Bartók
Béla: A csodálatos mandarin, Concerto
Junge Deutsche Philharmonie,
Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar
vezényel Eötvös Péter
Budapest Music Center Records 2001
|
Amikor nincs mód ütemről ütemre végigelemezve méltatni egy hangversenyt vagy
hangfelvételt, néha lehetetlen pontosan és tárgyszerűen megfogalmazni, mitől
érezzük úgy, hogy egy zenekari mű különlegesen ihletett pillanatban szólalt
meg. Szóló- vagy kamaraesteknél talán könnyebb ez a feladat, hiszen kevesebb
összetevője van a zenei történéseknek, az esetlegességek száma kevesebb és kiszámíthatóbb,
a zenészi összjáték egyes elemei könnyebben megragadhatóak. De hányféle részesemény
összejátszása jóvoltából lesz egy zenekar megszólalása olyan elementáris hatású,
hogy a hallgató torka összeszorul? Mi a titka annak, hogy ez a hatás nemcsak
hosszabb-rövidebb időn keresztül, hanem a mű egész időtartama alatt megmarad?
Hogyan követheti a pódiumon ülő nagy létszámú együttes oly hajlékonyan és magától
értetődően a karmester akaratát, mintha egy tökéletes mechanikájú hangszert
hallanánk egy nagy virtuóz keze alatt? Mitől érezzük azt, hogy a karmester olyan
meggyőző erővel beszél nekünk a műről, hogy hatása alól akkor sem tudjuk kivonni
magunkat, ha esetleg korábban ugyanerről a zenéről mást gondoltunk vagy másfajta
előadást tartottunk tökéletesnek? Mitől válik egy karmesteri műértelmezés újraalkotó
jelentőségűvé? Az elemző - különösen, ha nem volt ott a hangversenyen, s egy
tökéletesnek aligha nevezhető, festményreprodukcióra emlékeztető hangfelvétel
alapján kénytelen megfogalmazni véleményét - legfeljebb arra képes, hogy körülírja
azt, ami a mikrofonok jóvoltából megmaradt az előadásból.
Ilyen kérdéseket felvető, nagy jelentőségű produkciók szerepelnek a Budapest
Music Center gondozásában múlt év októberében megjelent Bartók-lemezen, melyen
Eötvös Péter a Concertót és A csodálatos mandarin pantomim teljes változatát
vezényli a Gustav Mahler Jugendorchester és a Junge Deutsche Philharmonie
élén. A két felvétel eredetileg dokumentációs céllal készült a '90-es évek
elején (az előbbi 1992-ben, az utóbbi 1994-ben), s külön-külön, más művekkel
társítva korábban már mindkettő hozzáférhető volt - igaz, javarészt csak a két
zenekar promóciós anyagai között.
Jelképesnek érzem, hogy Eötvös Péter ezeket a felvételeket nem a nemzetközi
hangversenyélet nagy hagyományú, vezető zenekaraival készítette, hanem olyan
ifjúsági együttesekkel, melyeknek megvan még a nyitottsága és képlékenysége
arra, hogy a karmesteri instrukciókat médiumként közvetítse. Az Európa Tanács
felügyelete alatt álló Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar összetétele évente átalakul,
mivel csak 26 év alatti fiatalok vehetnek részt a munkájában (őket nemzetközi
próbajátékok során választják ki), a Frankfurtban működő Junge Deutsche Philharmonie
tagsága pedig évente háromszor találkozik az intenzív próbaidőszakokat követő
hangversenyek idejére. Mindkét zenekarban különlegesen tehetséges és jól képzett
fiatal muzsikusok játszanak (nem egy közülük később szólistaként, vagy a vezető
európai zenekarok tagjaként folytatja pályáját), de aligha beszélhetünk esetükben
kialakult játéktradícióról, még kevésbé hideg profizmusba ágyazott rutinról,
már csak azért sem, mert az együttesek összetétele és a velük együtt dolgozó
karmesterek személye évről évre (olykor turnénként) változik. Ez utóbbi azonban
itt inkább előny, mint hátrány: mindkét koncertelőadásból olyan frissesség és
technikai készenlét árad, melynek egyik eleme valószínűleg éppen a megismételhetetlenség
miatti összpontosítás. S persze nem lehetett mellékes az a tény sem, hogy hangszerjátékbeli
korlátok egyik zenekarban sem akadályozták a karmesterrel való együttműködést.
