SCHIFF ANDRÁS négyrészes Chopin és példaképei című sorozatának harmadik
estjét követően felvetődik a kérdés: az első két koncert értékelése után maradt-e
még a zenekritikának olyan mondandója, melyet az azonos elvre épülő, azonos
szerkezetű és azonos terjedelmi arányok figyelembevételével megkomponált műsorokról
eddig nem fogalmazott meg? E programok legszabadabb, legváltozékonyabb területe
kétségkívül a bevezetésként egymás mellé állított Bach- és Mozart-fejezet. Ezúttal
a választás (és az előadásmód) fűszerét az adta, hogy Schiff hangsúlyozottan
nem csupán egymás mellé helyezte, sokkal inkább szembeállította egymással Bach
nagyszabású Kromatikus fantázia és fúgáját (BWV 903) és Mozart B-dúr variációsorozatát
(K. 500). Előbbi egyszerre szólalt meg romantikusan és rigorózusan, fő élményévé
azonban vitathatatlanul a lendületében és hangsúlyaiban egyaránt szenvedélyes
előadásmód vált. Utóbbi az első ütemekben rendkívüli kontrasztként hatott: cselesztára
emlékeztető, áttetsző csilingelés, törékeny plaszticitás és rajzosság a Bach-mű
tolmácsolásának robusztus összhatása után. A Mozart-mű zenei folyamata kupolaívet
rajzolt: a kezdeti törékenység után Schiff keze alatt a hangzás mindinkább kiteljesedett,
eljutott a szimfonikus megszólalásmód határáig, majd visszatért a bevezetés
csipkeszerű transzparenciája.
A harmadik koncert után már megkockáztatható: ennek a sorozatnak az estek Scarlatti-fejezete
legalább olyan felfedezésszerű részét alkotja, mint a megszokással vitázó Chopin-interpretációk
sora. Scarlattiról két sugallatot is közvetít Schiff zongorázása. Az egyik szerint
Domenico Scarlatti, a barokk kor e nagy billentyűs szerzője Schumann-szerűen
romantikus, öntörvényű alkotó, aki, bár kötött forma keretei között fejti ki
gondolatait, mégis hallatlanul szabadon, szellemi és kifejezésbeli korlátoktól
mentesen ír. A másik sugallat talán nem is több, mint az első gondolat továbbfűzése:
Scarlatti időtlenül avantgárd szerző, a szónak abban az értelmében, amelyben
minden korban elképzelhetünk társtalan, senkivel össze nem hasonlíthatóan egyéni
előfutárokat. A most hallott szonáták előadása telis-tele volt az említett romantikus
játékmód különféle elemeivel. Hallottunk trilla-orgiákat, virtuóz basszusmeneteket,
legnagyobb élményeim egyikeként azonban a többször is megjelenő marcia
karakter nemegyszer egészen Schubertig előremutató értelmezését említhetem.
Akadt olyan szonáta, amelyben Scarlatti délcegen masírozó zenéje úgy hatott,
mint egy Schubert-katonainduló.
Chopin művei esetében Schiff András ugyanazt a kompozíciós elvet alkalmazta,
amelynek segítségével a sorozat második koncertjén is két nagyobb, háromrészes
(gyors-lassú-gyors tagolódású) "művet" állított össze három-három darabból.
