Tavaly augusztusban Somfai László e hasábokon ismertetést írt a Bach-év egyik
eminens lemezkiadói vállalkozásának, John Eliot Gardiner 12 CD-ből álló Bach-kantátasorozatának
addig megjelent öt lemezéről. Mint emlékezetes, ez a vállalkozás a 2000. év egészére
kiterjedő és az összes ismert egyházi kantátát felölelő európai "szuperturné"-hoz
kapcsolódik, bár a kapcsolódás mikéntje meglehetősen - hm - pragmatikus. Mint
Somfai rámutat, az öt lemezen megszólaló 17 kantáta közül mindössze négynek a
felvétele esett a "zarándokévre", illetve történt Anglián kívül. Ennek persze
lehet egészen egyszerűen az az oka, hogy nehéz lett volna már az év elején elegendő
mennyiségű és minőségű olyan CD-vel előállni, ami épp az év elején lezajlott előadásokat
örökíti meg. Sajnos az arány - mint látni fogjuk - a sorozat hátralevő részében
sem javul drámaian, végeredményben tehát mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a
sorozat koncepciója kissé zavaros. Mégpedig attól, hogy - nyilván nem véletlenül
- nincs tisztázva az a kézenfekvő kérdés, hogy a lemezsorozat a jubileumi évhez
kapcsolódik-e (vagyis hogy a lemezeknek 2000-ben kell megjelenniük), vagy pedig
a jubileumi zarándoklat eseményeihez. Mert a kettő nemigen megy együtt. Utóbbi
esetben illett volna - legalább túlnyomó többségben - a zarándokút során létrehozott
produkciókat megörökíteni; az előbbiben pedig illett volna nem úgy tenni - a Bach
Cantata Pilgrimage logó használatával, illetve az eventre utaló designnal
-, mintha az utóbbiról volna szó. Szép dolog a marketing, de talán a józan észt
sem kell sutba dobni.
Somfai László azt is kifogásolja cikkében, hogy - egyetlen hegedűszóló játékosának
kivételével - a kísérőfüzetek szigorúan őrzik az énekkari és zenekari tagok anonimitását,
sőt még a szólóénekesekről sem találjuk meg az ilyenkor szokásos életrajzi adatokat:
nevük és hangfajuk minden, amit megtudhatunk róluk. Nos, a Nemzetközi Zenetudományi
Társaság elnökének és a Muzsikának az együttes súlya ellenállhatatlannak bizonyult:
az Archiv Produktion összekapta magát, és már a következő, hatodik CD kísérőfüzetében,
majd azt követően mindvégig - az első öt füzetben követett beosztást is megváltoztatva
- részletes stáblistát közölt. Az énekesek életrajza ugyan továbbra is hiányzik,
s a bevezetőben érintett alapprobléma is változatlan, a gesztust, a gyors reakciót
azonban így is értékelnünk kell.
A 6-12. lemez huszonkét kantátát tartalmaz (közülük az egyik, a BWV 200-as csak
töredék, egyetlen ária). Ezek közül tíznek a felvétele készült 2000-ben, s ez
mintegy kétszer jobb arány, mint amit az első öt CD esetében megállapíthattunk.
(A teljes sorozat esetében az arány mintegy 36 százalék.) Igaz, hogy a tízből
csupán három kantáta felvétele készült a kontinensen (összesen tehát 39-ből hét,
alig több, mint a művek hatoda), s így az a bizonyos zarándokút nemigen rajzolódik
ki a szemünk előtt, viszont ezúttal legalább kapunk tizenegy élő koncertfelvételt,
ami, bár túlnyomó részüket brit helyszínen rögzítették, mégis nyújt némi zarándokút-feelinget,
bár persze a sorozat ad hoc-jellegét is erősíti.
Azt szerencsére nyugodtan kijelenthetjük, hogy maguk az interpretációk lényegesen
tisztább és egyenletesebb képet mutatnak. Hogy a Maestro és zenészkollégái a profizmus
milyen magas fokán állnak, arról már az is meggyőzhet bennünket, hogy az élő koncertfelvételek
perfekciója semmiben, valóban semmiben nem marad el a stúdióban "összevágott"
produkciókétól. Pedig itt-ott, szabályt erősítő kivételként, hallunk kisebb gyarlóságokat:
nem egészen sziklaszilárd énekes intonációt, a gordonka és a violone párhuzamának
apróbb megingását, szövegejtési gondokat. Az ilyenek azonban az élő koncertek
felvételén ugyanolyan ritkák, mint egyébként.
