Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 38. oldal
Porrectus:
Régi-új műfajok
Kovács Zoltán és Madarász Iván ősbemutatói
 

Ha valaki három-négy évtizeddel ezelőtt azt jósolta volna, a 21. század hajnalán zongoraversenyt meg programszimfóniát írnak majd a magyar komponisták, szánakozó mosoly fogadta volna szavait. Összekacsintás a háta mögött: szegény, úgy látszik, sokat ivott. Mi sem tűnt akkoriban avultabbnak, mint az efféle műfajok. Versenymű, technikai bravúrokkal, futamokkal, a szólóhangszeren bemutatott dupla Axelekkel és tripla leszúrt Rittbergerekkel, meg szimfónia szonátaszerkezettel, tánctétellel - brrr. A gondolat is ijesztőnek tetszett. Az ötvenes évek áporodott levegője rémlett fel, Hrennyikov elvtárs őterebélyessége a zongoránál, amint esztrádszerű koncertje szólóját vezeti elő, meg végtelen terjedelmű, érzelmes hangköltemények munkásmozgalmi hősök mitikus tetteiről.
S íme, mostanában valóságos versenymű-divat bontakozik ki. Zongorakoncertet komponálnak az idősebbek és ifjabbak egyaránt. Petrovics Emil, Lendvay Kamilló után a középgenerációhoz tartozó Madarász Iván sem állhatott ellen a csábításnak. A még egy generációval fiatalabb Kovács Zoltán pedig a jelek szerint a szimfóniaműfajt véli aktuálisnak, ráadásul "programot" sem restell műve mellé adni: méghozzá olyan programot, amely a 4. században élt keresztény mártír, Szent Ágnes legendáját eleveníti fel.
Izgalmas feladat lesz majd egy évszázad múlva, immár biztonságos távolságból felfedni, vajon mi oka lehet ennek a fura pálfordulásnak. Miben hasonlíthat a 20. századtól búcsúzó, új évezredbe lépő Magyarország társadalma II. József (Lipót, Ferenc) Bécsének vagy IX. Pius Rómájának világához? (Kellemetlenebb korszakokkal való összevetésnek ezúttal még a lehetőségét is sürgősen hessegessük el.) Létezne most is egy olyan művészetkedvelő, tehetős, befolyásos réteg, amely gyönyörűségét leli a bravúros zongorázásban (hegedülésben stb.) és a szellemes, szélsőségektől tartózkodó, de drámai fordulatokban gazdag zenében? Újra aktuális volna az a fajta "romantikus" vallásos hit, amely, mondjuk, Liszt Szent Erzsébet-legendáját ihlette? Vagy az az elképzelés munkálna a cselekedetek mélyén, hátha maguk a művek teremtik majd meg (valami isteni-Szent Ágnes-i csoda folytán) az irántuk mutatkozó tömeges igényt? Kinevelik közönségüket? Kung-fu-ce mester vagy Platón kétségkívül efféle tanokat hirdetett. A "jó" zene csiszolja, nemesíti a lelket. Bevallom, e tekintetben szkeptikus vagyok. Az a bökkenő, hogy a lelkeket valahogyan be kellene csalogatni a "csiszolóműhelybe"... Itt szól mindig közbe az ördög. Odaáll a boldogan menetelő tömeg elé, és szőrös patájával a villódzó fényű hodályok felé tereli, ahol dübörög a négynegyed, artikulálatlan visítozásra rángatózik a nép. Úgy tűnik, egyelőre nincs elég tömjénfüst e delejes hatás ellen.
Ami a most megismert két új darabot illeti, KOVÁCS ZOLTÁN Szimfóniája nem csupán műfajában, kereteiben, mondhatni: "külsőségeiben" konzervatív - szándékosan régies a zenei nyelve is. Minden ízében az. Bruckner modulációira emlékeztet a kezdődallam alakváltása. Sibelius komorsága juthat eszünkbe másutt. Aztán Richard Strauss rémlik fel. Vagy egy fordulat Csajkovszkij Romeójából, Debussy hullámokat kavaró vad szele a fináléban. És nyílt idézetként a Trisztán az első tétel vége felé: ott bujkál a kromatikus motívum, a háttérbe húzódva, majd leplezetlenül megszólal, eredeti hangmagasságban - a szerelem zenei jelképeként. A fiatal leányt, Ágnest - így a mese - megérinti a szerelem. De szüzességet fogadott, visszautasítja a pogány udvarlót, aki utóbb kegyetlen bosszút áll.
