Muzsika 2002. március, 45. évfolyam, 3. szám, 41. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

SCHIFF ANDRÁS négyrészes Chopin és példaképei című sorozatának harmadik estjét követően felvetődik a kérdés: az első két koncert értékelése után maradt-e még a zenekritikának olyan mondandója, melyet az azonos elvre épülő, azonos szerkezetű és azonos terjedelmi arányok figyelembevételével megkomponált műsorokról eddig nem fogalmazott meg? E programok legszabadabb, legváltozékonyabb területe kétségkívül a bevezetésként egymás mellé állított Bach- és Mozart-fejezet. Ezúttal a választás (és az előadásmód) fűszerét az adta, hogy Schiff hangsúlyozottan nem csupán egymás mellé helyezte, sokkal inkább szembeállította egymással Bach nagyszabású Kromatikus fantázia és fúgáját (BWV 903) és Mozart B-dúr variációsorozatát (K. 500). Előbbi egyszerre szólalt meg romantikusan és rigorózusan, fő élményévé azonban vitathatatlanul a lendületében és hangsúlyaiban egyaránt szenvedélyes előadásmód vált. Utóbbi az első ütemekben rendkívüli kontrasztként hatott: cselesztára emlékeztető, áttetsző csilingelés, törékeny plaszticitás és rajzosság a Bach-mű tolmácsolásának robusztus összhatása után. A Mozart-mű zenei folyamata kupolaívet rajzolt: a kezdeti törékenység után Schiff keze alatt a hangzás mindinkább kiteljesedett, eljutott a szimfonikus megszólalásmód határáig, majd visszatért a bevezetés csipkeszerű transzparenciája.
A harmadik koncert után már megkockáztatható: ennek a sorozatnak az estek Scarlatti-fejezete legalább olyan felfedezésszerű részét alkotja, mint a megszokással vitázó Chopin-interpretációk sora. Scarlattiról két sugallatot is közvetít Schiff zongorázása. Az egyik szerint Domenico Scarlatti, a barokk kor e nagy billentyűs szerzője Schumann-szerűen romantikus, öntörvényű alkotó, aki, bár kötött forma keretei között fejti ki gondolatait, mégis hallatlanul szabadon, szellemi és kifejezésbeli korlátoktól mentesen ír. A másik sugallat talán nem is több, mint az első gondolat továbbfűzése: Scarlatti időtlenül avantgárd szerző, a szónak abban az értelmében, amelyben minden korban elképzelhetünk társtalan, senkivel össze nem hasonlíthatóan egyéni előfutárokat. A most hallott szonáták előadása telis-tele volt az említett romantikus játékmód különféle elemeivel. Hallottunk trilla-orgiákat, virtuóz basszusmeneteket, legnagyobb élményeim egyikeként azonban a többször is megjelenő marcia karakter nemegyszer egészen Schubertig előremutató értelmezését említhetem. Akadt olyan szonáta, amelyben Scarlatti délcegen masírozó zenéje úgy hatott, mint egy Schubert-katonainduló.
Chopin művei esetében Schiff András ugyanazt a kompozíciós elvet alkalmazta, amelynek segítségével a sorozat második koncertjén is két nagyobb, háromrészes (gyors-lassú-gyors tagolódású) "művet" állított össze három-három darabból. Ezúttal az első "szonátát" az Asz-dúr ballada (op. 47), az E-dúr etűd (op. 10/3) és a cisz-moll scherzo (op. 39), a másodikat az f-moll ballada (op. 52), a Berceuse (op. 57) és az E-dúr scherzo (op. 54) alkotta. A saroktételekként funkcionáló két balladában és a két scherzóban most is megfigyelhettük azt a - Schiff által korábban is preferált - dramaturgiát, amely a vérbeli Allegro-zene viharzását egészen a végkifejletig késlelteti, és olyan tételszakaszokat, amelyeket az általánosan elfogadott előadói hagyományból élénk lüktetéssel ismertünk, visszafogott, mérsékelt tempójú zeneként értelmez. Mindez a balladákat és scherzókat a megszokottnál sokkal összetettebb és tagoltabb