A Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia székfoglaló hangversenyeinek programját általában - a tiszteletreméltó testületbe meghívást kapott - zeneszerzõk maguk állítják össze, s megfigyelésem szerint ilyenkor két teljesen ellentétes alternatíva közül választanak. Vagy egész eddigi életpályájuk reprezentatív darabjaiból válogatnak, következésképp egyes mûveket akár egy emberöltõnyi idõ is elválaszthat egymástól, vagy a teljes curriculum vitae felvillantásának lehetõségérõl lemondva, legfrissebb kompozícióik õsbemutatóival jelentkeznek. (Érdekes, hogy e kockázatosabb lehetõséget többen választják, mint az egyszer már csatát nyert mûvek seregszemléjét, tehát a biztos babérok betakarításának kellemes feladatát.) SÁRI JÓZSEF régóta esedékes akadémiai székfoglalója - amely a zeneszerzõ huzamosabb külföldi tartózkodása miatt váratott magára - Sári eredeti szándéka szerint a középutat képviselte volna a fönt említett két szélsõség között: három kompozíciót az utóbbi tíz év termésébõl választott, másik hármat viszont a hetvenes évekbõl, s ez utóbbiakat éppen nem az egykori sikerek rekapitulációjának reményében, hanem egyfajta rehabilitációs szándékkal, hiszen e mûvek máig nem kapták meg az elismerést - s egyáltalán, az ismertségnek azt a lehetõségét, amelyre alkotójuk méltónak érezte õket. E három korábbi kompozíció közül magam különösen a Három dragonyos kockajáték közben címû hegedû-zongora-cselló-triót vártam nagy érdeklõdéssel, mivel ezt az 1978-ban született opuszt Sári egyik legszellemesebb, legélvezetesebb alkotásának tartom, amelyet a késõbbi, immár más idiómát használó mûvek sem homályosítottak el. Az élet azonban átszerkesztette a programot, és kiküszöbölte a rehabilitáló gesztust, Déri György kézsérülése miatt ugyanis sem a Három dragonyos..., sem pedig az 1972-es cselló-zongora-darab, a Capriccio disciplinato nem hangozhatott el. Helyettük az 1992-ben írt zongoraciklus, a Négy invenció és a két klarinétra komponált Dyaden (2000) került a programba, amelynek súlypontja ezáltal egyértelmûen az aktualitások felé billent. A távolabbi múltat csak az 1972-es Movimento cromatico dissimulato, és az 1981-es kürtszóló, a Soós Péter által játszott Novellette képviselte. Elõbbi nem is tartozik a legmostohább sorsú Sári-opuszok közé, hiszen a szerzõ feketelemezén is hallható volt. Mindenesetre bemutatása korántsem bizonyult feleslegesnek, mert - noha erõteljesen érzõdik az a tekintélyes stiláris távolság, amely korunkat az avantgárd '70-es évek elejétõl elválasztja - a darab hangszeres virtuozitása, erõteljes kifejezésmódja és szerzõjének jellegzetes ismertetõjegyei szépen érvényesültek Eckhardt Gábor, Matuz István és Rácz Zoltán kitûnõ elõadásában. A mûsort keretezõ kompozíciók a reprezentatív Sári-mûvek közül kerültek ki. Az öt-nyolc fuvolára megálmodott Echóhoz szabad heterofóniája, álomszerûen lebegõ hangzása egészen különös szellemi státust biztosít a mûnek Sári ouvre-jén belül, amely, azt hiszem, a játszottsággal mérhetõ népszerûség tekintetében is listavezetõ. Ezúttal öt elõadó szólaltatta meg a darabot: Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely, Ittzés Zsuzsa, Matuz István és Matuz Gergely - fuvolásainknak azon élcsapata, akiknek mindegyike szoros kapcsolatban áll a zeneszerzõvel. A koncertet az az ensemble-darab zárta (Kérdések Hillélhez), amelyben e sorok írója - talán nem egészen jogtalanul - egy új, idõsebb kori eufonikus stílus elsõ megjelenését vélte fölfedezni. A hilléli türelem és bölcsesség hangjait ezúttal a Serei Zsolt által dirigált Componensemble prezentálta. Fontos, reprezentatív - és választott mintáihoz, Nancarrow és Ligeti etûdjeihez, illetve Szõllõsy Paesaggio con mortijához méltó - sorozat a Négy invenció is, melyben igen szerencsésen egyesül a zongoraszerû, idiomatikus írásmód, a technikai virtuozitás és a kompozíciós fegyelem. E négy, rendkívül nehéz darabban még több rejlik annál, mint amennyit Eckhardt Gábor korrekt, elkötelezett, de nem eléggé erõteljes játéka ezen az estén a felszínre hozott. Minthogy a fent említett kompozíciók többségérõl már többször írtam, engedtessék meg nekem, hogy a továbbiakban a két újdonságra összpontosítsam figyelmemet.
