1981. november 9-én, húsz évvel ezelőtt tartotta bemutatkozó hangversenyét
Szombathelyen az ország első és sokáig egyetlen régi hangszereken játszó zenekara,
a Capella Savaria. Az évforduló alkalmából Németh Pállal, az együttes immár
Budapesten élő létrehozójával, majd pedig Dabasi László alapító taggal,
Kalló Zsolttal, a zenekar jelenlegi művészeti vezetőjével és Brandisz
Márton oboással beszélgettünk.
- Gondolom, sőt részben emlékszem is rá, hogy a nevezetes bemutatkozást hosszas
készülődés előzte meg. Egyáltalán, hogyan került a látókörödbe a historikus zenélés?
NÉMETH PÁL: Erre csak azt válaszolhatom: egész egyszerűen megtetszett. Két meghatározó
benyomás ért a hetvenes évek közepén. Az egyik az volt, hogy akkori társam a Zeneakadémia
kollégiumában, Karasszon Dezső éppen Robert Donington könyvét fordította a barokk
zene előadásmódjáról, s így az ő révén sok izgalmas dolgot megtudhattam. Emellett
egy barátom jóvoltából megismerkedtem Nikolaus Harnoncourt felvételeivel, s az
a hangzás ugyancsak jelentős hatással volt rám. Mindezek nyomán előbb késő reneszánsz
zenét kezdtünk játszani egy modern hangszeres kamaraegyüttessel, majd áttértünk
a barokk repertoárra: 1978 és '81 között Szombathelyi Barokk Együttes néven, de
továbbra is modern hangszereken adtunk koncerteket. Magam minden erőmmel arra
törekedtem, hogy a modern fémfuvolán minél jobban megközelítsem a fafuvola hangzását.
Eközben egyszer csak világossá vált számomra: ez így zsákutca. Beláttam, hogy
nem létezik "vasból fakarika": ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék, igenis korabeli
hangszerre van szükség. Akkor szereztem be az első barokk fuvolámat, melyet azután
még követett egy pár. Ezzel párhuzamosan egyre több "olvashatatlan" könyvet, vagyis
magyarul hozzáférhetetlen korabeli traktátust is vásároltam a régi előadásmódról.
Mindez nem volt olcsó mulatság.
- Ez eddig egy szál régi hangszer. Hogyan lett ebből zenekar?
N. P.: Másfél évig sehogy, mert eleinte senki sem tudott arról, hogy mindennap
kétféle hangszeren gyakorolok. Az ösztönző hatások azonban nem szűntek meg. Először
is megismerkedtem Székely Andrással - úgy, hogy azzal a bizonyos első,
reneszánsz együttessel részt vettünk egy kamarazene-versenyen, s ő ott ült a zsűriben.
Tőle rögtön megkaptuk a magunkét különböző hibáinkért, de úgy is fogalmazhatok,
hogy késlekedés nélkül tanítani kezdett bennünket. Nagyon sokat köszönhetek neki.
- És akkor hozzákezdtél...
N. P.: És akkor még mindig nem kezdtem hozzá a régi hangszeres zenekar megalakításához.
Ebből is látszik különben, hogy a Capella Savaria megszületésében - hál' Istennek
- semmilyen karrierszempont sem játszott szerepet. Ezzel szemben 1979-től kezdve
öt egymást követő éven át nyári ifjúsági zenei táborokat szerveztem, és ide olyanokat
hívtam meg, akiktől historikus zenélést lehetett tanulni: az első évben Stadler
Vilmos együttesét, a Collegium Musicumot, amelynek tagjai nagyrészt
Bécsben végeztek, a következő évtől pedig már külföldieket. Itt megint Székely
András meg egy kis szerencse segített. András révén megismerkedtünk Wolfgang
és Gertraud Gamerithtel, egy burgenlandi osztrák házaspárral, akik
közül Wolfgang énekelt és fuvolázott, a felesége pedig hegedült; emellett pazar
hangszergyűjteménnyel is rendelkeztek. Ráadásul akkori együttesükben játszott
két angol fiatalember. Az egyikük, Richard Campbell gambázott, csellózott
és jól értett a régi táncokhoz. A másik nagyszerűen continuózott, remekül játszott
csembalón meg fuvolán, és rengeteget tudott a barokk operáról, a retorikáról és
még ki tudja, mi mindenről. Ő volt Nicholas McGegan. És ha mindehhez még
azt is hozzáteszem, hogy az egyik ilyen nyári táborban Spányi Miklós, Szűts
Péter, Máté Balázs, Csalog Benedek is részt vett - tőlük akkor is, azóta is
rengeteget tanultam -, mindjárt érthetővé válik, mennyire inspirált bennünket
mindez. A vasból fakarika képtelenségének élménye az együttes szintjén is meghatározóvá
vált. 1981-ben végre el is határoztam, hogy megpróbálok összehozni egy régi hangszeres
zenekart. Ehhez nem csupán arra volt szükség, hogy néhány kollégát meggyőzzek
a váltás szükségességéről, hanem hangszerekre is. Hogy rövid legyek: az egész
országot bejártuk, padlásokat kutattunk át, hogy megfelelő hangszereket találjunk
elfogadható áron. Végül sikerrel jártunk, és még eredeti barokk állapotában fennmaradt,
átépítetlen hegedűt is találtunk. A hangszerek megvételéhez persze sok áldozatra
volt szükség.
