Muzsika 2002. október, 45. évfolyam, 10. szám, 17. oldal
Rácz Judit Klára:
Harmónia kívül-belül
Portrévázlat Kelemen Barnabásról
 

- Önéletrajza szerint 12 évesen főiskolás volt, és külföldre járt fellépni. Csodagyereknek számított?
- Egyáltalán nem: a csodagyerek hat-nyolc éves korában csinálja ugyanezt. Mint Bogányi Gergely vagy Vásáry Tamás - bár ők nem azokat példázzák, akik megsínylették a csodagyerek szerepet. Én igazán örültem neki, hogy teljes életet tudtam élni. Az iskolában nagyon rossz voltam, és azért lettem magántanuló, mert előbb-utóbb magamat zártam volna ki az iskolából.
Akkoriban sok jó hegedűs járt a zeneakadémiai előkészítőbe. Én tíz-tizenegy éves koromig csak egy nagyon ügyesen hegedülő kisfiúnak számítottam. Egy bizonyos pillanathoz köthető az, amikor megváltozott valami. Itt, ebben a szobában hegedültem, anyukám - Pertis Zsuzsa - csembalón gyakorolt. Ott hevert a csembalón a Viotti-hegedűverseny zongorakísérete. Az alatt a tíz perc alatt, amíg lejátszottunk egy tételt, anyukám egyértelműen úgy emlékszik rá, valami egészen mást érzett meg, mint addig: észrevette, hogy van fantáziám. Később a koncerteken elég volt erre a hangulatra visszaemlékeznem, és attól fogva teljesen kinyíltam. Persze nem arról volt szó, hogy mindenkinek leesett az álla, mert annyival jobb lettem, vagy mert annyira ügyetlen lettem volna előtte, de ez nagyon jó élmény volt. Átéltem, hogy játszani kell, a játék legnemesebb értelmében (mi koncentrált hülyéskedésnek hívtuk akkor anyámmal). A művészetek közül a zene nagyon nagy szabadságot ad az előadóművésznek. A hallgatónak kifejezetten rám, vagyis az előadóra van szüksége, hogy megkapja és élvezhesse Bachot: ez óriási lehetőség és szabadság.
- Hogyan élte meg a korai sikereket?
- Az akkori videók vagy a fényképek szerint sajnos eléggé visszataszítóan nagyképű voltam. Az iskolában éreztettem, hogy az iskolán kívül is foglalkozom már valamivel, ami több, mint ha valaki nem csinál ilyesmit. Aztán jött valaki az életemben, aki nagyon vigyázott rám és vigyáz rám. Nagyon komplex, óvatos hozzáállásra van szükség, hogy tényleg megmaradjon az egyensúly. A szüleim is eléggé ügyeltek a viselkedésemre.
- Még mindig az egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy fiatal. Idősebb, tekintélyesebb muzsikusokkal mennyire tudja saját elképzeléseit érvényesíteni?
- Ehhez megfelelő partnerra van szükség. Vásáry Tamással először 1996-ban, 18 évesen játszottam. Szonátaestet adtunk, és akkor úgy éreztem: micsoda nagy név, mindent úgy kell játszani, ahogyan tőle hallom. Igyekeztem magamba szívni azt, amit meg lehetett tőle tanulni. Azóta már felvettük lemezre Brahms három szonátáját, és érzem, egyenrangúbbá vált a játékom.
Konfliktus akkor adódik, ha valaki nem elég jó - de a legnagyobbakkal nem fordul elő. Amikor Lorin Maazellal játszottuk a Brahms-hegedűversenyt, a koncert előtt bejött a szobámba, megölelt és azt mondta: azt csinálsz, amit szeretnél, élvezd a zenét, ez a legfontosabb, bármit csinálsz, lekísérlek - és mentünk ki a színpadra. Ehhez tényleg nagy muzsikusnak kell lenni. Vagy például Kocsis Zoltánnal játszani, aki alám teszi a zenekart...
- Ki volt az a két-három ember, akit legfőbb mesterének tart, és mit tanult tőlük?
- Először Baranyai Valériát kell említenem, mert a hangszer technikáját teljesen megtanította nekem. A felvételi után bármilyen technikai tanácsot kaptam is, az nekem már nem volt újdonság - azokat már mind megtanultam, illetve már mindről hallottam Vali nénitől. És ez azért fantasztikus, mert látva most sok fiatal zeneiskolást, hihetetlenül nagy felelősség, hogy hogyan tanítják őket. Későbbi célom, hogy a hegedűoktatásban azt a három alapelvet (az adott kézhez viszonyuló vonófogás; a karok hosszát és hosszuk növekedését figyelembe vevő hegedűtartás; minden egyes ízület lehető legtermészetesebb tartása és állandó lazítása), amelyet sokszor nem tartanak be a hegedűtanárok, közhírré tegyük, legalább annyira, hogy mindenki elgondolkodjon rajtuk. Mert akkor már nem lesz kifacsart hegedűs, meg olyan, aki utálja tartani a hangszert, vagy fáj a hegedüléstől háta.
