Muzsika 2001. június, 44. évfolyam, 6. szám, 3. oldal
J. Győri László:
Nem érvényesülni kell, hanem érvényesíteni a zenét
Beszélgetés Kovács János karmesterrel
 

- Az ön egész karrierje atipikus a mai világban. Régen persze az számított mindennaposnak, ahogy a pályája elindult. Bekerült korrepetitornak az Operaházba, majd - évekkel később - elkezdett vezényelni. Karmesterversenyeken nem indult, viszont végigjárta a hagyományos operaházi szamárlétrát.
- Valóban nem tipikus a pályám. Tulajdonképpen sokáig egyáltalán nem voltam biztos benne, lehet-e karmester belőlem. A szakiskolában még zeneszerzés szakon ügyetlenkedtem, de hamar kiderült: nincs invencióm, sajnos a zeneszerzésre alkalmatlan vagyok. Szerveztem ott egy zenekart, eljátszottuk a Kis éji zenét, a Befejezetlen szimfóniát, a Coriolan-nyitányt. Akkoriban a karmesterképzőn ötévenként indítottak osztályt, ami praktikus, mert karmesterből mindig több van, mint amennyi az üres állás. Én éppen a negyedik évemet végeztem, amikor felvételit hirdettek, úgyhogy korkedvezménnyel vett fel Kórodi András.
- Mit jelent a korkedvezmény?
- Azt, hogy még nem fejeztem be a szakiskolát. 1968-ban, tizenhét évesen, érettségi előtt vettek fel a Zeneakadémiára, mert éppen akkor tartottak felvételit. A lényeg az, hogy ilyen módon bekerültem, bár akkor még nem is tudtam, hogy eszik vagy isszák a karmesterséget. Kórodi András szeretetteli pátyolgatása alatt töltöttem el öt évet, Simon Albert mellett pedig elvesztettem „zenei szüzességemet”. Nagyon sokat tanultam tőle. Az Akadémia befejeztével Simon Albert felajánlotta, maradjak mellette tanársegédként, Kórodi András pedig fülön fogott, és becipelt az Operába, mondván, egy évet itt kell lehúznom, mert anélkül nem ember az ember. Ha azután is azt mondom majd, hogy nem kell az opera, akkor mehetek. Én akkoriban nagyon gyanús mesterségnek tartottam az operát, elsősorban azért, mert úgy véltem, itt mindig rossz produkciók születnek, és valahogy az egész dolog nem is lehet tisztességes. Egy év után mégis itt ragadtam, és hűtlen lettem Simon Alberthoz.
- Simon Albertnak nagyon erős kisugárzása volt, nagyon sokan tekintették őt mesterüknek, megfellebbezhetetlen tekintélynek számított. Nem vette zokon a hűtlenséget?
- Nem. Én szívvel-lélekkel a famulusa voltam főiskolai éveim alatt. Akkor föl sem merült ez a probléma. Szó nélkül tűrte, nem törődött vele, hogy elmentem az Operába - csak elvesztett egy hűséges társat. Utána pedig már nem találkoztunk. Annyi lett a dolgom az Operában, hogy nem jutottam hozzá. Simon Albert arról is nevezetes volt többek között, hogy mellette nem lehetett semmit sem félig csinálni. Vagy egész emberként álltál mellette, vagy sehogy.
- Csak néhányszor találkoztam vele, de az volt a benyomásom, hogy akik közel álltak hozzá, szinte függőségbe kerültek tőle...
- Én is így éreztem. Csak egy példát említek: annyira lenyűgözött Bartók-tudásával, hogy jó egy évtizedig nem is mertem arra gondolni, hogy egy napon Bartók-művekkel foglalkozzam, nemhogy Bartókot dirigáljak. Követtem hűségesen Simon Albertet. Sok mindent el is tanultam tőle, de az autoritását sohasem fogom birtokolni, az veleszületett tulajdonság.