zeneként ábrázolja - igaz, a tagoltságnak ára is van: a zene veszít abból a felhajtóerőből, amely más muzsikusok keze alatt egy lélegzetre játszható műveknek mutatja e kompozíciókat. Különlegesen szép pillanatokat köszönhettünk a cisz-moll scherzo középrészében a csilingelve aláhulló magas hangok lontano-effektusként való tolmácsolásának és az f-moll ballada kezdetének, amelyet Schiff elmosódottan, egy elvarázsolt álomvilág ködképeként jelenített meg, lassú valcerként indítva a balladát. És feltűnt egy költői, érzékeny rím is a Chopin-előadások egyikében: a Berceuse halkan és kristályosan csengő magas hangjait hallva visszagondolhattunk az első rész Mozart-változatainak hasonló hatású bevezetőjére. (Január 14. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

RAYMOND LEPPARD pályája úgy telt el, hogy a magyar közönség személyesen alig találkozhatott a nemzetközi hírű karmesterrel. Ismertük persze az angol dirigens felvételeit; tudtuk, hogy neve hosszú időn át szinte egyet jelentett az Angol Kamarazenekarral; számon tartottuk őt mint csembalóművészt és mint elméleti felkészültségű muzsikust - ez utóbbi érdeklődése vezethette szakmai berkekben gyakran emlegetett Monteverdi-közreadásaihoz (Poppea megkoronázása; Odüsszeusz hazatérése) s a régi zene előadói gyakorlatán belül egyfajta középutas felfogás képviseletéhez. Most, hogy a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR vendégkarmestereként a Zeneakadémia pódiumára lépett, megpróbáltam eltalálni életkorát. A ruganyos járás, az élénk tekintet és nem utolsó sorban a bőséges energiatartalékról árulkodó, lendületes taktírozás fitt hatvanast sugallt. Otthon azután a lexikon (mindjárt kettő is, mert először nem hittem a szememnek) elárulta: Raymond Leppard idén lesz 75 éves. Vezénylése számomra rejtély. Az imént meggondolatlanul írtam taktírozást - arról ugyanis, amit a szó szakszerű értelmében ez jelent, esetében nem beszélhetünk. Karjaival élénk és ösztönző mozdulatokat tesz, de ezek összességét nem nevezném szabályos vezénylésnek, inkább általános információknak tempóról és karakterről, hangsúlyokról és dinamikáról. Az eredmény mégis figyelemreméltó, s egyértelműen igazolja, hogy vendégünket nem a menedzserek fondorlata, hanem a saját tehetsége-tudása tette híressé. Vezetésével ROLLA JÁNOS és muzsikustársai, akik az utóbbi hónapokban olykor kissé fáradtan-szürkén, néha kifejezetten pongyolán játszottak, szinte újjászületve, feszesen és virtuózan muzsikáltak.
A műsor különlegesen pikáns, mondhatni, bizarr zenei szendvicset kínált: két fényt árasztó, C-dúr Mozart-szimfónia - a K. 338 és K. 551 (Jupiter) - között Dmitrij Sosztakovics súlyos és sötét 1. csellóversenye szólalt meg. A koncertre készülődve elképzelni furcsa volt a végeredményt, jelenlévőként hallani annál kellemesebb: bármily meglepő, az összeállítás működött. A Mozart-szimfóniákat a gyors saroktételekben tartalmas hangzás (s kiváltképp a Jupiter esetében) lendület és temperamentum jellemezte; a pezsgéshez csiszoltság és többnyire tiszta intonáció járult. Érzékenyen formálta meg Leppard a lassú tételeket is: a K. 338-as mű puha hangzású Andante di moltója úgy hatott, mint egy lábujjhegyen eljárt, finom balett, a nagy C-dúr szimfónia Andante cantabiléja pedig tagolásának választékosságával és bensőséges hangvételével fogott meg. Öröm volt hallani, hogy a Jupiter-szimfónia nyitótételében a derű nem takarta el a mélységet, és hogy a fináléban a sistergő iram nem terelte el a figyelmet a komplex forma magasrendű szellemi bravúrjáról.
