Muzsika 2002. augusztus, 45. évfolyam, 8. szám, 3. oldal
J. Győri László:
Rolls Royce, benzin nélkül
A Budapesti Fesztiválzenekar két évtizede és jövője
 

Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy Fischer Iván és Kocsis Zoltán vezetésével megalakult a Budapesti Fesztiválzenekar. Az alkalmi együttes egy évtizede, 1992-ben intézményesült. Működtetése és finanszírozása körül az első naptól kezdve sok vihar dúlt, a kedélyek azután nyugodtak meg, hogy 2000-ben megállapodás született a főváros és a zenekart működtető Fesztiválzenekar Alapítvány között. Marschall Miklóssal, az alapítvány elnökével, és Körner Tamással, a Fesztiválzenekar igazgatójával a zenekar helyzetéről beszélgettünk.

Marschall Miklós
- Ön kezdettől részt vesz a Budapesti Fesztiválzenekar életében. Egyik alapítójaként, budapesti főpolgármester-helyettesként ott bábáskodott akkor is, amikor a zenekar intézményesült. Akkor barátságosan viselkedett a főváros, és kevésbé barátságosan a kulturális kormányzat. Azóta sokat változtak a viszonyok, a fővárossal hol jobb, hol rosszabb a zenekar kapcsolata: tartottak ülősztrájkot az önkormányzatnál, s követte ezt a kibékülés. Azt hiszem, nem konfliktusos személyiségek pillanatnyi érdekellentétei, hanem szerkezeti problémák vezettek el az ellentétek kirobbanásához, és a struktúra átigazítása hozta el a jelenlegi békésebb állapotokat. Megbukott az 1993-ban megalkotott a konstrukció?
- Éppen ellenkezőleg. A zenekar azért van életben, azért vészelte át a viharokat, mert létezett ez a konstrukció. A BFZ már akkor két lábon állt, nem volt teljesen kiszolgáltatva a főváros politikai akaratának. Én máig büszke vagyok arra a konstrukcióra, amelynek alapeleme, hogy vonjuk ki a zenekart a mindenkori politikai rotációból. A főváros intézményként tartotta fenn a zenekart, fizette a béreket, de azután létrejött egy alapítvány, amely erős jogosítványokat kapott. A művészeti vezetés kinevezése alapítványi hatáskörbe tartozott, a menedzser-igazgató kinevezésében pedig egyetértési joga volt az alapítványnak. A zene- kar története a kilencvenes évek tipikus története. Velünk az volt a baj, hogy megelőztük a korunkat. Ez a konstrukció, amely a civil szektor és a közszektor együttműködésén alapult, túl korai volt az akkori politikai viszonyokhoz képest. Tényleg súlyos viták dúltak, de ezeket sikerült megnyugtatóan rendeznünk. A 2000-ben kötött szerződéssel megerősödött a függetlenségünk, ez ugyanis kimondja, hogy a fenntartó az alapítvány, a főváros pedig az alapítvány fő támogatója. Ezzel véglegesítettük azt az elvet, hogy a művészi autonómiát meg kell őriznünk. Kezdetben még kettős fenntartásban gondolkodtunk. Hét év tapasztalatai azt mutatták, hogy ez nem jó, illetve a változó jogi környezet miatt egyre több gyakorlati nehézség merült fel. 2000-ben egy jó szerződéssel új szakaszt nyitottunk a zenekar életében. Az akut alulfinanszírozottságot nem sikerült ugyan orvosolni, és emiatt vissza kellett állítani egy kvázi szabadúszó mű-ködési formát, kevesebb koncerttel, de végre nyugalom lett. Persze nem volt könnyű megélni az akkor történteket, mert míg az országban szórták a pénzeket különféle millenniumi rendezvényekre, addig az itthon és külföldön ünnepelt Fesztiválzenekar megmaradása egy hajszálon múlt. Annak, hogy a zenekar még mindig létezik, nem darálták be, az az oka, hogy létezett egy alapítvány, amely viszonylagos függetlenséget és jó tárgyalási pozíciót biztosított.
- Biztos vagyok benne, hogy a magyar kulturális élet, s benne a zenei élet akkor is megváltozik, ha történetesen nincs Fesztiválzenekar. Például kevéssel a zenekar alapítása után rendezték az ÁHZ béreit, elodázhatatlanná vált a Rádiózenekar és a Filharmóniai Társaság helyzetének rendezése, és egymást érték a változások. A BFZ megjelenése elindított egy folyamatot, és egészen biztos, hogy az együttes igazodási ponttá vált.