- Az ön édesapja, Kovács Endre híres, legendás tanár volt. Neki köszönhetően rengetegen kötelezték el magukat az irodalom mellett. Milyen hatással volt a pályaválasztására?
- Indirekt hatással. Apám ugyanis dilettáns zenész volt, csellózni tanult, de megmaradt afféle „sznob zenerajongónak”. A késői Beethoven-vonósnégyesekért rajongott, és - sajnálatos módon - gyűlölte Csajkovszkijt és Lisztet. Ezt egyébként utólag megértem, mert többnyire olyan előadásokat hallhatott, már ha egyáltalán rávette magát, hogy meghallgassa a darabjaikat, amelyek valószínűleg idegenek voltak a művektől. Előítéleteit sajnos én is megörököltem, és eltartott egy darabig, amíg kinőttem őket. De ha a géneknek valóban van valami szerepük, akkor biztos, hogy valami jót örököltem tőle. Tényleg legendás tanár volt. Kedves tanítványai össze is állítottak róla egy könyvet A közvetítő címmel. Édesanyám pedig óvónő volt negyven éven keresztül, úgyhogy valamiféle pedagógushajlam belém szorult, ami fontos kelléke a karmesternek. Valamennyit biztosan örököltem tőlük, bár sokat elveszítettem örökölt képességeimből az operai bolondokházában. De azt hiszem, még mindig maradt annyi, amennyiből életem hátralévő részében megélek.
- Norman Lebrecht karmestermítoszról szóló könyve (recenzióját lásd lapunk 23. oldalán - a szerk.) is említi, mennyire megváltozott az idők során a karmester szerepe, és hogy eltűnt a mindenható, nagy karmesterfigura.
- A mindenható karmester valóban eltűnt, főképp azért, mert az előző korok nagyvonalú, nagy koncepciójú figurái is eltűntek. A mai világban talán azt szeretem a legkevésbé, hogy „gyorsított eljárással készült” karmesterek dirigálnak, akik nem túl nagy szakmai tudással, ám az érvényesülés magasiskoláját kijárva állítják magukról, hogy ők a partitúra gondozói, a kezükben futnak össze a szálak, ők a legfontosabbak. Lépten-nyomon találkozom ezzel az önmegvalósító típussal, amelyik elfelejti, hogy ő csupán láncszem abban a gépezetben, amely arra való, hogy egy zeneművet életre keltsenek. A karmesternek nem szerénynek kell lennie, hanem belátónak: ha már az operáról esik szó, akkor az énekes fontosabb nála, vagy - egy szimfonikus zenekar esetében - előbbre való, hogy jó legyen a kürtszólista, az oboás vagy a koncertmester.
- Emlékszem régi tévéfelvételekre, amelyeken valamelyik nagy külföldi vagy magyar karmester próbált, ön pedig zongorázott.
- Amikor Kórodi András az Operába hozott, beleszerettem a korrepetitorkodásba. Olyannyira, hogy egy idő után arra gondoltam, megtaláltam az életcélomat. Reggeltől estig zongoráztam, együttes próbákon, rendelkező próbákon, közben a sors összehozott kedves feleségemmel, Sudlik Máriával, akinek - Simon Albert után - életem másik nagy ösztönzését köszönhetem. Ő esszenciája a jó színpadi énekesnek, az ösztönös drámai éneklés művészetének. Már túl van a csúcson, de mélyebb fekvésű szerepekben még most is állandóan ezt bizonyítja. Ekkora egyéniség mellett az ember nagy lendületet kap. Sokáig azt gondoltam, énekeseket fogok istápolni, de Sudlik Mária mellett megéreztem, milyen az opera, és az ő biztatására, meg Kórodiéra is, három év után „berugdaltak” az árokba, mert valahogy nagyon nem akaródzott önként bemenni.
- Melyik operával debütált?