Ezúttal az első "szonátát" az Asz-dúr ballada (op. 47), az E-dúr etűd (op. 10/3)
és a cisz-moll scherzo (op. 39), a másodikat az f-moll ballada (op. 52), a Berceuse
(op. 57) és az E-dúr scherzo (op. 54) alkotta. A saroktételekként funkcionáló
két balladában és a két scherzóban most is megfigyelhettük azt a - Schiff által
korábban is preferált - dramaturgiát, amely a vérbeli Allegro-zene viharzását
egészen a végkifejletig késlelteti, és olyan tételszakaszokat, amelyeket az
általánosan elfogadott előadói hagyományból élénk lüktetéssel ismertünk, visszafogott,
mérsékelt tempójú zeneként értelmez. Mindez a balladákat és scherzókat a megszokottnál
sokkal összetettebb és tagoltabb zeneként ábrázolja - igaz, a tagoltságnak ára
is van: a zene veszít abból a felhajtóerőből, amely más muzsikusok keze alatt
egy lélegzetre játszható műveknek mutatja e kompozíciókat. Különlegesen szép
pillanatokat köszönhettünk a cisz-moll scherzo középrészében a csilingelve aláhulló
magas hangok lontano-effektusként való tolmácsolásának és az f-moll ballada
kezdetének, amelyet Schiff elmosódottan, egy elvarázsolt álomvilág ködképeként
jelenített meg, lassú valcerként indítva a balladát. És feltűnt egy költői,
érzékeny rím is a Chopin-előadások egyikében: a Berceuse halkan és kristályosan
csengő magas hangjait hallva visszagondolhattunk az első rész Mozart-változatainak
hasonló hatású bevezetőjére. (Január 14. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)
RAYMOND LEPPARD pályája úgy telt el, hogy a magyar közönség személyesen alig
találkozhatott a nemzetközi hírű karmesterrel. Ismertük persze az angol dirigens
felvételeit; tudtuk, hogy neve hosszú időn át szinte egyet jelentett az Angol
Kamarazenekarral; számon tartottuk őt mint csembalóművészt és mint elméleti
felkészültségű muzsikust - ez utóbbi érdeklődése vezethette szakmai berkekben
gyakran emlegetett Monteverdi-közreadásaihoz (Poppea megkoronázása; Odüsszeusz
hazatérése) s a régi zene előadói gyakorlatán belül egyfajta középutas felfogás
képviseletéhez. Most, hogy a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR vendégkarmestereként
a Zeneakadémia pódiumára lépett, megpróbáltam eltalálni életkorát. A ruganyos
járás, az élénk tekintet és nem utolsó sorban a bőséges energiatartalékról árulkodó,
lendületes taktírozás fitt hatvanast sugallt. Otthon azután a lexikon (mindjárt
kettő is, mert először nem hittem a szememnek) elárulta: Raymond Leppard idén
lesz 75 éves. Vezénylése számomra rejtély. Az imént meggondolatlanul írtam taktírozást
- arról ugyanis, amit a szó szakszerű értelmében ez jelent, esetében nem beszélhetünk.
Karjaival élénk és ösztönző mozdulatokat tesz, de ezek összességét nem nevezném
szabályos vezénylésnek, inkább általános információknak tempóról és karakterről,
hangsúlyokról és dinamikáról. Az eredmény mégis figyelemreméltó, s egyértelműen
igazolja, hogy vendégünket nem a menedzserek fondorlata, hanem a saját tehetsége-tudása
tette híressé. Vezetésével ROLLA JÁNOS és muzsikustársai, akik az utóbbi hónapokban
olykor kissé fáradtan-szürkén, néha kifejezetten pongyolán játszottak, szinte
újjászületve, feszesen és virtuózan muzsikáltak.
A műsor különlegesen pikáns, mondhatni, bizarr zenei szendvicset kínált: két
fényt árasztó, C-dúr Mozart-szimfónia - a K. 338 és K. 551 (Jupiter) - között
Dmitrij Sosztakovics súlyos és sötét 1. csellóversenye szólalt meg. A koncertre
készülődve elképzelni furcsa volt a végeredményt, jelenlévőként hallani
annál kellemesebb: bármily meglepő, az összeállítás működött. A Mozart-szimfóniákat
a gyors saroktételekben tartalmas hangzás (s kiváltképp a Jupiter esetében)
lendület és temperamentum jellemezte; a pezsgéshez csiszoltság és többnyire
tiszta intonáció járult. Érzékenyen formálta meg Leppard a lassú tételeket is:
a K. 338-as mű puha hangzású Andante di moltója úgy hatott, mint egy lábujjhegyen
eljárt, finom balett, a nagy C-dúr szimfónia Andante cantabiléja pedig tagolásának
választékosságával és bensőséges hangvételével fogott meg. Öröm volt hallani,
hogy a Jupiter-szimfónia nyitótételében a derű nem takarta el a mélységet, és
hogy a fináléban a sistergő iram nem terelte el a figyelmet a komplex forma
magasrendű szellemi bravúrjáról.
A hajdan Msztyiszlav Rosztropovics számára komponált Sosztakovics-csellóversenyben
megismert torinói születésű, 37 esztendős ENRICO DINDO a milánói Scala zenekarának
szólócsellistája. Játékát kidolgozott technika, teherbírás, vehemencia és -
talán ezzel kellett volna kezdenem - telivér hangzásigény jellemezte. Előadásában
hiteles kép bontakozott ki az orosz szerző kompozíciójáról: a nyitó Allegrettóban
nemcsak a ritmika rugalmassága és a (látszólag) derűs indulózene kelthette fel
a hallgató figyelmét, hanem a zenéből sugárzó dac, a staccatók fenyegetése is.
