Muzsika 2001. június, 44. évfolyam, 6. szám, 30. oldal
Péteri Lóránt:
Bartók belső tájain
Gyökerek - Gaál István tévéfilmje Bartók Béláról
 

Elnéztem a három fát, egészen tisztán láttam őket, de az elmém érezte, hogy oly valamit takargathatnak, ahova már nem hatolhat, ahogy bizonyos nagyon is messzire helyezett tárgyaknak, kifeszített karunk és kinyújtott ujjaink ellenére, legfeljebb csak a felületét érhetjük el egy-egy pillanatra, anélkül, hogy bármit is meg tudnánk ragadni belőlük. [...] Nem gondoltam semmire, majd erősebben megragadott s egybefogott értelmemmel szinte szökellve törtem előbbre, a három fa irányában, jobban mondva abban a bennem levő útirányban, amelynek végén magamban, a bensőmben láttam őket.1

Elnéztem a három fát, egészen tisztán láttam őket, de az elmém érezte, hogy oly valamit takargathatnak, ahova már nem hatolhat, ahogy bizonyos nagyon is messzire helyezett tárgyaknak, kifeszített karunk és kinyújtott ujjaink ellenére, legfeljebb csak a felületét érhetjük el egy-egy pillanatra, anélkül, hogy bármit is meg tudnánk ragadni belőlük. [...] Nem gondoltam semmire, majd erősebben megragadott s egybefogott értelmemmel szinte szökellve törtem előbbre, a három fa irányában, jobban mondva abban a bennem levő útirányban, amelynek végén magamban, a bensőmben láttam őket.1

