Muzsika 2002. augusztus, 45. évfolyam, 8. szám, 42. oldal
Péteri Lóránt:
Harnoncourt metahistorizmusa
 

Nikolaus Harnoncourt: Zene mint párbeszéd - Monteverdi, Bach, Mozart
Fordította és az utószót írta: Dolinszky Miklós
Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. 398 p., 2600 Ft

Otthonosan mozoghat a Zene mint párbeszéd szövegvilágában a magyar olvasó. S nem csak arról van szó, hogy a kötet hosszabb-rövidebb írásai kivétel nélkül beleillenek A beszédszerű zenében megteremtett koncepcionális keretbe; hogy a korábbi könyvhöz tematikusan és tárgyalásmódban is kapcsolódnak. Nem is feltétlenül arról, hogy a Zene mint párbeszédben kifejtett gondolatok és közelítésmódok idehaza már jó ideje részét képezik a választékosabb zenei közbeszédnek - A beszédszerű zene fordításának megjelenése óta szélesebb körben is. Hanem főként arról, hogy a szövegeket alkotó, "teoretikus" Harnoncourt maga vált többeket foglalkoztató és beható vizsgálatra késztető jelenséggé. Aki ezt a diskurzust az elmúlt években figyelemmel kísérte, annak aligha fog sikerülni az eredetileg 1984-ben megjelent kötetet teljesen elfogulatlan szemmel és prekoncepcióktól mentesen olvasni.
Az írástudó Harnoncourt munkái önmagukban is érdekesek, de alighanem mégis a karmester Harnoncourt miatt vagyunk rájuk különösen kíváncsiak. S kíváncsiak lennénk persze arra is, hogy maga Harnoncourt miért érezte és érzi szükségét annak, hogy a közlés és kifejezés primer közegéből - a zeneiből - egy szekunder közegbe - a verbalitáséba - lépjen. Külsődleges támpontot mindenesetre adhatna ehhez az, ha kötetünk tájékoztatna a benne található írások eredeti megjelenésének, illetve első elhangzásának helyéről és idejéről. Ezt azonban már az eredeti német kiadás is elmulasztotta, s a kései magyar verzióban, úgy tűnik, nem volt mód a pótlásra. Azt persze lehet sejteni, hogy az alkalmat több szöveg megalkotásához a salzburgi Mozarteumban 1973-tól folytatott pedagógiai tevékenység adhatta - de azért elég nyilvánvaló, hogy belső motívumok híján eme tevékenységből nem feltétlenül született volna meg a kötet. Van egy pont a könyvben, ahol úgy tűnhet, viszonylag közel kerülünk e motívumok egyikéhez, mi több, egy kicsit beleláthatunk Harnoncourt lelkébe is. Erre a pontra az Idomeneo-esszében találunk rá, amely többszörösen is exponálja az apakomplexus motívumát. Harnoncourt úgy véli, hogy Idomeneo és Idamante konfliktusában Mozart az édesapjával való kapcsolatát látta tükröződni, s ráadásul a mozarti dramaturgiával kapcsolatos fejtegetéseit éppen Wolfgang és Leopold levelezésével dokumentálja. E levelezésben gyakran szóba kerül Raaff úr, a címszerepet alakító énekes, aki szívesen vette volna, ha az operában több bel cantóra van lehetősége, miközben meglehetősen érzéketlen maradt Mozart éppen születőben lévő zenedrámai koncepciójával szemben. "Képzeljük el a szituációt kettejük között - kommentál Harnoncourt. - Raaff hatalmas tekintélyű, hatvanesztendős, világhírű énekes; Mozart még félig gyerek, egészen fiatal ember, akinek a tekintélyét kizárólag a tudása adja, nem pedig az életkora." Elképzeljük a helyzetet, de megváltoztatjuk a képaláírást - és kiderül, hogy voltaképpen az ifjú Harnoncourt-t és szeretett, bárha kissé autoriter apját látjuk magunk előtt, amint éppen szenvedélyes vitáik valamelyikét folytatják. A hierarchikus érveléssel szemben nagyfokú értetlenséget mutató ifjabbik Harnoncourt egy meglehetősen racionális érvet szegez az idősebbiknek, s ezzel új alapra kívánja helyezni vitájukat: "A talán isteni, abszolút tudás matematikai értelemben véve végtelen, nem mérhető. Az én tudásom és a te tudásod ehhez az abszolút bölcsességhez képest egyformán nulla. Ebből a szempontból nézve a te tudásod tehát egyáltalán nem értékesebb, mint az enyém." (Monika Mertl: Szívvel gondolkodva… ford. Sarlós O. Zsuzsa. Budapest, 2002. 19.)
