Muzsika 2001. augusztus, 44. évfolyam, 8. szám, 41. oldal
Porrectus:
Múlt a jelenben
Hangversenyciklus 2001 - a 20.-21. század zenéjéből (2)
 

Úgy látszik, manapság a kincsőrző sárkányok immunisak a kürtre. Ismerik a Siegfrieddel kapcsolatos mesét, tanultak belőle - nincs az a behízelgő zengzet, amire előbújnának. Május 16-án sem türemkedett elő barlangjából Fafner valamelyik kései utóda, muzsikusok prédájául hagyva a hasa alatt őrzött kincset - pedig a kürtösök (Varga Zoltán, Keveházi János, Berki Sándor, Szűcs Attila) minden tőlük telhetőt megtettek, s a darabra sem lehetett panasz. KOCSÁR MIKLÓS négykürtös művének ezt a címet adta: Echo. Többféleképp is érthető ezúttal a kifejezés. Egyrészt jelenti a szokásos visszhang-effektust. Másrészt azt, hogy ebben a szerző szándéka szerint sorozatzáró kvartettben a szólókürtre, duóra, trióra írt korábbi kompozíciók motívumai is "visszhangzanak". És harmadrészt: a hallgató jóval korábbi alkotások távoli emlékét is felfedezheti. Fordulatokat Kodály Miséjéből, a Te Deumból. Nem nagyigényű, világmegváltó opusz ez az Echo, csak amolyan használati zene - de remekül formált, logikusan felépített, ötletes, kellemes. Kezdőmotívuma az egészhangú skála törvényei szerint alakul, tonális "bizonytalanságával" várakozást kelt. A második formarész a dúr és moll tercekkel játszik. Aztán a kisszekund-feszültség kap nagyobb szerepet, izgatottabb anyag után a megérkezés érzetét keltik a kvintek, s első hallásra világos a repríz. Talán egy apró szépséghibát érdemes az akadékoskodó recenzensnek szóvá tennie: a záró szakaszban sok a (lefelé) szekvenciázás. A feszültség oldásához, a "levezetéshez" megfelelő idő kell, s Kocsár pontosan érzi az arányokat. Csak ezúttal kissé olcsó megoldással él.
Kocsár új művéhez hasonlóan egy sorozat része SZOKOLAY SÁNDOR most megismert vonós zenekari alkotása is: nyitótétel az Eszterházy-impresszióknak keresztelt ciklusból (nem tudom, helyesen írom-e a címet: a prospektuson így jelent meg, a rádiós lektorcédulán Eszterháziként, a nevezetes hercegi családnév viszont Esterházynak betűzendő). Bevallom, első hallásra nem ragadott magával A Hajnal varázsa alcímet viselő darab. Bevezetőjét a Budapesti Vonósok távolról sem makulátlan előadásában zavarosnak, a gyors részt naivnak éreztem. Másodszori meghallgatás során aztán kénytelen voltam revideálni elhamarkodott véleményemet. A lassú rész szabad polifóniájának kétségkívül van költői ereje. Hangulata valóban hajnali: a színek borongósak, ködösek, de minduntalan feltűnik a napfény vékony csíkja. Megkapó, ahogyan a kromatikusabb motívumok mögül elő-előcsillan a pentatónia, ahogy a feszült disszonanciák egy-egy pillanatra konszonáns hangzatokká tisztulnak. A szonátaszerűen épített C-dúr gyorstól sem vitatható el: nagy mesterségbeli tudással megírt, ihletett muzsika. Ám talán túl közel kerül vele Szokolay ahhoz a zenei világhoz, amelytől hajdan többek közt éppen az ő hathatós segítségével tudott végre elszakadni a magyar zeneszerzés: az ötvenes esztendők divertimento-stílusához.
BALASSA SÁNDOR ezúttal egy 1968-ban komponált kórusművel képviseltette magát. Káprázatosan megírt, az akkori új eszközöket a Kodály-iskola nemes tradíciójával virtuózan ötvöző művel, amelyet a Strausz Kálmán vezette Rádióénekkar bámulatos biztonsággal, nagyszerűen adott elő. Mindennek ellenére maradt bennem a Dsida Jenő-versre írt Legenda elhangzása után némi kellemetlen érzés. A szöveg miatt. Szó se róla: Dsida verse a hemzsegő, mindent ellepő patkányokról roppant hatásos. Csak az a bökkenő, hogy ma egy "patkányozó" korban élünk. A politikai ellenfelet egyesek ellenségnek, patkánynak tekintik, s ezt bizony sűrűn hangoztatják is. Titkon remélem, Balassa nem tartozik e hangos (egyre hangosabb) és félelmet keltő csapatba, véletlen csupán, hogy éppen most ezt a régi alkotását vette ismét elő a fiókból.
