Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 41. oldal
Mikusi Balázs:
Vezénylő hegedűs Miskolcon,
Hősi ének Szombathelyen
Két koncertbeszámoló
 

SHLOMO MINTZ játékával több mint egy évtizede ismerkedtem meg: az akkor még monopolhelyzetű állami televízió sugározta előadásában Paganini caprice-ait, amolyan szünetkitöltő műsorként. Éles emlékeim nem maradtak ugyan a felvételekről, de az előadót olyan első osztályú virtuózként könyveltem el magamban, akinek játéka feltétlenül megér egy miskolci kirándulást.
Mintz hangszeres játéka nem is cáfolt rá várakozásaimra, de ért egy kellemetlen élmény: a hegedűs karmesterként is bemutatkozott. És itt elnézést kell kérnem, amiért ezt az általános problémát épp az ő személyével kapcsolatban érintem, de értetlenül állok a világjáró hangszeres művészek hasonló próbálkozásai előtt. Azt gondolnám ugyanis, a maguk területén többnyire évtizedes küzdelem árán csúcsra jutott muzsikusok az érlelődés éveiben mindenekelőtt a munkát tanulták meg tisztelni, és később sem hihetik komolyan, hogy bármely más területen hasonló áldozat nélkül jelentős eredmény érhető el. Ha például a zongoristanövendékek legtöbbje évekig dolgozik a két kéz mozgásának függetlenítésén, valószínűtlen, hogy a karmester kezeinek (más jellegű, de a vezényléshez éppoly elengedhetetlen) függetlenségét kisebb erőfeszítéssel lehetne megszerezni. Kézenfekvő persze a magyarázat, mely szerint e hangszeresek legtöbbje számára a vezénylés inkább kikapcsolódás, kirándulás egy rokon műfajba. Effajta kiránduláshoz azonban a karmesterség aligha a megfelelő terep: nem elég közeli ahhoz, hogy e közelség önmagában magas színvonalat garantálhatna; de nem is elég távoli ahhoz, hogy az itt nyújtott teljesítmény ne csorbítaná az előadó más területen megszerzett művészi hitelét. Hasonlóan rendezetlen (és főként koncepciótlan) Brahms-produkcióhoz - ha nem a 2. szimfóniáról, hanem a Hegedűversenyről lenne szó - Mintz hangszeres előadóként aligha adná a nevét.
Hogy Shlomo Mintz kiváló muzsikus, az minden technikai képzetlensége ellenére megmutatkozott a szimfónia egy-egy ihletett pillanatában. Mindenekelőtt karakterérzéke nagyszerű: a számomra többnyire kissé erőltetettnek tűnő 3. tétel ellentétes hangütései - részben bizonyára épp a kezdet feltűnően lassú tempójának köszönhetően - ezúttal meggyőző portrésorozattá álltak össze. Mintz eme erényét kevésbé élvezhettük Ben-Haim a koncertet megnyitó Tehilim (Zsoltár) című kompozíciójában. A mű eredetileg az 1897-ben Münchenben született, majd 1933-ban Tel-Avivban letelepedett zeneszerző Első szimfóniájának (1940) lassú tétele. A maga helyén, egy hosszabb zenei folyamat állomásaként talán jobb hatást kelthet e darab - önálló számként nem ébresztett további érdeklődést a komponista iránt.