Mindkét új kompozíció a Bambergban töltött esztendõ szülötte: a cimbalomra és ütõhangszerekre írt Inkantationt 2000 júliusában, a kétklarinétos Dyadent decemberben fejezte be a zeneszerzõ. Az Inkantation, amely címéhez méltóan elbájoló, megigézõen vonzó alkotás, érdekesen rímel a hetvenes évek Sári-kompozícióira. Az ütõhangszerek virtuóz és színgazdag kezelése a Movimento cromatico...-hoz hasonlítja, bár az ütõsök iránti fokozott figyelem a szerzõ szinte minden jelentõsebb nagyzenekari vagy ensemble-partitúrájában tetten érhetõ, éppúgy, mint operájában. Ezúttal is megörvendeztet a hangszerpark idiomatikus alkalmazása. Ugyancsak több évtizedes emlékeket ébreszt a szeszélyes forma, mely csapongó tempó- és karakterváltások egymásutánjából építkezik, mégsem érezzük logikátlannak, hanem inkább felszabadult hatást kelt, s ezt a szabadságot sugározzák a félig aleatorikus, senza sincronità szakaszok is. A cimbalom és az ütõk remekül kiegészítik egymást, ha kell, egyikük háttérbe vonul, hogy érvényesülni engedje a másik szólóját, másszor meg egymásra hangolt párbeszédet folytatnak. Sári már ismert eszköztárának, kedvelt karaktereinek és textúráinak némelyike - az egyéni stílus jeleként - természetesen jelen van a darabban. Az elsõ Andantino szakaszban például a Glockenspiel ugyanazt a hidegen gyöngyözõ ellenpontot lépteti föl, amelynek a Négy invenció második darabjában és a Hillél zárószakaszában is fontos szerep jut. Ugyancsak ismerõs a hangsúlyok által kiemelt csúcshangok felléptetése, mellyel egy adott szakasz tonális gravitációs középpontját teremti meg a zeneszerzõ. Ám - úgy érzem - a már ismert elemek újfajta csoportosítása ezúttal valóban új minõséget teremtett, mely bõséges indokot, "ürügyet" szolgáltat a zeneszerzõ számára kompozíciójának megíráshoz.
A szeszélyes forma és a csapongó karakter a Dyaden kulcsszava is lehet - amint azt a darab elsõ elõadói utasítása (capriccioso) is jelzi, ám ezúttal visszatérõ szakaszok alkotnak finom belsõ rímeket a mû folyamatában. Az oly sokoldalú, rendkívül hajlékony és villámgyors metamorfózisokra képes klarinét a hangszerek clownjaként mutatkozik be a duóban, de - akárcsak az életben - a "zenebohóc" mesterségbeli tudása és intelligenciája gyakran jócskán meghaladja "komoly" kollégái képességeit. Sári kompozíciós világának ismert elemei mellett leginkább egy pajkos Andantino képviseli azt a réteget, amelyet a szerzõ korábbi darabjaiban nehezen tudnék elképzelni. Nyilvánvalóan a szerzõ számára is nagyon fontos ez a huncut, összetett ritmikájú szakasz, hiszen a darab lekerekítéseképpen épp ezt az anyagot idézi vissza. Sári aszimmetria iránti hajlama és a komplex, kiszámíthatatlan ritmika iránti érdeklõdése itt érezhetõen kapcsolódik a zenetörténet - Till Eulenspiegeleket és Harlequineket megálmodó - nagy tréfamestereinek örökségéhez, és Stravinsky szellemének jelenléte is tagadhatatlan. Amit Vékony Ildikó, Rácz Zoltán (Inkantation), illetve Klenyán Csaba és Rozmán Lajos (Dyaden) nyújtott ezen az estén, azt Sári József éppúgy a legkedvesebb ajándékként fogadta, mint a hallgatóság. Azt hiszem, az ilyen kivételesen ihletett, kongeniális elõadói teljesítményeknek - melyek során a zenészek szinte társszerzõkké lépnek elõ - a komponista legalább annyira örül, mint annak, hogy a tiszteletre méltó mûvészeti akadémia tagjai közé választotta. (Október 20. - MTA Kongresszusi Terem)

Farkas Zoltán

...és három kamaraest