A hangverseny második felének első számáról nincs sok mondanivalóm. Az idén elhunyt mester, IANNIS XENAKIS Rebonds című ütős darabját nem először hallottam hazai koncertteremben. Most Joó Szabolcs játszotta el a hihetetlenül nehéz kompozíciót - megérdemelt sikert aratva. PETROVICS EMIL Vörösmarty-versre komponált művének (Óda Liszt Ferenchez) sem most volt a bemutatója - ám erről úgy hiszem, érdemes néhány gondolatot papírra vetni. Újra és újra meggyőződhettem róla: Petrovics zenéjének igen nagy ereje van. Pályakezdő éveit, a C'est la guerre időszakát leszámítva Petrovics soha nem tartozott a radikális újítók közé. Egy időben ezt a fiatalság nem tekintette feltétlenül erénynek. Ám az idők változnak. Ma más színben tűnik fel a múlt. S Petrovics eddigi életművén végigtekintve meglepve tapasztalhatjuk, mennyire következetes az ő útja. Végül is mindig ugyanazt adta: önmagát. Kacérkodott a dodekafóniával, miegyébbel - de zenéjének éltető eleme a ritmus és a modalitás volt és maradt. Csak bámulni tudom, mennyire markáns motívumokkal dolgozik. Apró, de roppant karakterisztikus dallamsejtekkel, érdes harmóniákkal, lüktető ritmussal. A melódiák gyakran fríges színezetűek, ezt a fríg panaszhangot egyensúlyozza ki kemény hangzás, a basszus jóleső staccatója. Egyáltalán: minden egyensúlyban marad. Nincs kilengés se a szentimentalizmus, se a pátosz, se a rideg fegyelmezettség felé - miközben a zene ezernyi árnyalatát kelti az érzelmeknek. Kortárs zenét hallgatva az ember gyakran érzi úgy, hogy vontatottan halad az idő. Petrovics zenéje alatt egyszerűen elröppentek a percek. Jó volt hallgatni a nagyszerű Prunyi Ilonát és a Rádiókórust.
A zárószám, DAVID SAWER műve (A szerelem és a háboú dalai) is gondos előadásban szólalt meg; két ütős (Joó Szabolcs, Fábry Boglárka) és két hárfás (Maros Éva, Felletár Melinda) csatlakozott ezúttal a Rádiókórushoz. Érdekes ennek a darabnak az alapötlete: régi slágerekből való a szöveg, s távoli emlékként e régi slágerek motívumai is fel-felhangzanak. Akadnak igen hatásos, drámai pillanatok - s aztán jellegtelen percek.
Május 23-án a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában hangzott el az a kompozíció, amely ezúttal számomra az egész sorozat legnagyobb élményét adta: az idén 80 esztendős SZŐLLŐSY ANDRÁS Musica concertantéja. Több mint negyedszázados alkotás, de mondhatni, rozsdamentes acélból készült. Ma is merésznek ható a hangzásvilága. Kezdete Stravinsky Requiem canticlesének zárótételéhez áll közel: konok, rideg és fenséges. Aztán szinte brutálisan ritmikus téma következik. És ezernyi ötlet. Szőllősy úgy épít és úgy hangszerel, hogy egy fagotthanggal is formai összefüggést tud teremteni. Miután annyira karakterisztikus anyagot adott a fagottnak, elég utóbb csak elkezdeni a témát, máris érezzük a formai rímet. Döbbenetes hatású a rejtett kürtkorál a csúszkáló magas hangzások mögött. Folytathatnám a felsorolást. Megadjuk mi a kellő, a méltó tiszteletet Szőllősy Andrásnak? Nem vetődik túl kevés fény rá - más mai ünneplésekkel összehasonlítva? Jó: már hallom is, amint tiltakozik, ugyan hagyják békén, nem kell, nem kell... Csakhogy nem neki kell az ünneplés, hanem mi leszünk gazdagabbak azzal, ha végighallgatjuk műveit, s tanulunk belőlük. Tanulunk zeneszerzést, erkölcsöt, zenéhez való hozzáállást. Világnézetet.
Kéretik a nyájas olvasó, tartson itt hosszabb pauzát. Sajnos a recenzió csak betűkkel és segédjelekkel operálhat, nincs eszköze szünetek jelzésére. Márpedig nehéz érdemben szólni a Szőllősy-opusz után bármiről. A jegesen fenséges Matterhorn után nehéz azt mondani, most íme, itt "tornyosul" előttünk a Gellérthegy. Holott az is magas a Dunához képest, s nem tagadható: szép, nekünk kedves. FEKETE GYULA klarinétra (szólista: Varga Gábor) és vonósokra írt Csárdása ilyen "gellérthegynyi" muzsika. Ügyes, rokonszenves, szórakoztató, a régi magyaros zene elemeivel ötletesen játszadozó.
