Muzsika 2001. július, 44. évfolyam, 7. szám, 37. oldal
Malina János:
A Bach-zarándoklat folytatása
John Eliot Gardiner újabb kantátafelvételei
 

Tavaly augusztusban Somfai László e hasábokon ismertetést írt a Bach-év egyik eminens lemezkiadói vállalkozásának, John Eliot Gardiner 12 CD-ből álló Bach-kantátasorozatának addig megjelent öt lemezéről. Mint emlékezetes, ez a vállalkozás a 2000. év egészére kiterjedő és az összes ismert egyházi kantátát felölelő európai "szuperturné"-hoz kapcsolódik, bár a kapcsolódás mikéntje meglehetősen - hm - pragmatikus. Mint Somfai rámutat, az öt lemezen megszólaló 17 kantáta közül mindössze négynek a felvétele esett a "zarándokévre", illetve történt Anglián kívül. Ennek persze lehet egészen egyszerűen az az oka, hogy nehéz lett volna már az év elején elegendő mennyiségű és minőségű olyan CD-vel előállni, ami épp az év elején lezajlott előadásokat örökíti meg. Sajnos az arány - mint látni fogjuk - a sorozat hátralevő részében sem javul drámaian, végeredményben tehát mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a sorozat koncepciója kissé zavaros. Mégpedig attól, hogy - nyilván nem véletlenül - nincs tisztázva az a kézenfekvő kérdés, hogy a lemezsorozat a jubileumi évhez kapcsolódik-e (vagyis hogy a lemezeknek 2000-ben kell megjelenniük), vagy pedig a jubileumi zarándoklat eseményeihez. Mert a kettő nemigen megy együtt. Utóbbi esetben illett volna - legalább túlnyomó többségben - a zarándokút során létrehozott produkciókat megörökíteni; az előbbiben pedig illett volna nem úgy tenni - a Bach Cantata Pilgrimage logó használatával, illetve az eventre utaló designnal -, mintha az utóbbiról volna szó. Szép dolog a marketing, de talán a józan észt sem kell sutba dobni.
Somfai László azt is kifogásolja cikkében, hogy - egyetlen hegedűszóló játékosának kivételével - a kísérőfüzetek szigorúan őrzik az énekkari és zenekari tagok anonimitását, sőt még a szólóénekesekről sem találjuk meg az ilyenkor szokásos életrajzi adatokat: nevük és hangfajuk minden, amit megtudhatunk róluk. Nos, a Nemzetközi Zenetudományi Társaság elnökének és a Muzsikának az együttes súlya ellenállhatatlannak bizonyult: az Archiv Produktion összekapta magát, és már a következő, hatodik CD kísérőfüzetében, majd azt követően mindvégig - az első öt füzetben követett beosztást is megváltoztatva - részletes stáblistát közölt. Az énekesek életrajza ugyan továbbra is hiányzik, s a bevezetőben érintett alapprobléma is változatlan, a gesztust, a gyors reakciót azonban így is értékelnünk kell.
A 6-12. lemez huszonkét kantátát tartalmaz (közülük az egyik, a BWV 200-as csak töredék, egyetlen ária). Ezek közül tíznek a felvétele készült 2000-ben, s ez mintegy kétszer jobb arány, mint amit az első öt CD esetében megállapíthattunk. (A teljes sorozat esetében az arány mintegy 36 százalék.) Igaz, hogy a tízből csupán három kantáta felvétele készült a kontinensen (összesen tehát 39-ből hét, alig több, mint a művek hatoda), s így az a bizonyos zarándokút nemigen rajzolódik ki a szemünk előtt, viszont ezúttal legalább kapunk tizenegy élő koncertfelvételt, ami, bár túlnyomó részüket brit helyszínen rögzítették, mégis nyújt némi zarándokút-feelinget, bár persze a sorozat ad hoc-jellegét is erősíti.
Azt szerencsére nyugodtan kijelenthetjük, hogy maguk az interpretációk lényegesen tisztább és egyenletesebb képet mutatnak. Hogy a Maestro és zenészkollégái a profizmus milyen magas fokán állnak, arról már az is meggyőzhet bennünket, hogy az élő koncertfelvételek perfekciója semmiben, valóban semmiben nem marad el a stúdióban "összevágott" produkciókétól. Pedig itt-ott, szabályt erősítő kivételként, hallunk kisebb gyarlóságokat: nem egészen sziklaszilárd énekes intonációt, a gordonka és a violone párhuzamának apróbb megingását, szövegejtési gondokat. Az ilyenek azonban az élő koncertek felvételén ugyanolyan ritkák, mint egyébként.