- És a bemutatkozó koncerthez akkor már tényleg csak próbálni kellett, és egy
névre volt szükség.
N. P.: Pontosan. A Capella Savaria név pedig - kitől mástól - megint
csak Székely Andrástól származik. A műsoron csupa Telemann-mű szerepelt, a közreműködők
között pedig ott volt az a Zádori Mária, akivel hosszú időn át szinte párhuzamosan,
egymást segítve futottuk be pályánkat.
- Jelenlétetek mégiscsak akkor vált teljes értékűvé és kétségbevonhatatlanná,
amikor elkezdtétek a lemezkészítést.
N. P.: Szerencsés helyzetben voltunk, mert olyasmit csináltunk, ami abszolút
fehér folt volt a Hungaroton akkori repertoárján. Az első, 1983-ban készített
lemez - Bach Paraszt- és Kávékantátája - jelentős nemzetközi sikert aratott. A
sikerben persze - kár volna tagadni - szerepet játszott az is, hogy Nyugaton sokak
szemében kuriózumként hatott: a vasfüggönyön túl is élnek historikus zenészek.
A második lemeztől ez az effektus már nemigen működött, viszont addigra már meg
volt alapozva a hírünk. Így indult el a rendszeres kapcsolat a Hungarotonnal és
más hanglemezcégekkel. Folyamatosan készenlétben tartottam vagy tíz lemeztervet,
nehogy zavarba jöjjek, amikor legközelebb lehetőség kínálkozik.
- Hatalmas és változatos repertoárt adtatok elő, vettetek lemezre. Mi vezetett
a műsorválasztásban?
N. P.: Mint előadót mindig kevésbé érdekelt a repertoár agyonjátszott része.
Fantáziámat elsősorban azok a darabok birizgálják, amelyekről úgy érzem: lehet,
hogy méltatlanul porosodnak a könyvtárak, magángyűjtemények polcain. Bizonyosat
ilyenkor persze csak a megszólaltatást követően lehet mondani, de az az igazság,
hogy az évek során nagyon kevésszer csalódtam. Természetesen játszani kell a halhatatlan
remekműveket - ám ahogy a hegymászók sem kapaszkodhatnak föl folyton a Csomolungmára,
a zeneirodalom hegycsúcsainak tövében is szebbnél szebb, szívet gyönyörködtető
tájak húzódnak meg, amelyeken nagyon kevesen járnak. Megismerésük és megismertetésük
nagy öröm és igazi kihívás. Számomra egyébként különösen az olasz zene jelenti
a lehetőségek kimeríthetetlen tárházát, meg egy pár olyan kiemelkedő, mégis felfedezésre
váró életmű, mint a Michael Haydné. Leginkább mégis azt mondhatom: "minden megoldás
érdekel", bármilyen terepen szívesen végzek mélyfúrásokat.
- Sejtem a választ, de azért megkérdezem: hogyan lett használható kotta az
általad éppen csak leporolt korabeli forrásokból?
N. P.: Kiadott kotta általában természetesen nem létezett. A legtöbb kottaanyagot
- konzervatív ember lévén, aki sohasem tanulta meg a számítógépes kottázást -
magam írtam le kézzel.
- Szólamokat, partitúrát, mindent?
N. P.: Amit kellett. Mindez alázatra szoktat, és meg kell mondanom, szükség
esetén nagyon jót tesz az ember kedélyének is.
- Kikre emlékszel a legszívesebben vendégművészeitek közül?
N. P.: Már említettem Nick McGegant, akivel hosszú időn át rendszeresen dolgoztunk
és számos lemezt készítettünk együtt. Tőle tanultam meg, mi is az a barokk operajátszás.
E téren ő kétségtelenül a világelsők közé tartozik. De nagyon szívesen gondolok
vissza néhány nagy énekesre: Paul Esswoodra, Guy de Meyre, Derek
Lee Raginre, Gloria Banditellire is.
- Hogyan emlékezik vissza minderre a zenekari muzsikus? Dabasi László alapító
tagot, mélyhegedűst kérdezem.