A hajdan Msztyiszlav Rosztropovics számára komponált Sosztakovics-csellóversenyben megismert torinói születésű, 37 esztendős ENRICO DINDO a milánói Scala zenekarának szólócsellistája. Játékát kidolgozott technika, teherbírás, vehemencia és - talán ezzel kellett volna kezdenem - telivér hangzásigény jellemezte. Előadásában hiteles kép bontakozott ki az orosz szerző kompozíciójáról: a nyitó Allegrettóban nemcsak a ritmika rugalmassága és a (látszólag) derűs indulózene kelthette fel a hallgató figyelmét, hanem a zenéből sugárzó dac, a staccatók fenyegetése is. Borús-fájdalmas panaszdallamot intonált és nagy szenvedélyek energiáját sűrítette össze Enrico Dindo a lassú tételben, s ugyanennek a lamento-hangnak magányos recitativo-változatát szólaltatta meg az 1. csellóversenyben önálló tételt alkotó Cadenzához érve. Végül a Fináléban a (tematikusan is visszatérő) nyitótétel szorongató hangulatát fokozta megátalkodott-zord szembeszegüléssé. Játéka méltán aratott lelkes sikert: a mű portréjából nemcsak a reprezentatív virtuozitás vonásaira figyelt, de megmutatta a tragikus mélységeket is. Mi más lehet ilyenkor alkalmas arra, hogy lecsendesítse a lélek felkorbácsolt hullámait? Egy Bach-ráadás. (Január 21. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

A budapesti közönségnek az elmúlt évtizedek során megszűnt a kapcsolata a vonósnégyesjáték nemzetközi kultúrájával. Mindez nem jelenti azt, hogy az utóbbi esztendőkben nem jártak itt jelentős együttesek: kóstoló gyanánt egy-egy kávéskanálnyit időnként megízlelhettünk a kvartettezés nagyjainak művészetéből. Az utóbbi húsz évben megfordult Budapesten többek közt a LaSalle, a Guarneri, a Juilliard Vonósnégyes, nemrég hallhattuk az immár Takács-Nagy Gábor nélkül dolgozó, ám változatlanul az ő nevét viselő Takács Kvartettet, a fiatalabb hírességek közül pedig, nem is egyszer, a Hagen testvérek együttesét.
A folytonosság, a közönségnek a vonósnégyesjátékkal korábban fennálló élénk kapcsolata azonban megszakadt. Ezt látszatra talán cáfolta az örvendetesen népes hallgatóság, amely az ALBAN BERG KVARTETT tagjait a Zeneakadémia nagytermében üdvözölte, ám mindjárt hideg zuhanyként meg is erősítette a kapcsolatvesztés tényét az 575-ös Köchel-jegyzékszámú Mozart-vonósnégyes nyitótétele után felhangzó taps. Nem hittem a fülemnek, s őszintén szólva azon sem csodálkoztam volna, ha a négy muzsikus föláll, veszi a kottáját-hangszerét, és visszamegy a szállodába. Hiszen kérdés, érdemes-e vonósnégyest játszani olyanoknak, akik nem tudnak négyig számolni.
Pedig a műsor, amelyet GÜNTER PICHLER, GERHARD SCHULZ, THOMAS KAKUSKA és VALENTIN ERBEN megszólaltatott, különleges érzékenységet kívánt, mondhatni: ínyencek számára válogatott csemegéket tartalmazott. Mozart D-dúr "porosz" kvartettjét két olyan 20. századi mű követte, amely feltűnően rímelt egymásra. Rejtjelesség és vallomásosság egymást ellenpontozó kettős jelenléte, önéletrajzi ihletés: ez figyelhető meg Dmitrij Sosztakovics 7. vonósnégyesében, amelybe az Esz-D-C-H monogrammal a zeneszerző mintegy önmagát írta bele; s ez alkotja lényegét Leoš Janáček Bizalmas levelek alcímet viselő 2. vonósnégyesének is - egy kései szerelem egyszerre titkolózó és kitárulkozó, de mindig szenvedélyes dokumentumának. Lehetett volna persze a szellemi tétet tovább emelni azzal, ha a Mozart-kvartett helyett is egy olyan mű szólal meg, amely gazdag a titokzatos vagy épp önéletrajzi mozzanatokban: elhangozhatott volna Bartók 1. kvartettje vagy Berg Lírai szvitje, netán egy kései Beethoven-vonósnégyes. De az már talán túl sok lett volna. Meg aztán kellett is az est élére a klasszika világos, áttekinthető tisztasága és belső egyensúlya, hiszen anélkül nem képzelhető el vonósnégyes-koncert. Márpedig ezt legméltóbban Mozart képviselheti.