A másik nagyon fontos mester édesanyám, aki már a kezdetek óta fegyelemre, sok gyakorolásra szoktatott. Azért említem inkább őt, mert sokkal gyakrabban ért rá, mint az édesapám (Kelemen Pál gordonkaművész - A szerk.), bár vele is nagyon sokat gyakoroltam. A szüleimen keresztül a Liszt Ferenc Kamarazenekartól fantasztikus stílust tanulhattam. Csodálatos dolgokkal vettek itthon körül, ami ritka nagy szerencse. Ettől én máshonnan indulhattam - kívánom mindenkinek, hogy ilyen indíttatást kapjon. És természetesen Perényi Eszter, aki a diplomáig vitt a Zeneakadémián: nála az a különleges, hogy teret ad sok mindennek: nem lehet ráfogni, hogy mindenkinek ugyanazt tanítja. És nagyon ügyel az egyensúlyra a technika meg a zene között. Mellette még Rados Ferencet is említeném, akitől nagyon mély zenei gondolatokat tanultam. És Kurtágot... De sok lényegeset tanulok a partnereimtől is, például Kocsis Zoltántól.
- Csupa magyar név...
- Igen. De rengeteget tanulok Harnoncourt-tól, akár a könyveiből vagy az előadásaiból - fantasztikus személyiség, nélküle nem létezhet egy muzsikus. Ha végighallgatom vagy elolvasom, és történetesen nem tetszik - akkor is megmarad bennem.
- Hogyan egyezteti össze a gyors karrier kényszerét a saját tempójú, lassabb belső művészi fejlődéssel?
- Nehezen. Szomorú, amikor a nyugati világban a zenei élet teljes iparosodását látom. Ha belegondolok, azok közül, akik legjobban megfelelnek ennek a karriercsinálásnak, nem ismerek senkit, akitől akár egyszer nagyobbat dobbanna a szívem vagy borsózna a hátam.
- Kocsis Zoltán elmondta, hogy karrierje egy korai pontján egy időre kilépett a hangversenyéletből, és a fiatalokat is arra biztatja: álljanak meg egy kicsit, és figyeljék magukat. Megengedheti ezt magának?
- Azt, hogy két-három évre visszavonuljak, nem, mert ha három évig nem megyek sehová, akkor a negyedik évben már nem hívnának. Vagy a tizedére esnének vissza a meghívások, és az ember ebből él... Szerintem át kell értékelni a rettenetes versenyek hangulatát. Műhelymunkának kell tekinteni, és szabaddá tenni két vagy három hónapot, azzal, hogy most csodás új darabokat tanulok meg - és le lehet ülni, gondolkodni, semmi mással nem törődni.
- Hogyan építkezik? Van tudatos stratégiája arra, hogy mit fog megtanulni, vagy a véletlenre, a felkérésekre, az ösztönökre hagyatkozik?
- Szerencsére a fiatalkori repertoárom jól alakult, a kora barokktól egészen a 20. századig. Úgy érzem, időarányosan nincs különösebb hiányosságom, de mondjuk nem játszottam még el mind az öt Mozart-versenyt. Ha úgy szól a felkérés, hogy "játsszak valamit", akkor igyekszem mindig valami újat beletenni. Abszolút mindenevő szeretnék lenni. Tervem, hogy eljátsszam a Mozart-szonátákat fortepianóval, Nagy Péterrel. Zavar, hogy nem játszottam el Bartók összes hegedűre írott művét - a kvartettek csak később következnek -, de még hátra van a 2. szonáta és a fiatalkori Hegedűverseny. Az, hogy pódiumon is előadjam, nem olyan fontos, mint az, hogy tudjam. Avégett, hogy ne játszhassak el úgy a Hegedűversenyből egy hangot, hogy esetleg ugyanez a kontextus megvan mondjuk a 2. szonátában, és én erről nem tudok.
- Hogyan tanul?