A Zene mint párbeszéd gyakran polemikus hangja világosan utal arra, hogy a vitahelyzetek keresése legalábbis az egyik oka Harnoncourt "írói munkásságának". Ha a majdnem húsz évvel ezelőtt született könyvet olvasva olykor az a csalfa benyomásunk támadna, hogy Harnoncourt fantomokkal viaskodik, s hogy nyilvánvaló igazságok mellett túlságosan is harcosan tör lándzsát; s ha mindehhez netán még hozzáillesztjük a megfellebbezhetetlen tekintélyű világklasszis karmester mai portréját, akkor azért nem árt, ha arra is gondolunk: Harnoncourt Mozart-produkciói Bécsben mostanság is képesek botrányt kiváltani, ha túlságosan a helyi ízlés elevenébe vágnak - és eközben felvételei korántsem váltanak ki osztatlan lelkesedést a historikus zenélés angolszász képviselőiből.
A vita - s általában a verbális kifejezés - mindazonáltal Harnoncourt számára mégsem elsősorban a meggyőzés eszköze, hanem intellektusának és önreflexív természetének megfelelő önmegjelenítési forma. Közhely, hogy viták - még ha a tudományos beszédmód ismérvei szerint folynak is - sohasem vezethetnek el valamely egyedüli "igazsághoz". Az viszont viszonylag frivol kijelentésnek tűnik egy főként történeti (jelesül zenetörténeti) fejtegetéseket tartalmazó könyv élén, amely okfejtéseiben rendre korabeli forrásokra hivatkozik, hogy "a forrásokból vett idézetek nem szolgálhatnak bizonyíték gyanánt, mivel kiválasztásuk már maga is az idéző szándékát és elképzelését tükrözi." Harnoncourt azzal, hogy könyvét szándékoltan nem látta el jegyzetapparátussal, s hogy benne zenetudományi tanulmányokat, ismeretterjesztő írásokat és egészen rövid gondolatmeneteket gyűjtött egybe, egyértelműen kivonta az akadémikus diskurzusból.
Az egykorvolt zenetörténeti való tehát Harnoncourt szerint a maga végtelen és ellentmondásokkal teljes komplexitásában végül ugyanolyan megközelíthetetlen, mint a korábban emlegetett isteni tudás. A hagyományt meg lehet ugyan szólítani, de válaszai mindannyiszor szfinxszerűen talányosak lesznek: azoknak, akik benne éltek, nem volt szükségük arra, hogy kategorikus válaszokat kapjanak tőle. Harnoncourt számára a 17-18. századi zenék történetisége - "régisége" - nem azért fontos, mintha úgy gondolná, hogy ennek tudatosítása révén a korabeli előadási gyakorlat mind teljesebb rekonstrukciójához, minél inkább "hiteles" interpretációhoz kellene vagy egyáltalán lehetne eljutnunk. Ha rendelkeznénk olyan egységesen érvényes zenei idiómával (140.), amelyben a ránk hagyományozott kultúrjavakat a magunk hasznára tudnánk fordítani, úgy bizonyosan annak keretei között értelmeznénk őket. Ilyesfajta saját zenei idiómánk viszont nincs, mondja Harnoncourt. De nem tekinthetjük sajátunknak az 1870-es években kialakult, s a mi korunk (értsd: hatvanas-hetvenes évek) szellemi vákuumát betöltő késő romantikus előadói hagyományt sem; nem remélhetjük, hogy hozzá fog segíteni bennünket ahhoz, hogy a "régi zenék" megszólítsanak bennünket. Azért van tehát szükség a korabeli hangzásvilág, hangszerek és elméleti források, a kéziratok és a régi hangszerek tanulmányozására, hogy ezen keresztül közelebb kerüljünk a művek jelentéséhez, s ennek nyomán életre keltsük a saját korunk számára érvényes olvasatot.
Harnoncourt szkeptikus empirizmusának és szkeptikus historizmusának felel meg a könyv a maga némileg rapszodikus szerkezetével és élesen eltérő szövegtípusaival. Harnoncourt nem a hajdanvolt zenei gyakorlat tudományos rekonstrukciójára, hanem egy hagyomány komplexitását tükröző szövegvilág létrehozására törekedett: az empíria, a gyakorlati útmutatás, a nagyon is anyagszerű hangszertechnikai, forráskritikai és előadási kérdések, a történeti, esztétikai fejtegetések, műelemzések a rendszeralkotás igénye nélkül, de mégis egyazon szellemiség által áthatva kapcsolódnak egymáshoz. Valamelyest hasonlóan ama kor zeneelméleti munkáihoz, amelyről a szerző retrospektíve ír. E vonzó világba decens fordítás és szép kiállítású könyv vezeti be a magyar verzió olvasóját. Az Utószóban a fordító, Dolinszky Miklós klasszikus összefoglalását adja a hazai Harnoncourt-diskurzusnak, amelyből mellesleg ő maga is jelentős részt vállalt.
Harnoncourt a maga további elemzésre csábító, felkavaró írásaival akarva-akaratlanul is szuggerálja azt a fogalmi bázist, amelyben a karmester Harnoncourt-ról gondolkodhatunk. Talán nem szentségtörés éppen a Zene mint párbeszéd megjelenésekor azt remélni, hogy a befogadói közösség a továbbiakban arra is vállalkozik majd, hogy a kivételes nagyságú és jelentőségű előadói œuvre-t új szempontok szerint, más távlatokból is szemügyre vegye.