A tisztaság és egyensúly azonban minden másnál érzékenyebb és sérülékenyebb. Éppen a nyitószámban, Mozart művében kellett gyakran szembesülnünk azokkal a szeplőkkel, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a Berg Kvartett tavaly ünnepelte alapításának 30. évfordulóját. Megmutatkozott ez a cselló disztonálásában, és talán még inkább a két hegedű hangjának enyhe, de gyakori remegésében (az oktávmeneteket ez rendre problematikussá tette). Mindez végig kísérte a Mozart-mű megszólaltatását - de túloznék, ha azt írnám, hogy csorbította az élményt. Ez az a pont, amelyhez érve a kritikus arra kényszerül, hogy fellengzősen "a kvartettjáték dialektikáját" említse. Az a technikai tökéletesség, amely egy öt-hat éve sikeres vonósnégyes sajátja, negyedszázad múltán menthetetlenül megkopik. Ám az a tudás és tapasztalat, amely egy harminc esztendeje működő együttes szürkeállományában, érzéseiben és zsigereiben fölhalmozódott, nem lehet az acélos izmú pályakezdők birtoka. Ha választani kell, a bölcs hallgató a korosodó muzsikusok produkciójára voksol, mert tudja: a vonósnégyesjáték nem sport, hanem kultúra.
Sosztakovics 7. vonósnégyesének előadása nyújtotta az est legszikárabb, legtömörebb tökéletességű élményét. Az Alban Berg Kvartett megalkuvás nélkül nézett szembe a darab által sugallt reménytelenség alapérzésével: ezt erősítette meg a nyitótétel fakó hangzásának és fanyarságának vállalása, a tétovaság zenei gesztusainak hiteles közvetítése. Tovább részletezte és a szürkeségen belül is új árnyalatokkal gazdagította a kietlenség lelki tájképét a Lento magányos panasza, majd a végső nekirugaszkodást jelképező fúga megfogalmazása. Tragikus előadást hallottunk, amelynek hitelét és erejét az előadói eszközök mértéktartó alkalmazása és a kifejezésben minduntalan tetten érhető, finom távolságtartás adta.
Annál nagyobb kontraszttal válaszolt a korábbiakra az est második részét kitöltő Janácek-kompozíció, a 2. vonósnégyes kiemelkedő rangú tolmácsolása. Günter Pichler és muzsikustársai a Bizalmas levelek négy tételében éppen az újra és újra fellángoló szenvedély bozóttüzének hevességét, a szabálytalanságukban és szertelenségükben megragadó zenei gesztusok közvetlenségét hangsú- lyozták. Ha valamikor, hát most: e gyakran recitativikussá oldódó, végletekig differenciált ritmikájú és élesen tagolt formájú kamarazene virtuóz előadásakor fényesen bebizonyosodott, milyen nélkülözhetetlen a muzsikusok több évtizedes összeszokottsága; a tökéletes összhang, mellyel minden lassulást és gyorsulást, minden nekiiramodást és megtorpanást együttlélegezve, egy emberként valósít meg a négy játékos. Ugyanezzel az érzékenységgel közvetítette az Alban Berg Kvartett a janáčeki népies-szecessziós keverékhangot; az átmeneti stílust, amely magában hordozza a 19. század örökségét, de merészségével és újító szellemével már a 20.-at képviseli. Végül a ráadásról. Sokan vélekedtek úgy: ezen az estén a legszebb színeket Debussy Vonósnégyesének búcsúajándékként átnyújtott, finom kidolgozású lassú tételében keverte ki palettáján a Berg Vonósnégyes. (Január 25. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. )

KELEMEN BARNABÁS művészi portréján a fiatal hegedűs pályájának ismerői alighanem fontos vonásként tartják számon a vállalkozó kedvet, amely az előadót egyformán teszi érdekeltté új kompozíciók bemutatásában és elfeledett vagy kevés figyelemre méltatott régiek leporolásában. Előbbieket példázhatja esetében Ligeti György és Alfred Schnittke Hegedűversenyének magyarországi bemutatása, utóbbiakat Liszt hegedűműveinek megszólaltatása Bogányi Gergely társaságában (koncerten, hanglemezen egyaránt). A gyakran hangversenyező ifjú muzsikus legutóbbi fellépése: NAGY PÉTER társaságában adott szonátaestje is kínált a ritkaságok iránt érdeklődő közönségrétegnek valami rendkívülit - Wilhelm Furtwängler d-moll szonátáját.
