|
SHLOMO MINTZ játékával több mint egy évtizede ismerkedtem meg: az akkor még
monopolhelyzetű állami televízió sugározta előadásában Paganini caprice-ait,
amolyan szünetkitöltő műsorként. Éles emlékeim nem maradtak ugyan a felvételekről,
de az előadót olyan első osztályú virtuózként könyveltem el magamban, akinek
játéka feltétlenül megér egy miskolci kirándulást.
Mintz hangszeres játéka nem is cáfolt rá várakozásaimra, de ért egy kellemetlen
élmény: a hegedűs karmesterként is bemutatkozott. És itt elnézést kell kérnem,
amiért ezt az általános problémát épp az ő személyével kapcsolatban érintem,
de értetlenül állok a világjáró hangszeres művészek hasonló próbálkozásai előtt.
Azt gondolnám ugyanis, a maguk területén többnyire évtizedes küzdelem árán csúcsra
jutott muzsikusok az érlelődés éveiben mindenekelőtt a munkát tanulták meg tisztelni,
és később sem hihetik komolyan, hogy bármely más területen hasonló áldozat nélkül
jelentős eredmény érhető el. Ha például a zongoristanövendékek legtöbbje évekig
dolgozik a két kéz mozgásának függetlenítésén, valószínűtlen, hogy a karmester
kezeinek (más jellegű, de a vezényléshez éppoly elengedhetetlen) függetlenségét
kisebb erőfeszítéssel lehetne megszerezni. Kézenfekvő persze a magyarázat, mely
szerint e hangszeresek legtöbbje számára a vezénylés inkább kikapcsolódás, kirándulás
egy rokon műfajba. Effajta kiránduláshoz azonban a karmesterség aligha a megfelelő
terep: nem elég közeli ahhoz, hogy e közelség önmagában magas színvonalat garantálhatna;
de nem is elég távoli ahhoz, hogy az itt nyújtott teljesítmény ne csorbítaná
az előadó más területen megszerzett művészi hitelét. Hasonlóan rendezetlen (és
főként koncepciótlan) Brahms-produkcióhoz - ha nem a 2. szimfóniáról, hanem
a Hegedűversenyről lenne szó - Mintz hangszeres előadóként aligha adná a nevét.
Hogy Shlomo Mintz kiváló muzsikus, az minden technikai képzetlensége ellenére
megmutatkozott a szimfónia egy-egy ihletett pillanatában. Mindenekelőtt karakterérzéke
nagyszerű: a számomra többnyire kissé erőltetettnek tűnő 3. tétel ellentétes
hangütései - részben bizonyára épp a kezdet feltűnően lassú tempójának köszönhetően
- ezúttal meggyőző portrésorozattá álltak össze. Mintz eme erényét kevésbé élvezhettük
Ben-Haim a koncertet megnyitó Tehilim (Zsoltár) című kompozíciójában. A mű eredetileg
az 1897-ben Münchenben született, majd 1933-ban Tel-Avivban letelepedett zeneszerző
Első szimfóniájának (1940) lassú tétele. A maga helyén, egy hosszabb zenei folyamat
állomásaként talán jobb hatást kelthet e darab - önálló számként nem ébresztett
további érdeklődést a komponista iránt.
