Úgy látszik, manapság a kincsőrző sárkányok immunisak a kürtre. Ismerik a Siegfrieddel
kapcsolatos mesét, tanultak belőle - nincs az a behízelgő zengzet, amire előbújnának.
Május 16-án sem türemkedett elő barlangjából Fafner valamelyik kései utóda, muzsikusok
prédájául hagyva a hasa alatt őrzött kincset - pedig a kürtösök (Varga Zoltán,
Keveházi János, Berki Sándor, Szűcs Attila) minden tőlük telhetőt megtettek,
s a darabra sem lehetett panasz. KOCSÁR MIKLÓS négykürtös művének ezt a címet
adta: Echo. Többféleképp is érthető ezúttal a kifejezés. Egyrészt jelenti
a szokásos visszhang-effektust. Másrészt azt, hogy ebben a szerző szándéka szerint
sorozatzáró kvartettben a szólókürtre, duóra, trióra írt korábbi kompozíciók motívumai
is "visszhangzanak". És harmadrészt: a hallgató jóval korábbi alkotások távoli
emlékét is felfedezheti. Fordulatokat Kodály Miséjéből, a Te Deumból. Nem nagyigényű,
világmegváltó opusz ez az Echo, csak amolyan használati zene - de remekül formált,
logikusan felépített, ötletes, kellemes. Kezdőmotívuma az egészhangú skála törvényei
szerint alakul, tonális "bizonytalanságával" várakozást kelt. A második formarész
a dúr és moll tercekkel játszik. Aztán a kisszekund-feszültség kap nagyobb szerepet,
izgatottabb anyag után a megérkezés érzetét keltik a kvintek, s első hallásra
világos a repríz. Talán egy apró szépséghibát érdemes az akadékoskodó recenzensnek
szóvá tennie: a záró szakaszban sok a (lefelé) szekvenciázás. A feszültség oldásához,
a "levezetéshez" megfelelő idő kell, s Kocsár pontosan érzi az arányokat. Csak
ezúttal kissé olcsó megoldással él.
Kocsár új művéhez hasonlóan egy sorozat része SZOKOLAY SÁNDOR most megismert vonós
zenekari alkotása is: nyitótétel az Eszterházy-impresszióknak keresztelt
ciklusból (nem tudom, helyesen írom-e a címet: a prospektuson így jelent meg,
a rádiós lektorcédulán Eszterháziként, a nevezetes hercegi családnév viszont Esterházynak
betűzendő). Bevallom, első hallásra nem ragadott magával A Hajnal varázsa
alcímet viselő darab. Bevezetőjét a Budapesti Vonósok távolról sem makulátlan
előadásában zavarosnak, a gyors részt naivnak éreztem. Másodszori meghallgatás
során aztán kénytelen voltam revideálni elhamarkodott véleményemet. A lassú rész
szabad polifóniájának kétségkívül van költői ereje. Hangulata valóban hajnali:
a színek borongósak, ködösek, de minduntalan feltűnik a napfény vékony csíkja.
Megkapó, ahogyan a kromatikusabb motívumok mögül elő-előcsillan a pentatónia,
ahogy a feszült disszonanciák egy-egy pillanatra konszonáns hangzatokká tisztulnak.
A szonátaszerűen épített C-dúr gyorstól sem vitatható el: nagy mesterségbeli tudással
megírt, ihletett muzsika. Ám talán túl közel kerül vele Szokolay ahhoz a zenei
világhoz, amelytől hajdan többek közt éppen az ő hathatós segítségével tudott
végre elszakadni a magyar zeneszerzés: az ötvenes esztendők divertimento-stílusához.
BALASSA SÁNDOR ezúttal egy 1968-ban komponált kórusművel képviseltette magát.
