Magyarországon a nagyzenekari jazznek nincsenek jelentős hagyományai. A világháború előtt és közvetlenül utána működtek ugyan olyan tánczenekarok, amelyeknek játékában érződött a swinges big bandek hatása, ezek azonban rövidesen megszűntek. Az egyik utolsó együttes a Magyar Rádió Tánczenekara volt, amelyet aztán a létszám alapos csökkentésével a máig is működő Stúdió 11-é alakítottak át. Az elmúlt évtizedekben elvétve alakultak ugyan nagyzenekarok - ilyen volt például a Budapest Big Band -, ezek azonban még alkalomszerű fellépésekkel sem tudtak hoszszabb ideig fennmaradni. Ez részben az igen magas működési költségekkel, részben a koncertlehetőségek csekély számával magyarázható. Az egyetlen, 36 éve folyamatosan működő együttes a szakközépiskolai, majd főiskolaivá átalakult jazztanszék big bandje, amely persze a tanévenként bekövetkező változások miatt inkább műhelynek, mint koncertező együttesnek nevezhető. Mégis, legalább itt a fiatal muzsikusok megismerkedhettek ezzel a fajta játékmóddal, amely egyébként lényegesen eltér a jóval elterjedtebb, a szólisztikus rögtönzésre több alkalmat nyújtó combo jazztől. Ami pedig a közönséget illeti, az felvételekről és az egyszer-egyszer idelátogató professzionális zenekarok játékából ismerkedhetett a big band jazz-zel. E ritka alkalmak azonban nem voltak elegendők arra, hogy szertefoszlassák azt a tévhitet, amely a big bandeket a harmincas-negyvenes évek swing-zenéjével azonosítja. Igaz, ekkor jöttek létre a legnagyobb számban sematikus kórus-zenét és nem túl érdekes rögtönzéseket játszó szórakoztató zenekarok, ekkor került a műfaj legközelebb a kommersz tánczenéhez, másfelől azonban ekkoriban kitűnő együttesek is feltűntek. Ilyen volt például Count Basie, Benny Goodman vagy Duke Ellington zenekara - Ellington artisztikus, nagy formátumú, helyenként a szimfonikus zenéhez közelítő művei különösen jelentősek voltak.
Miközben ez a fajta big band jazz az elmúlt évtizedekben tovább fejlődött és modernizálódott, az artisztikus és experimentális törekvések is megerősödtek. Gondoljunk például a nálunk is szerepelt Stan Kenton bartókos szimfonikus jazzműveire, a különlegesen finom hangzásokat kreáló Gil Evans hangszereléseire, a klasszikus kompozíciós technikát is jól ismerő Bill Russo és Gunther Schuller darabjaira, vagy az újabbak közül Carla Bley izgalmas avantgárd kompozícióira. S ne feledkezzünk meg a másik oldalról” sem: napjainkban egyre több olyan kortárs zeneszerző tűnik fel, aki nemcsak közeledik a jazzhez, nemcsak érdeklődik iránta, mint Steve Reich, hanem a két világot ötvöző, cross-over műveket komponál, mint például Rolf Liebermann vagy Philip Glass.
Ebben a helyzetben alakult meg 1998-ban a Budapest Jazz Orchestra. Hamarosan kiderült, hogy a hazai jazzéletben szokatlan kezdeményezésről van szó. A működési feltételek biztosításáról, a költségek fedezéséről, az együttes menedzseléséről ugyanis nem maguknak a zenészeknek kell gondoskodniuk, hanem mindez professzionális módon történik: a feladatokat a zenekar vállalkozó igazgatója, Léderer Tamás látja el. Még újszerűbb az együttes zenei programja, amelyben a szórakoztató big band zene darabjai mellett a jazztörténeti szempontból kiemelkedő nagyzenekari komponisták és hangszerelők műveinek hiteles előadása, valamint új művek megrendelése és bemutatása is szerepel. Túlzás nélkül állítható, hogy a már említett hazai körülmények között ez a vállalkozás valóságos misszió.
Az elmúlt két esztendőben bebizonyosodott, hogy a program reális: a Budapest Jazz Orchestra számos sikeres koncertet adott, többek között a Kongresszusi Központban, a Zeneakadémián, az Olasz Intézetben, idén januárban pedig az Operaházban. Az együttes többek között bemutatta Duke Ellington Sacred Music című oratóriumát a Magyar Nemzeti Énekkar közreműködésével, emellett a zenekar rendszeresen fellép a Matáv Zeneházban, ahol havonta mutat be új műsort, gyakran jelentős darabokat. Február 24-én pedig újabb fontos állomás következett: élő hangverseny-közvetítés keretében a Bartók Rádióban elhangzott két, megrendelésre készült, nagyszabású mű, Oláh Kálmán és Fekete-Kovács Kornél kompozíciója.