- A varázsfuvolával. A feleségem énekelte Paminát, Polgár László Sarastrót és Hormai József volt Tamino. Utána nagyon lassan, bukdácsolva haladtam előre, egyre több darabot dirigáltam. Igazi fordulatot az hozott, hogy egyszer próba nélkül átvettem egy operát, a Borisz Godunovot. Az ilyesfajta beugrás szerencsés lehet: a darab nehéz, a kockázat nagy, de a zenekar és a kórus is sokkal jobban odafigyel. Ha az ember túléli, nem hal meg a rémülettől, sőt, ne adj’Isten, még valami többletet is produkál, akkor hirtelen úgy tűnik, hogy az előadás jobb a szokásosnál. Ez egy kicsit előrébb vitt a pályámon. Többször is előfordult, hogy próba nélkül kellett átvennem a darabokat, és mindig szerencsém volt.
- Azt mondják, az Operában, és egyáltalán, ebben a szakmában ritkák az önzetlen, nagy barátságok. Nem könnyű az előrejutás nagyon határozott ambíciók nélkül.
- Ez is rendhagyóan alakult a pályámon. Hogy nem törekedtem annyira előre, tulajdonképpen megoldotta a problémát: nem voltak ellenségeim. Viszont sok jó barátom volt, és van is. Az egyik legkedvesebb Lendvai György, a kiváló zenész volt, amikor bekerültem a színházba. De tulajdonképpen mindenkitől kaptam segítséget. Rendezőktől is. Békés Andrástól nagyon-nagyon sokat tanultam, de a rendelkező próbák folyamán Mikó Andrástól is. Menet közben nagyon sokat lestem el másoktól is. Működött még egy olyan nemzedék, amelytől sok mindent el lehetett lesni. Ferencsik próbáin is nagyon gyakran voltam jelen. Nagyon nagyra tartottam Erdélyi Miklóst, és Lukács Ervintől is sokat tanultam. Amit a próbákon ellestem, az szépen beépült a szakmai tudásomba.
- Az operán kívül szimfonikus repertoárt is vezényelt már a hetvenes években. Emlékszem, Mahler-őrületem kezdetén az ön dirigálásával hallottam először koncerten a Hatodik szimfóniát és Bruckner Kilencedikjét is.
- Biztosan Kórodi is szólt az érdekemben. Sokat korrepetáltam a Filharmóniánál, és egyszer csak azt mondta az ÁHZ valamelyik illetékese, hogy akkor most jöhetsz, vezényelhetsz egy koncertet. De az is megesett, hogy egyszer beugrottam az ÁHZ-nál a beteg Lehel György helyett, és akkor viszonzásul kaptam egy lehetőséget: én választhattam. Kezdetben évi egy-két hangversenyre hívtak az ÁHZ-hoz és a Rádiózenekarhoz, és a kapcsolat bizonyos folyamatossággal azóta is fennáll. Nem beszélve a MÁV Szimfonikusokról, akikkel főiskolás éveimet töltöttem. Hozzájuk is rendszeresen járok. Bár inkább operakarmesternek szoktak elkönyvelni, igyekszem egyensúlyt tartani az operai és a zenekari elfoglaltságaim között.
- Valamikor a nyolcvanas évek vége felé Pesten vendégszerepelt a bécsi Staatsoper A rózsalovaggal. Az előadás egyik szünetében találkoztunk, és ön azt mondta, mennyire boldog lenne, ha ennek egy tizedét meg tudná szólaltatni a pesti Rózsalovag-előadásokon.