SEREI ZSOLT-tól is vonóskíséretes fúvós versenyművet hallhattunk ezúttal. Pontosabban szólva: egyfajta anti-concertót. Ebben a Gyöngyössy Zoltánnak és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusoknak ajánlott, Partita című kompozícióban ugyanis a szólistának nem kell futamoznia, lélegzetelállító tripla Axeleket produkálnia. Játszanivalója kényes, de cseppet sem hálás, nem a virtuozitás hatását keltő. S így van ez jól. Reklámmal, hőzöngéssel, nagyotmondással, mutatványosdival terhelt korunkban jólesik a sikerhajhászás hiánya. A zene a fontos, semmi más. Gyönyörű a mű tonikát és kvintjét hangoztató kezdete, s megkapó a tritonusz-távolságú tonikára megérkező lassú kóda. És mindig vonzó Serei alapvető nyugodtsága, amely még a folyamatos mozgású, látszólag gyors részeknél is érzékelhető.
A második félidőben HOLLÓS MÁTÉ Cornotturnója folytatta a vonóskíséretes fúvós művek sorát. A Magyari Imre kürtművésznek írt kompozíció alapjában véve lassú tempójú, meditatív zene, időnként gyors, népies, táncos részekkel élénkítve. A hangrendszer Bartóki (pontosabban: lendvaysta - de hát erről épp a múltkor szóltam már), az egyik pólus a Bartók-féle kromatika, a másik az akusztikus hangsor. Sok finom ötlet színezi a kompozíciót: nincs poézis híján, ahogy a vonósok átveszik és rögtön át is értelmezik a szólista motívumait. De talán jót tenne a darabnak egy kis rövidítés, tömörítés.
A koncert zárószámaként ismert régebbi darab szólalt meg, TIHANYI LÁSZLÓ Kriosa. Kitűnően megírt, eredeti ötletekben bővelkedő partitúra ez - jó volt ismét hallani.
A sorozat hatodik hangversenye eredetileg izlandi komponista művét hirdette kezdőszámként. E helyett végül PIERRE JALBERT In Aeternamját hallhattuk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának megbízható színvonalú előadásában, Kovács László irányításával. Ahogy az a műsor konferálásakor elhangzott, a kompozíció a BBC által meghirdetett, s az internetet is igénybe vevő nemzetközi zeneszerzői verseny, a Masterprize döntőjébe került - a nagytekintélyű zsűri éppen a mostani ősbemutató felvételét fogja majd meghallgatni, s ez alapján dönt az első díjról. Kívánom, kapja ezt Jalbert mester. Megérdemli - s mi is megérdemeljük, hogy napjainkban ilyenek a díjazott zeneművek. Ez a darab vitán felül érett, s fantasztikusan hangszerelt munka, csupa filmzenés effektussal (amelyekről azonban nem ordít azonnal, hogy filmzenések). Ilyen az igazi profizmus. Ezt szerethették eleink Telemannban, Dittersdorfban, Massenet-ban. Ennek a hiányáért marasztalták el, mondjuk, Muszorgszkijt...
Jalbert-al ellentétben ZYGMUNT KRAUSE nevét nem most kell megtanulnia a hazai újzenebarátnak. Régi ismerős ő, kiváló alkotó és fenomenális pianista. Most maga játszotta 2. zongoraversenye főszólamát. Ez is egyfajta anti-versenymű. Nem sziporkázik benne a zongora. Az ismertető szerint azokat az impressziókat adja vissza a négy tétel, amelyek négy kultikus központ látogatása során támadtak a komponistában. Delphoival kezdődik a sor, Mexikóval, Koreával folytatódik, és Jeruzsálemmel zárul. Szkrjabintól Hacsaturjanig, Brittentől mai amerikaiakig sokféle zene hatása sejlik fel a lebilincselően színes partitúrában. A legérdekesebb talán az utolsó tétel, amelynek anyagában igazi, ősi siratások zenei emlékét is felfedezhetjük.
Újdonságok után több mint negyedszázados opusszal folytatódott a program: JENEY ZOLTÁN Alef - Hommage à Schönbergjét játszotta el a zenekar. Annak idején ez a darab egyfajta fordulópontot jelentett a hazai zeneszerzés történetében. Ez volt az első jelentős, nagyszabású mű, amely hírt adott az Új Zenei Stúdió komponistáinak az elődökétől-kortársakétól radikálisan eltérő elképzeléseiről. Azazhogy hírt adott volna, ha ott és akkor, elkészülte után elhangzik. De hát vannak társadalmi rendszerek, amelyek félnek a komoly zenétől. Büszkén kihúzhatjuk magunkat: a komoly zenét ugyan alig hallgatja manapság valaki, a kortárs zenét pedig még annál is kevesebben - ám ennek ellenére, lám, "veszélyes" tud lenni. Hogy aztán miért is kellett rettegnie Illetékes Elvtárséknak egy tizenkét hangú Mutterakkord különféle színű változataitól és kivágataitól, miért igyekeztek tőle megkímélni a "dolgozó népet" - maradjon most már mindörökre az ő titkuk.
