A dokumentum

nem egyéb, mint annak a reménynek megtestesülése, hogy emberi lény egykori létezése külső eszközökkel bizonyítható. Hiú remény. Semmi sem tud olyan nyomtalanul eltűnni, mint az ember. Tárgyak létezése bizonyítható, személyeké, eseményeké, melyek a tárgyakban és a tárgyak által megjelentek és kontextust teremtettek a tárgyaknak: már nem. Ami vagy aki egyszer megtörtént, az megállíthatatlanul távolodni kezd tőlünk; ez adhat táptalajt akár olyan szélsőséges jelenségeknek is, mint a holokauszt-tagadás. Igen, fennmaradtak épületek, belül apró lyukakkal a falban; de mi bizonyítja, hogy tényleg gáz ömlött a lyukakból? Fennmaradtak használati tárgyak; de mi bizonyítja, hogy tényleg a meggyilkoltakhoz tartoztak? Maradtak szemtanúk, de mi bizonyítja, hogy igazat mondanak? E logika révén arra jutunk, hogy azok a valamik nem gázkamrák voltak, vagy ha mégis, akkor nem használták őket. Vagy gázkamrák nem voltak, vagy áldozatok - a bizonyítási eljárás szenvedő alanya, a szegény valóság úgy viselkedik, mint a modern fizika kvantumja: ha egyik tulajdonságát meg akarom mérni, a másik nyomban mérhetetlenné teszi magát. Az egykori létező olyan evidencia, amely a dokumentumok nyelvén nem fogalmazható meg, mivel evidensebb amazoknál; ha mégis megkíséreljük, olyan puzzle-játékba fogunk, melynek darabkáit akárhogy illesztjük is össze, a teljes képből egy elem mindig hiányozni fog, feltárva a törésvonalat igazság és valóság között. Az igazság maradéktalanul sosem fedhető le dokumentált tényekkel. Az, ami a valóságban valóságos, utólag megragadhatatlan, és attól a pillanattól fogva, hogy egy személy eltávozott vagy egy esemény megtörtént, tudatunkban mindkettő elkerülhetetlenül csúszni kezd a mitizálódás lejtőjén.
A dokumentum kettős természetű tárgy tehát: az egykori valóság rekonstrukcióját ígéri, miközben megkérdőjelezi ugyane valóság valóságosságát. Bevégzettsége, lezártsága azt mutatja fel, ami már a dokumentum eredeti kontextusában is valótlan volt. Pozitivizmusa igazából hiányt rajzol körül. Életrajzok ezt a hiányt, ezt az elveszett puzzle-elemet a dokumentum és a dokumentálandó személyiség feszültségeként cipelik tovább. Miközben zseni és dokumentum feltételezi egymást (az életrajzi adatot csakis a zsenialitás előfeltételezése emeli a dokumentum rangjára), eközben a logika módszerével mégsem vezethető le egyik a másikból. A romantikus életrajzíró a zsenialitás jegyeivel ruházza fel a dokumentumot; mint adottságot, úgyszólván mint személyiségvonást kezeli a zsenialitást. Sütteti dokumentumait a zsenialitás presztízsének fényében, miközben, mivel természetesnek tekinti, nem mondja meg róla, micsoda. Későbbi művészéletrajzok meg éppen sosem találkozó párhuzamosokként kezelik a kettőt, és viszonyuk hideg közönyében gyönyörködnek.

Tertium... datur?