Ha Shlomo Mintz karmesteri produkcióját felejthetőnek kell is neveznem, hegedűjátéka mindenért kárpótolta a közönséget. Mendelssohn e-moll versenyművében hamar egymásra talált szólista és zenekar, és még a mű alapos ismerői is új, eddig másként hallott részleteket fedezhettek fel maguknak. A karmester híján nagyobbrészt magukra utalt MISKOLCI SZIMFONIKUSOK egészében jól, de mindenekelőtt finoman kísértek, a színpad előterében álló szólista így tetszése szerint emelkedhetett a zenekari hangzás fölé, vagy engedhette át a főszerepet a többieknek - itt-ott versenyműben szokatlan pianissimókig fékezve hangszerét. Egy Mintz szándékait alaposan ismerő karmesterrel persze ez az állandó ide-oda hullámzás, vagy a kíséret ritmikája még pregnánsabb is lehetett volna, de erről az igényről egy-egy ilyen kamarazenélést idéző előadás kedvéért néha lemondhatunk. Mintz egyébként igen érdekesen játssza Mendelssohnt. A "romantika" mintha nem érdekelné: az agogika számtalan nyilvánvaló lehetőségét kihasználatlanul hagyja; látszólag érdektelen pillanatokat viszont egy-egy "hideg fejjel" kiagyaltnak tűnő, váratlan gesztussal tesz fontossá. Az eredmény valamilyen furcsa, mesterségesen létrehozott egyensúly - s könnyen lehet, hogy Mendelssohn éppen ilyen: "klasszicista".
A versenyművet két ráadás is követte: Bach E-dúr partitájának prelúdiuma magabiztosan, de számomra kissé túl "izmosan" szólalt meg; Kreisler Bevezetés és allegrója viszont egyértelműen az est fénypontjává vált. Mintz csodálatosan érti ezt a rövid, de - Kreisler számos más, ártatlannak tűnő darabjához hasonlóan - iróniával átitatott művet. A bevezetést kifejezetten komolykodva játszotta, majd az Allegrót mint egy hatalmas szamárfület biggyesztette a végére. Nem keresgélem a jelzőket: ez egyszerűen óriási volt. (Február 11. - Miskolci Nemzeti Színház)

Míg Miskolcra főként Shlomo Mintz személye csábíthatta az érdeklődőt, a SZOMBATHELYI SZIMFONIKUS ZENEKAR nyolc nappal későbbi hangversenye elsősorban műsorával hívta fel magára a figyelmet. Mosonyi Mihály A tisztulás ünnepe az Ungnál című, Kazinczy Ferenc verse nyomán készült kantátájának már a maga idejében is keserves sors jutott osztályrészül: a szerző életében - bár bemutatására hat ízben is készülődtek - egyáltalán nem szólalt meg nyilvánosan. Sugár Rezső többnyire (az alcím alapján) Hősi énekként emlegetett Hunyadi-oratóriuma sem hallható mostanában, pedig a zenetörténet az ötvenes évek legnagyobb közönségvisszhangot kiváltott hangversenyszámaként tartja nyilván. A tisztulás ünnepét egyébként végül 1953-ban, tehát két évvel a Hunyadi elkészülte után mutatták be nyilvánosan; így e két, majd évszázadnyi különbséggel született oratorikus alkotás történeti szempontból is joggal került egymás mellé a mostani millenniumi est műsorán.
Ritkán megszólaló művekkel találkozva a kritikusnak egyetlen kérdésre kell felelnie: gyakrabban kellene-e őket hallanunk? A tisztulás ünnepe számos részletében nagy tudással megkomponált mű: a zenekari bevezetés, a kórus első belépése és a befejezés széles ívű fokozása igen hatásos. Kevésbé kötöttek le az áriák, melyekben sok helyütt egy Erkel operáiból visszaköszönő, s így a mai hallgató számára kevésbé izgalmas "magyar hang" csendül meg. A határozottabb véleményalkotáshoz feltétlenül több Mosonyit kellene megismernünk - a teljes életmű áttekintése után bizonyára kiválasztható volna néhány mű, melyet időről időre újrahallgatva árnyaltabb képet nyernénk a 19. század magyar zenéjéről.