- Én is emlékszem arra az estére, mert kétségbeejtő felismerésre jutottam. Azt A rózsalovagot oldalról, az egyik takarásból néztem, ahonnan ráláttam a zenekarra, és azt észleltem, hogy egyáltalán nem boszorkányság, amit csinálnak. Azért voltam kétségbeesve, mert tudtam, hogy - megfelelő körülmények között - a mi zenekarunkkal is hasonló eredményt lehetne elérni. Persze félreérthető, ha az ember azt mondja, nem boszorkányság, mert egyszerűen tüneményes volt az az előadás. Csakhogy a háttérben az a felszabadultság bújt meg, amit az anyag tudásával érhet el a zenekar. Nekünk ez soha nem adatott meg, mert például A rózsalovagot mindig úgy próbáltuk, hogy zenészkollégáim soha nem tudták igazán elsajátítani a darabot. A bécsiek előadásában egy tempóváltás nem azért jött létre, mert a karmester mutatott valamit, hanem azért, mert a zenészek tudták, hogy tempóváltás következik. Nálunk sosem volt annyi idő a próbára, hogy egy egész szólam ne a tempóváltás utáni második ütemben vegye észre: hoppá, zökkentünk egyet. Ez ilyen egyszerű.
- A budapesti operajátszással kapcsolatban állandóan válságokról cikkeznek, és ha beülünk egy előadásra, gyakran érezzük úgy, hogy a cikkek nem túloznak. A legritkább esetben tapasztalja az ember, hogy az együttlévő sok-sok tehetség összeadódik. Valószínűleg a technológiával, a működéssel van baj.
- Ez a legérzékenyebb téma, amiről csak beszélgethetünk. Az Operaházban most épp egy újítást készülnek bevezetni, amelynek én nem vagyok lelkes híve. Nem megújulni kellene, hanem a meglévő konstrukcióban kellene jól dolgozni. Ezt a házon kívül kevesen tudják. A házon kívül - egyébként teljes joggal - kritizálnak bennünket, mert valóban „nem jól megy a gyár, nem jó a technológia, nem célszerűen üzemeltetik a művészeinket”. De ahelyett, hogy a mostani konstrukcióban próbálnánk jól dolgozni, azt mondják, csináljunk mindent másképp. Félő, hogy ez a társulat életébe kerülhet.
- Petrovics Emil igazgatósága alatt már számos újítással próbálkoztak.
- Petrovics Emil sem akart konstrukcióváltást - ő a meglévőt próbálta ésszerűsíteni. Az őt követő kurzusban azonban drasztikusan csökkent az előadások száma, a magánénekesek létszáma ezzel szemben nőtt. Volt néhány olyan premier, amelynek a díszletét másfél-két napig kellett fölépíteni. Korábban - a szegénység miatt - festett vagy vetített díszleteket használtak. A következő vezetés azonban bevezette azt a felfogást, hogy igazodjunk a fejlettebb színházakhoz, építsünk díszletet. Ez drámai következményekkel járt, a repertoárjátszás alapja ugyanis az, hogy a díszlet kettőtől hatig felépüljön, a délelőttöt a próbák foglalják el. Ám a díszlet nem épült fel, és az előadások száma drasztikusan csökkent. Az énekesek pedig csak töredékét énekelhették annak, amit korábban, és így persze nem tudták magukat szakmailag szinten tartani. Ennek most isszuk a levét. Az utóbbi időben számos művészünket eltűntnek nyilváníthatták volna, olyan ritkán léphetnek fel. Szinetár Miklós próbált ugyan segíteni, egyszer-egyszer elénekelhettek egy szerepet, de ez csak afféle tünetenyhítő injekciózás, nem gyógymód. Így a társulat szép lassan elkezdett leépülni. A minisztérium most hirtelen lehetőséget adott egy új igazgatónak arra, hogy az Erkel Színházat megint teljes kapacitással működtesse. Ismét föl lehetne építeni egy társulatot, igen ám, de az igazgatói koncepció értelmében a társulatra tulajdonképpen nincs is szükség. Tehát lehet, hogy megint több előadást játszunk, de nem biztos, hogy a társulat megmarad.
- Az igazgató ezt ki is jelentette?