Borús-fájdalmas panaszdallamot intonált és nagy szenvedélyek energiáját sűrítette
össze Enrico Dindo a lassú tételben, s ugyanennek a lamento-hangnak magányos
recitativo-változatát szólaltatta meg az 1. csellóversenyben önálló tételt alkotó
Cadenzához érve. Végül a Fináléban a (tematikusan is visszatérő) nyitótétel
szorongató hangulatát fokozta megátalkodott-zord szembeszegüléssé. Játéka méltán
aratott lelkes sikert: a mű portréjából nemcsak a reprezentatív virtuozitás
vonásaira figyelt, de megmutatta a tragikus mélységeket is. Mi más lehet ilyenkor
alkalmas arra, hogy lecsendesítse a lélek felkorbácsolt hullámait? Egy Bach-ráadás.
(Január 21. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)
A budapesti közönségnek az elmúlt évtizedek során megszűnt a kapcsolata a vonósnégyesjáték
nemzetközi kultúrájával. Mindez nem jelenti azt, hogy az utóbbi esztendőkben
nem jártak itt jelentős együttesek: kóstoló gyanánt egy-egy kávéskanálnyit időnként
megízlelhettünk a kvartettezés nagyjainak művészetéből. Az utóbbi húsz évben
megfordult Budapesten többek közt a LaSalle, a Guarneri, a Juilliard Vonósnégyes,
nemrég hallhattuk az immár Takács-Nagy Gábor nélkül dolgozó, ám változatlanul
az ő nevét viselő Takács Kvartettet, a fiatalabb hírességek közül pedig, nem
is egyszer, a Hagen testvérek együttesét.
A folytonosság, a közönségnek a vonósnégyesjátékkal korábban fennálló élénk
kapcsolata azonban megszakadt. Ezt látszatra talán cáfolta az örvendetesen népes
hallgatóság, amely az ALBAN BERG KVARTETT tagjait a Zeneakadémia nagytermében
üdvözölte, ám mindjárt hideg zuhanyként meg is erősítette a kapcsolatvesztés
tényét az 575-ös Köchel-jegyzékszámú Mozart-vonósnégyes nyitótétele után
felhangzó taps. Nem hittem a fülemnek, s őszintén szólva azon sem csodálkoztam
volna, ha a négy muzsikus föláll, veszi a kottáját-hangszerét, és visszamegy
a szállodába. Hiszen kérdés, érdemes-e vonósnégyest játszani olyanoknak, akik
nem tudnak négyig számolni.
Pedig a műsor, amelyet GÜNTER PICHLER, GERHARD SCHULZ, THOMAS KAKUSKA és VALENTIN
ERBEN megszólaltatott, különleges érzékenységet kívánt, mondhatni: ínyencek
számára válogatott csemegéket tartalmazott. Mozart D-dúr "porosz" kvartettjét
két olyan 20. századi mű követte, amely feltűnően rímelt egymásra. Rejtjelesség
és vallomásosság egymást ellenpontozó kettős jelenléte, önéletrajzi ihletés:
ez figyelhető meg Dmitrij Sosztakovics 7. vonósnégyesében, amelybe az Esz-D-C-H
monogrammal a zeneszerző mintegy önmagát írta bele; s ez alkotja lényegét Leoš
Janáček Bizalmas levelek alcímet viselő 2. vonósnégyesének is - egy kései szerelem
egyszerre titkolózó és kitárulkozó, de mindig szenvedélyes dokumentumának. Lehetett
volna persze a szellemi tétet tovább emelni azzal, ha a Mozart-kvartett helyett
is egy olyan mű szólal meg, amely gazdag a titokzatos vagy épp önéletrajzi mozzanatokban:
elhangozhatott volna Bartók 1. kvartettje vagy Berg Lírai szvitje, netán egy
kései Beethoven-vonósnégyes. De az már talán túl sok lett volna. Meg aztán kellett
is az est élére a klasszika világos, áttekinthető tisztasága és belső egyensúlya,
hiszen anélkül nem képzelhető el vonósnégyes-koncert. Márpedig ezt legméltóbban
Mozart képviselheti.
A tisztaság és egyensúly azonban minden másnál érzékenyebb és sérülékenyebb.
