Marschall Miklós
- Ön kezdettől részt vesz a Budapesti Fesztiválzenekar életében. Egyik alapítójaként, budapesti főpolgármester-helyettesként ott bábáskodott akkor is, amikor a zenekar intézményesült. Akkor barátságosan viselkedett a főváros, és kevésbé barátságosan a kulturális kormányzat. Azóta sokat változtak a viszonyok, a fővárossal hol jobb, hol rosszabb a zenekar kapcsolata: tartottak ülősztrájkot az önkormányzatnál, s követte ezt a kibékülés. Azt hiszem, nem konfliktusos személyiségek pillanatnyi érdekellentétei, hanem szerkezeti problémák vezettek el az ellentétek kirobbanásához, és a struktúra átigazítása hozta el a jelenlegi békésebb állapotokat. Megbukott az 1993-ban megalkotott a konstrukció?
- Éppen ellenkezőleg. A zenekar azért van életben, azért vészelte át a viharokat, mert létezett ez a konstrukció. A BFZ már akkor két lábon állt, nem volt teljesen kiszolgáltatva a főváros politikai akaratának. Én máig büszke vagyok arra a konstrukcióra, amelynek alapeleme, hogy vonjuk ki a zenekart a mindenkori politikai rotációból. A főváros intézményként tartotta fenn a zenekart, fizette a béreket, de azután létrejött egy alapítvány, amely erős jogosítványokat kapott. A művészeti vezetés kinevezése alapítványi hatáskörbe tartozott, a menedzser-igazgató kinevezésében pedig egyetértési joga volt az alapítványnak. A zene- kar története a kilencvenes évek tipikus története. Velünk az volt a baj, hogy megelőztük a korunkat. Ez a konstrukció, amely a civil szektor és a közszektor együttműködésén alapult, túl korai volt az akkori politikai viszonyokhoz képest. Tényleg súlyos viták dúltak, de ezeket sikerült megnyugtatóan rendeznünk. A 2000-ben kötött szerződéssel megerősödött a függetlenségünk, ez ugyanis kimondja, hogy a fenntartó az alapítvány, a főváros pedig az alapítvány fő támogatója. Ezzel véglegesítettük azt az elvet, hogy a művészi autonómiát meg kell őriznünk. Kezdetben még kettős fenntartásban gondolkodtunk. Hét év tapasztalatai azt mutatták, hogy ez nem jó, illetve a változó jogi környezet miatt egyre több gyakorlati nehézség merült fel. 2000-ben egy jó szerződéssel új szakaszt nyitottunk a zenekar életében. Az akut alulfinanszírozottságot nem sikerült ugyan orvosolni, és emiatt vissza kellett állítani egy kvázi szabadúszó mű-ködési formát, kevesebb koncerttel, de végre nyugalom lett. Persze nem volt könnyű megélni az akkor történteket, mert míg az országban szórták a pénzeket különféle millenniumi rendezvényekre, addig az itthon és külföldön ünnepelt Fesztiválzenekar megmaradása egy hajszálon múlt. Annak, hogy a zenekar még mindig létezik, nem darálták be, az az oka, hogy létezett egy alapítvány, amely viszonylagos függetlenséget és jó tárgyalási pozíciót biztosított.
- Biztos vagyok benne, hogy a magyar kulturális élet, s benne a zenei élet akkor is megváltozik, ha történetesen nincs Fesztiválzenekar. Például kevéssel a zenekar alapítása után rendezték az ÁHZ béreit, elodázhatatlanná vált a Rádiózenekar és a Filharmóniai Társaság helyzetének rendezése, és egymást érték a változások. A BFZ megjelenése elindított egy folyamatot, és egészen biztos, hogy az együttes igazodási ponttá vált.
- A Fesztiválzenekar eddigi története során legalább háromszor játszott úttörő szerepet. Először 1983-ban, amikor puszta megjelenésével alaposan felkavarta a zenei élet állóvizét. Másodszor 1992-ben, amikor a főváros mellé egy civil szervezet is bekerült a fenntartók közé. Alapítvány jött létre, 120 millió forintos alaptőkével. Forradalmi ötlet volt ez akkor Magyarországon. Harmadszor 2000-ben, amikor a fővárossal létrejött egy fenntartási megállapodás. Rengeteg általunk kezdeményezett program más zenekarok gyakorlatába is beépült - a gyerekkoncertektől a nyugdíjasoknak rendezett hangversenyekig. Először nálunk kapott hangsúlyt a marketingmunka, mi kezdtük a szponzorszerző tevékenységet is. Vegyes érzésekkel figyeljük, hogy mások is követik példánkat, ugyanis ez szűkíti a piacot, és nehezebb a vállalati szektorból pénzt szerezni. De tény, hogy a zenekar újat hozott, és örülünk, hogy mások is átveszik a mi munkánk elemeit. Kocsis Zoltán például a Nemzeti Filharmonikusoknál sok olyan dolgot vezetett be, ami a Fesztiválzenekarnál - még az ő részvételével - megvalósult. A versenyelőnyünket persze szeretnénk megőrizni, és biztos, hogy a következő években lesznek még újításai a zenekarnak.