Az előadás magától értetődő makulátlansága annál inkább figyelemre méltó, mert
Gardiner felfogásában a legnagyobb és legbonyolultabb hangtömeget megmozgató tételek
- elsősorban a korálkantáta-nyitótételek - is rendkívül transzparens módon szólalnak
meg, a zenei szövet minden alkotórésze jól hallható, jóformán egyetlen előadónak
sem áll módjában valaminő robusztus hangzattömbök jótékony takarásában meghúzódni.
Az English Baroque Soloists tagjai - nomen est omen - kivétel nélkül szólókra
képes, sőt virtuóz kamarazenészek. Ez persze nem jelenti azt, hogy Gardiner számára
a Bach-kantáta intim kamaraműfajt jelentene, mint ahogy azt például Rifkin lemezein
érezhetjük, melyeknek már a mikrofonozása olyan, hogy amikor nem deklarálja ezt
egy-egy szólisztikusan előadott kórustétel, akkor is kisebb, szobányi vagy stúdiónyi
térben érezzük magunkat az előadókkal együtt. Ellenkezőleg: Gardiner felvételein
mindig tágas tér veszi körül a produkciót, s ez nem az előadás vagy a felvétel
helyszínének kérdése elsősorban, hanem az előadói megközelítésé: a zene lélegzetében
és artikulációjában itt mintegy benne foglaltatik a templom és a népes ünnepi
gyülekezet jelenléte. A zengés és a rezonancia érzete járja át ezeket az interpretációkat
az első hangtól az utolsóig, a szólótételeket is beleértve - része ez annak az
eljárásnak, amit Somfai stilizálásnak nevez.
Festőiség, drámaiság, sőt érzékiség - ezek a szavak segíthetnek érzékeltetni Gardiner
különleges adottságait, fő eszközeit azon törekvése megvalósításában, hogy a zeneirodalom
egyik emblematikus kompozíciósorozatának megszólaltatását a hétköznapok fölé emelje,
és mintegy emlékművet állítson nekik. Ez persze szinte lehetetlen vállalkozás,
hiszen az élő zenei előadás sohasem nélkülözi a rögtönzés, az esetlegesség elemeit;
mindenesetre a cél csakis hallatlanul kontrollált és átgondolt előadással érhető
el.
Gardiner előadása ilyen; és persze több is ennél. A karmester kétségkívül képes
arra is, hogy a kantáták formálását, építkezését, spirituális tartalmát és lélektani
lefolyását nyomon kövesse és hallhatóvá tegye. A 94-es kantáta zárókoráljának
külsőségektől mentes, mégis ellenállhatatlan, himnikus emelkedése, vagy az egész
105-ös kantáta megrendítően szép előadása ezt kétségtelenül igazolja. Utóbbi műben
- melyen a Mester is rajta hagyta a maga módján a kedves gyermekét megjelölő titkos
jegyeket - a teológiai mondanivaló (háborgó lelkiismeret kontra a bűnbocsánat
reménysége) és a zenei megformálás egészen különleges ihletettsége és koncentráltsága
olyan szétválaszthatatlanul fonódik egybe, hogy az az előadás, amely mindezt élményszerűvé
teszi, az előadó legmagasabb rendű alkalmasságát bizonyítja. Mellesleg mindkét
említett kantáta ugyanazon a CD-n található, a tizenegyediken, amely a kísérőfüzet
szerint a meranói Szt. Miklós-székesegyházban 2000 augusztusában adott hangverseny
élő felvétele. Ezen a lemezen különösen plasztikusan érzékelhető a templom hatalmas
tere. Az utánzengés meglehetősen hosszú és erős, különösen a magas felhangok regiszterében;
mégis sokkal inkább nyereség, mint zavaró tényező, mert önmagában is szép, s ráadásul
valami lebilincselő konkrétsággal, a pillanat varázsával gazdagítja az élményt.
Megvallom, ez a kedvenc CD-m a tizenkettő közül, ez, amelyen az ihlető színhely
és az ihletett előadás annyira szétválaszthatatlan. (Bizony, egy olyan lemezkiadvány,
amely valóban a hangversenysorozat-zarándoklat tetőpontjait örökítette volna meg,
roppant izgalmas lehetett volna.)
Mint minden vokális produkció esetén, most is kardinális kérdés az énekesgárda.