- Szerencsére gyorsan. Richter mondta, hogy nagyon mechanikusan, laponként tanult meg egy darabot - egyszerűen nem lapozott, amíg kész nem volt az oldallal... Ez nekem nagyon nem tetszik. Egy zenei részt, akármilyen hosszú, nem tudok kettévágni. De most Csajkovszkij Hegedűversenyét nagyon hamar kell megtanulnom, méghozzá abból a partitúrából, amelyet a hegedűsök szinte mind elvetnek: a Csajkovszkij-féléből. Mert hogy mi Ojsztrahot játszunk: más hangokat, más vonásokat, más dinamikát, más frazeálást - átértelmezzük a darabot. Ha meghallgatjuk a bevezető pár ütemét, már az tele van mindenféle furcsa dologgal, és emiatt nem értjük, később mi miért hangzik úgy. Szép lassan átíródott a mű. Nagyobb darabok megtanulásához elvileg egy év kellene - erre akkor jöttem rá, amikor a Brahms- meg a Bartók-hegedűversenyre egy évem jutott. De egy hét alatt is meg kell tudni tanulni valamit.
- Marad rá ideje és hajlandósága, hogy körbetanulmányozzon egy darabot? Elkezd bogarászni?
- Hogyne. A Ligeti-versenyt is úgy játszottam, hogy meghallgattam hozzá jó pár dolgot.
- Ismét Richter kapcsán jut eszembe a kottához való viszony. Richter a hetvenes évekig kotta nélkül játszott, utána, részben erősen megromlott hallása miatt, részben azért, hogy ne terhelje tovább az emlékezetét, elkezdett kottából játszani, és azt mondja, hogy ez felszabadító volt számára. Nagy Péter nem szeret kottából játszani, mert sokkal szabadabbnak érzi magát, ha nincs ott a kotta.
- Amikor foglalkozom egy darabbal, nagyon hamar megtanulom kívülről. Attól kezdve már zavar a kotta, mert sokkal többet hallok egy hang mögé, mint ami le van írva. A kottakép nem enged mögé látni. Az az érzésem, hogy amikor Richter kottából játszott - és elég sok új darabot adott elő az utolsó éveiben is -, nem jutott annyira mélyre, mint azelőtt. Ismerem a régebbi felvételeit, amikor még kívülről játszotta a szonátákat, meg az utolsó éveiből származókat, amikor kirakta a kottát - szerintem hallható a különbség. A kamarazenében - egy trióban vagy zongoranégyesben - is az lenne a legcsodálatosabb, ha úgy ülnénk ott, hogy nem kell néznünk a kottát.
- A hanglemezpiac megtelt. Érdemes, szükséges egyáltalán lemezt csinálni? Elengedhetetlen a karrierhez?
- Nemcsak a karrierhez, hanem saját magam számára is nagyon jó, hogy a három Brahms-szonátát nem csupán egy hangversenyre tanulom meg, hanem egy olyan felvételre, ahol a művek minden egyes rezdülését ki kell alakítanom.
- Sok a hegedűs, sok a lemez - van ennyi érdeklődő vásárló?
- A lemez nem egy-két évre készül, és ha megismer és megszeret a közönség, akkor tíz év múlva is megveheti a mostani felvételt. Tehát én reménykedem, hogy siker lesz, ha meg nem, akkor örüljön neki az a pár tucat ember, aki hallgatja.
- Közismert, hogy Glenn Gould külön hanglemezkészítési filozófiát - és gyakorlatot - alakított ki. Amit a végén hallott az ember, azt valójában rengeteg felvételből ragasztották össze.
- Ezt a filmhez lehet hasonlítani, amit tényleg másodpercről másodpercre raknak össze. A koncert a színház - a film a lemez. De azért én igyekszem a koncerten is elérni a CD-minőséget. A felvétel során azt szeretem, ha kétszer-háromszor végigjátsszuk az egész tételt. És ezekre a munkákra ugyanúgy készülök fel, mint egy koncertre, ami eléggé fárasztó. Tudom, hogy akad, aki nem tud közben lapozni, és kottaoldalanként veszi fel a lemezt - én, ha kell, hét oldalt ragasztok egymás mellé, tehát nagyon is a koncertélményt szeretném felidézni.
- Van-e saját fontossági sorrendje a szólódarabok, a kamarazene és a versenyművek között?
- Mostanában több a szólókoncertem, de azért kamarazenét is játszom. A szólóművek között a legzseniálisabb a hat Bach-partita és -szonáta. Erre a szintre Bachon kívül egyedül Bartók jutott el a Szólószonátában. Bartók kész csoda, borzasztó nehéz, de nagyon jó játszani. A hegedűversenyeket szintén szeretem, de azok között alig találunk többet húsz darabnál. Úgy gondolom, harminc-harmincöt éves koromban alapítanék egy kvartettet. Mozarttól kezdve a legmodernebbekig a vonósnégyesen keresztül juthatok a legtovább. Sokan veszik elő a hegedűiskolákat meg a sok elcsépelt tinglitanglit, pedig inkább Liszt zseniális hegedűdarabjaival volna érdemes foglalkozni (Bogányi Gergellyel lemezre is vettük valamennyit).