Oláh Kálmán a fiatal magyar jazzmuzsikus-generáció kiemelkedően tehetséges képviselője. Együttesével, az ugyancsak kiváló Trio Midnighttal sikeresen szerepelt számos nemzetközi versenyen és fesztiválon, s alkalma volt játszania több világhírű külföldi muzsikussal is. Zeneszerzéssel is intenzíven foglalkozik. A trióra és a fúvósokkal kibővített szextettre komponált darabjai mellett a műzene iránti érdeklődését mutatják a jazz triót klaszszikus vonósnégyessel összekapcsoló munkái. Olyan nagy formátumú művet azonban, amilyen a most bemutatott Concerto For Jazz Orchestra, még nem komponált. Ennek ellenére szó sincs fiatalkori zsengéről. Éppen ellenkezőleg: ez egy nagy műgonddal készült, határozott koncepciójú, tartalmas, modern hangvételű, több mint egyórás darab, melynek alig van köze a hagyományos big band zenéhez. A szerző eredetileg szimfonikus zenekarra tervezte a művet. Valószínűleg bizonyos helyeken a szimfonikus hangzás teljesebb, hatásosabb is lett volna, a jazzes részek, a lüktető ritmusú kíséretek, főképp pedig az improvizációk viszont nyilván ebben a közegben érvényesültek jobban. Mindenesetre nem véletlen, hogy a szerző szükségesnek érezte a zenekarnak a klasszikus big bandeket követő hangszer-összeállítását (4 trombita, 4 harsona, 5 szaxofon, ritmusszekció) fafúvósokkal és kürttel kiegészíteni.
A háromtételes, sok helyütt Bartók- és Stravinsky-hatásokat mutató műben a klaszszikus kompozíciós technika eszközei szinte mindenütt feltűnnek. Gondoljunk például az első tétel nagyívű bevezetésére, amelyben a motivikus imitáció dominál, a kontrapunktikus szerkesztésre - ez a harmadik tétel kezdő fúgájában csúcsosodik ki -, a tetőpontokat organikusan megközelítő, finom mívű fejlesztésekre, valamint a tételeken belüli és az azokon átnyúló tematikus összefüggésekre és idézetekre. Feltűnő ökonómia érvényesül az improvizatív szólók elrendezésében. A közel félórás első tételben például összesen egyetlen altszaxofonszóló hangzik el, míg a lírai második tétel rubato bevezetésében és kötött tempójú középső részében egyedül zongoraimprovizációt hallhattunk. (A zongoraszólamot a szerző játszotta, megcsillogtatva remek hangszeres adottságait.) A harmadik tétel középpontjába viszont meglepő módon kollektív rögtönzés kerül. Ahogyan a szerző a pontosan megkomponált, kötött fúgából eljut a több hangszer párhuzamos rögtönzésén alapuló atonális kitöréshez, majd pedig, felidézve a mű néhány fontosabb mozzanatát, visszavezet a megnyugvást hozó befejezéshez, az valóban imponáló kompozíciós teljesítmény. Mindez az egész műre is vonatkozik. Ettől függetlenül, figyelembe véve a darab szokatlan időtartamát, bizonyos húzások valószínűleg a kompozíció javára válnának.
A hangverseny második része az együttes tagjainak - akik nagyobbrészt a főiskolai jazztanszék volt vagy jelenlegi hallgatói - show jellegű, zenével „körített” bemutatásával kezdődött. Ez big bandeknél nemzetközileg elterjedt szokás, ennek az eseménynek az emelkedett hangulatához azonban nem illett. Ezután következett a zenekar művészeti vezetőjének, Fekete-Kovács Kornélnak Budapest Jazz Suite című műve. (Az angol címekre feltehetőleg menedzselési okokból volt szükség.)