Még az Alefnál is régebbi kompozíció, GIACINTO SCELSI Hurqualiája zárta az Olasz Kultúrintézetben rendezett zenekari estet. Scelsiről életében szinte semmit sem lehetett tudni-hallani. Halála, 1980 után fedezték fel művészetét - az Hurqualia például 1986-ban szólalt meg először. Ahogy az már lenni szokott, a "rejtélyes" alkotó emlegetése egy időre divattá vált: "jobb körökben" nálunk is illett róla beszélni, anélkül persze, hogy a "jólértesültséget" zenedarabok meghallgatásának élménye is megalapozta volna. Hamarjában nem is tudom, elhangzott-e egyáltalán bármi idehaza nyilvános koncerten Scelsitől. Hogy nagyszabású mű nem, abban biztos vagyok. Nem vitás: varázsa van ennek a furcsa zenének. Keleti muzsikára emlékeztet. Első része mintha indiai rága-imrovizációk módján szövődne, bemutatva a rága "hangsorát", apró motívumait "pakad"-jait és "rupá"-it. Sokszor az az ember érzése, hogy lényegét tekintve "egyszólamú" az anyag. A további részeknél inkább bizonyos arab zenékkel való rokonság sejlik fel. Alcíme szerint az Hurqualia egy "másik birodalom" látomása. Mi tagadás: szívesen ellátogatnék ebbe a "másik" birodalomba, ahol ilyen érdekes hangzások hallhatók.
Június 6-án egy SCHOENBERG-esttel fejeződött be a Lázár Eszter szerkeszette hangversenyciklus. Ötven esztendeje hunyt el a 20. századi zene egyik legnagyobb - s tegyük hozzá: máig vitatott - egyénisége. Egykor úgy tűnt, ő vezette új útra a kátyúba jutott európai zeneművészetet, felfedezésével, a dodekafóniával óriási lökést adott a "fejlődésnek". Ő maga is abban hitt tántoríthatatlanul, hogy a világ, s benne a zene "fejlődik". Próféták, kiválasztottak viszik előre ezt a folyamatot, teljesítik a Magasabb Hatalom akaratát. Modern Ézsaiásnak tartotta magát, akinek prédikálnia kell az Igazságot, "csak azért is". Van abban valami hátborzongató, hogy utolsó, befejezetlenül hagyott darabja, a Modern Zsoltár annál a szónál szakad félbe, hogy trotzdem. Fél évszázad biztonságos távolából visszatekintve a valaha forradalmi dodekafónia és szerializmus bizony inkább kitérőnek tűnik már. Sokat megéltünk azóta. Neoromantikát, posztmodernet. Talán eljön még a neododekafónia is. Vagy a predodekafón Schoenberg-stílus, az expresszionizmus egyfajta felújítása...
Egy biztos: Schoenberget játszani, hallgatni kell. Nem muszáj szeretni - egyik-másik művét nem is nagyon lehet. Magam például a Napóleon-óda patetikus dagályát és hagyományos konszonanciákkal vizezett dodekafóniáját ki nem állhatom. De el kell ismerni: fontos volt ez a mű akkor, amikor keletkezett. Más eset a Vasbrigád-induló. Ez éppenséggel nem volt fontos - viszont jó ma hallgatni. Ahogy a fiatalkori Kabarédalokat is. Humor ugyan nem sok akad bennük (nem csoda, hogy a Buntes Theaterban, ahol a dalok eredetileg elhangzottak, hamar kiadták Schoenberg útját), de harmóniai, dallami érdekesség annál több. Érezni, hogy az alkotó nem mindennapi tehetség: árad belőle a muzsika. A Pierrot lunaire-ről pedig mosolyogtató volna ma "méltatásfélét" írni. A 20. századi zene "klasszikus" alkotásai közé tartozik. Egy ismert remekmű (a Pierrot), három csemegével - nagyszerű műsort állított össze Lázár Eszter. Olyat, amely Schoenberg sokfajta "arcát" láttatta - s persze azt is, hogy mi a közös a sokfélében. Különösebb kommentár nélkül álljon itt befejezésül az előadók neve: a Matuz Gergely vezette Marcato együttest, Alfred Sassmann zongoristát, Iván Ildikót, a Pierrot Sprechgesang-szólamának előadóját, Bánffy Györgyöt, a Napóleon-óda Byron-versének szavalóját, valamint a kabarédalokban Meláth Andreát és Virág Emesét illeti hála az élményt adó előadásokért.