- És miért nem játsszák őket?
- Talán mert a hegedűsök nem villoghatnak bennük. Lassan a szonátaestjeimen is Lisztet szeretnék játszani. De visszatérve a műfajokhoz: a legtöbb zeneszerző életművét a vonósnégyesek koronázzák meg. A kamarazene már most is nagyon komoly része az életemnek: a hegedűduó, hegedű-brácsa-duó, vonóstrió, zongorás trió, zongoranégyes, zongoraötös, vonósötös. De a csúcs a kvartett. A hegedűsnek is, pedig neki rengeteg szólódarab is jut.
- Akkor később inkább egy vonósnégyes tagjaként látja magát, mint szólistaként?
- Egy ideig nincs kizárva a kettő együtt.
- Milyen kort, művet, zeneszerzőt érez magához legközelebb?
- Elsősorban Bachot, annak ellenére, hogy tőle sokkal többet is játszhatnék. Most már az lenne a jó, ha a zenekarkíséretes műveit is előadhatnám. És megemlítem azokat a zeneszerzőket, akiket azért szeretek, mert nem találok náluk középszerű darabot: ilyen Bartók, Brahms és Mozart. Azután Haydntól Mendelssohnon, Schuberten át olyan csodák vannak, hogy nincs köztük, akit ne szeretnék - csak ők már írtak olyat, ami esetleg rosszabb hangulatban született.
- Kortárs művek?
- Nagyon örülök, ha felkérnek rá.
- De magától nem kezdi el tanulni, megismerni őket?
- Magamtól tulajdonképpen Kurtág kis hegedűdarabjait játszogattam, amelyek még nem kerültek közel hozzám, de majd egyszer közel jutok hozzájuk - érzem, hogy még nem vagyok kész velük.
- Mennyire hallgat kortárs zenét? Igyekszik közeledni?
- Nem, nem nagyon igyekszem, mert ahhoz furcsa hangulat kell, hogy az ember magától leüljön kortárs zenét hallgatni. De mindig tanulok kortárs darabot, Szőllősyt, Ligetit, Waltont... És Berget - ha egyszer felkérnek rá, akkor úgy intézem, hogy legyen előtte legalább egy szabad hónapom. Mert a Hegedűversenye például alapmű.
- És a régizene-játék?
- Enélkül ma már nem lehet zenélni. Emlékszem, olvastam egy Schiff Andrással készült interjút, amelyben eléggé tartózkodóan, sőt elutasítóan nyilatkozik a régizene-iskolákról és a muzsikusokról. Ugyanakkor ha Bach- vagy akár Mozart- és Schubert-játékát hallgatom, tagadhatatlanul, egyértelműen ott van benne a hatás.
- Hogyan látja magát 15-20 év múlva?
- Boldog családapaként, akit gyerekek vesznek körül, a zene mellett ez a legfontosabb. És el tudom képzelni, hogy ebbe még jobban beleillik a kvartett. Nagyon boldog vagyok, hogy elmondhatom: jövendőbeli feleségem, Kokas Katalin hegedűművész imád brácsázni, tehát már vagy a szekund vagy a brácsa is megvan. Isaac Sterntől tanultam, hogy a kvartettben, ha csak tudok, üljek be a második helyre és a brácsaszólamba, mert a vonósnégyes a négy legfontosabb szólamot tartalmazza, és nagyon fontos ebből hármat közvetlenül is megismerni. Mert a kamarazenének az egynegyedét, egyötödét ismerem meg az első hegedűn, vagy egy romantikus hegedűversenyben az egytizedét játszom a darabnak. És ha a szólista megérkezik a helyszínre délután, próbál egyet, és este a hangversenyen lép fel, akkor abból nem jöhet létre olyan előadás, amelyből kihallatszik az egyenrangú műhelymunka.
- Végül: Ön milyennek ismeri Kelemen Barnabást? Ha négy-öt szóval kellene jellemeznie magát, mit mondana?
- Hm ... bizakodó, bohó, boldog, szerelmes - ez a legelső dolog, hogy szerelmes, és hogy szeretni tudni kell. És nyitott, igen, nyitott...



Emmer László felvétele