Mondják, a haldokló szeme előtt filmszerűen, gyors egymásutánban peregnek le élete eseményei. Ezúttal, a valódi film és az élettörténet végéhez közeledve, az utolsó Zongoraverseny Adagio religiosójának hangjait hallva nem a külső élet eseményeinek képregényszerű megidézésével szembesülünk, hanem a belső élet tájait járjuk be újra. Az erdélyi és felvidéki táj, amely hol templom, hol emberalak, hol fák és vizek képében tárul elénk a maga érintetlen-természeti és egyszersmind humanizált arcával, persze Bartók külső, tevékeny életének is különös jelentőségű terepe volt. Hogy azonban e vidékek filmbeli megidézése nem egyszerűen a népzenegyűjtő Bartók topográfiailag meghatározott útjainak, hanem a belső utaknak és szemlélődéseknek a nyomon követését is jelentette, az most, a film eme visszatérési szakaszában nyer végső megerősítést. A kései Bartók-korálhoz társulva a táj képei és a tájban élő emberek csöndesen beszédes portréi a távolodó földi lét búcsújának gesztusát közvetítik. Azután kórházi ágyat látunk, feltúrt paplant, rideg csempéket, rozsdás radiátort.
A természeti és rusztikus képvilág, amely a Gaál István által rendezett és fényképezett film vizuális-zenei és elbeszélt textusának voltaképpeni alaprétegét képezi, nem mindig ilyen drámai kontraszttal, sőt időnként kifejezetten ironikusan kapcsolódik az életrajzi narráció szóval és zenével megidézett elemeihez. A Geyer Stefibe reménytelenül szerelmes Bartók nekikeseredését favágók derekas fejszecsapásai kísérik; később, amikor Bartók megcsömörlést panaszoló szavait halljuk, tekintetünk az út porában heverő kiszáradt békákba ütközik; a Zene fúgatételének kozmikus rendjét szuggeráló égi, felhős-napkorongos képsor után pedig idézet következik egy levélből, amelyben Bartók repülőútjáról számol be. Máskor azonban a természeti-archaikus világ gazdag metaforikus tartalmú, nyugodt tempójú, egységes és időtlen vizualitása ellenpontozza, olykor szinte relativizálja a voltaképpeni biográfia, a „polgári” életpálya gyorsan változó, lineáris időszemlélet által meghatározott, heterogén és általában egyértelműen dekódolható képeit (kortársak portréi, álló vagy mozgó képeslapok városokról, partitúrák lapjai, történelmi események képi szignáljai stb.). A megkomponáltság mozzanata mindenesetre ez utóbbi rétegben is jelen van (kiragadott példák: Bartók édesanyjának halálakor a már látott fényképei újra feltűnnek, most időben visszafelé; de emlékezhetünk a legendás metronóm visszatérő motívumára is), és esetenként alternatív metaforikus képvilágok lehetősége is felvetődik itt (Geyer Stefi mint szecessziós viráglány stb.). Másfelől az „alapréteg” legerősebb szimbólumai is szolid életrajzi tényekhez, illetve bartóki nyilatkozatokhoz kötődnek - többek között a szekéren szállított zongorára és a kenyérsütésre gondolok.
A lelki utak és a „külső élet” szintjeihez harmadikként a műveké társul. „Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit” - hangzik Bartók sokat idézett 1909-es vallomása. A film textusába különböző módon ágyazódnak be a művek, műrészletek. A biográfiai összefüggésben való elhelyezés a direkten önéletrajzi motívumok esetében kézenfekvő megoldást kínál (pl. a Geyer Stefi-Leitmotivot exponáló darabok vagy Márta „Leányi arcképe” esetében), de máskor is felmerül (a Mandarin-zárójelenetnek és Bartók válásának, újraházasodásának egymásra vonatkoztatása). Zenei zsánerképhez filmes zsánerkép járulhat (Medvetánc), Angoli Borbála balladájához némajáték társul. A film a különösen intenzív pillanatokban a műveken és tájakon keresztül a személyiség centrumához közelít (Az éjszaka zenéje). A szép számmal képviselt népzenei feldolgozásokhoz kapcsolódva a filmben gyakran megszólalnak maguk az eredeti parasztzenék is. Tudva, hogy a népzenén alapuló komponálás ideája - némelykor doktrínája - a 20. században mi mindent jelentett, érdemes hangsúlyozni Bartók parasztzene-élményének originalitását, felfedező intenzitását, analitikus elánját és abszolút személyességét. A film a paraszti-természeti világ képiségéből kibontott, tartózkodón individuális lírával rezonál arra a Bartókra, akit elsősorban sohasem az erdőgazdálkodás és nem is a faiskola érdekelt, hanem: egyrészt a botanika, másrészt pedig az út, amelynek végén a fákat, amelyek mint az árnyak, azt látszottak kérni, hogy csak vigye magával, hogy keltse új életre őket,2 már odabent pillanthatta meg.
A művekkel együtt mindenesetre a mozgóképek újabb rétege is jelentkezik a filmben: stúdió- és hangversenytermi felvételek, illetve színpadi produkciók. Ezek a - túlnyomórészt bizonyosan „hozott” - anyagok talán nem mindig szervesülnek a filmkompozíció egészébe; nem egy közülük azonban önmagában is kedves néznivalóval szolgál.
A Bartókról és művéről szóló tudományos diskurzus mára szinte áttekinthetetlenül kiterjedtté és szövevényessé vált, mindamellett a legutóbbi években is többször produkált olyan jelentős „hozzászólásokat”, amelyek a zeneszerzőről szerzett tudásunk izgalmas újragondolására ösztökélhettek. A filmben kizárólag Bartók írásaiból és leveleiből származó szövegrészletek hangzanak el (narrátor: Szakácsi Sándor): ez hitelességet kölcsönöz az életrajz lineáris elbeszélését, helyszíneinek felkeresését és végigdokumentálását felvállaló műnek, miközben megóvja attól, hogy a néző feltétlenül azokat a témákat keresse benne, amelyeket a nagy diskurzus az utóbbi időben hozott felszínre és dolgozott ki. A rendkívül igényesen és empatikusan összeállított „szöveggyűjtemény” (forgatókönyv: Gaál István, Várbíró Judit; szakértő: Kovács Sándor) nem csak az élettörténet meséjének alapját képezi. A szemelvényeket úgy válogatták össze, hogy azok stílusa, tárgyválasztása minél többet érzékeltessen Bartók személyiségjegyeiből, emberi kapcsolatainak minőségéből, gondolkodásmódjából, érzelmi és morális habitusából. És nem utolsósorban abból a fájdalmas viszonyból, amely az egyébként némelykor megkapóan szépen és mindig nagyon pontosan fogalmazó Bartókot éppen a szavakhoz, az emberi kommunikációhoz fűzte. A lelki magány, az idegenség, a meg nem értettség, az emberi létállapot lehetetlenségének érzésével való magára maradás újból és újból visszatérő motívum. „Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (talán épp oly hosszú, mint életem), az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell, mindennek kell hogy széjjelrongálja minden ép lélek üdeségét. Csak egy gondolat teszi az ilyen életet még tűrhetővé: az a homályos, biztossá nem tehető sejtelem, hátha minden sorscsapás egy-egy hatalmas irányítója, fejlesztője művészetemnek, melynek közvetett vagy közvetlen befolyása nélkül ez nem lehetne olyanná, amilyennek a legmagasabb igények támasztása szerint lennie kellene” - idézi a film a huszonnyolc éves Bartók jövendő feleségének írt levelét. Közben magas fákat látunk, amelyeknek sötét lombján csak sápadtan tör át a napfény.

___________
Jegyzetek

1 Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában II. Bimbózó lányok árnyékában, 304-305. oldal. Fordította Gyergyai Albert. Budapest: Európa, 1967.
2 I. m. 306. oldal (eredetileg egyes szám első személy).