Az előadás magától értetődő makulátlansága annál inkább figyelemre méltó, mert Gardiner felfogásában a legnagyobb és legbonyolultabb hangtömeget megmozgató tételek - elsősorban a korálkantáta-nyitótételek - is rendkívül transzparens módon szólalnak meg, a zenei szövet minden alkotórésze jól hallható, jóformán egyetlen előadónak sem áll módjában valaminő robusztus hangzattömbök jótékony takarásában meghúzódni. Az English Baroque Soloists tagjai - nomen est omen - kivétel nélkül szólókra képes, sőt virtuóz kamarazenészek. Ez persze nem jelenti azt, hogy Gardiner számára a Bach-kantáta intim kamaraműfajt jelentene, mint ahogy azt például Rifkin lemezein érezhetjük, melyeknek már a mikrofonozása olyan, hogy amikor nem deklarálja ezt egy-egy szólisztikusan előadott kórustétel, akkor is kisebb, szobányi vagy stúdiónyi térben érezzük magunkat az előadókkal együtt. Ellenkezőleg: Gardiner felvételein mindig tágas tér veszi körül a produkciót, s ez nem az előadás vagy a felvétel helyszínének kérdése elsősorban, hanem az előadói megközelítésé: a zene lélegzetében és artikulációjában itt mintegy benne foglaltatik a templom és a népes ünnepi gyülekezet jelenléte. A zengés és a rezonancia érzete járja át ezeket az interpretációkat az első hangtól az utolsóig, a szólótételeket is beleértve - része ez annak az eljárásnak, amit Somfai stilizálásnak nevez.
Festőiség, drámaiság, sőt érzékiség - ezek a szavak segíthetnek érzékeltetni Gardiner különleges adottságait, fő eszközeit azon törekvése megvalósításában, hogy a zeneirodalom egyik emblematikus kompozíciósorozatának megszólaltatását a hétköznapok fölé emelje, és mintegy emlékművet állítson nekik. Ez persze szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen az élő zenei előadás sohasem nélkülözi a rögtönzés, az esetlegesség elemeit; mindenesetre a cél csakis hallatlanul kontrollált és átgondolt előadással érhető el.
Gardiner előadása ilyen; és persze több is ennél. A karmester kétségkívül képes arra is, hogy a kantáták formálását, építkezését, spirituális tartalmát és lélektani lefolyását nyomon kövesse és hallhatóvá tegye. A 94-es kantáta zárókoráljának külsőségektől mentes, mégis ellenállhatatlan, himnikus emelkedése, vagy az egész 105-ös kantáta megrendítően szép előadása ezt kétségtelenül igazolja. Utóbbi műben - melyen a Mester is rajta hagyta a maga módján a kedves gyermekét megjelölő titkos jegyeket - a teológiai mondanivaló (háborgó lelkiismeret kontra a bűnbocsánat reménysége) és a zenei megformálás egészen különleges ihletettsége és koncentráltsága olyan szétválaszthatatlanul fonódik egybe, hogy az az előadás, amely mindezt élményszerűvé teszi, az előadó legmagasabb rendű alkalmasságát bizonyítja. Mellesleg mindkét említett kantáta ugyanazon a CD-n található, a tizenegyediken, amely a kísérőfüzet szerint a meranói Szt. Miklós-székesegyházban 2000 augusztusában adott hangverseny élő felvétele. Ezen a lemezen különösen plasztikusan érzékelhető a templom hatalmas tere. Az utánzengés meglehetősen hosszú és erős, különösen a magas felhangok regiszterében; mégis sokkal inkább nyereség, mint zavaró tényező, mert önmagában is szép, s ráadásul valami lebilincselő konkrétsággal, a pillanat varázsával gazdagítja az élményt. Megvallom, ez a kedvenc CD-m a tizenkettő közül, ez, amelyen az ihlető színhely és az ihletett előadás annyira szétválaszthatatlan. (Bizony, egy olyan lemezkiadvány, amely valóban a hangversenysorozat-zarándoklat tetőpontjait örökítette volna meg, roppant izgalmas lehetett volna.)