A zeneszerzőként is tevékeny karmester műve - a terjedelemmel alkotójának szellemi (és testi) kiterjedését is önkéntelenül emlékezetbe idézve - a hangverseny teljes második részét kitöltötte, így jogosnak és indokoltnak találhatjuk, ha a két előadó a szünet előtt egy-egy gyakran hallható Bach- illetve Beethoven-művel törekedett megteremteni a ritkaság és a megszokott közötti arany egyensúlyt. Ami az aranyat illeti, az Bach E-dúr szonátájában (BWV 1016) bizonyosan jelen volt: hangzó formában - Kelemen Barnabás hegedűtónusa a maga olvadékony matériájával és napsugár-színével, éneklésre alkalmas, könnyed hajlékonyságával a nemesfémet juttatta a hallgató eszébe. A fiatal hegedűs e műben tökéletesen eltalálta a játékmódnak egyfajta beszédes elengedettségét, amely mindenre időt hagy anélkül, hogy feláldozná a kötött ritmika tartását, a feszesség élményét. Érzésem szerint épp ez az oldottság tette volna lehetővé, hogy a növényien burjánzó díszítésekkel ékes, nyitó Adagio egy kicsit ráérősebb tempóban szólaljon meg. Másik észrevételem: Nagy Péter, aki egyébként később az egész hangverseny folyamán teljes jogú, ösztönző partnerként működött együtt Kelemen Barnabással, a Bach-műben mintha kissé elnagyolta volna a zongoraszólam technikai kivitelezését.
Beethoven Kreutzer-szonátájával (op. 47) a művészpáros visszatért egy néhány évvel korábbi - szintén a Zeneakadémia nagytermében elhangzott - közös produkcióhoz. Emlékeim szerint akkor is főképp a kamaszos zabolátlanság, a tűz jellemezte előadásukat. Ez persze minden valamirevaló Kreutzer-szonáta tolmácsolásra érvényes, Kelemen és Nagy viszont, úgy éreztem, még a mű előadói hagyományához képest is figyelemreméltó szenvedéllyel vetette magát a két Presto - a nyitó- és zárótétel - hangsúlyainak, sforzatóinak, hirtelen kontrasztjainak sűrűjébe. A kiélezett ellentéteknek ebben a nyugtalanul vibráló, érintésre robbanó rendszeréből a béke szigetére invitált a variációs Andante bensőséges, filozofikus hangja - az a választékos tagolás és éneklő hang, amellyel a két művész a tétel dallamait megfogalmazta; az a fokozatosság és elegancia, amellyel a tétel tágas nagyformáját Kelemen Barnabás és Nagy Péter felépítette.
Nem volt könnyű (és számomra nem is volt kellemes) végighallgatni Wilhelm Furtwängler d-moll hegedű-zongoraszonátáját - de tanulságos volt. Ha valaki azt firtatja, jó zene-e, amit megismertünk, azt kell válaszolnom: a kérdés inadekvát. Nyilvánvaló, hogy a szerző a kompozíciós tudás egy bizonyos szintjénél feltétlenül magasabb vidékeken jár. Ez a szonáta különlegesen érdekes esettanulmány, mely két vonzalom metszéspontját jelöli ki. A hang, melyen Wilhelm Furtwängler hegedűje és zongorája megszólal, rövid fülelés után azonosítható, és az azonosítást a későbbi tapasztalatok sem cáfolják: Brahms az, aki árnyékát veti a dallamokra és harmóniavilágra; az ő zenéjének szókészletéből alakulnak itt a mondatok. Ezek végletes összetettsége és folytonos tovább-bővülés iránti hajlama, no meg a világot átfogni szándékozó forma a hozzá illő szenvedéllyel - ez viszont már semmiképp sem brahmsi. Ha a nyelv Johannestől vétetett, az arányrendszer Richardé. A brahmsi és wagneri művészet egyesítésével kísérletezett lombikjában dr. Furtwängler (tegyük hozzá: 1935-ben, egy évvel Bartók Zenéje előtt!), s bár az öt és fél kilós bébi halva született, a fehér köpenyes kutató orvosok mégis érdeklődve szemlélik különös alakú koponyáját, rendhagyó formájú végtagjait. Kelemen Barnabás és Nagy Péter nyilvánvalóan e rendkívül nehéz és terjedelmes mű megszólaltatására áldozta a legtöbb energiát, s az eredmény nem is maradt el: a kompozíció, bízvást állíthatjuk, hitelesen szólalt meg gondos és odaadó, érzelem- és indulatgazdag előadásukban. (Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Concerts Kft.)