Tizenöt éves alkotói pálya szóló- és kamaramûveibõl adott válogatást FEKETE GYULA szerzõi estje. A program összeállítását nyilvánvalóan meghatározta, hogy a hangversenyen közremûködõ mûvészek - az UMZE Együttes tagjai - szólistaként és kamaramuzsikusként a kortárs zene gyakorlott és elkötelezett elõadói. Szerencsésnek érezhette tehát magát a zeneszerzõ és a közönség is: virtuóz tolmácsolásban hangzott fel a Funk (Burget Péter - harsona), a Suraki (Klenyán Csaba - klarinét) és a Solo (Búza Vilmos - nagybõgõ), s az átgondolt, kidolgozott produkciók nyugalma jellemezte a Rajk Judit közremûködésével elõadott vokális mûvek (3 dal Kukorelly Endre és 2 dal Parti Nagy Lajos verseire) megszólaltatását is. Rácz Zoltán, aki a Parti Nagy-dalokban a marimba-, a Preludio címû kürt-vibrafon duóban a vibrafonszólamot játszotta, ezúttal karmesterként is bemutatkozott, s a Chartreuse címû (õsbemutatóként felhangzott) szextett azt bizonyította, hogy az ütõhangszer-játékosként ismert mûvész ugyanolyan felkészültséggel tud irányítani egy bonyolult ritmusú és textúrájú kompozíciót, mint amilyen meggyõzõ erõvel vesz részt hangszeres szereplõként a rábízott mû elõadásában.
A kaleidoszkópszerûen összeállított mûsor változatosan jelenítette meg Fekete Gyula alkotói világát, s megmutatta, hogy az elmúlt tizenöt év során a zeneszerzõ mûvei változó, de egy irányban elmozduló stílust körvonalaztak. Fekete alapvetõ kérdésfeltevései nem radikálisak, zenéje nem kísérletezõ, mûveinek azonban fontos eleme a szerkezeti változatosság, a humor és a hangzás egyensúlya iránti érzékenység. A hangverseny szórólapján a zeneszerzõt úgy jellemzik, mint akinek zenéje használja ugyan a 20. század második felének zeneszerzéstechnikai módszereit, de számos elemével a késõ romantika és a századelõ stílusához kötõdik. A mûsorból kialakuló összkép inkább módosította, mint megerõsítette ezt az állítást. A mûveket hallgatva (fõként az utóbbi három év alkotásaiban) kétségtelenül érezhetõ két zeneszerzõ, Richard Strauss és Ravel hatása, s ezek az olykor idézetszerûen kirajzolódó kapcsolódási pontok elsõsorban a mûvek dallamvilágában vagy az idiomatikus hangszerkezelésben jelennek meg. A kürtre és vibrafonra komponált Preludiót nyilvánvalóan Richard Strauss jellegzetes, széles ívelésû kürtdallamai ihlették, a Chartreuse kissé fülledt, burjánzó dallamvezetésében sem nehéz észrevenni Ravel kamaramûveinek hatását. Fontos azonban, hogy itt sohasem valódi, inkább pszeudo-idézetekrõl van szó. Fekete mûveinek nyilvánvaló dallamossága mögött inkább a néha iróniába hajló humort kell keresnünk, mint a szándékolt stílusutánzást; zenéje invenciózus játék a dallamokkal, a konszonanciákkal és disszonanciákkal, a feszültségekkel és oldásokkal, a dinamikai szintekkel, a különbözõ hangszerek hangszíneinek összesimításával és szétválasztásával. Ezek a részletekben megvalósuló ötletsorok sokszor lényegesebb elemei a kompozícióinak, mint a nagyobb léptékben kibontakozó zenei forma. A klarinétra, fagottra, kürtre, hegedûre és nagybõgõre írt Moroccóban a különbözõ hangszerek által játszott szólamok komplementer vagy egyidejû összekapcsolódásai során kialakuló hangszín- és dallamkombinációk a marokkó játék különbözõ színû pálcáinak véletlenszerû formációit utánozzák. A szólódarabokban a kiválasztott hangszerek jellegzetes fordulataiból kibontakozó dallamalakzatok egy másik minõséggé, lényegében egyéni stílusjegyként értelmezhetõ hangzásfelületekké összegzõdnek. Kockázatos persze ez a játék, hiszen állandóan magában hordozza az öncélúság veszélyét is, de úgy tûnik, Fekete Gyula biztos érzékkel fordul vissza azokban a pillanatokban, melyektõl már csak egy lépés a modorosság.