A magyar közönség sokszor láthatta már Eötvös Pétert Bartókot dirigálni. Ezek
a felvételek többet mondanak az általam hallott korábbi előadásoknál: egyrészt
összegzik annak az intenzív munkának a tapasztalatait, melyet Eötvös a '80-as
évek második felétől a Szombathelyi Bartók Fesztiválon közreműködő Szombathelyi
Szimfonikusokkal és később más magyar zenekarokkal együttműködve szerzett Bartók
zenekari műveiről, másrészt a karmesteri technika legmagasabb szintjén jelenik
meg bennük az a mindenre kiterjedő analitikus partitúraolvasás, mely e művek
legmélyebb hatásmechanizmusait képes kibontakoztatni. Eötvös tökéletes ütéstechnika
birtokában, a nagy karmesterekre jellemző személyes kisugárzással, mégis mindvégig
zeneszerzőként olvassa Bartók hangjait, s ebben az elemző megközelítésben a
nagyformák átfogó ívén belül minden hang, minden frázis jelentőssé válik. Különleges
szerephez jut a zenei idő rendkívül kifinomult kezelése: a nagyon feszes tempótartás
alapmagatartásán belül minden olyan esetben tág teret kap a rubato-játék hajlékonysága,
ahol ezt a szerzői előírások jelzik, és gyakran azokban a pillanatokban is,
amelyekben Bartók zenéjének melodikus idiómái ezt megkívánják. Eötvös a pillanatnyi
gyorsítások, lassítások, artikulációs indíttatású leheletnyi tempómódosítások
során szinte kápráztató biztonsággal tartja kézben a zenekart, ennek eredményeként
másodlagos, hogy a keze alatt játszó muzsikusok nem magyarok, s népzenénk előadói
gyakorlatának rubato-technikájáról aligha tudnak többet annál, mint amit Bartók
műveiből - talán éppen tőle - megtanultak. Tanulságos meghallgatni a Mandarin
Csalogató-szakaszait, ahol a klarinétszólók dallamvonalai nem a túltagolás,
hanem a nagyon is összefogott dallamíveken belül finoman megjelenő rubatók által
lesznek különlegesen kifejezők, vagy a Concerto 2. tételének (Giuoco delle coppie)
fúvós szólóit, melyeknek játékossága a hangonként kidolgozott szerzői utasításokat
pontosan követő artikulációból bontakoznak ki. A zenekari művek elemzői általában
egyetértenek abban, hogy Bartók különös gondossággal jegyezte le partitúráit,
előadási utasításai és tempójelzései fontos információk a karmester számára.
Eötvös interpretációjának sarkpontjai a szerzői metronómszámok, s ezzel olykor
meglepő felismerésekre készteti a hallgatót. (A felvétel tanúsága szerint a
Concerto 1. és 3. tétele például - pontosan követve a metronómjelzéseket - élénkebb,
mint ahogyan azt a velük kapcsolatban kialakult gyakorlat szerint megszoktunk).
Érdemes észrevennünk azt is, hogy sokszor milyen nagy jelentősége van annak,
ahogyan Eötvös a különböző tempójú szakaszok közötti átmeneteket dirigálja.
Briliáns ütéstechnikát és nem mindennapi szellemi szuggesztivitást jelez, hogy
gyorsításait, lassításait akkor is egy emberként követi a zenekar, ha ezeket
az átmeneteket rövid időn belül gyakran kell megvalósítani. Ezáltal A csodálatos
mandarin egymást követő jeleneteinek feszültsége színpad nélkül is különleges
kifejezőerővel telik meg, pedig Eötvös sohasem a karaktereket hangsúlyozza,
hanem a zenei folyamatokat emeli ki. Feszültségeket, oldásokat, súlypontokat,
formaíveket vezényel - s olyan intenzív belső energiákat mozgósít, melyek a
zenei történések minden mozzanatát jelentőssé teszik. S mindehhez járul a két
előadás különleges dinamikai kidolgozottsága, mely nemcsak a halk és hangos
hangerőszintek és a közöttük lévő átmenetek viszonyában valósul meg, hanem a
megszólaló hangzás belső felépítésében is jelen van. Kár, hogy a zenekari hangzás
arányait a hangfelvételek csak sejtetni tudják, hiszen nem stúdió-, hanem hangversenytermi
körülmények között felvett előadásokról van szó.
