Serkenj fel lantos,
Pendítsd citerádat,
Indítsd ékesen
Vígságos nótádat
Kedves Miklós!
70. születésnapodon tisztelettel és szeretettel köszöntelek sokadmagammal.
Nem titkoltan egy cseppnyi bizonytalansággal teszem. Mert vajon minek örülnél
Te, aki a hangversenyeid utáni gratulációt fogadva is rendszerint zavarban vagy,
s énekeseidre hárítod a dicséretet? Ki mondja most a laudálást? Több generációnyi,
seregnyi növedékeid egyike? Régi híveid valamelyike? A köszöntés akaratlanul
is egyoldalú lesz: valamennyien egy-egy szeletét ismerjük csupán életed munkájának.
Élve a lantos jogával, ha már tisztesség-tenni előállottam, most legalább elmondom,
amit szemtől szemben aligha hagynál végigmondani. Túl gyorsan változó világunkban
nekem Szabó Miklós a jó szigor szimbóluma, akire munkám során többször gondolok,
mint hinné. Azé az okos szigoré, amely a fontos dolgokban holtig tartó kíváncsiságból,
ám a járt út elhagyását csak jó indokkal vállaló józanságból ered. Mondhatnék
rá számos példát, de talán megteszi az a három, amelyet a pálya egy-egy pontján
közelebbről láthattam, alkalmanként meg is vitathattam Szabó Miklóssal.
Az egyik a huszonhét Bartók-kórus interpretációjának esete. Feledhetetlen hangversenyélményeim
közé tartozik az a Semmelweis utcai kamaratermi est, amelyen először hallottam
ciklusszerű előadásban a huszonhét Bartókot a győri leányokkal (mellesleg a
Falun is megszólalt, Szabó Miklós volt növendékének és máig odaadó hívének-kollégájának,
Komlós Katalinnak pompás zongorázásával). Akkor és ott többen úgy gondoltuk,
hogy Andor Ilona számunkra klasszikus előadása után itt valami döntően új született:
fölé emelkedve a karéneklés hagyományainak, a huszonhét kórus a legnagyobb Bartók-zenék
testvérdarabja lett, az instrumentális, absztrakt mesterművek egyenrangú társa.
Abban az előadásban a motivika és a ritmika legapróbb részletei éppoly plasztikussá
váltak, mint Bartók bármelyik vonósnégyesében. Sőt a gyermek- és női karokkal
tulajdonképpen kulcsot kaptunk a nagy hangszeres művek jobb megértéséhez. Hiszen
a kórusok szövegeinek és a kapcsolódó zenei szimbólumoknak teljes katalógusa
valósággal affektustant kínált az instrumentális Bartók-zene újrafelfedezéséhez.
A fiatal Szabó Miklós eme excellálása ma is tetemre hívható: a Hungaroton Bartók-összkiadásába
1968-ban az ő tolmácsolását választották az akkori szerkesztők, akiknek első
lemezeire maga Kodály is rábólintott.
Tudvalévő, hogy Szabó Miklós bekerülhetne a rekordok könyvébe, mert a komoly
zene berkeiben a legnagyobb sztár-virtuózoknak is ritkán adatik meg, hogy a
repertoár egyik ékkövét pályájuk során négyszer vegyék hanglemezre. Ő a huszonhét
Bartókot 1968 után 1983-ban és 1995-ben ismét Győri Leánykarával, 1989-ben egy
lyoni együttessel rögzítette hanglemezre. Amiért mindezt szóba hozom: a művészi
koncepció állandóságának és mégis szüntelen változásának tanulmányozására keresve
is nehezen találnék jobb példát. Nem csak a Győri Leánykar újul meg évről évre,
karnagyuk is másként látja ma már a kórushangzás ideálját, bátrabban és oldottabban
beszélteti a zeneszerzőt. Közben persze kiadta a huszonhét kórus javított kottáját;
áttanulmányozta a darabok szerzői kéziratait; könyvet és kötetfejezeteket írt
Bartók kóruszenéjéről; külföldön és itthon konferencia-előadásokat tart - nála
többet erről a témáról senki nem tud.
A hangzásideál kérdése legyen a második példa. Szabó Miklós természetesen jó
iskolából jött (ámbár emlékeim szerint már diplomahangversenyén más volt az
ő tolmácsolása, mint ugyancsak Vásárhelyi-növendék legjobb kollégáié), ahol
az a cappella kórus egyfajta vox humana-orgonaként, eszményien
kiegyenlített hangzással szólt. Azután kisebbfajta forradalom zajlott le Európa
előadóművészetében. Nem csupán történeti hitele okán, hanem a polifóniát szebben
bemutatni tudó hangzásáért, polgárjogot nyert a fiú-plusz-férfi vegyeskar, a
falzett-plusz-férfi-kar, a kis létszámú, sőt egy-szólam-egy-énekes előadás,
az a cappella mellett a hangszeres megtámasztással kevert hangzás is.
Szabó Miklós mindezt pontosan látta; külföldi vendégtanításain végigjárta a
legjobb műhelyeket, megvásárolta a legkülönfélébb lemezeket, elolvasta a friss
irodalmat, de a régi alapmunkákat is. Nagyon sokat tanult belőlük, és énekeseivel
ma nem úgy dolgozik, mint pályája elején. De nem váltott kórust, nem cserélte
fel a maga női karát vegyeskarra, nem akart semmiféle mozgalom élére állni.
Azt vállalta, hogy a repertoár egy viszonylag szerény fejezetében munkálkodik,
profik helyett muzsikusjelöltekkel, akik azonban tűzbe mennek érte és maximalista
ideáiért.
A harmadikként kínálkozó példa természetesen a Győri Leánykarhoz való
hűség kérdése. Szigorú tanár úrként mindig a legszebb zenét, a legnehezebbet
kínálja fel lányainak, legyen bár szó Palestrina vagy Lassus ciklusairól, Mozart
vagy Haydn öszszes kánonjáról, Michael Haydn egyházi zenéjéről, Schubertről
és Lisztről, a 20. századi magyarokról, akár bemutató előadásokról is. Valamennyi
a zene egyik legpuritánabb fajtájából, hiszen az egynemű karra írott mű meglehetős
ritkaság. A csapat évente cserélődik, végzősök mennek, elsősök jönnek. Egész
évadon át dolgoznak, nemegyszer csupán egyetlen előadás esélyével. Szabó Miklós
olyan szellemi, énekesi, erőnléti próbának veti alá ezeket a muzsikusjelölteket,
ami a profi zenészt megfutamodásra késztetné. (Hányszor csodáltam, hogy a szerző
szándéka szerinti szvitekbe szedett Bartók-sorozat másodpercnyi attacca
tételkapcsolásait egyáltalán kibírták a győri leányok!) Aki kiállja nála a próbát,
annak van esélye. Aki vele tanulta az összhangzattant Győrött, nyugodtan felsőbb
osztályba léphet. Aki vele elemezte végig Stravinsky Sacre-ját vagy Bartók
Concertóját a Zeneakadémia zeneelmélet-óráin, valóban ismeri a darabot.
Hetven év után sem biztos, jól tette-e Szabó Miklós, hogy nem akart nagyobb
dobogóra állni, s hogy nem vállalta éppen annak tanítását, aminek nagymestere.
Ámbár talán éppen ezért a szigorú szerénységéért szeretjük, és kérjük a Mihálynapi
köszöntő szép soraival:
Áldd meg, Úristen,
E háznak gazdáját,
Segítsd mindenben
Ő igaz szándékát
|