Muzsika 2002. június, 45. évfolyam, 6. szám, 14. oldal
Mikes Éva:
A Keresztapa ihlette klarinétos
Klenyán Csaba portréja
 

- Ön harminchárom éves. Krisztusi korba ért.
- Valóban, de mégsem érzem úgy, hogy "az emberélet útjának felén" állok, inkább azt, hogy az elején. Legalábbis a pályámén. Most értek meg bennem a dolgok ahhoz, hogy elindulhassak. Most tudok annyit, amennyivel el lehet kezdeni, ami már túlmutat a hangszer adta fizikai lehetőségeken. Ha tehát pályaképet szeretne rajzolni, akkor egy pálya előtti képről beszélhetek.
- Vácott kezdte életét és tanulmányait is.
- Ott születtem. A váci zeneiskolában tanultam Szabó Ede tanár úrnál, aki azóta már nem is tanít, sőt szinte mintha egynövendékes tanár lett volna, hamar más pályára váltott.
- Már akkor klarinétozott, vagy más hangszeren kezdte tanulmányait?
- Klarinétoztam. Egyértelmű és könnyű döntés volt: A keresztapa zenéjének hatására választottam. Apámnak egyébként ez volt a kedvenc hangszere, de én a film miatt vonzódtam hozzá. Akkoriban adásszünetben a televízió még a monoszkópot mutatta zenei aláfestéssel, így gyakran hallottam a Coppola-film zenéjét. Ez eldöntötte a hangszerválasztás kérdését. Már akkor értek olyan élmények, amelyek azt jelezték, hogy ezt érdemes is csinálni. Hetedik általánosba jártam, amikor eljátszottam Weber Esz-dúr concertinóját, ami a Zeneakadémián kötelező felvételi darab. Mivel sikerült megoldanom, nem görcsöt okozott, hanem kedvet csinált a pályához. Ennek ellenére úgy gondoltam, ha nem vesznek fel zenésznek, elmegyek tengeri halbiológusnak, mert nagyon szerettem a búvárkodást, a biológiát. De fölvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ám furcsának találtam a hely hangulatát. Nem vonzott, inkább taszított. Gyakran jártam ott zeneiskolás kamaraversenye- ken, de valahogy nem tetszett. Mivel fölvettek, elkezdtem, ám abban az évben ment el tanítani Maczák János, későbbi tanárom Kecskemétre, a Zeneművészeti Szakközépiskolába. Ő az országos versenyen hallott engem, és szerette volna, ha nála tanulok, így meglátogattam Kecskeméten, megláttam a gyönyörű szecessziós épületet, és már az magával ragadott. Úgy éreztem, ott a helyem. Az élet igazolta is, hogy jó döntés volt. Fantasztikus tanáraim voltak, remek légkör. Maczák János sok energiát áldozott arra, hogy a megfelelő hallgatókkal dolgozhasson.
- Ezek szerint a zenei otthona Kecskemét volt.
- Igen, bár ott még a szó nemes értelmében vett szakbarbárság irányított, azaz csak a klarinéttal foglalkoztam, a hangszerjáték technikai részét akartam tökélyre vinni. Semmi mással nem törődtünk, csak a hangszerrel. A zenével, a kifejezéssel sem. Napi tíz órát gyakoroltunk, mint a sportolók. Nem is hallgattam klasszikus zenét, a heavy metalt bömböltettem. Meg is lett a böjtje: nem vettek fel a Zeneakadémiára.
- Mit tett?