Éppen a nyitószámban, Mozart művében kellett gyakran szembesülnünk azokkal a
szeplőkkel, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a Berg Kvartett tavaly ünnepelte
alapításának 30. évfordulóját. Megmutatkozott ez a cselló disztonálásában, és
talán még inkább a két hegedű hangjának enyhe, de gyakori remegésében (az oktávmeneteket
ez rendre problematikussá tette). Mindez végig kísérte a Mozart-mű megszólaltatását
- de túloznék, ha azt írnám, hogy csorbította az élményt. Ez az a pont, amelyhez
érve a kritikus arra kényszerül, hogy fellengzősen "a kvartettjáték dialektikáját"
említse. Az a technikai tökéletesség, amely egy öt-hat éve sikeres vonósnégyes
sajátja, negyedszázad múltán menthetetlenül megkopik. Ám az a tudás és tapasztalat,
amely egy harminc esztendeje működő együttes szürkeállományában, érzéseiben
és zsigereiben fölhalmozódott, nem lehet az acélos izmú pályakezdők birtoka.
Ha választani kell, a bölcs hallgató a korosodó muzsikusok produkciójára voksol,
mert tudja: a vonósnégyesjáték nem sport, hanem kultúra.
Sosztakovics 7. vonósnégyesének előadása nyújtotta az est legszikárabb, legtömörebb
tökéletességű élményét. Az Alban Berg Kvartett megalkuvás nélkül nézett szembe
a darab által sugallt reménytelenség alapérzésével: ezt erősítette meg a nyitótétel
fakó hangzásának és fanyarságának vállalása, a tétovaság zenei gesztusainak
hiteles közvetítése. Tovább részletezte és a szürkeségen belül is új árnyalatokkal
gazdagította a kietlenség lelki tájképét a Lento magányos panasza, majd a végső
nekirugaszkodást jelképező fúga megfogalmazása. Tragikus előadást hallottunk,
amelynek hitelét és erejét az előadói eszközök mértéktartó alkalmazása és a
kifejezésben minduntalan tetten érhető, finom távolságtartás adta.
Annál nagyobb kontraszttal válaszolt a korábbiakra az est második részét kitöltő
Janácek-kompozíció, a 2. vonósnégyes kiemelkedő rangú tolmácsolása. Günter Pichler
és muzsikustársai a Bizalmas levelek négy tételében éppen az újra és újra fellángoló
szenvedély bozóttüzének hevességét, a szabálytalanságukban és szertelenségükben
megragadó zenei gesztusok közvetlenségét hangsú- lyozták. Ha valamikor, hát
most: e gyakran recitativikussá oldódó, végletekig differenciált ritmikájú és
élesen tagolt formájú kamarazene virtuóz előadásakor fényesen bebizonyosodott,
milyen nélkülözhetetlen a muzsikusok több évtizedes összeszokottsága; a tökéletes
összhang, mellyel minden lassulást és gyorsulást, minden nekiiramodást és megtorpanást
együttlélegezve, egy emberként valósít meg a négy játékos. Ugyanezzel az érzékenységgel
közvetítette az Alban Berg Kvartett a janáčeki népies-szecessziós keverékhangot;
az átmeneti stílust, amely magában hordozza a 19. század örökségét, de merészségével
és újító szellemével már a 20.-at képviseli. Végül a ráadásról. Sokan vélekedtek
úgy: ezen az estén a legszebb színeket Debussy Vonósnégyesének búcsúajándékként
átnyújtott, finom kidolgozású lassú tételében keverte ki palettáján a Berg Vonósnégyes.
(Január 25. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. )
KELEMEN BARNABÁS művészi portréján a fiatal hegedűs pályájának ismerői alighanem
fontos vonásként tartják számon a vállalkozó kedvet, amely az előadót egyformán
teszi érdekeltté új kompozíciók bemutatásában és elfeledett vagy kevés figyelemre
méltatott régiek leporolásában. Előbbieket példázhatja esetében Ligeti György
és Alfred Schnittke Hegedűversenyének magyarországi bemutatása, utóbbiakat Liszt
hegedűműveinek megszólaltatása Bogányi Gergely társaságában (koncerten, hanglemezen
egyaránt). A gyakran hangversenyező ifjú muzsikus legutóbbi fellépése: NAGY
PÉTER társaságában adott szonátaestje is kínált a ritkaságok iránt érdeklődő
közönségrétegnek valami rendkívülit - Wilhelm Furtwängler d-moll szonátáját.