Fekete-Kovács szintén a fiatalabb, vagy inkább középkorú muzsikusok élvonalába tartozik: kitűnő, sok stílusban járatos trombitás, a főiskolai jazztanszék tanára. Számos nemzetközi nagyzenekarban játszott, saját együttesével pedig megnyerte az 1993-as krakkói jazzversenyt. Az ő műve az előzőnél könnyebb fajsúlyú, a jazz nyelvezetéhez szorosabban kötődő kompozíció, bár a big band sémáktól való eltávolodás szándéka itt is nyilvánvaló. A szvit kilenc, különböző karakterű tételből áll; a tételeket a szerző által hidaknak nevezett improvizatív átvezetések kapcsolják össze. Nem a legszerencsésebb megoldás: szünetekkel a tételek közötti kontraszt pregnánsabb lett volna.
A zenében polka- és valcerelemektől a swinges, bluesos és kifejezetten modern hangzású részekig sok minden szerepel. Az eklektikus anyag részben, de nem egészen a szvit jelleggel indokolható. Hiba azonban, hogy a kontrasztáló tételek láncolata nem rendeződik eléggé kompzíciós egységbe. A kohézió hiánya miatt is hat túlméretezettnek a darab: a tartalom és az egy és negyed órás hosszúság nincs arányban egymással. Bizonyos, hogy egy átgondolt rövidítés csak használna a zenének, amelyben egyébként szép számmal találhatók érdekes, különleges kompozíciós és hangszerelési megoldások (így például az utolsó tétel vokális-instrumentális unisonója).
Szólni kell az előadásról is, annál is inkább, mivel ebben a darabban jóval több improvizáció hangzott el, mint az előzőben. Voltaképpen valamennyi tétel egy, esetleg több muzsikusnak íródott, pontosabban az ő szólójukra épült. A zenekar fiatal zenészei valóban jól improvizálnak; ki folyékony könnyedséggel, mint Zana Zoltán, Csejtey Ákos (szaxofon) vagy Czirják Csaba (gitár), ki egy kissé nehézkesebben - de mindannyian jó technikával, megfelelő játékintelligenciával és stílusérzékkel rendelkeznek. Ami még kevésbé érezhető a rögtönzésekben, az a játék intenzitása, a belső meggyőződésből fakadó kifejező erő, az egyéni hang. Az ilyen szólókra mondják találóan a jazz nemzetközi világában: Competent, but not transcendent enough. Persze ennek megszerzéséhez időre, önképzésre és a rögtönzés nagy mestereinek folyamatos hallgatására és tanulmányozására van szükség. Hiszen a nagyzenekari jazznek éppen az a titka és nehézsége, hogy a játékosnak egyidejűleg kell alkalmazkodó, fegyelmezett „tuttistának” és egyéni hangú, a hallgatót lebilincselő szólistának lennie.
A vezénylés kérdéséről. A big band zenében nincs szükség folyamatos vezénylésre: elegendő egy-egy jelzés a nehezebb helyeken, a szokatlan ritmikájú vagy a rubato részekben. Minél távolabb kerül a zenekari mű ettől a fajta jazztől, annál inkább van szükség a folyamatos, szokásos értelemben vett vezénylésre. A concertóban ezt a feladatot Kovács László kitűnően látta el, s nyilván nagyban hozzájárult a szokatlan anyag megtanulásához is. A második darabban a zenekar vezetője, a szerző állt a pulpitusra. Csakhogy Fekete-Kovács műve is sokkal markánsabb vezénylést, határozottabb intéseket igényelt volna, legalábbis a kényesebb részekben. Így aztán a jóval bonyolultabb Concerto pontosabban, kielégítőbben szólalt meg, mint a könnyebb - de egyáltalán nem könnyű - Jazz Suite. (A vezénylési problémák mellett talán az is közrejátszott ebben, hogy a nehezebb mű betanulása elvette az időt a másik kompozíciótól.)
A kisebb hibáktól, pontatlanságoktól eltekintve csak elismerés jár az együttes tagjainak azért, hogy megtanulták és ilyen színvonalon megszólaltatták ezt a két, a hazai jazzéletben szokatlanul nehéz és hosszú darabot. Ugyancsak nagy elismeréssel kell szólni a szerzőkről, akik vállalkoztak a rendkívüli feladatra, és megkomponálták sok helyütt járatlan utakon haladó, újszerű műveiket. Végül elismerés jár mindazoknak, akik hozzájárultak a különleges zenei esemény létrejöttéhez. Bízunk benne, hogy a Budapest Jazz Orchestra képes lesz folytatni a megkezdett munkát, képes lesz más zeneszerzőket is mozgósítani, s újabb kompozíciókkal gazdagítani a repertoárját.