- A hallgató számára nem az a fontos, milyen konstrukcióban dolgozik az együttes. A Fesztiválzenekar esete mégis érdekes, hiszen olyan minták alapján hozták létre, melyeknek nem voltak hagyományai Magyarországon.
- Az egész régióban egyedi esetnek számít, hogy egy öntevékeny civil szervezet a gazdája egy zenekarnak. Ez nagy felelősséget ró az alapítványra, amelyben zeneszerető polgárok dolgoznak ingyen - sőt elvárjuk kurátorainktól, hogy anyagilag is járuljanak hozzá a zenekar működéséhez. Ez a mifelénk oly fontos civil kurázsi csöndes, de erőteljes megnyilvánulása. Üzletemberek, diplomaták, ügyvédek, közgazdászok szabadidejükben fontos munkát végeznek. Főként pénzt és támogatókat igyekeznek szerezni. De a zenekar körül kialakult és egyre izmosodik a civil réteg. Tegnap este például a mi kertünkben rendeztünk pénzgyűjtő összejövetelt. A feleségem vacsorát készített, és minden vendég fizetett - a zenekar javára. Évente tíz-tizenöt hasonló esemény néhány millió forint támogatást eredményez. Minden évben rendezünk egy adománygyűjtő gálavacsorát. Ötvennél is több olyan magánadományozónk van, aki évi 50 000 forintnál magasabb összeggel támogatja a zenekart. Több száz azoknak a száma, akik kisebb-nagyobb adományokkal járulnak hozzá a BFZ fenntartásához. De mindez nem csak a pénzről szól. A zenekar körül kialakult egy civil támogatói, baráti kör. Különböző emberek jönnek össze, és jól érzik magukat együtt. Minden magyar kulturális intézménynek melegen ajánlom a módszert. Tankönyvi példa lehet a civil társadalom összefogására. Így jön létre újra a középosztály.
- Amit a zenekar alapításakor Fischer Iván és Kocsis Zoltán képviselt, azért is tetszhetett a magamfajta, a Kádár-kori Magyarországon felnőtt és szocializálódott embereknek, mert független volt attól, amiben addig éltünk. Roppant modernnek, nagyon nyugatinak tűnt.
- A zenekar egész története és minden hányattatása ezt mutatja. Két világ került konfliktusba. Óriási dolog volt a civil aktivitás és a működési forma, ugyanakkor értetlenség és ellenséges indulat fogadta a zenekar megjelenését. A politikusokkal nemigen sikerült kialakítani értelmes párbeszédet, mert számukra a zenekar kilépett abból a hagyományos, alattvalói körből, amelyhez még az új rendszer politikusai is ragaszkodtak. Sokan nem voltak képesek tudomásul venni, hogy valaki nem kegyenc, udvaronc, alattvaló akar lenni, hanem a közszféra egyenlő partnere, aki szerződésben rögzíti a jogokat és kötelességeket. Az elmúlt tíz év viharos története a két értékvilág konfliktusával írható le. Egyfelől itt a modern, tanítani valóan jó struktúra, másfelől pedig ott a magyar kultúrafinanszírozás központosított rendszere, amely a nyolcvanas évek óta nem sokat változott. A közpénzek elosztásában még mindig nem érvényesül igazán a pluralizmus. A rendszerváltás után esetenként fölerősödött a művészeti intézmények politikai függősége. A késő kádári korszakban a minisztériumi hivatalnokok ütközőzónát alkottak a párt és a művészeti elit között. A rendszerváltás után viszont újra egyre közvetlenebb lett a politika és a kultúra viszonya.
- Személyes tapasztalatom, hogy lipcsei Gewandhaus Zenekara vagy a Berlini Filharmonikusok már-már megmosolyogtatóan büszkék polgári hagyományaikra. Kiderült a beszélgetésekből, mekkora különbség van például a lipcseiek és a sokáig királyi zenekarként működő drezdai Staatskapelle vállalt és ápolt identitása között. Magyarországon mintha az udvari művészetnek volna nagyobb hagyománya.
- Ez a kettősség az egyik legfontosabb szempontja annak a történetnek, amely elmondhatná, mi történt az elmúlt tíz-tizenkét évben a kulturális szférában. Megmaradt, sőt megerősödött a kultúra állami függése, újratermelődtek az udvari kultúra mechanizmusai, a politika erősen beletenyerelt a kultúra világába. Ugyanakkor léteznek elszakadási, függetlenedési kíséretek, amelyekre éppen a Fesztiválzenekar az egyik legszemléletesebb példa. Naiv és idealista módon hisszük, hogy modellünk életképes. Mindenesetre sok örömünket leljük abban, hogy nem a politika delegáltjaival, hanem önmagukat képviselő, civil emberekkel dolgozunk együtt, akik lelkesedésből csinálják, amit csinálnak. Ez a szabadság egyik olyan kis szigete, amelyből remélhetőleg egyre több lesz.