Muzsika 2002. március, 45. évfolyam, 3. szám, 28. oldal
Porrectus:
Ismét a hétköznapok
Mini Fesztivál 2002
 

Nem állítom, hogy az idei Mini Fesztiválon csupa remekművet hallhatott a lelkesedéstől csillogó szemű publikum, de azt tiszta lelkiismerettel kijelenthetem: egészében véve a rendezvény jól sikerült az idén. Azt adta, amit efféle fórumoktól várni s elvárni lehet. A műsornak nagyjából a fele bemutatóként vagy legalább magyarországi premierként hangzott fel. A látogatottságra sem lehetett panasz: csak az utolsó - zenekari - estre jöttek el érthetetlenül kevesen.
Az előző esztendő - kizárólag magyar kompozíciókból összeállított - millenniumi visszapillantó programja után most ismét hallhattunk külhoni alkotásokat. Ezek a "kitekintések" még akkor is fontosak, ha az importált művek az esetek többségében nem tartoznak napjaink zenéjének legjelesebb és legmaradandóbb alkotásai közé. Ezúttal norvég és belga kompozíciók kerültek sorra. Sok szót egyik megismert műre sem érdemes vesztegetni. Az 1931-ben született ARNE NORDHEIM Partitája keletkezésének idején, közel négy évtizede talán érdekes lehetett, hiszen brácsahangot és ütőeffektusokat vegyít a csembaló duruzsolásával. Ma bizony sápadt, amorf, vitaminhiányos zenének tűnik. Egyetlen erénye, hogy rövid tételekből áll. Az első pillanatokban jóval erőteljesebbnek, színesebbnek és kontrasztgazdagabbnak éreztem a trieszti születésű, ám északra telepedett ANTONIO BIBALO két bemutatott tételét a 4 darab 7 hangszerre című ciklusból. Ám ahogy teltek a percek, úgy vált ez is egyre érdektelenebbé. Nehéz elképzelni, hogy Bibalo művészetének fő területe az opera (ezt állítja a fesztivál ismertetőfüzete). Mindenesetre a mostani tapasztalatok után nem fogom égen-földön keresni a Bibalo-operák videófelvételeit. A három belga kompozíció valamelyest hatásosabbnak bizonyult. FREDERIK VAN ROSSUM alkotásában (Réquisitoire) harsány rezek és vad ütőeffektusok riadóztatták a sok kortárs muzsikába belefáradt hallgató figyelmét. MICHEL LYSIGHT szólófuvola-művét, a Labirintust Hegedűs Mónika bámulatosan virtuóz előadása avatta igazi élménnyé. Bevallom, általában tartok a szólódaraboktól. Az utóbbi évtizedekben mennyiségileg elképesztő az efféle termés. A recept többnyire egyszerű. Végy néhány, az adott hangszeren újszerűnek nevezhető effektust, körítsd szabadon atonális, karakter nélküli öblögetésekkel, néhány visítással, fűszerezd ritmikusabb szakaszokkal és bánatos, halk, elégikusan tonális motívumokkal. Aki ügyes, egy közepesen hosszú vonatúton az étkezőkocsiban egy sör mellett megír pár ilyen darabot. Csak annyit kell tudni, a választott hangszernek melyik a legmélyebb hangja, s ha fúvós az illető, hol és hogyan állítható elő rajta néhány akkordhangzás. (Ha fuvolát választunk, mobilon is kérhetünk tanácsot Matuz Istvántól). Lysight műve e tekintetben üdítő kivételnek tekinthető: nemesebb anyagból való, felépítésében a szokottnál gondosabb. LUCIEN POSMAN Blake-versekre írt ciklusában is elsősorban egyfajta nemes egyszerűség ragadott meg: a külsőségek kerülése, a koncentrált építkezés, az ötletek finomsága. Hálásak lehetünk Ambrus Ákosnak és Körmendi Klárának A tapasztalás dalai poétikus előadásáért.
A hazai bemutatók sora az első hangversenyen (január 25-én) OLSVAY ENDRE kamaradarabjával kezdődött. Mély, illetve alsó, fojtott - effélét jelent a címet adó Sotto szó. Mai világunkban éppen ennek ellenkezője a jellemző. A harsányság, a pökhendi önbizalom. Ma minden hiper, szuper és extra. Narancssárga vagy bárgyún rózsaszín. Ám éppen ezért kelthet rokonszenvet, ha valaki, dacolva a korszellemmel, tudatosan a "szürkék hegedőse" igyekszik lenni. Azazhogy a konkrét esetben a szürkék altfuvolása, angolkürtöse, basszusklarinétosa és kontrafagottosa.