Ha Shlomo Mintz karmesteri produkcióját felejthetőnek kell is neveznem, hegedűjátéka
mindenért kárpótolta a közönséget. Mendelssohn e-moll versenyművében hamar egymásra
talált szólista és zenekar, és még a mű alapos ismerői is új, eddig másként
hallott részleteket fedezhettek fel maguknak. A karmester híján nagyobbrészt
magukra utalt MISKOLCI SZIMFONIKUSOK egészében jól, de mindenekelőtt finoman
kísértek, a színpad előterében álló szólista így tetszése szerint emelkedhetett
a zenekari hangzás fölé, vagy engedhette át a főszerepet a többieknek - itt-ott
versenyműben szokatlan pianissimókig fékezve hangszerét. Egy Mintz szándékait
alaposan ismerő karmesterrel persze ez az állandó ide-oda hullámzás, vagy a
kíséret ritmikája még pregnánsabb is lehetett volna, de erről az igényről egy-egy
ilyen kamarazenélést idéző előadás kedvéért néha lemondhatunk. Mintz egyébként
igen érdekesen játssza Mendelssohnt. A "romantika" mintha nem érdekelné: az
agogika számtalan nyilvánvaló lehetőségét kihasználatlanul hagyja; látszólag
érdektelen pillanatokat viszont egy-egy "hideg fejjel" kiagyaltnak tűnő, váratlan
gesztussal tesz fontossá. Az eredmény valamilyen furcsa, mesterségesen létrehozott
egyensúly - s könnyen lehet, hogy Mendelssohn éppen ilyen: "klasszicista".
A versenyművet két ráadás is követte: Bach E-dúr partitájának prelúdiuma magabiztosan,
de számomra kissé túl "izmosan" szólalt meg; Kreisler Bevezetés és allegrója
viszont egyértelműen az est fénypontjává vált. Mintz csodálatosan érti ezt a
rövid, de - Kreisler számos más, ártatlannak tűnő darabjához hasonlóan - iróniával
átitatott művet. A bevezetést kifejezetten komolykodva játszotta, majd az Allegrót
mint egy hatalmas szamárfület biggyesztette a végére. Nem keresgélem a jelzőket:
ez egyszerűen óriási volt. (Február 11. - Miskolci Nemzeti Színház)
Míg Miskolcra főként Shlomo Mintz személye csábíthatta az érdeklődőt, a SZOMBATHELYI
SZIMFONIKUS ZENEKAR nyolc nappal későbbi hangversenye elsősorban műsorával hívta
fel magára a figyelmet. Mosonyi Mihály A tisztulás ünnepe az Ungnál című, Kazinczy
Ferenc verse nyomán készült kantátájának már a maga idejében is keserves sors
jutott osztályrészül: a szerző életében - bár bemutatására hat ízben is készülődtek
- egyáltalán nem szólalt meg nyilvánosan. Sugár Rezső többnyire (az alcím alapján)
Hősi énekként emlegetett Hunyadi-oratóriuma sem hallható mostanában, pedig a
zenetörténet az ötvenes évek legnagyobb közönségvisszhangot kiváltott hangversenyszámaként
tartja nyilván. A tisztulás ünnepét egyébként végül 1953-ban, tehát két évvel
a Hunyadi elkészülte után mutatták be nyilvánosan; így e két, majd évszázadnyi
különbséggel született oratorikus alkotás történeti szempontból is joggal került
egymás mellé a mostani millenniumi est műsorán.
Ritkán megszólaló művekkel találkozva a kritikusnak egyetlen kérdésre kell felelnie:
gyakrabban kellene-e őket hallanunk? A tisztulás ünnepe számos részletében nagy
tudással megkomponált mű: a zenekari bevezetés, a kórus első belépése és a befejezés
széles ívű fokozása igen hatásos. Kevésbé kötöttek le az áriák, melyekben sok
helyütt egy Erkel operáiból visszaköszönő, s így a mai hallgató számára kevésbé
izgalmas "magyar hang" csendül meg. A határozottabb véleményalkotáshoz feltétlenül
több Mosonyit kellene megismernünk - a teljes életmű áttekintése után bizonyára
kiválasztható volna néhány mű, melyet időről időre újrahallgatva árnyaltabb
képet nyernénk a 19. század magyar zenéjéről.
