Eötvös Péter: zeroPoints Beethoven: 5. szimfónia Göteborgs Symphoniker Ensemble Modern vezényel Eötvös Péter - BMC 2001

Eötvös Péter nagyzenekari darabja, a londoni Barbican Hallban 2000. február 27-én bemutatott zeroPoints alkalmi mű: megrendelésre, a premier karmestere (Pierre Boulez) és zenekara (Londoni Szimfonikusok) számára íródott. Ez sokban meghatározza a mű karakterét. Mindenekelőtt a hallatlan virtuozitást, a rendkívüli hangszeres követelményeket kell említenünk. Hibátlan előadásra ezúttal csak a legfelkészültebb zenekar képes, így a partitúra egyben hommage a Londoniak bámulatos tudásának.
És hommage a karmesternek, Pierre Bouleznak, Eötvös több évtizedes alkotó- és pályatársának. A zeroPoints ugyanis Boulez Domaines című művére, annak "helyesírására" utal. A Boulez-darabban a zenekari próbaszámok élén rendhagyó módon nem 1, hanem 0 áll. Eötvös ezt a megoldást fejlesztette tovább, most azonban a zifferek 0,1-től 0,9-ig tartanak. Ezek egyben a szünet nélkül játszandó darab egyes szakaszainak, "tételeinek" megjelölései is. A cím másik magyarázata: mivel a darab 2000-ben született, a nullapontok erre az évszámra is utalnak.
A próbaszámok sora tehát nem jut el az 1-ig, és Recenzens ennek a látszólag csupán játékos, lejegyzési gesztusnak művészi jelentőséget tulajdonít. Mert a darab egyik művészi formaelve éppen az, hogy az egyes tételek, az egyes karakterdarabok nem jutnak el végpontjukig, nem kerekednek le, nem zárulnak le - sem drasztikusan, sem megnyugtatóan, sem látványosan. Noha véget érnek, bizonyos értelemben mégsem fejeződnek be. A nyolc tétel különféle esélyeket teremt, ám azokat nem éli ki teljes mértékben. Mi sem jellemzőbb e formálásra, mint a mű utolsó üteme a "semmibe futó" xilofonszólammal. (Ez persze látszólagos semmibe futás, hiszen az utolsó hang ugyanaz a h, amellyel az esz-klarinéton az egész mű kezdődött.)
Szó sincs arról, hogy Eötvös színes karakterdarabokat dobált volna egymás mellé - tarka-barka, "egyperces" krokikat, amelyek végül modern potpourrit alkotnának. Szerzőnktől mi sem áll távolabb, mint az egyveleg, a revue henye hangvétele. Ennél nagyobb szabású a zeneszerzői elgondolás. Megkezdett, de végig nem írt regényekről van szó, nyolc nagyregény tervéről, amelyet a zeneszerző határozott kézzel, erős színekkel, teherbíró csontvázzal fölvázolt, de nem dolgozott ki. Ezek nagy lendülettel elkezdődnek, ám a bonyodalmak kellős közepén Eötvös hirtelen elvágja a szálakat, mintha azt mondaná: et cetera; vagy mintha azt sugallná: most már folytassátok ti, hallgatók, a saját képzeletetekben, a saját zenei tapasztalataitok alapján. És megadja a lehetőséget, hogy elgondolkodjunk az addigiakon. A szál elvágása után ugyanis rezonancia-szakaszokat iktat a darabokba: a szemlélődés, a kontempláció rövidebb-hosszabb pillanatait.
Nyolc szimfonikus költemény kezdetéről, csírájáról van szó, amelyek egyike sem teljesedik ki átfogó zenekari poémává. Ebben a gesztusban leginkább a fényűzés eleme uralkodik. Igen, a zeroPoints már-már látványosan fényűző, luxuskivitelű darab, Eötvös hihetetlen szakmai felkészültségének ünnepe. És hálás mű is, úgyszólván hallgatóbarát. Mert a befogadó egy pillanatra sem unatkozhat: a káprázatosan csillogó, lenyűgöző tempóban zajló események elragadják és tovasodorják. A mű befogadása, "megértése" ezért még azok számára sem nehéz, akik csak vonakodva és gyanakodva ülnek be egy úgynevezett modern darab előadására. Ám a hallgató ennek ellenére sem érezheti úgy, hogy a zeneszerző aprópénzzel fizette ki. A zeroPoints a legmagasabb fokon szervezett forma, mely azonban nincs elragadtatva önnön komolyságától. Ellenkezőleg: noha a lehető legkomolyabb intellektualitás jellemzi, mégsem csap át köldöknéző agyaskodásba, tudóskodó nárcizmusba. Noha szenvedélyektől fűtött (olykor túlfűtött), mégsem tragikus mű; noha van humora, egy pillanatra sem válik groteszkké. Inkább görög derű jellemzi: a mű fölényes mosollyal szemléli mindazt, amit felidéz és maga mögött hagy. Van benne valami kései epikureizmus, ekként Rec. hajlik rá, hogy örömzenének nevezze a darabot.