DABASI LÁSZLÓ: Megtisztelő volt számomra, hogy Németh Pál megkérdezte tőlem,
mint új kollégától, volna-e kedvem egy kis kamarazenélésre. Volt! Így csöppentem
bele egy számomra teljesen új világba. Nagy hatást gyakorolt ránk a zenei táborokban
elsajátított tudásanyag, illetve Székely András, Wolfgang Gamerith, Nick McGegan,
Richard Campbell. Az a "régi zenés" megközelítés, amely a darabokat úgyszólván
mikroszkóp alá helyezte, eleinte rendkívül szokatlan volt, majdhogynem idegenkedést
keltett bennünk. Pedig akkor még nem is volt szó régi hangszerekről. De mire eljött
a régi hangszerekre való átállás ideje, már sok mindent tudtunk. Az első bőgőt,
csellót Németh Pali vette; a kisebb hangszereket, mint én is a brácsámat, mindenki
saját magának. Én például a lakásbeugrómat költöttem el egy gothai készítőtől,
Bernhard Keiltől származó 1731-es hangszerre. A húsz évvel ezelőtti bemutatkozó
hangversenyt két évvel később követte az első lemez; Laky Krisztina, Fülöp
Attila, Gáti István volt a három szólista. Később félszáznál több lemezen
szerepeltünk.
- Fontos és emlékezetes fesztiválok, turnék?
BRANDISZ MÁRTON: Háromszor vettünk részt a Regensburgi Régi Zenei Napokon.
A Flandriai Fesztiválon 1988-ban mi voltunk a csembaló- és fortepiano-verseny
kísérőzenekara. Különösen emlékezetes három szereplésünk a göttingeni Händel-fesztiválon,
ahol '88-ban, '90-ben és '91-ben három Händel-operát (Il pastor fido, Floridante,
Agrippina) és egy oratóriumot (Il Trionfo del Tempo) adtunk elő Nick
vezényletével. Utóbbiban a két szoprán, Nancy Argenta és Zádori Mária kirobbanó,
felejthetetlen sikert aratott - Marcsinak ráadásképpen még a Xerxes híres
Largóját is el kellett énekelnie. Ekkor vált nemzetközileg is elismert
együttessé a Capella Savaria. Részt vettünk azután egy milánói Bach-kantátasorozatban,
a sevillai világkiállításon meg egy ahhoz kapcsolódó spanyol turnén. 1992-ben
francia katedrálisokban adtunk koncertsorozatot. Különösen emlékezetes a párizsi
St?Germainben, illetve a reimsi St?Rémyben - ebben a híres, nagy katedrálisnál
korábbi építésű, megkapó szépségű, tiszta román stílusú templomban - adott, a
televízió által is közvetített hangversenyünk. Jártunk azután az Egyesült Államokban,
Kanadában, Izraelben, Brazíliában - hogy egy pár távolabbi országot mondjak. De
emlékezetes maradt a varsói utazás is; az NDK-ban pedig a rendszer végóráiban,
1989 szeptemberében - kevéssel a magyarországi határnyitás után - óriási ovációval,
szinte felszabadítókként ünnepeltek bennünket. Potsdamban egyébként az egykori
királyi operaházban játszottunk, eredeti színpadi berendezések között. 1994 márciusában
Palma de Mallorcában Zsófia spanyol királyné is meghallgatta a koncertünket, és
a szünetben ellátogatott az öltözőnkbe. Az a két rövid találkozás is nagy élmény
volt, amikor Nikolaus Harnoncourt instrukciókat adott Bach János-passiójához.
És jártunk még Salzburgban, Bécsben, Grazban, Innsbruckban, Pozsonyban, Prágában,
Stuttgartban, Barcelonában, Bergamóban, Locarnóban, Roveretóban, Udinéban...
- Körül lehet valamiképpen határolni a zenekar óriási repertoárját?
D. L.: Időben Monteverditől Haydnig, Mozartig terjed. Három fő vonulata a
hangszeres zene, az oratorikus, illetve egyéb egyházi és világi vokális zene és
az opera. Az elsőre példa - ha most a lemezeknél maradunk - Vivaldi zenekari concertóinak
vagy a Jaap Schröderrel játszott Vivaldi-hegedűversenyeknek a felvétele.
A második csoportba tartoznak a Händel- és Telemann-passiók, Händel latin motettái
vagy Bach dialógus-kantátái Zádorival és Polgár Lászlóval. Operát igen
sokat játszottunk Monteverditől Händelen és Telemannon át Pergolesiig és Mozart
Bastien és Bastienne-jéig. '95-től '99-ig pedig egyértelműen az opera volt a fő
profilunk. Itt szeretném megjegyezni, hogy Zádori Mária, sikereink egyik kovácsa,
a műfajokon és a zenekar különböző korszakain átívelő folytonosságot képviseli
számunkra; vele mind a mai napig nagy örömmel dolgozunk. Végül hadd említsek meg
néhány további nevet, akiket, azt hiszem, nem szabad kihagyni: Gregor Józsefet,
Németh Juditot, Klaus Mertenst és Malcolm Bilsont. És Vashegyi
Györgyöt, aki többször is dirigálta már az együttest. Ezenkívül azt se felejtsük
el, hogy idén Kalló Zsolt is jubilál, hiszen 1991-es izraeli utunkon játszott
velünk először. Már az első pillanatban rokonszenvet keltett bennünk, régiekben.