A RÁDIÓZENEKAR az őszi Oratórium- és a téli Hungária-bérlet után a tél végét és a tavaszt két örökifjú szerző: Mozart és Mendelssohn társaságában tölti. Mire e mondatok megjelennek, már lezajlott a hatrészesre tervezett legújabb sorozat első három estje, műsorán Mozart-zongoraversenyekkel, a Ch'io mi scordi di te hangversenyáriával, Mendelssohn Skót (3.) és Olasz (4.) szimfóniájával, valamint Éliás-oratóriumával - de előttünk áll még újabb három koncert, amelyeken hallható lesz többek közt a viszonylag ritkán megszólaló 5., Reformáció-szimfónia és a teljes alakjában szintén unikumnak számító Szentivánéji álom-kísérőzene.
Az első hangverseny műsorán FRANKL PÉTER és VÁSÁRY TAMÁS közös fellépése számított közönségvonzó tényezőnek. A mai hatvanasok és a náluk is idősebbek jól emlékezhetnek arra, hogy a két zongoraművész fél évszázada egyszerre indult a pályán, az akkori idők fiatal csodapianistáit képviselve. A magam korosztálya, a negyveneseké azonban néhány éve először látta együtt a két muzsikust a billentyűk előtt, amikor Vásáry és Frankl négykezes koncertet adott a Zeneakadémián. A négy kéz most egymástól valamivel távolabb: két klaviatúrán múlatta az időt a hangverseny első felében, melyben két eltérő súlyú és karakterű kétzongorás Mozart-versenymű hangzott fel: a könnyed F-dúr (K. 242) és a nagyszabású-reprezentatív Esz-dúr (K. 365) kompozíció.
Vásáry Tamás zongorája mellől vezényelte a két versenymű zenekari kíséretét. Az eredmény olyan volt, mint a karmester-zongorista hasonló produkciói alkalmával az utóbbi időben mindig: esetleges. A zenekar magára hagyottan, tényleges irányítás és inspiráció nélkül, többé-kevésbé lejátszotta azt, ami a kottában áll: a tuttiknak hol volt karaktere, hol nem, a hangzás hol szürke volt, hol nem, a hegedűk hol egyszerre léptek be, hol nem. A két billentyűs szólista szereplése és főként együttműködése azonban jobban sikerült, mint arra Vásárynak a legutóbbi hónapokban lezajlott zongoraművészi fellépései alapján számítani lehetett: a Rádiózenekar karnagya ezúttal a tőle (sajnos) immár megszokottnál kevesebb pontatlansággal zongorázott, Frankl Péter pedig a rá oly jellemző lendülettel és könnyed eleganciával merült a Mozart-zene hullámaiba. Kettejük között kialakult az a jellegzetes kérdezz-felelek játék, az a hol energikus, hol humoros, hol pedig érzelmes zenei párbeszéd, amely e kétzongorás versenyművek legfőbb örömforrása hallgató és előadó számára egyaránt.
A műsor második részét az Olasz szimfónia töltötte ki. Vásáry Tamás vezénylése és e vezénylés hangzó végeredménye a többre-jobbra hivatott Rádiózenekar előadásában kísértetiesen idézte az egykori Állami Hangversenyzenekar Kobayashi-korszakának végnapjait. Ott is a produkciók látszatkeltő felpörgetése zajlott a karmester részéről: nagy (többnyire eltúlzott) tempók és tudatosan kiélezett kontrasztok, nem a zene lényegéből fakadó, hanem hatásvadász szándékkal felerősített hangsúlyok. Nyilvánvaló, mire számít e stratégia: a hallgató a nagy viharzásban talán nem veszi észre, hogy az előadás különféle problematikus részletei nincsenek kitisztítva, rendbe rakva. Észreveszi viszont a lassú tételhez érve - s ilyenből az Olasz szimfóniában szokatlan módon kettő is van: mindkét belső tétel mérsékelt tempójú. Azt pedig még az abszolút laikus is meghallja, hogy abban a tempóban, amelyet Vásáry diktált, a művet befejező Saltarellót a zenekar egyszerűen nem tudta lejátszani. Ha egy karmester ilyen előadás után ráadást ad, az egyrészt az önkritika hiányáról tanúskodik, másrészt öngól: a figyelmes közönség ugyanis észreveszi, hogy az újra felhangzó tételekben változatlanul megismétlődik minden egyes gikszer, elnagyoltság. (Január 30. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Jó, ha az embernek van egy bátyja - vagy nővére. De nem mindig jó. Az öcsök és húgok túl sokszor hallanak efféle mondatokat: "bezzeg a bátyádnak nem okoztak nehézséget a kétismeretlenes egyenletek! Bezzeg a nővéred üzenő füzete nem telt meg olyan gyorsan, mint a tiéd!" Michael Haydn esetében az életmű fogadtatástörténete a jelek szerint közel két évszázadon át másból sem állt, mint egyetlen bezzeg a bátyád! szövegű elutasításból. A zenetörténészek az utóbbi esztendőkben mind többször hangsúlyozzák, hogy a lekicsinylő értékelés kétszeresen igazságtalan: a művek ismerete nélkül ítélkezik, megfeledkezve arról is, hogy Mozarttól Schubertig a legnagyobb kortársak és utódok értékelték nagyra Michael Haydnt - önmagáért, és nem azért, mert volt egy Joseph nevű bátyja.