A zeneszerzőként is tevékeny karmester műve - a terjedelemmel alkotójának szellemi
(és testi) kiterjedését is önkéntelenül emlékezetbe idézve - a hangverseny teljes
második részét kitöltötte, így jogosnak és indokoltnak találhatjuk, ha a két
előadó a szünet előtt egy-egy gyakran hallható Bach- illetve Beethoven-művel
törekedett megteremteni a ritkaság és a megszokott közötti arany egyensúlyt.
Ami az aranyat illeti, az Bach E-dúr szonátájában (BWV 1016) bizonyosan jelen
volt: hangzó formában - Kelemen Barnabás hegedűtónusa a maga olvadékony matériájával
és napsugár-színével, éneklésre alkalmas, könnyed hajlékonyságával a nemesfémet
juttatta a hallgató eszébe. A fiatal hegedűs e műben tökéletesen eltalálta a
játékmódnak egyfajta beszédes elengedettségét, amely mindenre időt hagy anélkül,
hogy feláldozná a kötött ritmika tartását, a feszesség élményét. Érzésem szerint
épp ez az oldottság tette volna lehetővé, hogy a növényien burjánzó díszítésekkel
ékes, nyitó Adagio egy kicsit ráérősebb tempóban szólaljon meg. Másik észrevételem:
Nagy Péter, aki egyébként később az egész hangverseny folyamán teljes jogú,
ösztönző partnerként működött együtt Kelemen Barnabással, a Bach-műben mintha
kissé elnagyolta volna a zongoraszólam technikai kivitelezését.
Beethoven Kreutzer-szonátájával (op. 47) a művészpáros visszatért egy néhány
évvel korábbi - szintén a Zeneakadémia nagytermében elhangzott - közös produkcióhoz.
Emlékeim szerint akkor is főképp a kamaszos zabolátlanság, a tűz jellemezte
előadásukat. Ez persze minden valamirevaló Kreutzer-szonáta tolmácsolásra érvényes,
Kelemen és Nagy viszont, úgy éreztem, még a mű előadói hagyományához képest
is figyelemreméltó szenvedéllyel vetette magát a két Presto - a nyitó- és zárótétel
- hangsúlyainak, sforzatóinak, hirtelen kontrasztjainak sűrűjébe. A kiélezett
ellentéteknek ebben a nyugtalanul vibráló, érintésre robbanó rendszeréből a
béke szigetére invitált a variációs Andante bensőséges, filozofikus hangja -
az a választékos tagolás és éneklő hang, amellyel a két művész a tétel dallamait
megfogalmazta; az a fokozatosság és elegancia, amellyel a tétel tágas nagyformáját
Kelemen Barnabás és Nagy Péter felépítette.
Nem volt könnyű (és számomra nem is volt kellemes) végighallgatni Wilhelm Furtwängler
d-moll hegedű-zongoraszonátáját - de tanulságos volt. Ha valaki azt firtatja,
jó zene-e, amit megismertünk, azt kell válaszolnom: a kérdés inadekvát. Nyilvánvaló,
hogy a szerző a kompozíciós tudás egy bizonyos szintjénél feltétlenül magasabb
vidékeken jár. Ez a szonáta különlegesen érdekes esettanulmány, mely két vonzalom
metszéspontját jelöli ki. A hang, melyen Wilhelm Furtwängler hegedűje és zongorája
megszólal, rövid fülelés után azonosítható, és az azonosítást a későbbi tapasztalatok
sem cáfolják: Brahms az, aki árnyékát veti a dallamokra és harmóniavilágra;
az ő zenéjének szókészletéből alakulnak itt a mondatok. Ezek végletes összetettsége
és folytonos tovább-bővülés iránti hajlama, no meg a világot átfogni szándékozó
forma a hozzá illő szenvedéllyel - ez viszont már semmiképp sem brahmsi. Ha
a nyelv Johannestől vétetett, az arányrendszer Richardé. A brahmsi és wagneri
művészet egyesítésével kísérletezett lombikjában dr. Furtwängler (tegyük hozzá:
1935-ben, egy évvel Bartók Zenéje előtt!), s bár az öt és fél kilós bébi halva
született, a fehér köpenyes kutató orvosok mégis érdeklődve szemlélik különös
alakú koponyáját, rendhagyó formájú végtagjait. Kelemen Barnabás és Nagy Péter
nyilvánvalóan e rendkívül nehéz és terjedelmes mű megszólaltatására áldozta
a legtöbb energiát, s az eredmény nem is maradt el: a kompozíció, bízvást állíthatjuk,
hitelesen szólalt meg gondos és odaadó, érzelem- és indulatgazdag előadásukban.
(Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Concerts Kft.)
A RÁDIÓZENEKAR az őszi Oratórium- és a téli Hungária-bérlet után a tél végét
és a tavaszt két örökifjú szerző: Mozart és Mendelssohn társaságában tölti.
Mire e mondatok megjelennek, már lezajlott a hatrészesre tervezett legújabb
sorozat első három estje, műsorán Mozart-zongoraversenyekkel, a Ch'io mi scordi
di te hangversenyáriával, Mendelssohn Skót (3.) és Olasz (4.) szimfóniájával,
valamint Éliás-oratóriumával - de előttünk áll még újabb három koncert, amelyeken
hallható lesz többek közt a viszonylag ritkán megszólaló 5., Reformáció-szimfónia
és a teljes alakjában szintén unikumnak számító Szentivánéji álom-kísérőzene.
Az első hangverseny műsorán FRANKL PÉTER és VÁSÁRY TAMÁS közös fellépése számított
közönségvonzó tényezőnek. A mai hatvanasok és a náluk is idősebbek jól emlékezhetnek
arra, hogy a két zongoraművész fél évszázada egyszerre indult a pályán, az akkori
idők fiatal csodapianistáit képviselve. A magam korosztálya, a negyveneseké
azonban néhány éve először látta együtt a két muzsikust a billentyűk előtt,
amikor Vásáry és Frankl négykezes koncertet adott a Zeneakadémián. A négy kéz
most egymástól valamivel távolabb: két klaviatúrán múlatta az időt a hangverseny
első felében, melyben két eltérő súlyú és karakterű kétzongorás Mozart-versenymű
hangzott fel: a könnyed F-dúr (K. 242) és a nagyszabású-reprezentatív Esz-dúr
(K. 365) kompozíció.
Vásáry Tamás zongorája mellől vezényelte a két versenymű zenekari kíséretét.
Az eredmény olyan volt, mint a karmester-zongorista hasonló produkciói alkalmával
az utóbbi időben mindig: esetleges. A zenekar magára hagyottan, tényleges irányítás
és inspiráció nélkül, többé-kevésbé lejátszotta azt, ami a kottában áll: a tuttiknak
hol volt karaktere, hol nem, a hangzás hol szürke volt, hol nem, a hegedűk hol
egyszerre léptek be, hol nem. A két billentyűs szólista szereplése és főként
együttműködése azonban jobban sikerült, mint arra Vásárynak a legutóbbi hónapokban
lezajlott zongoraművészi fellépései alapján számítani lehetett: a Rádiózenekar
karnagya ezúttal a tőle (sajnos) immár megszokottnál kevesebb pontatlansággal
zongorázott, Frankl Péter pedig a rá oly jellemző lendülettel és könnyed eleganciával
merült a Mozart-zene hullámaiba. Kettejük között kialakult az a jellegzetes
kérdezz-felelek játék, az a hol energikus, hol humoros, hol pedig érzelmes zenei
párbeszéd, amely e kétzongorás versenyművek legfőbb örömforrása hallgató és
előadó számára egyaránt.
A műsor második részét az Olasz szimfónia töltötte ki. Vásáry Tamás vezénylése
és e vezénylés hangzó végeredménye a többre-jobbra hivatott Rádiózenekar előadásában
kísértetiesen idézte az egykori Állami Hangversenyzenekar Kobayashi-korszakának
végnapjait. Ott is a produkciók látszatkeltő felpörgetése zajlott a karmester
részéről: nagy (többnyire eltúlzott) tempók és tudatosan kiélezett kontrasztok,
nem a zene lényegéből fakadó, hanem hatásvadász szándékkal felerősített hangsúlyok.
Nyilvánvaló, mire számít e stratégia: a hallgató a nagy viharzásban talán nem
veszi észre, hogy az előadás különféle problematikus részletei nincsenek kitisztítva,
rendbe rakva. Észreveszi viszont a lassú tételhez érve - s ilyenből az Olasz
szimfóniában szokatlan módon kettő is van: mindkét belső tétel mérsékelt tempójú.
