei megfelelőjét - persze nem várhattunk ettől a tolmácsolástól, de kétségkívül munkált benne lendület, és nem nélkülözte azt az otthonosságot sem, amellyel egy-egy nemzeti együttes saját honi repertoárjának jól begyakorolt, reprezentatív darabjait szokta előadni. Ezt leszámítva azonban a Montpellier-i Nemzeti Zenekar többnyire szürke és középszerű teljesítményt nyújtott - nem méltón sem a külföldi vendégszerepléshez, sem egy európai főváros zenei heteinek nyitóhangversenyéhez.
Ha már arról esik szó, mi méltó mihez: a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyét hagyományosan Bartók Béla halálának évfordulóján, szeptember 26-án rendezik. Így volt ez idén is, a nyitóest nyitódarabjaként pedig kortárs francia mű magyarországi bemutatója hangzott fel: a francia René Koering (1940) Grand Adagio című kompozíciója - egy tonalitással kacérkodó, érzelgős és eseménytelen, túlméretezett harmóniafüzér, melyet a szerző "Bruckner szellemében" próbált megírni, "mintha az égen átúszó széles, nagy felhők vonulását" látná maga előtt. Koering nem más, mint a zenekar igazgatója, aki a francia zeneélet szervezőjeként is érdemeket szerzett. Szép dolog az érdem - de még szebb, ha egy darab jó. Efféle kompozíciók hallatán mindig felötlik bennem a kérdés, amelyet sokszor megfogalmaztam már nyomtatásban is, de még egyetlen koncertszervező sem adott rá választ: amikor egy ilyen harmatos mű előadására szerződést kötnek, előzőleg megtekintik a darab partitúráját, kapnak egy kazettát, meghallgatják, vagy találomra döntenek?
Végül még egy bekezdés arról, mi méltó és mi nem. A koncert előtt kellemes meglepetés ért: kiváló minőségű papírra nyomtatott, színes és részletes, kétnyelvű (francia-magyar), ingyenes műsorfüzetek tájékoztatták a hallgatóságot az együttesről, a karmesterről, az est kortárs zeneszerzőjéről és a kompozíciókról. Ez igen! - csettintettem elégedetten. Azután olvasni kezdtem. Az eredeti francia szöveg színvonalának megítélése nem tisztem, a magyar fordítás azonban nyelvi és stiláris hibáktól hemzsegő, sületlenségeket felvonultató iromány. Ahogyan (a saját művét ismertető René Koering kivételével) a füzet egyetlen francia szövegének sincs szerzője, éppúgy nem tudjuk meg, ki a magyar fordító; a kiadványnak nincs szerkesztője, nincs felelős kiadója. Senki sem felel semmiért. Talán jobb is, hogy nem tudjuk, ki ítélte ezt a szöveget, így, ahogy van, nyomtatott megjelenésre alkalmasnak. (Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Állandóság és változás sajátosan egészíti ki egymást a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK munkájában. Az együttes éppoly következetesen kitart a telt, gazdag zenekari vonóshangzás mellett, mint ahogyan súlyt helyez a közös játék individuális elemeire és részletgazdagságára - ezt a kettős törekvést nyomatékosítja a szokatlan elnevezés is. Ugyanakkor kísérletezik, karmesterekkel és primáriusokkal egyaránt. Az előbbiek közül játszott már (a teljesség igénye nélkül:) Végh Sándor, Gémesi Géza, Mathis Dulack, Pusker Imre vezetésével, az utóbbiak sorából Tuska Zoltánt és Osetschinsky Romant említeném nyomatékkal. Jelenleg, ami a koncertmestereket illeti, SZEDERKÉNYI NÁNDOR áll - pontosabban ül - Szászné Réger Judit vonósgárdája élén, karmester pedig pillanatnyilag nincs: legutóbbi koncertjén a zenekar azt a hagyományt követte, amely a koncertmesterre bízza a muzsikusok irányítását.
Két Joseph Haydn-mű (Nyitány francia stílusban; F-dúr szimfónia, no. 67) keretébe foglalva egy Mozart-zongoraverseny (G-dúr, K. 453) és egy Purcell-kompozíció (g-moll chaconne) szólalt meg a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában A zene világnapján. A három zenekari darab arról tanúskodott, hogy a budapesti zeneélet egyik fontos vonós műhelyében továbbra is elmélyült munka folyik. A nyitányban figyelmet keltett a lassú bevezető szakasz idilli békéje, a megformálás bája és kecsessége, majd a gyors főrészben az élénk temperamentum, a virtuozitás és a telt, dús hangzás vette át a vezető szerepet. A Chaconne előadásában a ritmus tartása vált meghatározóvá - a hangzás itt nem annyira nedvdús zamatával, mint inkább koncentráltságával és tömörségével hatott a hallgatóra. Haydn ritkán megszólaló 67. ("Tekerőlant") szimfóniája tolmácsolásában a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok kiaknázták a mű karaktervilágának élénk belső kontrasztjait, hatásosan készítették elő a különféle eredetiségeket és meglepetéseket (ezekből e kompozícióban is bőséggel akad), felszínre segítették a haydni humort, és értőn fordultak a tételekben előforduló - a darab elnevezésében is szerepet játszó - népiesség felé.
Kitűnő vendégfúvósok csapata emelte a zenekar teljesítményének fényét. Elég, ha a kritikus három nevet sorol fel: Gyöngyössy Zoltán, Hadady László, Lakatos György. Nevük említése már átvezet a Mozart-versenymű előadásához. Itt, az Andantéban megejtően szép kamaramuzsikálásuk csatlakozott ROHMANN IMRE szólóihoz. A zongoraművész most is a csevegés, a kötetlen és közlékeny, egyszerre kamarazenei és ugyanakkor szólisztikus magatartás jegyében közelített játszanivalójához. Akárcsak a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok élén legutóbb lezajlott vendégszereplése alkalmával, Mozart versenyműveinek világában ezúttal is az operaműfaj meghatározó szerepére hívta fel a figyelmet: színpadi történések, kérdések és feleletek tették fordulatossá keze alatt a nyitótételt; a vallomásos Andante hamar operai lamentóvá alakult át, s végül a finálé eleganciájában, könnyed sziporkáiban sem volt nehéz felfedezni egy dramma giocoso utolsó felvonásának energiagazdagságát, sűrű eseményritmusát. Ahogyan legutóbb, most is operai utalás meglepetésével szolgált a cadenza: Rohmann Imre egy villanás idejére A varázsfuvola egyik dallamát rokonította a nyitótétel tematikus anyagával. (Október 1. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok)


Julien Dieudegard


Akiko Ono
Kováts Zsolt felvételei


Kokas Katalin


Andreas Haefliger


Michèle Crider


A 9. szimfónia szólistái Kocsis Zoltánnal


Friedemann Layer és Augustin Dumay
Felvégi Andrea felvételei