Mint minden vokális produkció esetén, most is kardinális kérdés az énekesgárda. Mármint az énekszólisták, hiszen a ragyogó felkészültségű Monteverdi Choir a vállalkozás alapvető feltétele és támasza. A szólisták viszont kaleidoszkópszerűen váltakoznak a különböző felvételeken, és létszámuk is bőséges: összesen harminchárman vannak, miután az első öt lemez tizenhét szólistájának némelyike mellett ezen a hét CD-n további tizenhat név is felbukkan. Alapjában véve egyetérthetünk Somfai Lászlóval abban, hogy mércéül Gardiner régi, híres kvartettje - Nancy Argenta, Michael Chance, Anthony Rolfe-Johnson és Stephen Varcoe - szolgálhat, és csak sajnálhatjuk, hogy ez a sorozat nem az ő kitűnő és összeszokott együttesükre, kiérlelt stílusismeretükre lett alapozva. Ugyanakkor engem Nancy Argenta éneklése nem elégít ki teljesen; gyakran egyszerűen erőtlennek érzem, és tipikusan angol "féliggyermek-hangképzését" is problematikusnak tartom. Végül is - ez önmagában persze nem baj - a hangfajok megválasztása nem követi szorosan a korabeli német praxist, a többi hangfajhoz tartozó szólisták sem így énekelnek; akkor hát mi az oka, hogy a szopránok számára szinte kötelező ez az éneklésmód? Az a baj, hogy egyáltalán, nemzetközi szinten is kevés a példa a régi zenei szopránéneklés problémájának igazán meggyőző megoldására. Magdalena Kozená például igazán képzett és tehetséges énekes - vele történetesen az a baj, hogy éneklését alapvibratója egyértelműen operássá teszi, s ezen az sem segít, hogy egy-két helyen nyilvánvalóan szóltak neki, hogy non vibrato énekeljen; ilyenkor azután teljesen sima a hang, de nyers, gyerekes és még az intonáció biztonsága is elvész. A többi megszólaló szoprán viszont valóban nem említhető egy napon Argentával; közülük Katharina Fuge az egyetlen, aki időnként szép megoldásokkal örvendezteti meg a hallgatót.
A többi hangfajban lényegesen jobb a helyzet, s ennek köszönhető, hogy egészében véve az énekesgárda a zavarba ejtően sok név ellenére is felnő a sorozat színvonalához. A "nagy öregek" közül főleg Chance és Varcoe remekel, évtizeddel ezelőtt készült felvételeken. Az új nevek közül elsősorban néhány kontratenort dicsérhetek fenntartás nélkül (ezen a hét CD-n női altot alig hallunk): így William Towerst, a nálunk is jól ismert Derek Lee Ragint, és legfőképpen Daniel Taylort és Robin Tysont. Sara Mingardo, az első lemezeken megismert női alt, német kiejtési problémái és éneklésének bizonyos elnagyoltsága ellenére őstehetségnek, afféle (egyelőre) csiszolatlan gyémántnak tetszik. A tenorok egyikének beválogatása tévedésként hat, és ha elbűvölő szépségű hanggal nem találkozunk is, a többiek: Mark Padmore, Rufus Müller és különösen az utolsó CD-n "betörő" James Gilchrist remek muzsikusok és énekesek. A basszusok közül Peter Harvey minden szempontból megközelíti Varcoe klasszisát, és maradéktalan élményt szerez Gotthold Schwarz és Olaf Bär is.
A 39 kantáta előadásában túlságosan kevés a tökéletlenség és túlságosan sok a kiváló egyéni teljesítmény (oboa d'amorék! vonós basszus!) ahhoz, hogy értelme legyen néhány jobb vagy rosszabb mozzanat megemlítésének. Ezért zárásképpen hadd emeljek ki csupán egy-két teljes művet a huszonkettőből, amelynek felvétele különösen megragadott. Ilyen a 16-os kantáta, különösen pedig bonyolult felépítésű, basszusszólós, zengő-lángoló-briliáns centrális tétele. Vagy a híres 140-es grandiózus nyitótételének valóban emlékmű értékű előadása. A kevésbé ismert 36-os kantáta revelatív interpretációja, amelyben minden szólista és a zenekar is külön remekel (oboa d'amorék, megint!). A négytrombitás 63-as eksztázisa, könnyed virtuozitása és meghitt pillanatai. A 179-es piano zárókoráljának megrendítő ereje. És, még egyszer, a Meranóban felvett koncert a maga egészében, megkoronázva a 105-ös kantátával.
Ha jól belegondolunk, erre a lemezsorozatra kissé üzleties és hevenyészett koncepciója ellenére sem tudunk haragudni. Sőt.



Sheila Rock felvétele