Nos, a főszereplő Robbins Landon könyvében is a dokumentum, ám a szerző megfontolásai merőben gyakorlatiasak. Legfőbb erénye, hogy nem kívánja megfejteni a zseni „titkát” (talán tudja, hogy nincs semmiféle titok). Ne feledjük, hogy angolszász hagyomány termékét tartjuk kezünkben, mely nemcsak érintetlen a német romantikus metafizikától, de több ponton is nyíltan-gunyorosan szembehelyezkedik annak megnyilvánulásaival. Landon számára a dokumentum mitikus funkciójának problémája nem létezik; számára a dokumentum - egy problémátlan valóságfogalom háttere előtt - egyszerűen a demitizálás eszköze. Ez a könyv mindenestül abból a szilárd meggyőződésből született, amely szerint Mozart életének dokumentumai önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy ennek az életnek élősködő mítoszait véglegesen felszámolják. A mintavételezés az életrajzból azért is telitalálat, mert Mozart utolsó éve különösen sok mítoszt tenyésztett ki: a Titus keletkezése 18 nap alatt; a Requiem megrendelésének titokzatos körülményei és rejtélyes utóélete; társszerzők homályos szerepe A varázsfuvola szövegében és annak szabadkőműves szimbólumai; végül a sokatmondó sejttetések az utolsó hónapok Mozartjának kicsapongásairól ki tudja, miféle origákon, majd a legfőbb mítosz: halálának gyanús körülményei. És Landonnak sikerül a bravúr: minden ízében ismerve, mégis elegáns mozdulattal félretolva a sokaknak mentségül szolgáló „könyvtárnyi” Mozart-irodalmat, látásának frissessége elhiteti olvasójával, hogy az először szembesül e csontig rágott problémákkal vagy álproblémákkal. Ismeretlen dokumentumok sorába úgy illeszti be az untig ismerteket (vagy amelyekről azt hittük, pontosan ismerjük őket), hogy egyszerre maguk is az újjászületettek friss erejével kezdenek hatni. Résen kell lennünk: adatok, melyeket mindeddig magától értetődőnek fogadtunk el, más fényszögbe helyezve bármely percben kétessé, bizonytalanná válhatnak.
Az új császári család ellenszenve Mozarttal szemben, az una porcheria tedesca pecsétje a prágai koronázási operán például: legenda. Vagy igaz, vagy nem. A tények ezzel szemben arról vallanak, hogy még a Tituson meg a császár kérésére újból elővett és általa hasonlóképp meg is tekintett Don Giovannin kívül is számos Mozart-darab hangzott el a hivatalos koronázási szertartásokon: Salieri ugyanis nem kevesebb, mint három egyházi Mozart-mű szólamait vitte magával Bécsből, és elhangzásuk nagy valószínűséggel dokumentálható is. A propos Salieri: mit is mondott voltaképp az agg maestro az elmegyógyintézetben? Kétségkívül mondta, hogy megmérgezte Mozartot; de mondta az ellenkezőjét is (és a kérdésben ez volt az utolsó szava). Melyik kijelentésekor volt beszámítható állapotban? A dokumentumok olyan krimit adnak elő szórakoztatásunkra, melynek végén nem derül ki a gyilkos neve. A történet folytatható.

Ismeretlen Mozart-opera?

Mindazonáltal hinnünk kell a dokumentumokban; Landon becsületére legyen mondva, hogy akkor is kitart mellettük, amikor korábbi mítoszok valóságosságát bizonyítják. A 18 nap például nagyjában-egészében: igaz. A részletkutatások eredményeinek egyesítésekor kiderül, hogy a bemutató napjától visszafelé számolt 18 nap megegyezik az impresszárió szerződtető körútjáról való visszaérkezésének idejével. Mozart ekkor kaphatott csak információkat leendő énekeseiről, amelyek nélkül nem akart és nem tudott hozzáfogni a Titus komponálásához. A címszereplő zenéin kívül - akinek alakítóját Mozart már ismerte Don Ottavio szerepében - csupán a Non piu di fiori kezdetű rondó állt készen; a vele kapcsolatos filológiai bonyodalom az egyetlen eset egyébként, amelynek kapcsán Landon új mítoszképzés szakadékának széléig jut. Ez a szám tudniillik, melynek legalábbis egy szakasza koncertáriaként már áprilisban megszólal Prágában, és papírvizsgálat is tanúskodik arról, hogy a lassú részt Mozart később illesztette elé. Landon nem tud ellenállni a csábításnak, hogy a korábbi változatot, pusztán a források diktálta logikát követve, egy elveszett opera részeként állítsa be. Holott akadna egyszerűbb-hihetőbb magyarázat is: miért elképzelhetetlen, hogy az első rész, a Larghetto már áprilisban is részét alkotta a koncertáriának, csak éppen Mozart újból lejegyezte, talán változtatásokkal? Landon hallgat továbbá a zenei érvekről, pedig a tény, hogy a gyors (korábbi) szakasz a lassúból (későbbiből) idéz, nem éppen a kétlépcsős keletkezés mellett szól. Igaz, ellenérv azért marad: ha önálló koncertszámnak készült a Vitellia-rondó, miért nem került be Mozart műjegyzékébe?
Rejtélyek, melyek Landon könyvében akkor sem mitizálódnak, ha nincs, és talán sosem lesz rájuk magyarázat. A Requiem-sztoriban nem maradt rejtély a szerző lenyűgöző tálalásában; a legenda a fekete köpenyes ismeretlen megrendelővel viszont itt is igaznak bizonyul. Ez egyszer tömören és világosan előttünk áll a sanda és a jószándékú hamisítások kusza története, melynek protagonistái Walsegg, Süssmayr és Freistädtler. Új kutatási eredmények mindenekelőtt a szabadkőművesség változatainak és szabályzatának aprólékos feltárásában mutatkoznak A varázsfuvola kapcsán.
Mit lehet még mondani egy világhírű könyvről? Kissé Nádas Sándor szerepében érzem magam, aki Karinthy paródiájában elmegy a színházba, felfedezi magának a Hamletet, és értetlenül kérdezi, miért nem írnak az írók ma is ilyen jó darabokat. Landon elérte, hogy kollégáinak munkáit kezünkbe véve ezentúl mi is feltegyük a kérdést: voltaképp miért nem ír minden zenetörténész ilyen könyvet?