- Akkoriban, mint említettem, túlságosan a technika kiművelése volt számomra fontos, kevésbé a muzsika maga. Ebben az irányban kellett elmozdulnom a felvételi kudarca után. Megtettem, de meg is kellett tennem a Tanárképzőn, ahol tanárom Miháltz Gábor lett. Ott szembesültem mindazzal, amiről fogalmam sem volt. Úgy mentem oda, hogy a hangszeren mindent tudok, lejátszom a csillagot az égről, mégsem volt elég. A Tanárképzőn már az évnyitón megmondták, hogy ez nem ugródeszka a Zeneakadémiára, itt zeneiskolai tanárokat képeznek. Ráadásul ráébredtem, hogy mások is ragyogóan játszanak. Egyre többféle nagyszerű zenét ismertem meg. Elkezdtem fülelni, meg a szememet is kinyitni. Egyszer csak feltűnt, hogy nemcsak a klarinét van a világon, létezik más is. Van például egy Sári József, akitől nemcsak zeneelméletet lehet tanulni, hanem egyebet is. Létezik egy Földes Imre, a maga bölcsességével. Minden ilyen találkozás reveláció volt. Beköltöztem Vácról Pestre, hogy ne kelljen az időt utazásra vesztegetni. Gyakoroltam, még nyaralni, bulizni sem jártam, pótoltam a hiányokat, a lemaradást. Mindent látni akartam, amit valaha klarinétra írtak. Vallom is, hogy az előadóknak ez a feladatuk. Rácz Zoli szokta mondani, hogy egyszer mindent el lehet játszani, aztán a pódiumon kiderül, hogy hosszú távon is életképes-e a darab, érdemes-e arra, hogy a muzsikus médiumként közvetítse a szerző és a hallgató között. Mert ez az interpretátor szerepe, és ez alázatot követel meg. Éppen ez a magatartás az, amely a mai fiatalokból sokszor hiányzik. Nem törekszenek a médium szerepére. Pedig a darabok nem az előadóról szólnak, hanem azt kell kideríteni, mit akart velük a szerző kifejezni. Ehhez a megközelítéshez alázat kell. Ugyanakkor felismerhetőnek kell lennie az előadónak is. Ezt az egyensúlyt nem könnyű megtalálni. Nem vagyok idős ember, de minderre jó pár éve rájöttem, méghozzá egyedül. A tanárok segíthetnének, ha ilyesmivel is törődnének. Maga az alkotás a pódiumon születik, hiszen az alkalom egyszeri, mint ahogyan a közönség is az. Ha a hallgatók reagálásától függetlenül mindig mindent ugyanúgy játszom el, az nem művészet.
- Végül mégis ugródeszkának használta a Tanárképzőt.
- Igen. Akkor ott még hároméves volt a képzés, utána átvettek a Zeneakadémiára harmadévesnek, ahol azután Kovács Béla tanár úrnál diplomáztam (előtte két és fél évig Balogh Józsefnél tanultam). Nagy visszhangja volt a diplomakoncertemnek, ígéretes zenészként tartottak számon.
- Kapott tehát ajánlatokat?
- Semmit sem kaptam. Hakniztam. Keresgéltem. A zeneakadémiai évek alatt megnyertem egy arizonai versenyt, ez tartotta bennem a lelket egy darabig. De mihez kezdjek? Gondoltam, versenyezni fogok. Jelentkeztem egy romániai versenyre...
- ...amit szintén megnyert.
- Igen. Persze furcsa volt, mert mindenki óvott Romániától, mondván: mihez kezdhet ott egy magyar? Kiderült, hogy pazar zenei élet zajlik ott, amire nem hat a politika. A muzsikusok máshogy állnak hozzá ehhez a kérdéshez. Nagyon élveztem az ottani körülményeket. Azóta is visszajárok, most már persze zsűrizni, a Jeunesses Musicales-versenyekre.
- Egyszóval egy ideig a versenyzés határozta meg a pályáját.
- Igen, és ennek kapcsán érkeztek a meghívások koncertre, zsűrizésre, főként külföldről. Igazi szabadúszó élet volt ez, ami újra csak nagyot lendített a fejlődésemen. Mindenesetre a diploma után nagyon sokáig nem volt könnyű megtalálnom a helyemet. Ha nem épül be az ember egy zenekarba, nehezen áll meg a lábán. Szerencsés és meghatározó volt a találkozás olyan emberekkel, mint például Kurtág György. A szombathelyi Bartók Szemináriumra hívtak meg bemutatni egy darabját. Addig nem találkoztam vele, a zenéjét sem játszottam. Szombathelyen azután egy teljes hétig ezen a művön: a Weress Sándor 80. születésnapjára írt Életút címűn dolgoztunk napi hat órát. Három órát Wilheim Andrással - őt is akkor ismertem meg -, másik hármat Gyuri bácsival. Akkor éreztem meg először, milyen az igazi műhelymunka, az elmélyült figyelem, hová lehet még fejlődni. Hogy a lényeg a muzsikálás öröme. Hogy ez nemcsak sport meg munka. Még ma is kiráz a hideg, ha arra a hétre gondolok: olyan volt, mint az áldozás egy templomban.
- Akkor találkozott Csalog Gáborral is?
- Ott hallott, azután tudtomon kívül máshová is elment meghallgatni, és a következő szombathelyi kurzuson kezdődött vele az a munkakapcsolat, amely a mai napig tart, és rengeteget tanulok belőle, tőle. Érdekes kérdés egyébként, hogy mikor szűnik meg a muzsikusokban a tanulni vágyás - mert megszűnik. Pedig folyton tanulni kell, soha nem szabad abbahagyni. És nemcsak az alázat, a kötelesség, az igényesség, hanem az öröm miatt sem. Nem szeretem a szolgálat szót, amely a zenekarok fellépéseit jelenti. Rossz ízű, rossz irányba mutat. Ez nem szolgálat, nem teher. Sok muzsikuson viszont valóban a szolgálat érzése látszik: csak letudni és kész. De zeneművészeti szakiskolás is kérdezte már tőlem elképedve: Úristen, Csaba, te még gyakorolsz? Hiszen lediplomáztál. Nekem nem munkaeszköz a hangszer. Ha az lesz, le is teszem azonnal.