Az alapító tagok közül különben már csak ketten vagyunk tagjai a zenekarnak Bognár
György barátommal.
- Milyen érzés volt átélni, hogy a zenekar az egyetlen - kül- és belföldön
egyaránt sikeres - magyar régi hangszeres zenekarból egy idő után az egyik ilyen
lett?
D. L.: Az első időben igencsak versenyhelyzetben éreztük magunkat, léteztek
ellenérzések a különböző együttesek között. A feszültségek azután az idők folyamán
lényegesen csillapodtak.
KALLÓ ZSOLT: Átéltük, hogy rengeteg dologban egymásra vagyunk utalva, mégpedig
egyre inkább. Én úgy érzem, nő bennünk az egymás iránti tolerancia és megbecsülés.
Nekünk például nagyon jól esett, amikor Rácz Márton meghívott minket a
saját fesztiváljára vendégzenekarként. Azt szoktam mondani: fogadjuk el egymás
erényeit. Hiszen mindegyik zenekar hangzása más és más, mindegyikben van valami,
ami nagyon tetszik. A piac szűkül, és ez mindenkit érint - de mindenki jól jár,
ha nem egymás rovására próbálunk érvényesülni.
- Az imént egyéni különbségekről beszéltél. Véleményed szerint mi különbözteti
meg a Capella Savariát a többi zenekartól?
K. ZS.: A mi erősségünk az egység, az összeérettség. Ez többek között azt
is jelenti, hogy bátrabban lehet improvizálni, hiszen egy szívvel játszunk, jól
ismerjük egymás gondolatait. És még valami, ami fontos: mint bárkinek, nekünk
is lehetnek téves zenei elképzeléseink. De biztos, hogy egyikünk sem akar a másik
ellen dolgozni. Éppen emiatt olyan hálás feladat ennek a zenekarnak a vezetése.
A legnagyobb élményt pedig maga a koncert jelenti, ami még külön is összehozza
a társaságot.
- Milyen irányban építitek tovább a repertoárt?
K. ZS.: Két általános törekvésünk van. Egyrészt egyre inkább szeretnénk elsősorban
remekműveket játszani - amíg van elég belőlük, miért is játszanánk mást? Másrészt
ötven százalékra szeretnénk felhozni repertoárunkban a bécsi klasszika arányát...
D. L.: ...illetve eljutni a Mendelssohn-szimfóniákig.
- Ez nyilván költséges hangszerberuházást is jelent, főleg a fúvósok miatt...
K. ZS.: A szükséges hangszerek háromnegyedét már beszereztük, s a fagott is
készül.
- És a konkrét tervek?
K. ZS.: Az utóbbi két évben számos új külföldi kapcsolatot sikerült létesítenünk.
Szerepeltünk a zerbst-kötheni Fasch-fesztiválon, meg Olaszországban, és egy spanyol
fesztiválon. De legjobban annak örülünk, hogy egyre több hazai meghívást kapunk.
Ebből a szempontból a legutóbbi évad lényegesen kedvezőbb volt, mint a megelőző,
1999/2000-es. Egyetlen fájó hiányérzetünket az okozza, hogy Szombathelyen szívesen
lépnénk fel gyakrabban. Milyen szép volna, ha a város valóban a magáénak érezne
bennünket - ehelyett inkább kicsinyes elutasítással találkozunk. Tudjuk, a szimfonikus
zenekar sincs könnyű helyzetben; de mi nem is pénzt szeretnénk, hanem partneri
viszonyt. Erre azonban, úgy látszik, még várnunk kell.
- Megemlékeztek valamilyen formában az évfordulóról?
B. M.: Igen, természetesen hangversennyel, illetve kettővel: szombathelyi
koncertünket november 10-én tartottuk, 13-án pedig - a budapesti Filharmónia jóvoltából
- a fővárosban is megismételtük ugyanazt a programot, a Magyar Tudományos Akadémia
kongresszusi termében. A műsoron Bach egy-egy kantátája, illetve zenekari szvitje,
továbbá Händel egy zenekari szvitje és egyik orgonaversenye szerepelt. A kantáta
szólistája Zádori Mária volt, aki - mint mondtuk - jóban-rosszban velünk volt.
Az orgonaversenyben pedig az a Szekendi Tamás játszotta majd a szólót,
aki mind zenekari tagként, mind pedig billentyűs szólistaként a zenekar legnagyobb
nyeresége az újabb időkben.
|