- A Fesztiválzenekar eddigi története során legalább háromszor játszott úttörő szerepet. Először 1983-ban, amikor puszta megjelenésével alaposan felkavarta a zenei élet állóvizét. Másodszor 1992-ben, amikor a főváros mellé egy civil szervezet is bekerült a fenntartók közé. Alapítvány jött létre, 120 millió forintos alaptőkével. Forradalmi ötlet volt ez akkor Magyarországon. Harmadszor 2000-ben, amikor a fővárossal létrejött egy fenntartási megállapodás. Rengeteg általunk kezdeményezett program más zenekarok gyakorlatába is beépült - a gyerekkoncertektől a nyugdíjasoknak rendezett hangversenyekig. Először nálunk kapott hangsúlyt a marketingmunka, mi kezdtük a szponzorszerző tevékenységet is. Vegyes érzésekkel figyeljük, hogy mások is követik példánkat, ugyanis ez szűkíti a piacot, és nehezebb a vállalati szektorból pénzt szerezni. De tény, hogy a zenekar újat hozott, és örülünk, hogy mások is átveszik a mi munkánk elemeit. Kocsis Zoltán például a Nemzeti Filharmonikusoknál sok olyan dolgot vezetett be, ami a Fesztiválzenekarnál - még az ő részvételével - megvalósult. A versenyelőnyünket persze szeretnénk megőrizni, és biztos, hogy a következő években lesznek még újításai a zenekarnak.
- A hallgató számára nem az a fontos, milyen konstrukcióban dolgozik az együttes. A Fesztiválzenekar esete mégis érdekes, hiszen olyan minták alapján hozták létre, melyeknek nem voltak hagyományai Magyarországon.
- Az egész régióban egyedi esetnek számít, hogy egy öntevékeny civil szervezet a gazdája egy zenekarnak. Ez nagy felelősséget ró az alapítványra, amelyben zeneszerető polgárok dolgoznak ingyen - sőt elvárjuk kurátorainktól, hogy anyagilag is járuljanak hozzá a zenekar működéséhez. Ez a mifelénk oly fontos civil kurázsi csöndes, de erőteljes megnyilvánulása. Üzletemberek, diplomaták, ügyvédek, közgazdászok szabadidejükben fontos munkát végeznek. Főként pénzt és támogatókat igyekeznek szerezni. De a zenekar körül kialakult és egyre izmosodik a civil réteg. Tegnap este például a mi kertünkben rendeztünk pénzgyűjtő összejövetelt. A feleségem vacsorát készített, és minden vendég fizetett - a zenekar javára. Évente tíz-tizenöt hasonló esemény néhány millió forint támogatást eredményez. Minden évben rendezünk egy adománygyűjtő gálavacsorát. Ötvennél is több olyan magánadományozónk van, aki évi 50 000 forintnál magasabb összeggel támogatja a zenekart. Több száz azoknak a száma, akik kisebb-nagyobb adományokkal járulnak hozzá a BFZ fenntartásához. De mindez nem csak a pénzről szól. A zenekar körül kialakult egy civil támogatói, baráti kör. Különböző emberek jönnek össze, és jól érzik magukat együtt. Minden magyar kulturális intézménynek melegen ajánlom a módszert. Tankönyvi példa lehet a civil társadalom összefogására. Így jön létre újra a középosztály.
- Amit a zenekar alapításakor Fischer Iván és Kocsis Zoltán képviselt, azért is tetszhetett a magamfajta, a Kádár-kori Magyarországon felnőtt és szocializálódott embereknek, mert független volt attól, amiben addig éltünk. Roppant modernnek, nagyon nyugatinak tűnt.
- A zenekar egész története és minden hányattatása ezt mutatja. Két világ került konfliktusba. Óriási dolog volt a civil aktivitás és a működési forma, ugyanakkor értetlenség és ellenséges indulat fogadta a zenekar megjelenését. A politikusokkal nemigen sikerült kialakítani értelmes párbeszédet, mert számukra a zenekar kilépett abból a hagyományos, alattvalói körből, amelyhez még az új rendszer politikusai is ragaszkodtak. Sokan nem voltak képesek tudomásul venni, hogy valaki nem kegyenc, udvaronc, alattvaló akar lenni, hanem a közszféra egyenlő partnere, aki szerződésben rögzíti a jogokat és kötelességeket. Az elmúlt tíz év viharos története a két értékvilág konfliktusával írható le. Egyfelől itt a modern, tanítani valóan jó struktúra, másfelől pedig ott a magyar kultúrafinanszírozás központosított rendszere, amely a nyolcvanas évek óta nem sokat változott. A közpénzek elosztásában még mindig nem érvényesül igazán a pluralizmus. A rendszerváltás után esetenként fölerősödött a művészeti intézmények politikai függősége. A késő kádári korszakban a minisztériumi hivatalnokok ütközőzónát alkottak a párt és a művészeti elit között. A rendszerváltás után viszont újra egyre közvetlenebb lett a politika és a kultúra viszonya.