- Nehéz hangszer a klarinét?
- Nem. A repertoár javát már egy szakközépiskolás lejátssza. Ettől azt gondolják, mindent tudnak. A nehéz tehát az, hogy az ember évről évre csiszoljon magán pár centit, hogy még jobb legyen. Sok darabot viszont egyáltalán nem lenne szabad túl hamar odaadni egy fiatalnak. Erre tavaly ébredtem rá, akkor játszottam el életemben először Brahms Klarinétötösét. Annak idején Simon Albert mondta, hogy bizonyos műveket védettség alá kellene helyezni. Meg kell érni, fel kell nőni hozzájuk. Vannak opuszok, amelyeket nem lenne szabad kihagyni, másokat kötelező lenne. Ez már mind pedagógia, de valahogy nem foglalkozik vele senki. A klarinét a többivel egyenrangú hangszer, azért harcolunk néhányan, hogy ezt elfogadtassuk. A sivár hazai koncertrepertoárt színesíthetné, ha ezt a szervezők is tudomásul vennék. Rajtuk bukik meg sok, a repertoár gazdagítására tett kísérlet. Kellene egy fórum köztük és a gyakorló zenészek között, ahol meg lehetne értetni dolgokat. Sajnos ma nincs ilyen. Nem biztos, hogy mindig a járt úton kell haladni, lehet, hogy a járatlan is sikeres volna.
- Térjünk vissza a meghatározó kapcsolatokhoz. Eötvös Péterrel folyamatosan együtt dolgozik.
- Most jelenik meg egy szólólemezem a BMC Records-nál, amelynek a címe is az ő szólódarabjáéval azonos: Dervistánc. Büszkén mondhatom, hogy számomra alakította át a művet. Egy nagyszabású szerzeményének a végén van egy klarinétszólóra szerzett rész, ebből írt önálló darabot nekem. A dervisek nagyon gyorsan pörögnek, míg ez a mű épp ellenkezőleg, nagyon lassú mozgással fordul körbe. Mindkettőnek megvan a filozófiája. A dervisek a gyors mozgás során esnek transzba, Eötvös viszont azt mondja, hogy mai pörgős világunkban csak lassan, magunkba mélyedve révedhetünk el. Átírta később három hangszerre is, most ezt fogom fölvenni egy következő szerzői lemezen, szintén a BMC gondozásában.
- Sok hanglemezt készít?
- Ösztönzést érzek rá, fontos számomra. Bennem még él a tisztelet a hanghordozók iránt, mert megőrzik a pillanatot. Pár hete fejeztem be két lemezt, azután következett a Dervistánc, nemrég jelent meg Csalog Gáborral közös dupla CD-nk. Gyorsan is tanulok, sokat járok könyvtárba, a lemezeknek koncepciót találok: kevésbé ismert szerzők, összkiadás nélküliek stb. Mindez persze szükséges is ahhoz, hogy később fölkérjenek mondjuk egy Brahms- vagy Mozart-lemezre.
- Rendszeresen fellép a Componensemble és az Intermoduláció Kamaraegyüttes koncertjein, az UMZE-nak alapító tagja.
- A Componensemble a nagyobb apparátusú feladatokban számít rám, ezért ott ritkábban játszom. Ezek a zenekarok is bizonyítják, hogy a kortárs zenéhez külön apparátus kell. Nem lehet csak egyszerűen lejátszani, mint a hagyományos klasszikus zenét. Az egyik viszont nem lehet meg a másik nélkül, ez reményeim szerint ebből a beszélgetésből is kirajzolódik.
- Tanít?
- Igen, de nem szervezetten. Sok tanítvány- nyal foglalkozom. Élvezettel csinálom, ezzel teljes a zenei lelki életem. Meg a triónkkal, amely a szívem csücske: Lakatos Györggyel és Rozmán Lajossal régi zenéket szoktunk szembesíteni kortárs művekkel, egy koncerten belül.
- Boldog ember?
- Elégedett vagyok. Most már csak a család hiányzik. A sok utazás alatt igazolódott a közhelynek látszó tézis, miszerint több ezer kilométer után az ember a helyet, ahol élni és alkotni tud, a közvetlen környezetében is megtalálhatja. Én ezen szerencsések egyike vagyok.



Felvégi Andrea felvétele