- Nem, nem jelentette ki, de megfogalmazta, hogy - legalábbis az Andrássy úton - inkább stagione-rendszerben kíván dolgozni. Aki dolgozott repertoárszínházban, az tudja, hogy a repertoárszínházat is lehet jól csinálni, és ott marad a rosszul működő színházban is, mert reménykedik, hogy egyszer majd jobb lesz. A stagione-előadásokra viszont innen-onnan összehívják az embereket, próbálnak másfél hónapig, aztán következik tíz előadás. Ez nagyon könnyű útja az érvényesülésnek, valóban nem feltételez társulatot, viszont nem is épít színházat.
- Sokfelé működik úgy az operaház, hogy egy-egy produkciót ciklusokban játszanak. Ez öszvérmegoldás a repertoárszínház és a stagione között.
- Győriványi Ráth György azt javasolja, várjuk ki, hátha megtetszik ez mindannyiunknak. Ő is azt mondja, hogy amit elképzel, az félig stagione, félig repertoárszínház. Kíváncsian és reszketve várom az eredményt. Kérdés, lehet-e félig csinálni ezt a dolgot. Abban teljesen egyetértünk, hogy a nehéz daraboknak nagyon jót tesz, ha nincsenek széthúzva az előadások, tehát ha nagyobb tömbökben két-három hét alatt, négy-öt előadáson hangzanak el. Túl a dolog technikai részén, van egy önző szempontom is, amiért a repertoárszínházat jobban szeretem. Zenekari zenésznek, énekesnek és karmesternek egyaránt jót tesz, ha mindenevő, ha nem áll be egy darabra. A legjobb szándékkal is meg lehet utálni valamit, ha az ember két hónapig csak azzal foglalkozik. Nem igaz, hogy az ember mindig talál benne valami újat. Persze, hogy mindig talál - de inkább egy év múlva. Jó az embernek, ha egyik nap a Così fan tuttét dirigálja, azután - három nap múlva - az Otellót, vagy A Rajna kincsét. Ezek indirekt módon nagyon jól hatnak egymásra. Így az ember nem fásul bele semmibe, és könnyebb a szakma. A változatosság nemcsak gyönyörködtet, hanem jót is tesz.
- Próbálom beskatulyázni, de sehogy sem megy, hiszen tényleg olyan sok művet hallottam az ön vezényletével. Segítene a skatulyázásban?
- Azt szeretem, amit éppen csinálok. Persze van egy-két kedvencem, a Hovanscsina például gyerekkori kedvencem volt, és az is maradt. Egyelőre csak a Rimszkij-Korszakov-féle verziót ismerem, de nem akarok úgy meghalni, hogy előtte ne kerüljön a kezem közé az eredeti. Muszorgszkijt imádom, de mindenevő természetemhez hozzátartozik, hogy Verdit ugyanúgy szeretem, mint Wagnert és Puccinit. Legutóbb a Kékszakállú volt a feladatom, és elmondhatom, hogy annál szebb darab nincs. A szimfonikus repertoár területén is mindenevő vagyok. Amihez rég nem jutottam hozzá, az Bruckner és Mahler, de nem tud olyat mondani, amit ha feladatként megkapnék, ne örülnék neki.
- Bár munkája elsősorban Magyarországhoz, azon belül is az Operaházhoz köti, úgy tudom, akad egy-két külföldi zenekar, amelyhez rendszeresen jár vendégszerepelni. Például Ljubljanába és Tokióba...
- Külföldön nem építettem karriert. Ami adódott, elvállaltam. Volt egy nagyon szerencsés véletlen: kilenc éve Sass Sylvia magával vitt Tokióba, ahol a Tokiói Filharmonikusokkal Wagner- és Verdi-estet adott Kováts Kolos közreműködésével. A két koncert jól sikerült, és a Filharmonikusok azóta is rendszeresen visszahívnak. Sőt két év óta a megtisztelő „első vendégkarmester” titulust is megkaptam tőlük. Ez az egy rendszeres külföldi kapcsolatom van. Külföldre sosem terjeszkedtem, itthon épp elég a dolgom. Ljubljanába annak idején annyira nem akartam menni, hogy valósággal kapálóztam ellene. Az ottani zenei főnök nemrég nevetve emlékezett vissza, hogy amikor az első koncertre hívtak, az utolsó pillanatban valamilyen gyerekbetegségre, talán bárányhimlőre hivatkoztam. Abból is lett egy tizennégy-tizenöt évig tartó kapcsolat. De én tudatosan sosem építettem a külföldi karrieremet.