Sugár oratóriumával kapcsolatban viszont egyértelmű a válasz a fenti kérdésre:
ezt a művet feltétlenül gyakrabban kellene műsorra tűzni. Talán nem is elsősorban
spontán zenei értékei miatt, hiszen szabad inspirációról tanúskodó részletekben
kevésbé bővelkedik e kompozíció. A zenei nyelv (egyfelől a korabeli tömegdal,
másfelől a Kodály-iskola keretei közé szorított, de mégis vitathatatlan) gazdagsága
azonban képes bő háromnegyed órán át lekötni a hallgató figyelmét, s így e sokféleség
jól szerkesztett drámai ívvé áll össze. Egy-egy zeneileg kevésbé izgalmas pillanatért
pedig kárpótol Romhányi József remek - bár olykor már a mű komolyságát
veszélyeztetően bravúros - szövege. (Az oratórium számomra legemlékezetesebb
részletében például a Testo, a zenekar alig hallható, tartott akkordjai felett,
szinte beszédszerűen egyszerű dallammal írja le a döntő ütközet előtti hangulatot:
"Lappangó csendben, egymással szemben, ugrásra készen a két sereg. Jussára
várva, a halálnak árnya sóváran közöttük ténfereg.")
A Hunyadi meghallgatása azonban korántsem egyszerűen zenei vagy zenedrámai élmény:
a mai hallgatóra gyakorolt hatásában fontos szerepet játszik az elkerülhetetlen
szembesülés az ötvenes évek zenei világával, melynek a mű - s épp egy nemzeti,
történelmi tabló keretei között - szinte enciklopédikus áttekintését adja. Ami
e nyelvből a Kodály-iskola örökségének nevezhető, az (a Sugár által képviselt
professzionális színvonalon) vállalható: a hallgató nem kényszerül a történelmi
környezet folytonos felidézésére, és a művet mint zenét hallgathatja. Amikor
azonban - immár a nándorfehérvári diadalt követően - először csendül fel egy
hamisítatlan úttörődal-intonáció ("Szállj, zengő ünnepi ének..."), valami
megtörik, és mintha a képmutatás árnyéka vetülne a folytatásra. A Hősi éneket
mindenesetre e szembesülés lehetősége miatt is többször kellene hallanunk, igazán
érdekelne, vajon a nálam fiatalabbak számára (pusztán zenei szempontból) hihető-e
a mű végén, hogy "Jobb kor szép ígérete vár rád".
A tartalmas műsor ébresztette gondolatok mellett csak kevés helyet szoríthatok
az előadók méltatásának, pedig a Bartók Terem megnövelt pódiumán összegyűlt
mintegy másfélszáz muzsikus igazán szép élménnyel ajándékozta meg a közönséget.
Talán csak az énekes szólisták teljesítményében éreztem némi indiszpozíciót:
TAKÁCS TAMARA altja olykor túlzottan nazálisnak tűnt, DARÓCZI TAMÁS túl sokszor
élt a hangra való rácsúszás manírjával, KÁLMÁNDI MIHÁLY basszusa pedig egyszerűen
nem elég nagy ahhoz, hogy egy igazi főpapi "Tisztuljatok meg!" parancsolat
hatását felidézze. (Az ilyen kényes pillanatokban PETRÓ JÁNOS hallatlan hidegvérrel
és imponálóan takarékos mozdulatokkal fékezte meg zenekarát, hogy a megfelelő
hangzásarányokat helyreállítsa.) TEMESI MÁRIA szopránja ellenben ezúttal is
gyönyörűen szárnyalt, kihasználva a terem nagyszerű akusztikáját. A NEMZETI
ÉNEKKAR magabiztos teljesítményét szinte természetesként fogadtam, a Szombathelyi
Szimfonikusok összefogott játéka viszont egészében szép meglepetés volt számomra:
a vidéki koncertekre tartogatott kritikusi jóindulatomat restelkedve és felhasználatlanul
kellett eltennem nehezebb időkre - ezúttal nem volt szükség rá. Negatívumot
csupán egyet említhetek: a terem nem telt meg ezen a szép estén. Mintha errefelé
kevesen tudnának a fontos zenei eseményekről. (Február 19. - Szombathely,
Bartók Terem)
|