A 0,1 tétel az Esz-klarinét szignálszerű h hangjaival indul (e szignál visszatér a 0,7-ben, és mint láttuk, egyben a darab záróhangja). Ezután egy másik szignál jellegű motívum hangzik fel a trombitákon, ezek a tercek, valamint a száncsengők kissé a korai Stravinsky hangját idézik. A tétel rendkívül gyors tempójú. A 0,2 viharos "Allegro barbaro" (vagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára 2. tételének sűrített újrafogalmazása): itt a vonósok és az ütők játsszák a főszerepet. A tétel a zongora teljes klaviatúráján végigfutó kromatikus skálával indul, a skála kánonszerű belépésekben végigszáguld a teljes zenekaron. E perzselő hangzás a Három nővér tűzvész-zenéjére emlékezteti a hallgatót. A tempó fokozódik. A 0,3-ban marad a szédítő száguldás, e tétel bizonyos fokig a 0,2 variációja, hiszen ugyanazzal a kromatikus zongoraskálával indul, mint az előző. Ám a főszólamot most az ütőkkel kísért fafúvók játsszák, a hihetetlenül bonyolult és virtuóz állásokban Ornette Coleman-féle free jazz bontakozik ki. A tétel ABA formájú, a középrész kvázi-trió, melyet ütők adnak elő.
Az eddigi gyors részek után a 0,4 nyitja meg a lassú tételek sorát. Hatalmas zengésű, ünnepélyes korált hallunk. E tétel kontemplatív lecsengése talán a legszebb az egész darabban: a cselesztákkal támogatott fuvolaglisszandók csodálatos, kékes-hideg fényben játszó tájat rajzolnak ki, amelynek középpontjában a Könnyek tava fényreflexei villognak. E lecsengés vezet át a 0,5-höz, amely voltaképpen hommage à Miles Davis. A trombiták kánonszerű belépései adják a tétel balladai, siratószerű alaphangulatát, leginkább a nagy jazztrombitás Sanctuary című számára emlékeztetve a hallgatót. A 0,6 folytatja a lassú tételek sorát: a komor, sötét tónusú zene a mélyvonósok tremolóján és az ütőkön, valamint tubán és basszustubán gomolyog elő. Ez a zeroPoints hangulati mélypontja, egyben sokatmondó ellentét az előző rész magas fekvésben kiteljesedő zengéséhez.
A 0,7 már a visszatérést és az egész mű zárlatát készíti elő. Ismét megjelenik az első tételből ismert klarinétszignál, ismét gyors a tempó, ismét felvillannak a korábbi szakaszok hangulatai, hangszerelési ötletei, intonációs gesztusai. A 0,8 a rekapituláció örömével ajándékozza meg a hallgatót; Eötvös a szakasz második felében felidézi a nyitótétel kissé heroikus-patetikus részét. A pár másodperces 0,9 kvázi-kóda, mely a kifutó, de tétován elakadó xilofonfutammal tesz kettőspontot - és nem pontot - a nullapontok végére.
Rec. azt reméli, e vázlatos ismertetés alapján is kivehető a nagyforma: az első három szakasz a nagy tempójú expozíció, benne a scherzóval (0,3); ezt követi a kvázi-adagiók sora (0,4-0,6). A 0,7 az átvezetés, míg a 0,8 az expozíció variációs ismétlése, mely egy rövid, ám fölöttébb viharos kódába (0,9) torkollik. Egy háromtételes szimfónia rendkívül komprimált formája ez, de nevezhetnénk posztmodern szimfonikus költeménynek is, melynek fő vonása, hogy hangsúlyozottan nem tartalmaz irodalmi vagy narratív programot.
A Rec. számára eddig ismeretlen Göteborgs Symfoniker a szerző vezényletével lebilincselően oldja meg a roppant feladatot. Bámulatos a fafúvók virtuozitása, a rezek fénye, az ütők megszállott ritmikája, az előadás lendülete. És mindezt, Eötvös Péter személyes közlése szerint, két próbával adták elő; a CD a svéd nemzeti zenekar első koncertelőadását rögzíti. Rec. ezt elakadó légezettel veszi tudomásul.