A csodálatos mandarin és a Concerto különböző műfajú alkotások, melyek a zeneszerző
pályájának egymástól meglehetősen távol eső pontjain készültek. Előbbi a negyvenes
éveiben járó Bartók zenei és emberi útkeresésének egyik jelentős mérföldköve,
s dramaturgiája, hangzása Lengyel Menyhért történetének zaklatott színpadi történéseit
ábrázolja, utóbbi az életmű egyik utolsó nagy műve, mely öt klasszikus tisztaságú
tételben foglalja össze mindazt, amit 1943-ban a zene nyelvén el lehetett mondani
az európai és a magyar kultúráról. Eötvös Péter karmesteri és előadói alkatától
távol áll a szubjektív értelmezés. Bartók műveiről alkotott elképzelése nem
a hangulat, vagy a költői program melodikus összetevőinek hangsúlyozásából,
hanem nagyrészt technikai paraméterekből, azaz legatókból, staccatókból, tenutókból,
érzékeny artikulációból, nagyon pontosan kialakított hangzásarányokból, eleven
ritmusokból, élesen kirajzolt dallamvonalakból áll össze. Így a zenei szerkezet
feszességének köszönhetően a balett karakterisztikus epizódjai feltartóztathatatlan
lendülettel jutnak el az első drámai csúcspontig, a Mandarin megjelenéséig.
A Concertóban az Elégia zokogó kitörései hasonló hatású ívként vezetnek a 93.
ütem tetőpontjáig, míg a Finale euforikus lendülete a zenei szövet polifóniájának
minden pillanatot átható fegyelmén és kidolgozottságán keresztül érvényesül.
Az objektív karmesteri hozzáállás ellenére a tiszta struktúráknak köszönhetően
olyan intenzíven bontakoznak ki a zenei történések a legfinomabb zenei karakterekben
és a legszélsőségesebb pillanatokban egyaránt, hogy a hallgató egyetlen pillanatra
sem tudja kivonni magát a hatásuk alól.
A csodálatos mandarin teljes változatából több mint tizenöt, a Concertóból eddig
több mint harminc felvételt tartanak számon, s ezek közül nem egy a 20. századi
zenekari és karmesteri művészet maradandó dokumentumai közé tartozik. Boulez,
Fricsay, Ormándy, Reiner és Solti Concertója, Boulez és Doráti Mandarinja a
Bartók-interpretáció fokozatosan kialakuló hagyományainak egy-egy mérföldköve,
s minden felvétel egyúttal korunk fokozatosan változó zenekari kultúrájának
fontos emléke is. Az utóbbi néhány évtizedben Bartók zenekari életműve (egy-két
darab kivételével) része lett a napi hangversenyrutinnak. Ez örvendetes, de
azt is jelenti, hogy legalább annyi rossz, mint jó beidegződés rakódott a művekre,
s kevesen kísérlik meg felfrissítésüket a partitúrák értő újraolvasásával. Ez
a két koncertelőadás - Boulez Bartók-lemezfelvételeinek szellemi rokonaiként
vagy egyenes folytatásaként - az utolsó olyan réteget is lebontja, amely Bartók
zenéjét a későromantikus hagyományok utolsó hangjai közé engedte sorolni. Eötvös
Péter Bartók-olvasata a nagy formaívek, tisztán felhangzó ritmusképletek, a
kristálytömörségű hangzás fegyelmezettségéből engedi szabadjára a részletekben
rejlő hatalmas feszültségeket. A bennünket most körülvevő világ semmivel sem
kevésbé vészjósló és zaklatott, mint abban az időszakban volt, amikor ezek a
művek készültek. Az ezredforduló Bartókjának művészete - úgy tűnik - újra olyan
zsigereinkig ható, felkavaró zene, mint amilyennek megszületésekor kortársai
hallották.
|