Furcsa, zavarba ejtő zenei egyveleg a Kovács Zoltáné. Ám nem vitás: van benne rendszer. És nagy adag fantázia. Elképesztően jól megírt partitúra az új programszimfónia. Az ideológiát, amelynek a fiatal alkotó a tehetségét a szolgálatába állítja, lehet nem szeretni: magam sem lelkesedem érte túlzottan. A tehetség mértéke azonban lenyűgöző. Nincs egy pillanat sem, amit ne éreznénk ihletettnek. Gyönyörűséges dallamok követik egymást. A motívumok kibontása soha nem terjengős. A harmóniáknak íze, zamata van. A hangszerelés franciásan elegáns. A kontrasztok, hangszín- vagy karakterváltások pontosan ott vannak, ahol fáradni kezd egy-egy anyag (jó példa erre az első tétel elejének idilli dallamvilága után megjelenő, kissé józanabb zongorahang). A finálé drámaisága torokszorító. Rendre meglepő és éppen ezért különösen hatásos a tételek vége. A komponista például megismétli a végső felfutást a zárlatra. Mindenre számítunk, csak erre nem. Különös kapcsolat teremtődik így a tételek közt. Az első két egységet ráadásul egy sajátos visszautalás is szorosan összefűzi. A Sanctus-Hosanna-Benedictus-Hosanna felépítésére emlékeztet az Ágnes portréját, majd az udvarló ifjút bemutató két tétel együttese - hiszen a második tétel végén az elsőnek egy terjedelmesebb szakasza hangzik el ismét. Csakhogy a rendszerint csendes-lírai Benedictus helyett itt egy táncdarab, egyfajta scherzo áll. Bámulatosan szellemes, fanyar muzsika. Eleinte három ütemnyi frázisokból épül - ami a négyhez szokott hallgatóban szinte kínzó feszültséget teremt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, az utóbbi esztendők posztmodern neo-zenéjének (nem csak a magyarnak) ez az egyik csúcsteljesítménye.
MADARÁSZ IVÁN Zongoraversenye sok szempontból más világ. Itt csak a műfaj hagyományos. Nevezetesen az, hogy szólóhangszer áll szemben a zenekarral, s hogy a szólista időnként cadenzaszerű részletekben, kíséret nélkül is bemutathatja virtuozitását. A szerkezet a továbbiakban semmilyen szempontból nem nevezhető tradicionálisnak. Egyetlen nagyobb szabású tétel az egész mű, s bár vannak benne első hallásra felismerhető "rímek", visszautalások, ezek nem keltik valamiféle jól ismert sablonforma (mondjuk: szonáta) érzetét. Sokféle textúra követi egymást. Önmagukban érdekes, vonzó, színes zenei szövetek. A szerves felépülés érzetét a gondosan kidolgozott átmenetek mellett talán egy sajátos összhangzattani rend teremti meg. Madarász ezúttal tonális zenét írt. Harmóniái mindig érdesek, feszültek, de a kromatikus súrlódások mégis egyfajta diatonikus világot sejtetnek (akadnak pillanatok, amikor nyilvánvalóan A-dúr a tonalitás centruma). A szerző más műveivel összevetve szokatlanul erős a repetitív zene hatása. Ám szerencsére Madarászt nem az olcsó megoldások kísértik meg. Üde ritmusokat talál, ötletesen játszik aszimmetrikus képletekkel. És mindenekelőtt: pompás játszanivalót ad a szólistának.
Jandó Jenő, mint mindig, most is nagyszerűen zongorázott. A Szent István Király Szimfonikus Zenekar rendesen megtanulta a szólamokat, érzékenyen követte a dirigens, Kovács János utasításait. A véletlen úgy hozta, hogy - ezúttal a MÁV Szimfonikus Zenekar élén - az új szimfóniát szintén Kovács János vezényelte, szintén kiválóan. Az az érzésem, ez a rendkívüli tehetségű muzsikus idehaza nem kapja meg az őt megillető elismerést. Hálát kellene adnunk a sorsnak, hogy itt van köztünk. És persze nagy hálával tartozunk a MÁV Szimfonikusoknak. Nem csak a színvonalas előadásért, hanem azért is, hogy mecénása, megrendelője volt egy szép új magyar kompozíciónak. (Zeneakadémia, február 7. és 26. - Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány, illetve Szent Isrtván Király Zenei Alapítvány)