A szombat délutáni kóruskoncerten (január 26.) összesen öt bemutatót hallhatott a közönség. A Magyar Rádió gyermekkórusa TÓTH PÉTER Rímkeverőjét és Harang című darabját szólaltatta meg Thész Gabriella vezetésével. A fiatal szerző egy időben áradóan romantikus-posztmodern darabokkal (például zenekari művel) vétette magát észre. Kóruszenéje is "posztmodernnek" mondható. Vagyis hagyományos hangzatokból áll, tonális, konszonáns, rendes. Hazudnék azonban, ha azt mondanám: mély benyomást kelt. Az idén ötvenesztendős SUGÁR MIKLÓS Salve reginát és Puer natust írt a Mini Fesztivál felkérésére. Mindkettő ihletett és jól megoldott kompozíció. A hangzás kellemes, eufonikus, szerencsére olcsó fordulatok (szezonvégi dúrakkord-kiárusítás) nélkül. Mintha egy tudatosan kialakított, pentaton magból levezetett hangrendszer határozná meg a darabok (különösképpen a Salve regina) hangzásvilágát. Hivalkodóvá azonban sehol sem válik a lá-szó-mi jelleg. A szerző ügyesen csűri-csavarja a motívumokat, győzi fantáziával. Egy bajuk van a tételeknek: gyermekkar számára roppant nehezek. A Tóth Ágnes vezette kiváló Debreceni Gyermek- és Ifjúsági Kórus persze képes megoldani efféle feladatokat, de nem hinném, hogy az országban sok hasonló együttes akadna. Ugyanez a fő kifogásom VAJDA JÁNOS Scherzo című kórusával kapcsolatban is. Vajda az utóbbi időben bámulatos kórusokat ír. Szellemes, szórakoztató, pompásan hangzó műveket. Ez a Shakespeare-sorokra készült muzsika is minden ízében remek. De hihetetlenül nehéz! II. József halhatatlan szavait kell idéznünk: "túl sok benne a kottafej"... Erre persze Vajda bizonyára azt válaszolja, amit egykor a Szöktetés komponistája: "éppen annyi, amennyi kell". Igaza van - ám magára vessen, ha nem fogja gyakran viszonthallani művét.
Hivatalosan nem tartozott a premierek közé, mégis szólnom kell REMÉNYI ATTILA tavaly Debrecenben bemutatott, Budapesten most először előadott Öt gyermekkaráról. Reményi igen tehetséges alkotó. Általában tetszetős zenét ír. Kicsit posztmodernet, némi minimalista beütéssel. Jól bánik a kórushangzással is. Minden rendben volna - ha volna igazi érzéke a humorhoz. Ám ez, mi tagadás, nem az ő területe. Arra a viccmesélőre emlékeztet (minden családban akad ilyen), aki a legegyszerűbb poénra is rájátszik. Vannak dolgok, amiket csak blazírtan, fapofával, vagy végtelenül egyszerűen szabad elmondani, különben hatásukat vesztik. Egy játékos Milne-versből, amelyben az utolsó sor így hangzik: "évem száma öt lett s nem volt bennem ötlet", az utolsó szó csak akkor hatásos, ha semmilyen módon nem emeljük ki, nem választjuk el a megelőző szavaktól.
A legtöbb premiert a szombat esti hangversenyre tartogatták a fesztivál szervezői. KOCSÁR MIKLÓS Duójával kezdődött a sor. A kétrészes kompozíció a trombita fényes hangzását a hárfával állítja szembe. Az első pillanatban bizarrnak találhatnánk az ötletet - ha nem ismernénk Maros Éva és Geiger György számos felvételét, közismert slágerdarabok efféle, sikeres, élvezetesen pikáns átiratával. SZŐNYI ERZSÉBET Dürrenmatt-versekre írott dalciklusát (Pillantás az ablakon át) a cserekereskedelem jegyében belga előadópáros szólaltatta meg (Katrien Traest és Gilbert de Greeve). Úgy tűnik, Szőnyi Erzsébetnek különös affinitása van a dal műfajához. Kifejező és változatos, de soha nem érzelmes, inkább fegyelmezett, szikár zenét ír, sokszor érdes harmóniákkal. Kétségkívül vonzó ez a hangzásvilág és igen eredeti - talán Bartók Ady-dalaiban fedezhetjük fel távoli (de nagyon távoli!) előképét.