A Mûcsarnok - mely az utóbbi években a kortárs zene egyik elkötelezett befogadó-intézményeként vállal egyre nagyobb részt a budapesti hangversenyéletben - technikai felszereltségét és akusztikáját tekintve nem tartozik a konvencionális hangulatú hangversenyhelyszínek közé. A koncertek hangulatát meghitté teszi, hogy itt nincs színpad, a zenészek és a közönség térbeli közelsége tehát lélektani értelemben szinte eltünteti a távolságot a megszólaló mû és a hallgatóság között. Másrészt azonban aki a Mûcsarnokban ismer meg egy mûvet, kénytelen számolni azzal, hogy nem mindig úgy hallja a darabot, ahogyan azt a zeneszerzõ és az elõadók hallatni szeretnék. A kiállítóterem szinte ellensúlyozhatatlan visszhangossága a három hangszernél nagyobb létszámú együttesek hangzását jelentõsen átalakítja, s - különösen gyors tempójú tételek esetében - összemossa a zenei folyamatokat. Bár mûfajuk és hangulatuk szerint Fekete Gyula kompozíciói otthonosan hatottak ebben a közegben, a hangzás és szövésmód jellegzetes hajlékonysága és cizelláltsága tisztább akusztikus feltételek között jobban érvényesült volna. (Október 25. - Mûcsarnok)

Francia-magyar összefogással létrehozott hangverseny képviselte a legfiatalabb zeneszerzõ-generáció alkotásait az Õszi Fesztivál idei kortárs zenei kínálatában. A párizsi Conservatoire (Nemzeti Zene- és Táncmûvészeti Fõiskola) és a budapesti Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem ez alkalomból alakult tizenhat tagú vonós együttese Tihanyi László vezényletével két magyar és két francia zeneszerzõ egy-egy új alkotását szólaltatta meg. A koncert programját két nappal a budapesti hangverseny elõtt a párizsi közönség is hallhatta a MAGYart - a franciaországi magyar kulturális évad - rendezvényei között. A rendelkezésre álló vonós zenekar hangszereit a négy zeneszerzõ különbözõ létszámú és összeállítású, az egyes hangszereket önálló szólamokként kezelõ kamaraegyüttes gyanánt szólaltatta meg, s ez a játékosok térbeli elhelyezésében és a mûvek hangzásában jelentõs eltéréseket eredményezett.
DARGAY MARCELL Première Désolationjában két (három hegedûbõl, brácsából és gordonkából álló) kvintett fogott közre egy vonósnégyest, s a három kamaracsoporthoz egy - többnyire szólisztikus szerepben használt - nagybõgõ csatlakozott. JOËL MERAH Ascèse-jében 16 önálló egységként kezelt szólamból állt össze az együttes, HORVÁTH BALÁZS Magnets III. címû darabjában tizenegy vonós hangszer alkotott félkört, melynek középvonalában a nagybõgõ játszott, s tõle mindkét irányban szimmetrikusan helyezkedett el egy-egy vonós kvintett. Nem tudom, hogy a vonós zenekari repertoár 20. századi remekmûveinek nyomasztó közelsége okozta-e, vagy az, hogy a most pályáját kezdõ zeneszerzõ nemzedék számára a vonós zenekar mint nagy tradícióval rendelkezõ zenei kifejezési forma már elveszítette inspiráló jelentõségét, de a négy komponista a hangverseny tanúsága szerint elsõsorban a vonós zenekari hangzás nagyrészt elméleti konstrukciókból kibontható új lehetõségeit kereste. Hangzásában és ülésrendjében JÉRÔME COMBIER Nu debut... 1947 címû kompozíciója emlékeztetett leginkább a hagyományos vonós zenekarra, itt azonban a tizenhat tagú alapegyüttes játékosai (saját hangszerük mellett) ütõhangszereket is megszólaltattak, s a karakterisztikusabb zenei motívumokat és az elsõ hallásra is jól követhetõ formaívet valószínûleg a kéttételes mû címekben is jelzett (Homme qui chavire; Nu debut... 1947) programja hordozta magában. Dargay Marcell és Joël Merah mûveiben a hosszan tartott hangok állandóságot sugalló hangzó közege volt a kiindulási pont, s a dramaturgiai feszültségek a fölöttük/alattuk/mellettük vagy velük váltakozva megszólaló, fokozatosan bonyolultabbá váló polifon (vagy ál-polifon) szakaszokban jelentek meg. Bizonyos, hogy ezekben a hangzó konstrukciókban (fõként a hangzás sûrûsödésében és ritkulásában) még ma is sok újdonság rejlik, de valószínûleg nem én voltam az egyetlen a nézõtéren, akinek kétségei támadtak e mûvek idõtállóságával kapcsolatban. Nem csodálkoznék, ha néhány év múlva alkotóik is könnyen kiismerhetõ zenékként lépnének túl rajtuk. Érdekesebb volt Horváth Balázs Magnets III. címû darabja, melyben a (centrális szólamként kezelt s a mû végén magára maradó) nagybõgõ két oldalán elhelyezkedõ két vonós kvintett egy-egy képzeletbeli hangszóró módján játszotta a rábízott zenei anyagokat. A tételt indító tömbszerû hangzás a három szakasz folyamán egyre mozgalmasabbá vált, s a jobb és bal oldal között állandóan billegõ hangzásarányok, dinamikával és különbözõ játékmódokkal is megerõsített motívumok vándorló hangfürtjei önálló elemeivé váltak a kompozíciónak.