- Sok kollégája éppen azért szeret külföldön vendégszerepelni, mert így gyors és látványos sikert lehet aratni. Múltkor hallottam valakit arról beszélni, hogy egy jó zenekarnak és egy jó karmesternek elég egy próba. Koncerteken gyakran hallom az ilyen egypróbás produkciókat - és sajnálkozom, hogy nem volt több idejük...
- Darabja válogatja: attól függ, milyen műről van szó. Láttam egy régi filmet, amelyben Sir Thomas Beecham beszélt. Megkérdezték, hogyan tanul új darabot a zenekarral. Így válaszolt: „kérem, nagyon egyszerű. Kiosztják a kottát, végigjátsszuk a darabot, majd utána rögtön még egyszer, és a hibák majdnem ötven százaléka magától eltűnik, majd még néhány kényesebb helyet külön is átveszek velük, és kész a produkció. Őszintén szólva nem is tudom - mondta Sir Thomas Beecham -, hogy ezekkel az újsütetű utazó karmesterekkel és süvölvényekkel hogy van, ezek meg sem hallgatják, mit tud a zenekar, rögtön elkezdik magyarázni, mit hogyan kell csinálni. Pedig hát azok tudnak valamit. Igaz, hogy ehhez a Royal Philharmonic Orchestra kell.” Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ilyesmi valóban létezik: egy összeszokott zenekarnak és a vele összeszokott karmesternek bizonyos darabokat valóban nem kell két hétig gyakorolnia. Ahány zenekar, annyiféle profil - elsősorban jó zenekarokra gondolok. És persze mindenütt kialakítható olyan munkamódszer, amelynek köszönhetően a repertoár bizonyos részeit csak fel kell frissíteni.
- Zenei mindenevése kiterjed a kortárs zenére is.
- Azt hiszem, legtöbbünk nem veszi elég komolyan a mai zenét, a karmesteri - és általában az előadóművészi - karrier elképzelhető úgy is, hogy valaki csak a régi, nagy mesterek műveit játssza. Engem szerencsére rákényszerítettek, hogy kortárs művekkel foglalkozzam. Ma már nagyon hiányozna, ha nem vezényelnék új zenét. Persze az ideális az, ahogyan Eötvös Péter él.
- Ma a kortárs zene - akárcsak a klasszika előtti korok muzsikája - a specialisták terrénuma...
- Eötvös Péter a nagy kivétel. Nincs nagy véleményem a szakosodásról, amivel nem azt mondom, hogy a zeneirodalom minden területén egyformán jól kell produkálni. Egy Eötvös Péter szakosodhat, mert ő olyat tud, amit a többiek nem. Az ő ideje legnagyobb részét nyilván az köti le, ami a hivatása: hogy kortárs zenét játsszon, miután azt mások nem tudják. Ezen van a hangsúly. Fordítva kevésbé érzem, tehát nem tartom egészségesnek, ha valaki Haydn-, Mozart- vagy Bach-specialista, még akkor sem, ha az említett szerzők műveinek megtanulása valószínűleg szintén egy egész életet vesz igénybe. Ennek ellenére úgy érzem, egy muzsikusnak legalábbis törekednie kell arra, hogy ne szakosítsa magát, mert meggyőződésem, hogy a folytonosság az ember agyában is létrejön, nemcsak a zenetörténetben.
- Csakhogy a kortárs zene egyáltalán nem olyan hálás, mint egy romantikus szimfónia, hiszen csupán a közönség csekély része lelkesedik érte. Ezzel a zenével nehéz érvényesülni.