Káprázatosan megírt, az akkori új eszközöket a Kodály-iskola nemes tradíciójával
virtuózan ötvöző művel, amelyet a Strausz Kálmán vezette Rádióénekkar
bámulatos biztonsággal, nagyszerűen adott elő. Mindennek ellenére maradt bennem
a Dsida Jenő-versre írt Legenda elhangzása után némi kellemetlen érzés.
A szöveg miatt. Szó se róla: Dsida verse a hemzsegő, mindent ellepő patkányokról
roppant hatásos. Csak az a bökkenő, hogy ma egy "patkányozó" korban élünk. A politikai
ellenfelet egyesek ellenségnek, patkánynak tekintik, s ezt bizony sűrűn hangoztatják
is. Titkon remélem, Balassa nem tartozik e hangos (egyre hangosabb) és félelmet
keltő csapatba, véletlen csupán, hogy éppen most ezt a régi alkotását vette ismét
elő a fiókból.
A hangverseny második felének első számáról nincs sok mondanivalóm. Az idén elhunyt
mester, IANNIS XENAKIS Rebonds című ütős darabját nem először hallottam
hazai koncertteremben. Most Joó Szabolcs játszotta el a hihetetlenül nehéz
kompozíciót - megérdemelt sikert aratva. PETROVICS EMIL Vörösmarty-versre komponált
művének (Óda Liszt Ferenchez) sem most volt a bemutatója - ám erről úgy
hiszem, érdemes néhány gondolatot papírra vetni. Újra és újra meggyőződhettem
róla: Petrovics zenéjének igen nagy ereje van. Pályakezdő éveit, a C'est la guerre
időszakát leszámítva Petrovics soha nem tartozott a radikális újítók közé. Egy
időben ezt a fiatalság nem tekintette feltétlenül erénynek. Ám az idők változnak.
Ma más színben tűnik fel a múlt. S Petrovics eddigi életművén végigtekintve meglepve
tapasztalhatjuk, mennyire következetes az ő útja. Végül is mindig ugyanazt adta:
önmagát. Kacérkodott a dodekafóniával, miegyébbel - de zenéjének éltető eleme
a ritmus és a modalitás volt és maradt. Csak bámulni tudom, mennyire markáns motívumokkal
dolgozik. Apró, de roppant karakterisztikus dallamsejtekkel, érdes harmóniákkal,
lüktető ritmussal. A melódiák gyakran fríges színezetűek, ezt a fríg panaszhangot
egyensúlyozza ki kemény hangzás, a basszus jóleső staccatója. Egyáltalán: minden
egyensúlyban marad. Nincs kilengés se a szentimentalizmus, se a pátosz, se a rideg
fegyelmezettség felé - miközben a zene ezernyi árnyalatát kelti az érzelmeknek.
Kortárs zenét hallgatva az ember gyakran érzi úgy, hogy vontatottan halad az idő.
Petrovics zenéje alatt egyszerűen elröppentek a percek. Jó volt hallgatni a nagyszerű
Prunyi Ilonát és a Rádiókórust.
A zárószám, DAVID SAWER műve (A szerelem és a háboú dalai) is gondos előadásban
szólalt meg; két ütős (Joó Szabolcs, Fábry Boglárka) és két hárfás (Maros
Éva, Felletár Melinda) csatlakozott ezúttal a Rádiókórushoz. Érdekes
ennek a darabnak az alapötlete: régi slágerekből való a szöveg, s távoli emlékként
e régi slágerek motívumai is fel-felhangzanak. Akadnak igen hatásos, drámai pillanatok
- s aztán jellegtelen percek.
Május 23-án a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában hangzott el
az a kompozíció, amely ezúttal számomra az egész sorozat legnagyobb élményét adta:
az idén 80 esztendős SZŐLLŐSY ANDRÁS Musica concertantéja. Több mint negyedszázados
alkotás, de mondhatni, rozsdamentes acélból készült. Ma is merésznek ható a hangzásvilága.
Kezdete Stravinsky Requiem canticlesének zárótételéhez áll közel: konok, rideg
és fenséges. Aztán szinte brutálisan ritmikus téma következik. És ezernyi ötlet.