Azt pedig még az abszolút laikus is meghallja, hogy abban a tempóban, amelyet
Vásáry diktált, a művet befejező Saltarellót a zenekar egyszerűen nem tudta
lejátszani. Ha egy karmester ilyen előadás után ráadást ad, az egyrészt az önkritika
hiányáról tanúskodik, másrészt öngól: a figyelmes közönség ugyanis észreveszi,
hogy az újra felhangzó tételekben változatlanul megismétlődik minden egyes gikszer,
elnagyoltság. (Január 30. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)
Jó, ha az embernek van egy bátyja - vagy nővére. De nem mindig jó. Az öcsök
és húgok túl sokszor hallanak efféle mondatokat: "bezzeg a bátyádnak nem
okoztak nehézséget a kétismeretlenes egyenletek! Bezzeg a nővéred üzenő füzete
nem telt meg olyan gyorsan, mint a tiéd!" Michael Haydn esetében az életmű
fogadtatástörténete a jelek szerint közel két évszázadon át másból sem állt,
mint egyetlen bezzeg a bátyád! szövegű elutasításból. A zenetörténészek
az utóbbi esztendőkben mind többször hangsúlyozzák, hogy a lekicsinylő értékelés
kétszeresen igazságtalan: a művek ismerete nélkül ítélkezik, megfeledkezve arról
is, hogy Mozarttól Schubertig a legnagyobb kortársak és utódok értékelték nagyra
Michael Haydnt - önmagáért, és nem azért, mert volt egy Joseph nevű bátyja.
E sorok írója vakon hisz a tudománynak, ám jobban örül, ha hangzó alakjukban
is megismerkedhet a vitatott opuszokkal, s így maga döntheti el, miként vélekedjék
felőlük. Ebben segíti évek óta Michael Haydn műveinek egyik leglelkesebb propagátora,
az ERDŐDY KAMARAZENEKAR, amely kutató buzgalmú hangversenymestere, a múlt kallódó
értékei iránt elkötelezett SZEFCSIK ZSOLT vezetésével immár számos koncertet
és hanglemezfelvételt szentelt az ifjabb Haydn- fivér munkásságának. Most is
egy ilyen műsort volt módom meghallgatni. A teljes estét Michael két műve töltötte
ki, s a két alkotás - műfajával, súlyával, hangvételével - frappánsan egészítette
ki egymást. (Mindkét kompozíció kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára
őrzi.)
A német szövegű Pásztorkantáta (1787 - MH. 455) a maga daljátékra emlékeztető
népies egyszerűségével első közelítésre világi zenének mutatkozik, de a figyelmes
hallgató az elveszett, majd megkerült bárány történetében könnyen felismeri
az allegóriát, s a Pán istent magasztaló zárókórus sem hagy kétséget afelől,
hogy a szerző a pogány árkádiai történetet jó keresztényhez illő jámborsággal
értelmezte. A vonzó naivitás után tökéletesen más világba kalauzol, a kifejezésnek
másféle intenzitásával, másféle műfaj keretei között, másféle súllyal szólal
meg a Szent Ferenc-mise (1803 - MH. 826). Michael Haydn utolsó befejezett egyházzenei
alkotása virtuóz-reprezentatív mestermű, amely ha nem is feszíti szét, maradéktalanul
kitölti a liturgikus műfaj kereteit, újra és újra ámulatba ejtve szuggesztivitásával
és a klasszikus konvenciókhoz képest olykor feltűnően személyes hangvételével.
Az est vendégkarmestere, HÉJA DOMONKOS mindkét mű hangvételét-formátumát megértette
és híven közvetítette együttese élén. Vezénylése választékos volt és dinamikus,
keze alatt a zenekar gondozottan és gördülékenyen játszott, a BUDAPESTI MONTEVERDI
KÓRUS (karigazgató: KOLLÁR ÉVA) pedig kellemesen könnyed-levegős hangzással,
tisztán és karakteresen énekelt. A két darab (részben azonos) szólistái közül
MUKK JÓZSEF, VEREBICS IBOLYA és TIMOTHY BENTCH a megalapozott és kiegyensúlyozott
középszert képviselte, ennél a színvonalnál hangminőség és tartás terén is valamivel
többet kaptunk JEKL LÁSZLÓ teljesítményét hallgatva. Kultúrájával és tapasztalatával
vitathatatlanul fejjel emelkedett az énekesgárda többi tagja fölé ZÁDORI MÁRIA:
szopránja hallhatóan magán viseli a múló idő jegyeit, ám azt is megmutatja,
hogyan ellensúlyozhatja a vokális nyersanyag kopását az iskolázottság, az ízlés
és az előadói fegyelem. (Január 31. - Zeneakadémia. Rendező: Erdődy Kamarazenekar
Alapítvány)
Kevés szereplője akad a magyar hangversenyéletnek, amely olyan rokonszenvesen
és meggyőzően illusztrálja a folytonosság fogalmát, mint az ERKEL FERENC
KAMARAZENEKAR. Ez az együttes csekély túlzással-egyszerűsítéssel a Liszt Ferenc
Kamarazenekar gyermeke. A művészeti vezető a Rolla-együttesben nagy tapasztalatot
szerzett ÁLDOR LÍVIA, az együttes hangversenyét a Clemens Concerts Kft., az
egykori Liszt Ferenc Kamarazenekar-i csellista, Kelemen Pál irodája szervezte,
s a műsor harmadik számaként megszólaltatott Tartini-concerto előadásakor PERTIS
ZSUZSA játszotta a csembaló continuoszólamát.