Sugár oratóriumával kapcsolatban viszont egyértelmű a válasz a fenti kérdésre: ezt a művet feltétlenül gyakrabban kellene műsorra tűzni. Talán nem is elsősorban spontán zenei értékei miatt, hiszen szabad inspirációról tanúskodó részletekben kevésbé bővelkedik e kompozíció. A zenei nyelv (egyfelől a korabeli tömegdal, másfelől a Kodály-iskola keretei közé szorított, de mégis vitathatatlan) gazdagsága azonban képes bő háromnegyed órán át lekötni a hallgató figyelmét, s így e sokféleség jól szerkesztett drámai ívvé áll össze. Egy-egy zeneileg kevésbé izgalmas pillanatért pedig kárpótol Romhányi József remek - bár olykor már a mű komolyságát veszélyeztetően bravúros - szövege. (Az oratórium számomra legemlékezetesebb részletében például a Testo, a zenekar alig hallható, tartott akkordjai felett, szinte beszédszerűen egyszerű dallammal írja le a döntő ütközet előtti hangulatot: "Lappangó csendben, egymással szemben, ugrásra készen a két sereg. Jussára várva, a halálnak árnya sóváran közöttük ténfereg.")
A Hunyadi meghallgatása azonban korántsem egyszerűen zenei vagy zenedrámai élmény: a mai hallgatóra gyakorolt hatásában fontos szerepet játszik az elkerülhetetlen szembesülés az ötvenes évek zenei világával, melynek a mű - s épp egy nemzeti, történelmi tabló keretei között - szinte enciklopédikus áttekintését adja. Ami e nyelvből a Kodály-iskola örökségének nevezhető, az (a Sugár által képviselt professzionális színvonalon) vállalható: a hallgató nem kényszerül a történelmi környezet folytonos felidézésére, és a művet mint zenét hallgathatja. Amikor azonban - immár a nándorfehérvári diadalt követően - először csendül fel egy hamisítatlan úttörődal-intonáció ("Szállj, zengő ünnepi ének..."), valami megtörik, és mintha a képmutatás árnyéka vetülne a folytatásra. A Hősi éneket mindenesetre e szembesülés lehetősége miatt is többször kellene hallanunk, igazán érdekelne, vajon a nálam fiatalabbak számára (pusztán zenei szempontból) hihető-e a mű végén, hogy "Jobb kor szép ígérete vár rád".
A tartalmas műsor ébresztette gondolatok mellett csak kevés helyet szoríthatok az előadók méltatásának, pedig a Bartók Terem megnövelt pódiumán összegyűlt mintegy másfélszáz muzsikus igazán szép élménnyel ajándékozta meg a közönséget. Talán csak az énekes szólisták teljesítményében éreztem némi indiszpozíciót: TAKÁCS TAMARA altja olykor túlzottan nazálisnak tűnt, DARÓCZI TAMÁS túl sokszor élt a hangra való rácsúszás manírjával, KÁLMÁNDI MIHÁLY basszusa pedig egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy egy igazi főpapi "Tisztuljatok meg!" parancsolat hatását felidézze. (Az ilyen kényes pillanatokban PETRÓ JÁNOS hallatlan hidegvérrel és imponálóan takarékos mozdulatokkal fékezte meg zenekarát, hogy a megfelelő hangzásarányokat helyreállítsa.) TEMESI MÁRIA szopránja ellenben ezúttal is gyönyörűen szárnyalt, kihasználva a terem nagyszerű akusztikáját. A NEMZETI ÉNEKKAR magabiztos teljesítményét szinte természetesként fogadtam, a Szombathelyi Szimfonikusok összefogott játéka viszont egészében szép meglepetés volt számomra: a vidéki koncertekre tartogatott kritikusi jóindulatomat restelkedve és felhasználatlanul kellett eltennem nehezebb időkre - ezúttal nem volt szükség rá. Negatívumot csupán egyet említhetek: a terem nem telt meg ezen a szép estén. Mintha errefelé kevesen tudnának a fontos zenei eseményekről. (Február 19. - Szombathely, Bartók Terem)


Shlomo Mintz
Bujdos Tibor felvétele