Mármint az énekszólisták, hiszen a ragyogó felkészültségű Monteverdi Choir a vállalkozás
alapvető feltétele és támasza. A szólisták viszont kaleidoszkópszerűen váltakoznak
a különböző felvételeken, és létszámuk is bőséges: összesen harminchárman vannak,
miután az első öt lemez tizenhét szólistájának némelyike mellett ezen a hét CD-n
további tizenhat név is felbukkan. Alapjában véve egyetérthetünk Somfai Lászlóval
abban, hogy mércéül Gardiner régi, híres kvartettje - Nancy Argenta, Michael
Chance, Anthony Rolfe-Johnson és Stephen Varcoe - szolgálhat, és csak
sajnálhatjuk, hogy ez a sorozat nem az ő kitűnő és összeszokott együttesükre,
kiérlelt stílusismeretükre lett alapozva. Ugyanakkor engem Nancy Argenta éneklése
nem elégít ki teljesen; gyakran egyszerűen erőtlennek érzem, és tipikusan angol
"féliggyermek-hangképzését" is problematikusnak tartom. Végül is - ez önmagában
persze nem baj - a hangfajok megválasztása nem követi szorosan a korabeli német
praxist, a többi hangfajhoz tartozó szólisták sem így énekelnek; akkor hát mi
az oka, hogy a szopránok számára szinte kötelező ez az éneklésmód? Az a baj, hogy
egyáltalán, nemzetközi szinten is kevés a példa a régi zenei szopránéneklés problémájának
igazán meggyőző megoldására. Magdalena Kozená például igazán képzett és
tehetséges énekes - vele történetesen az a baj, hogy éneklését alapvibratója egyértelműen
operássá teszi, s ezen az sem segít, hogy egy-két helyen nyilvánvalóan szóltak
neki, hogy non vibrato énekeljen; ilyenkor azután teljesen sima a hang, de nyers,
gyerekes és még az intonáció biztonsága is elvész. A többi megszólaló szoprán
viszont valóban nem említhető egy napon Argentával; közülük Katharina Fuge
az egyetlen, aki időnként szép megoldásokkal örvendezteti meg a hallgatót.
A többi hangfajban lényegesen jobb a helyzet, s ennek köszönhető, hogy egészében
véve az énekesgárda a zavarba ejtően sok név ellenére is felnő a sorozat színvonalához.
A "nagy öregek" közül főleg Chance és Varcoe remekel, évtizeddel ezelőtt készült
felvételeken. Az új nevek közül elsősorban néhány kontratenort dicsérhetek fenntartás
nélkül (ezen a hét CD-n női altot alig hallunk): így William Towerst, a
nálunk is jól ismert Derek Lee Ragint, és legfőképpen Daniel Taylort
és Robin Tysont. Sara Mingardo, az első lemezeken megismert női
alt, német kiejtési problémái és éneklésének bizonyos elnagyoltsága ellenére őstehetségnek,
afféle (egyelőre) csiszolatlan gyémántnak tetszik. A tenorok egyikének beválogatása
tévedésként hat, és ha elbűvölő szépségű hanggal nem találkozunk is, a többiek:
Mark Padmore, Rufus Müller és különösen az utolsó CD-n "betörő"
James Gilchrist remek muzsikusok és énekesek. A basszusok közül Peter
Harvey minden szempontból megközelíti Varcoe klasszisát, és maradéktalan élményt
szerez Gotthold Schwarz és Olaf Bär is.
A 39 kantáta előadásában túlságosan kevés a tökéletlenség és túlságosan sok a
kiváló egyéni teljesítmény (oboa d'amorék! vonós basszus!) ahhoz, hogy értelme
legyen néhány jobb vagy rosszabb mozzanat megemlítésének. Ezért zárásképpen hadd
emeljek ki csupán egy-két teljes művet a huszonkettőből, amelynek felvétele különösen
megragadott. Ilyen a 16-os kantáta, különösen pedig bonyolult felépítésű, basszusszólós,
zengő-lángoló-briliáns centrális tétele. Vagy a híres 140-es grandiózus nyitótételének
valóban emlékmű értékű előadása. A kevésbé ismert 36-os kantáta revelatív interpretációja,
amelyben minden szólista és a zenekar is külön remekel (oboa d'amorék, megint!).
A négytrombitás 63-as eksztázisa, könnyed virtuozitása és meghitt pillanatai.
A 179-es piano zárókoráljának megrendítő ereje. És, még egyszer, a Meranóban felvett
koncert a maga egészében, megkoronázva a 105-ös kantátával.
Ha jól belegondolunk, erre a lemezsorozatra kissé üzleties és hevenyészett koncepciója
ellenére sem tudunk haragudni. Sőt.
|