Szőllősy úgy épít és úgy hangszerel, hogy egy fagotthanggal is formai összefüggést
tud teremteni. Miután annyira karakterisztikus anyagot adott a fagottnak, elég
utóbb csak elkezdeni a témát, máris érezzük a formai rímet. Döbbenetes hatású
a rejtett kürtkorál a csúszkáló magas hangzások mögött. Folytathatnám a felsorolást.
Megadjuk mi a kellő, a méltó tiszteletet Szőllősy Andrásnak? Nem vetődik túl kevés
fény rá - más mai ünneplésekkel összehasonlítva? Jó: már hallom is, amint tiltakozik,
ugyan hagyják békén, nem kell, nem kell... Csakhogy nem neki kell az ünneplés,
hanem mi leszünk gazdagabbak azzal, ha végighallgatjuk műveit, s tanulunk belőlük.
Tanulunk zeneszerzést, erkölcsöt, zenéhez való hozzáállást. Világnézetet.
Kéretik a nyájas olvasó, tartson itt hosszabb pauzát. Sajnos a recenzió csak betűkkel
és segédjelekkel operálhat, nincs eszköze szünetek jelzésére. Márpedig nehéz érdemben
szólni a Szőllősy-opusz után bármiről. A jegesen fenséges Matterhorn után nehéz
azt mondani, most íme, itt "tornyosul" előttünk a Gellérthegy. Holott az is magas
a Dunához képest, s nem tagadható: szép, nekünk kedves. FEKETE GYULA klarinétra
(szólista: Varga Gábor) és vonósokra írt Csárdása ilyen "gellérthegynyi"
muzsika. Ügyes, rokonszenves, szórakoztató, a régi magyaros zene elemeivel ötletesen
játszadozó.
SEREI ZSOLT-tól is vonóskíséretes fúvós versenyművet hallhattunk ezúttal. Pontosabban
szólva: egyfajta anti-concertót. Ebben a Gyöngyössy Zoltánnak és a Weiner-Szász
Kamaraszimfonikusoknak ajánlott, Partita című kompozícióban ugyanis
a szólistának nem kell futamoznia, lélegzetelállító tripla Axeleket produkálnia.
Játszanivalója kényes, de cseppet sem hálás, nem a virtuozitás hatását keltő.
S így van ez jól. Reklámmal, hőzöngéssel, nagyotmondással, mutatványosdival terhelt
korunkban jólesik a sikerhajhászás hiánya. A zene a fontos, semmi más. Gyönyörű
a mű tonikát és kvintjét hangoztató kezdete, s megkapó a tritonusz-távolságú tonikára
megérkező lassú kóda. És mindig vonzó Serei alapvető nyugodtsága, amely még a
folyamatos mozgású, látszólag gyors részeknél is érzékelhető.
A második félidőben HOLLÓS MÁTÉ Cornotturnója folytatta a vonóskíséretes
fúvós művek sorát. A Magyari Imre kürtművésznek írt kompozíció alapjában
véve lassú tempójú, meditatív zene, időnként gyors, népies, táncos részekkel élénkítve.
A hangrendszer Bartóki (pontosabban: lendvaysta - de hát erről épp a múltkor szóltam
már), az egyik pólus a Bartók-féle kromatika, a másik az akusztikus hangsor. Sok
finom ötlet színezi a kompozíciót: nincs poézis híján, ahogy a vonósok átveszik
és rögtön át is értelmezik a szólista motívumait. De talán jót tenne a darabnak
egy kis rövidítés, tömörítés.
A koncert zárószámaként ismert régebbi darab szólalt meg, TIHANYI LÁSZLÓ Kriosa.
Kitűnően megírt, eredeti ötletekben bővelkedő partitúra ez - jó volt ismét hallani.
A sorozat hatodik hangversenye eredetileg izlandi komponista művét hirdette kezdőszámként.