A legfiatalabb szerző, DURKÓ PÉTER nem különösebben szerencsés című műve - 6 versszak 14 hangszerre - tessék ezt tárgyesetben mondatba foglalni! - ezúttal magyarországi premierként hangozhatott fel, miután az ősbemutatóra nemrég Londonban került sor. Már egy múltkori (ha emlékezetem nem csal: épp egy esztendeje fogalmazott) recenzióban is leírtam, csak ismétlem hát magam: talányos alkotó ez a fiatalember. Bármely szempontból próbálnánk elemezni zenéjét, zavarba jönnénk. Nincs megfogható motivikus építkezés, nincs egyértelműen leírható szerkezet, hangrendszer, nincsenek markáns témák, dallamok, harmóniamenetek, drámai kontrasztok. És mégis: a rend érzetét kelti a darab. Nem lehetne benne feltűnően melléhúzni-melléfújni hangot. Érzékelnénk a hibát. És a zenei folyamat roppant gördülékeny. Nincsenek varratok, zökkenők. Haladunk előre, s mikor már fáradnánk, itt a vége, fuss el véle. A komponista érzi az arányokat. Akárhogy forgatjuk a szót: ezt nevezik alkotói tehetségnek...
Durkó Péterével ellentétben DUBROVAY LÁSZLÓ Dudaszó hallatszik című háromtételes opuszát cseppet sem találtam talányosnak. Az egész koncertsorozaton ez aratta a legnagyobb sikert - és könnyű megindokolni, miért. Dubrovay egy idő óta felfedezte magának a népi hangszereket. Dudát, tülköt, köcsögdudát, töröksípot, citerát, furulyát, tekerőt, gardont és társait. Ezekre írt most szórakoztató, felépítésében egyszerű, sok humoros ötlettel fűszerezett muzsikát. Egy interjúban a szerző "földszagúnak" nevezte e hangszerek hangzását. S valóban: a falusi tiszta levegő, a frissen kaszált rét illata, a fűszeres kecskesajt íze juthat eszünkbe róla. Az a világ, amelyet majdnem elfeledett a hamburgerbe, levesporokba, műanyagokba belegárgyult 20. század, ám amelyet újabban kezdünk megint megismerni és értékelni. Sajátos és számomra fölöttébb rokonszenves az is, ahogyan Dubrovay e darabban a magyar tradíciót értelmezi. Az ő értelmezése tudniillik nem kirekesztő. A magyarság fogalmába nála beletartozik a roma muzsika is: az a mód, ahogy a romák a legegyszerűbb eszközöket (például a vízzel hangolt kannákat) hangszerként használják. Bartók életműve éppen efféle magatartásra adott példát, nem a Kelet-Európa vidékén ma újraéledő, velejéig avítt és végtelenül veszélyes, balkáni nemzetieskedésre.
A zárónapon (január 27.) három zenekari darabot játszott el a kiváló angol dirigens, Lionel Friend vezetésével a Rádió Szimfonikus Zenekara. Ahogy a bevezetőben említettem, sajnos meglehetősen kis létszámú publikum előtt. Akik ott voltak, szép élménnyel lehettek gazdagabbak. DURKÓ ZSOLT artisztikus Ornamenti no. 2-je után BOZAY ATTILA közel négy évtizede írt, s a bemutató óta érthetetlen módon soha elő nem vett, ötletgazdag brácsaversenye, a Pezzo concertato hangzott el Máté Győző szólójával. Végül pedig Friend kifejezett kérésére KALMÁR LÁSZLÓ Angliában már bemutatott Három szimfonikus képe következett. Különös, hogy ez a nyolcvanas évek derekán írt mű miért csak most - esztendőkkel a komponista halála után - juthatott el az első hazai előadáshoz. Bámulatos zene. Mottóként bibliai idézetekre hivatkozó tételeit (Vox clamantis in deserto; Nolite timere; Caput anguli) mintha egyetlen tömbböl faragta volna a szerző. Hallatlanul egységes a hangzás. Az a hallgató érzése, hogy egy teljes egészében soha ki nem mondott alapharmónia különféle kivágatait hallja. Mindig ugyanazt, de mindig másként. Szokatlan erőt, ritmikai frissességet sugároz ez a kompozíció. Hálásak lehetünk Friend mesternek, hogy figyelmeztetett a kallódó, felfedezésre váró értékre.


Olsvay Endre


Dubrovay László
Felvégi Andrea felvétele