E sorok írója vakon hisz a tudománynak, ám jobban örül, ha hangzó alakjukban is megismerkedhet a vitatott opuszokkal, s így maga döntheti el, miként vélekedjék felőlük. Ebben segíti évek óta Michael Haydn műveinek egyik leglelkesebb propagátora, az ERDŐDY KAMARAZENEKAR, amely kutató buzgalmú hangversenymestere, a múlt kallódó értékei iránt elkötelezett SZEFCSIK ZSOLT vezetésével immár számos koncertet és hanglemezfelvételt szentelt az ifjabb Haydn- fivér munkásságának. Most is egy ilyen műsort volt módom meghallgatni. A teljes estét Michael két műve töltötte ki, s a két alkotás - műfajával, súlyával, hangvételével - frappánsan egészítette ki egymást. (Mindkét kompozíció kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi.)
A német szövegű Pásztorkantáta (1787 - MH. 455) a maga daljátékra emlékeztető népies egyszerűségével első közelítésre világi zenének mutatkozik, de a figyelmes hallgató az elveszett, majd megkerült bárány történetében könnyen felismeri az allegóriát, s a Pán istent magasztaló zárókórus sem hagy kétséget afelől, hogy a szerző a pogány árkádiai történetet jó keresztényhez illő jámborsággal értelmezte. A vonzó naivitás után tökéletesen más világba kalauzol, a kifejezésnek másféle intenzitásával, másféle műfaj keretei között, másféle súllyal szólal meg a Szent Ferenc-mise (1803 - MH. 826). Michael Haydn utolsó befejezett egyházzenei alkotása virtuóz-reprezentatív mestermű, amely ha nem is feszíti szét, maradéktalanul kitölti a liturgikus műfaj kereteit, újra és újra ámulatba ejtve szuggesztivitásával és a klasszikus konvenciókhoz képest olykor feltűnően személyes hangvételével.
Az est vendégkarmestere, HÉJA DOMONKOS mindkét mű hangvételét-formátumát megértette és híven közvetítette együttese élén. Vezénylése választékos volt és dinamikus, keze alatt a zenekar gondozottan és gördülékenyen játszott, a BUDAPESTI MONTEVERDI KÓRUS (karigazgató: KOLLÁR ÉVA) pedig kellemesen könnyed-levegős hangzással, tisztán és karakteresen énekelt. A két darab (részben azonos) szólistái közül MUKK JÓZSEF, VEREBICS IBOLYA és TIMOTHY BENTCH a megalapozott és kiegyensúlyozott középszert képviselte, ennél a színvonalnál hangminőség és tartás terén is valamivel többet kaptunk JEKL LÁSZLÓ teljesítményét hallgatva. Kultúrájával és tapasztalatával vitathatatlanul fejjel emelkedett az énekesgárda többi tagja fölé ZÁDORI MÁRIA: szopránja hallhatóan magán viseli a múló idő jegyeit, ám azt is megmutatja, hogyan ellensúlyozhatja a vokális nyersanyag kopását az iskolázottság, az ízlés és az előadói fegyelem. (Január 31. - Zeneakadémia. Rendező: Erdődy Kamarazenekar Alapítvány)

Kevés szereplője akad a magyar hangversenyéletnek, amely olyan rokonszenvesen és meggyőzően illusztrálja a folytonosság fogalmát, mint az ERKEL FERENC KAMARAZENEKAR. Ez az együttes csekély túlzással-egyszerűsítéssel a Liszt Ferenc Kamarazenekar gyermeke. A művészeti vezető a Rolla-együttesben nagy tapasztalatot szerzett ÁLDOR LÍVIA, az együttes hangversenyét a Clemens Concerts Kft., az egykori Liszt Ferenc Kamarazenekar-i csellista, Kelemen Pál irodája szervezte, s a műsor harmadik számaként megszólaltatott Tartini-concerto előadásakor PERTIS ZSUZSA játszotta a csembaló continuoszólamát.