E helyett végül PIERRE JALBERT In Aeternamját hallhattuk a Magyar Rádió
Szimfonikus Zenekarának megbízható színvonalú előadásában, Kovács László
irányításával. Ahogy az a műsor konferálásakor elhangzott, a kompozíció a BBC
által meghirdetett, s az internetet is igénybe vevő nemzetközi zeneszerzői verseny,
a Masterprize döntőjébe került - a nagytekintélyű zsűri éppen a mostani ősbemutató
felvételét fogja majd meghallgatni, s ez alapján dönt az első díjról. Kívánom,
kapja ezt Jalbert mester. Megérdemli - s mi is megérdemeljük, hogy napjainkban
ilyenek a díjazott zeneművek. Ez a darab vitán felül érett, s fantasztikusan hangszerelt
munka, csupa filmzenés effektussal (amelyekről azonban nem ordít azonnal, hogy
filmzenések). Ilyen az igazi profizmus. Ezt szerethették eleink Telemannban, Dittersdorfban,
Massenet-ban. Ennek a hiányáért marasztalták el, mondjuk, Muszorgszkijt...
Jalbert-al ellentétben ZYGMUNT KRAUSE nevét nem most kell megtanulnia a hazai
újzenebarátnak. Régi ismerős ő, kiváló alkotó és fenomenális pianista. Most maga
játszotta 2. zongoraversenye főszólamát. Ez is egyfajta anti-versenymű.
Nem sziporkázik benne a zongora. Az ismertető szerint azokat az impressziókat
adja vissza a négy tétel, amelyek négy kultikus központ látogatása során támadtak
a komponistában. Delphoival kezdődik a sor, Mexikóval, Koreával folytatódik, és
Jeruzsálemmel zárul. Szkrjabintól Hacsaturjanig, Brittentől mai amerikaiakig sokféle
zene hatása sejlik fel a lebilincselően színes partitúrában. A legérdekesebb talán
az utolsó tétel, amelynek anyagában igazi, ősi siratások zenei emlékét is felfedezhetjük.
Újdonságok után több mint negyedszázados opusszal folytatódott a program: JENEY
ZOLTÁN Alef - Hommage à Schönbergjét játszotta el a zenekar. Annak
idején ez a darab egyfajta fordulópontot jelentett a hazai zeneszerzés történetében.
Ez volt az első jelentős, nagyszabású mű, amely hírt adott az Új Zenei Stúdió
komponistáinak az elődökétől-kortársakétól radikálisan eltérő elképzeléseiről.
Azazhogy hírt adott volna, ha ott és akkor, elkészülte után elhangzik.
De hát vannak társadalmi rendszerek, amelyek félnek a komoly zenétől. Büszkén
kihúzhatjuk magunkat: a komoly zenét ugyan alig hallgatja manapság valaki, a kortárs
zenét pedig még annál is kevesebben - ám ennek ellenére, lám, "veszélyes" tud
lenni. Hogy aztán miért is kellett rettegnie Illetékes Elvtárséknak egy tizenkét
hangú Mutterakkord különféle színű változataitól és kivágataitól, miért igyekeztek
tőle megkímélni a "dolgozó népet" - maradjon most már mindörökre az ő titkuk.