-Nem érvényesülni kell, hanem érvényesíteni a zenét. Közhely, hogy a kortárs zenét nem volna szabad gettóba zárni. Például Ljubljanában az éves bérletekben minden egyes koncerten kötelezően elhangzott egy szlovén mű. Egészen biztos, hogy sok fércmű került bele a műsorba - ki tudja azt megítélni? De akkor is csak ezt az utat látom igazán járhatónak.
- Csakhogy nagyon megváltozott a komoly zene helyzete. Nemcsak a kortárs, hanem egyáltalán a komolyzene pozíciói is sokat romlottak...
- Ocsmány világot élünk. Nem értem, miért engedik meg például a techno-zenét. Be kellene tiltani. Ugyanúgy be kellene tiltani, mint a náci pártokat. A kettő nagyon közel van egymáshoz. Elszabadulnak a teljesen kormányozhatatlan, vadállati ösztönök. Hát ebben mi a jó? Én ezt betiltanám, de más vérmes indulataim is vannak, ha már ez így felmerült. Például betiltanám az egész világon az opera-gálakoncerteket is.
- Ilyeneket ön is rendszeresen vezényel.
- Mindenkit lebeszélek róla. Az opera drámai műfaj, amelynek a színpadon a helye. Ehelyett mindenből az úgynevezett népszerűt választják ki, ami az előadót lehetetlen feladat elé állítja: egy ária a színpadi folyamat csúcspontján egészen más feladatot ró a művészre, mint amikor be kell mennie, meghajolnia és hirtelen úgy csinálnia, mintha magán kívül lenne. Szóval ez nagyon ellenszenves, bár akkor már inkább ezt, mint a technót, ha választani lehet.
- Mit gondol a hanglemezkészítésről?
- Kívül esik az érdeklődési körömön. Pontosabban ez így nem igaz, mert sok nagyszerű előadás igenis formálja az embert. De a hanglemez kompromittálódott az utóbbi időben. Ha jól emlékszem, Kocsis Zoltán nyilatkozta a Muzsika hasábjain, hogy a lemezgyártás teljesen lehetetlenné vált azáltal, hogy bárkinek megjelenhet a CD-je, aki bejön az utcáról, és kifizeti az összeget, amelybe a lemez készítése kerül. A lemezipar túlnőtt önmagán. Bármilyen magas technikai színvonalon készülnek is az újabb felvételek, művészileg egyik sem éri el a régi nagyok teljesítményét.
- Nem lehet, hogy egy kicsit szigorú? Persze a személyiség szerepe az élet minden területén csökkent, de azért vannak még jó karmesterek, jó zenekarok és jó szólisták.
- Hadd maradjak az énekeseknél, hogy senki kollégát ne bántsak. Ahogy a külvilág igényli, szinte szériaszerűen követik egymást a jobbnál jobb énekesek. Még a hangjuk is nagyon jó, könnyen tanulnak, muzikálisak, értelmesek, képlékenyek, de az ember mégis azt mondja magában: édes Istenem, inkább szeretném a színpadon látni azt a hatvan évvel ezelőtti ősbölényt, aki valószínűleg tízszer annyi idő alatt tanulta meg a szerepét, ilyen meg olyan baja volt, de mindig valami lenyűgöző csoda történt a darab előadásakor. Egyszerűsítve fogalmaztam, de úgy érzem, minden téren erről van szó. Biztos, hogy ez a karmesterekre is vonatkozik, és a zongoristákra is - ez persze nem jelenti azt, hogy manapság nincsenek osztályon felüli muzsikusok. De nincs annyi nagy személyiség, mint régebben.


Kovács János, Mikó András, Fodor Géza,
Petrovics Emil és Békés András, 1987


Szűcs márta, Stephan Margita, Hamari Júlia,
Péter Szabó Anikó és Kovács János, 1992






Felvégi Andrea felvételei