- Személyes tapasztalatom, hogy lipcsei Gewandhaus Zenekara vagy a Berlini Filharmonikusok már-már megmosolyogtatóan büszkék polgári hagyományaikra. Kiderült a beszélgetésekből, mekkora különbség van például a lipcseiek és a sokáig királyi zenekarként működő drezdai Staatskapelle vállalt és ápolt identitása között. Magyarországon mintha az udvari művészetnek volna nagyobb hagyománya.
- Ez a kettősség az egyik legfontosabb szempontja annak a történetnek, amely elmondhatná, mi történt az elmúlt tíz-tizenkét évben a kulturális szférában. Megmaradt, sőt megerősödött a kultúra állami függése, újratermelődtek az udvari kultúra mechanizmusai, a politika erősen beletenyerelt a kultúra világába. Ugyanakkor léteznek elszakadási, függetlenedési kíséretek, amelyekre éppen a Fesztiválzenekar az egyik legszemléletesebb példa. Naiv és idealista módon hisszük, hogy modellünk életképes. Mindenesetre sok örömünket leljük abban, hogy nem a politika delegáltjaival, hanem önmagukat képviselő, civil emberekkel dolgozunk együtt, akik lelkesedésből csinálják, amit csinálnak. Ez a szabadság egyik olyan kis szigete, amelyből remélhetőleg egyre több lesz.

Körner Tamás
- Egy polgári napilap úgy tudósított az önök tavaszi sajtótájékoztatójáról, hogy a Fesztiválzenekarhoz "nem publikus forrásból dől a lé".
- Ezen mosolyoghatunk, vagy bosszankodhatunk. Köztudott, hogy milyen a zenekar anyagi helyzete, mennyi pénzből dolgozunk, sajnos nem dől a lé. Közpénzekből 362 millió forintot kaptunk 2002-ben, ebből 280 milliót a fővárostól, a többit a Belügyminisztérium önkormányzati együtteseket támogató alapjából, illetve az NKÖM miniszteri alapjából. Ez - összehasonlítva az NFZ másfélmilliárdos támogatásával - nem sok. Nem igaz, hogy dől a lé.
- Mennyi ez a teljes költségvetésükhöz képest?
- A közpénzek mellé a fenntartó, a Fesztiválzenekar Alapítvány 80-100 milliót teremt elő vállalati és magánszponzoroktól, valamint egyéni támogatóktól. Ehhez jönnek még a zenekar bevételei: a jegyeladás, a lemezfelvételek, a turnék esetleges haszna. Ez mintegy 100 millió forint évente.
- Most mintha békésebb időszakát élné a zenekar. Úgy látszik, ez nem annak köszönhető, hogy az együttest felveti a pénz. Az elmúlt években a politika sem dédelgette agyon a zenekart. Arra következtetek, hogy kiforrott az a működési mechanizmus, amelybe önök bekalkulálják a konfliktusokat. A zenekar története sok szemszögből megírható: sikertörténet vagy aknamező.