De nemcsak - sőt főként nem - személyes vonatkozásokról van itt szó. Az együttes
ugyanis valóban, művészi értelemben is méltó utóda a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak.
A koncertmester, LESTÁK BEDŐ ESZTER olyan lendülettel és ambícióval vezeti muzsikustársait,
a produkciókból olyan energia árad, a technikai kivitelezés olyan munkakedvről
és igényességről tanúskodik, amely mind-mind az "öregek" fényes és immár hosszú
pályájának kezdetét, a hőskort idézi. Persze más az ideál, amelyet a követők
magukénak mondhatnak: az időközben lepergett évtizedek során változott a tempó,
a hangzás, a tagolás divatja. Az Erkel Ferenc Kamarazenekar megszólalásmódja
a maga tömörségével és átható tónusával, a hangsúlyozás célratörő erejével és
a frazeálás végsőkig kidolgozott precizitásával már a 20. század végét idézi,
vagy talán a 21.-et jósolja.
Lehet-e ebben a szellemben hitelesen játszani Mozartot? A "kis" és "nagy" g-moll
szimfónia előadása (K. 183, 550) meggyőzően válaszolta: igen. A két tolmácsolás
nemcsak technikai tökéletességével és imponálóan részletgazdag kidolgozásával
szerzett örömöt a hallgatónak, de azzal az érzékenységgel is, amely hasonlóságokra
és különbségekre egyaránt felhívja a figyelmet. Lesták Bedő Eszter és muzsikustársai
mindkét műben felmutatták a tragikum iránti vonzódást, de azt is világosan jelezték,
hogy ez a fiatalkori kompozícióban még mindenestől a Sturm und Drang indulatok
jegyében fogalmazódik meg, míg a kései kompozíció már fájdalmas belenyugvással
tekint arra, ami megváltoztathatatlan.
Nevezhetjük a hangversenyt PERÉNYI MIKLÓS zenekari gordonkaestjének is, hiszen
a két Mozart-szimfónia által keretezve a művész előadásában két csellóverseny:
Haydn D-dúr és Tartini A-dúr kompozíciója hangzott fel (a műsorfüzet tájékoztatása
szerint mindkettő a szólista cadenzájával). E hasábokon már sokszor megírtam:
Perényit hallgatni a legszebb zenei tapasztalatok egyike, róla kritikát fogalmazni
maga a frusztráció, mert a beszámoló szerzője primeren szembesül az élmény megfoghatatlanságával,
azzal, hogy a titok valóban titok: rendre kicsúszik a keze közül annak, aki
megragadni próbálja. Ezért csupán recenzió-pótlékként jegyzem fel, hogy Perényi
teljes technikai vértezetében csellózott: az ötvenöt éves művész játékán még
olyan apró szeplőket sem fedezhettünk fel, mint amilyenekre az elmúlt ősz egyik-másik
koncertjén akadt példa. Zenei magatartását most is a teljes azonosulás határozta
meg, s feltűnő következetességgel érvényesült benne a dallam iránti elkötelezettség,
amely még az eredendően ritmikai természetű mozzanatokhoz érve is megtalálja
az éneklő melódia csíráját. Ha pedig mindezt a lelkiállapotok nyelvére fordítjuk,
elmondható, Perényi játékából ezen az estén fokozott erővel sugárzott két alapérzés:
a szépség fájdalma és feloldhatatlan magánya. Ez tette játékát megrendítővé,
s ez vezetett a lelkes és megrendült, hosszan tartó ünnepléshez, melyet a művész
egy Tartini- és egy Bach-ráadással köszönt meg. (Február 9. - Zeneakadémia.
Rendező: Clemens Concerts Kft.)
|