Az együttes tagjai Tihanyi László kiváló irányításával magas színvonalon szólaltatták meg a bonyolult ritmikájú, s nem egyszer különleges játékmódokat és biztos technikát igénylõ mûveket. Elõadásuk és felkészültségük többet mutatott alkalmilag összetoborzott zenészek profizmusánál: a produkcióban talán még a zenélés öröme is benne volt. Ha pedig így van, a két zeneakadémia és az õket támogató fesztiválok fáradsága nem volt hiábavaló. (Október 27. - Régi Zeneakadémia)

A Brass in the Five együttes saját mûfajában különlegesnek számító hangversennyel ünnepelte megalakulásának 10. évfordulóját. Erre az alkalomra Vajda Gergely, az együttes mûvészeti vezetõje és karmestere a hangverseny címlapján "zenefolyam"-ként jellemzett programot állított össze Kurtág György, Sári József és Szõllõsy András mûveibõl. A mûsor keretét és gerincét valójában Sári József 1980-as és '90-es években írt kompozíciói: az Ananta, a Végh Sándor emlékére készült Es ist vollendet, a Hat fanfár és a négytételes Don Genaro átváltozásai adták. E mûvek közé kerültek Szõllõsy András 1975-ben befejezett és Musiche per ottoni címen összefoglalt, rézfúvósokra írt karaktertételei, melyek stílusjátékaikkal kiegészítették és dramaturgiai változatossággal tagolták a Sári-mûvekben kibontakozó erõteljesebb hangzású rézfúvós zenéket. A mûsor harmadik stílusrétegét Kurtág György két rövid tétele, az eredetileg angolkürtre vagy oboára komponált - de most kürtön felhangzó - Einen Augenblick lang... és a Játékok 5. füzetében szereplõ Versetto címû zongoradarab kürt-harsona-átirata képviselte. A két darab hatásos formai fordulópontként többször is megszólalt az egyórás programban. A kifejezõeszközeiben, hangzásában és hangulatában jelentõsen különbözõ három zenei réteg összefésülése során élvezetes és elgondolkodtató zenei nagyforma jött létre, melyet nemcsak azért volt jó hallgatni, mert egymás társaságában a rövid tételek eredeti környezetüktõl meglehetõsen eltérõ megvilágításba kerültek, hanem azért is, mert alkalmat adott arra, hogy az együttes zenészei egyfajta "jutalomjáték" részeseiként megmutathassák szólista képességeiket is. A Mûcsarnok korábbiakban leírt akusztikus gyengéi ebben a programban elõnyként hatottak, ugyanis valószínûleg a rézfúvós zene az egyetlen mûfaj, mely ebben a teremben kiválóan érvényesül. Vajda Gergely meggyõzõ formaérzékkel alakította ki a tételek sorrendjét, s ugyanilyen határozott elképzeléssel vezette végig a megszakítás nélkül elõadott sorozatot. Az ez alkalommal nyolctagúra bõvült együttes muzsikusai (Simai László, Tóth Tamás, Winkler Balázs - trombita; Soós Péter - kürt; Kelemen Lajos, Farsang Tamás, Burget Péter - harsona; Takács Tibor - tuba) szólistaként és kamarazenei szerepkörben egyaránt emlékezetesen játszottak, technikai perfekcióval, tiszta - már-már euforikusan szép - hangzással és érzékenyen formálták meg a program szélsõséges hangulati pólusait. (Október 30. - Mûcsarnok)

Szitha Tünde