De nemcsak - sőt főként nem - személyes vonatkozásokról van itt szó. Az együttes ugyanis valóban, művészi értelemben is méltó utóda a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak. A koncertmester, LESTÁK BEDŐ ESZTER olyan lendülettel és ambícióval vezeti muzsikustársait, a produkciókból olyan energia árad, a technikai kivitelezés olyan munkakedvről és igényességről tanúskodik, amely mind-mind az "öregek" fényes és immár hosszú pályájának kezdetét, a hőskort idézi. Persze más az ideál, amelyet a követők magukénak mondhatnak: az időközben lepergett évtizedek során változott a tempó, a hangzás, a tagolás divatja. Az Erkel Ferenc Kamarazenekar megszólalásmódja a maga tömörségével és átható tónusával, a hangsúlyozás célratörő erejével és a frazeálás végsőkig kidolgozott precizitásával már a 20. század végét idézi, vagy talán a 21.-et jósolja.
Lehet-e ebben a szellemben hitelesen játszani Mozartot? A "kis" és "nagy" g-moll szimfónia előadása (K. 183, 550) meggyőzően válaszolta: igen. A két tolmácsolás nemcsak technikai tökéletességével és imponálóan részletgazdag kidolgozásával szerzett örömöt a hallgatónak, de azzal az érzékenységgel is, amely hasonlóságokra és különbségekre egyaránt felhívja a figyelmet. Lesták Bedő Eszter és muzsikustársai mindkét műben felmutatták a tragikum iránti vonzódást, de azt is világosan jelezték, hogy ez a fiatalkori kompozícióban még mindenestől a Sturm und Drang indulatok jegyében fogalmazódik meg, míg a kései kompozíció már fájdalmas belenyugvással tekint arra, ami megváltoztathatatlan.
Nevezhetjük a hangversenyt PERÉNYI MIKLÓS zenekari gordonkaestjének is, hiszen a két Mozart-szimfónia által keretezve a művész előadásában két csellóverseny: Haydn D-dúr és Tartini A-dúr kompozíciója hangzott fel (a műsorfüzet tájékoztatása szerint mindkettő a szólista cadenzájával). E hasábokon már sokszor megírtam: Perényit hallgatni a legszebb zenei tapasztalatok egyike, róla kritikát fogalmazni maga a frusztráció, mert a beszámoló szerzője primeren szembesül az élmény megfoghatatlanságával, azzal, hogy a titok valóban titok: rendre kicsúszik a keze közül annak, aki megragadni próbálja. Ezért csupán recenzió-pótlékként jegyzem fel, hogy Perényi teljes technikai vértezetében csellózott: az ötvenöt éves művész játékán még olyan apró szeplőket sem fedezhettünk fel, mint amilyenekre az elmúlt ősz egyik-másik koncertjén akadt példa. Zenei magatartását most is a teljes azonosulás határozta meg, s feltűnő következetességgel érvényesült benne a dallam iránti elkötelezettség, amely még az eredendően ritmikai természetű mozzanatokhoz érve is megtalálja az éneklő melódia csíráját. Ha pedig mindezt a lelkiállapotok nyelvére fordítjuk, elmondható, Perényi játékából ezen az estén fokozott erővel sugárzott két alapérzés: a szépség fájdalma és feloldhatatlan magánya. Ez tette játékát megrendítővé, s ez vezetett a lelkes és megrendült, hosszan tartó ünnepléshez, melyet a művész egy Tartini- és egy Bach-ráadással köszönt meg. (Február 9. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Concerts Kft.)


Raymond Leppard


Enrico Dindo
Kassa Mária felvétele


Az Alban Berg vonósnégyes
Szkárossy Zsuzsa felvétele


Kelemen Barnabás


Nagy Péter


Vásáry Tamás és Frankl Péter
Felvégi Andrea felvételei