Még az Alefnál is régebbi kompozíció, GIACINTO SCELSI Hurqualiája zárta
az Olasz Kultúrintézetben rendezett zenekari estet. Scelsiről életében szinte
semmit sem lehetett tudni-hallani. Halála, 1980 után fedezték fel művészetét -
az Hurqualia például 1986-ban szólalt meg először. Ahogy az már lenni szokott,
a "rejtélyes" alkotó emlegetése egy időre divattá vált: "jobb körökben" nálunk
is illett róla beszélni, anélkül persze, hogy a "jólértesültséget" zenedarabok
meghallgatásának élménye is megalapozta volna. Hamarjában nem is tudom, elhangzott-e
egyáltalán bármi idehaza nyilvános koncerten Scelsitől. Hogy nagyszabású mű nem,
abban biztos vagyok. Nem vitás: varázsa van ennek a furcsa zenének. Keleti muzsikára
emlékeztet. Első része mintha indiai rága-imrovizációk módján szövődne, bemutatva
a rága "hangsorát", apró motívumait "pakad"-jait és "rupá"-it. Sokszor az az ember
érzése, hogy lényegét tekintve "egyszólamú" az anyag. A további részeknél inkább
bizonyos arab zenékkel való rokonság sejlik fel. Alcíme szerint az Hurqualia egy
"másik birodalom" látomása. Mi tagadás: szívesen ellátogatnék ebbe a "másik" birodalomba,
ahol ilyen érdekes hangzások hallhatók.
Június 6-án egy SCHOENBERG-esttel fejeződött be a Lázár Eszter szerkeszette
hangversenyciklus. Ötven esztendeje hunyt el a 20. századi zene egyik legnagyobb
- s tegyük hozzá: máig vitatott - egyénisége. Egykor úgy tűnt, ő vezette új útra
a kátyúba jutott európai zeneművészetet, felfedezésével, a dodekafóniával óriási
lökést adott a "fejlődésnek". Ő maga is abban hitt tántoríthatatlanul, hogy a
világ, s benne a zene "fejlődik". Próféták, kiválasztottak viszik előre ezt a
folyamatot, teljesítik a Magasabb Hatalom akaratát. Modern Ézsaiásnak tartotta
magát, akinek prédikálnia kell az Igazságot, "csak azért is". Van abban valami
hátborzongató, hogy utolsó, befejezetlenül hagyott darabja, a Modern Zsoltár annál
a szónál szakad félbe, hogy trotzdem. Fél évszázad biztonságos távolából
visszatekintve a valaha forradalmi dodekafónia és szerializmus bizony inkább kitérőnek
tűnik már. Sokat megéltünk azóta. Neoromantikát, posztmodernet. Talán eljön még
a neododekafónia is. Vagy a predodekafón Schoenberg-stílus, az expresszionizmus
egyfajta felújítása...
Egy biztos: Schoenberget játszani, hallgatni kell. Nem muszáj szeretni - egyik-másik
művét nem is nagyon lehet. Magam például a Napóleon-óda patetikus dagályát
és hagyományos konszonanciákkal vizezett dodekafóniáját ki nem állhatom. De el
kell ismerni: fontos volt ez a mű akkor, amikor keletkezett. Más eset a Vasbrigád-induló.
Ez éppenséggel nem volt fontos - viszont jó ma hallgatni. Ahogy a fiatalkori Kabarédalokat
is. Humor ugyan nem sok akad bennük (nem csoda, hogy a Buntes Theaterban, ahol
a dalok eredetileg elhangzottak, hamar kiadták Schoenberg útját), de harmóniai,
dallami érdekesség annál több. Érezni, hogy az alkotó nem mindennapi tehetség:
árad belőle a muzsika. A Pierrot lunaire-ről pedig mosolyogtató volna ma
"méltatásfélét" írni. A 20. századi zene "klasszikus" alkotásai közé tartozik.
Egy ismert remekmű (a Pierrot), három csemegével - nagyszerű műsort állított össze
Lázár Eszter. Olyat, amely Schoenberg sokfajta "arcát" láttatta - s persze azt
is, hogy mi a közös a sokfélében. Különösebb kommentár nélkül álljon itt befejezésül
az előadók neve: a Matuz Gergely vezette Marcato együttest, Alfred
Sassmann zongoristát, Iván Ildikót, a Pierrot Sprechgesang-szólamának
előadóját, Bánffy Györgyöt, a Napóleon-óda Byron-versének szavalóját, valamint
a kabarédalokban Meláth Andreát és Virág Emesét illeti hála az élményt
adó előadásokért.
|