- Én ahhoz szoktam hasonlítani a Fesztiválzenekar helyzetét, mintha élne valahol egy megszállott autóbolond, akinek a garázsában áll egy Roll's Royce, de csak szombat-vasárnap jár vele, mert nincs pénze benzinre. Irracionális. Valóban páratlan sikertörténet a zenekaré, a világ tíz-tizenöt meghatározó szimfonikus zenekara között tartják számon. Kevesen tudtak felkerülni a nagy zenekarok (Bécs, Berlin, Amszterdam, Chicago, New York és még négy-öt együttes) ötven-hatvan-száz év óta nemigen változó listájára. Birminghamnek, Montrealnak, a leningrádi Kirovnak és nekünk sikerült, mindazonáltal nagyon kevés ilyen esetet ismerünk. A szólistáknál természetes, hogy állandóan változik, ki számít izgalmasnak, kire kíváncsi a közönség. Cserélődnek a nemzedékek. Ez a folyamat a zenekaroknál nagyon lassú, az exkluzív csoportba nem könnyű betörni. A Fesztiválzenekarnak sikerült, de a Roll's Royce ennek ellenére a garázsban áll, csak hétvégén gördül ki. A BFZ óriási kapacitásának csupán töredékét tudjuk kihasználni. Takaréklángon dolgozunk. Hogy nincsenek konfliktusok, illetve nincsenek nyílt viták, annak nem az az oka, hogy a zenekar helyzete megnyugtatóan rendeződött, hanem az, hogy a zenekar tudomásul vette a helyzetet, és olyan munkastruktúrát alakított ki, amely alkalmazkodik az alulfinanszírozottsághoz. A zenekar tevékenységének egy részét le kellett építeni, csökkenteni kellett a hangversenyek számát, a korábbi alkalmazotti státusú zenekari tagok "számlások" lettek. Rengeteg takarékossági intézkedést kellett hoznunk. Ha van pozitívuma az elmúlt egy-két évnek, akkor az a konfliktusok elcsöndesedése mellett az, hogy a minőség nem romlott. De ettől még a helyzet abszurd, hiszen a Roll's Royce-hoz nincs benzin.
- Úgy emlékszem, Fischer Iván egyik sajtónyilatkozatában olvastam arról, hogy zenekari törvényre volna szükség. Olyan jogszabályra, amely rendezné a zenekarok jogállását és finanszírozását.
- A szimfonikus zenekarok finanszírozása Magyarországon megoldatlan. Örvendetes, hogy a Fidesz-kormány minden elődjénél jelentősen több pénzt költött a zenei együttesek támogatására. A Fidesz-kormány érdeme az a felismerés is, hogy nem egyenlően kell elosztani a pénzt, hanem súlypontokat kell keresni, s nem kell félni annak az ódiumától, hogy ezt a pénzt kevés együttesre költik. Alapvetően elhibázott volt viszont, hogy a támogatott intézmények kiválasztásakor a minőség és a hatékonyság nem volt kritérium. Ezt a tendenciát láttuk a színházi és a filmtámogatások odaítélésében is. Egy szegény országban oda kellene adni a pénzt, ahol az a legtöbb hasznot hozza. Mégis gyakran láttuk, hogy politikai megfontolások játszottak szerepet a kiválasztásban. Az új kormánynak meg kellene őriznie a növekvő támogatás elvét, és bátorságra van szüksége, hogy ne sokaknak adjon keveset, hanem néhány intézményt válasszon ki, és ezeknek adjon jelentős összeget. Ugyanakkor szigorúan a minőség alapján kell a támogatásokat elosztani. Olyan intézményeket kell támogatni, amelyek már bizonyítottak, vagy objektívan mérhető, hogy a leghatékonyabbak és legsikeresebbek.
- Azért itt nehéz objektív és pontos mérőszámokat találni.
- Ebben van igazság, de ha nem egyetlen szempont alapján mérünk, hanem egy öt-hat elemből álló rendszert állítunk fel, pontos képet kaphatunk: szempont a jegyeladás, amely visszaigazolja a közönségsikert; a nemzetközi elismertség; a külföldi meghívások jelentős fesztiválokra; a lemezszakma elismerései - és folytathatnám a sort. Nem igaz, hogy nincs objektív rangsor. Ha figyelembe vették volna, a Fesztiválzenekarnak jóval több támogatást kellett volna kapnia az előző kormánytól.
- A Fesztiválzenekart amiatt is bírálják, hogy nem játszik magyar szerzőket, és nem lép fel vidéken. Amennyire vissza tudok emlékezni, elég sok Bartókot és Lisztet játszanak, megjelent egy Kodály-lemezük, és a Tavaszi Fesztiválon Erkel- és Dohnányi-műveket is előadtak. Vidékre viszont valóban nem utaznak.
- Én lennék a legboldogabb, ha a Roll's Royce csütörtökön is kigördülne, és befutna valamelyik nagyvárosba. A zenekar alulfinanszírozottsága ezt nem teszi lehetővé, pedig szeretnénk jelen lenni a vidéki zenei életben. A jövő évadban három hangversenyt adunk Budapesten kívül: Székesfehérváron, Győrött és Kecskeméten. Ez persze inkább csak gesztus. Anyagi és nem művészi kérdés, hogy képesek vagyunk-e vidéken koncertet adni.


Marschall Miklós


Körner Tamás
Felvégi Andrea felvétele