Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 36. oldal
Pintér Csilla Mária:
Bizalom a keletkezésben
Kocsis Zoltán Bartók-felvételeiről
 

Három burleszk, BB 55 (op. 8c)
Vázlatok, BB 54 (op. 9b)
Tizenöt magyar parasztdal, BB 79
Improvizációk magyar parasztdalokra
BB 83 (op. 20)
Tíz könnyű zongoradarab, BB 51
Philips 462 902-2

Mikrokosmos, BB 105
közreműködik:
Mocsári Károly - zongora,
Lukin Márta - ének
Philips 462 381-2

Megannyi kezdet rejtőzködő ragyogása lengi be Kocsis Zoltán Bartók szólózongora-darabjait egybegyűjtő "hangzó kritikai kiadásának" újabb fejezetlapjait. A nagy, stílusteremtő indulásról adnak hírt az 1908-11-es évek zongorafüzetei, új kezdettel összefonódó pályaszakasz hívja létre a Tizenöt magyar parasztdal sorozatát, soha nem volt népdalfeldolgozás-hang szólal meg az Improvizációkban, végül megint másként, de lényege szerint a kezdetekhez kapcsolódik a nagy összefoglalás, a Mikrokosmos is: "zongoramuzsika a kezdet legkezdetétől".
Kocsis zongorázásának - a szó tágabb és szorosabb értelmében egyaránt érvényre jutó - dinamizmusa, miközben "keletkezésükben" láttatja e hajnali világokat, egyszersmind befejezettségüket, zártságukat is tükrözi. Interpretációja egyfelől hozzásegíti a hallgatót ahhoz, hogy a tételfüzéreket alkotó láncszemek egymásutánját egyetlen, folyamatszerűen bontakozó történésként, összefüggő eseménysorként érzékelje, melynek kíváncsian várja végkifejletét, másfelől minden gesztusa végkövetkeztetésként hat. A játékmód dichotómiájának két ága azonban nem mond ellent egymásnak, ellenkezőleg: azonos irányba mutat. A kontinuitás éppúgy, mint a pillanat intenzitása a kompozíciók alkotóelemeinek dinamikai viszonyát szolgálja. "Csak" szolgálja, mert a látszólag laza felépítésű tételfüzérek dinamizmusának nyelvét maga a zeneszerző teremtette meg a saját eszközeivel, főként az egyes epizódok tömör megformálásával és lényegretörő kifejezésmódjával.
Tömörség és egyszerűség népzenéből kiolvasott, integráló erejű elve legerőteljesebben a Tíz könnyű zongoradarab sorozatában jut kifejezésre. A Bagatelleket kiegészítő zongoradarabok az új zongorastílus keletkezésének közvetlen melegét őrzik, Bartók bennük mégis mintha utoljára szólna: csak a lényeget mondja. Kocsis első gesztusával már az Ajánlás kezdősorában rátalál a Bartók-kezdetek kettős alaphangjára, "először és utoljára" egyazon tónusára: a kínzó megfogalmazhatatlanságban lebegő, mégis visszavonhatatlanul megzendülő, kérdező, egyszersmind válaszoló motívum intonációja bevilágítja a "szvit" darabjainak teljes láncolatát. A kettős vonzásnak engedelmeskedő, belső egyensúlyát mégis megőrző játékmód azonban nemcsak a szerkezet egysége felett őrködik, hanem annak immanens kettősségeit is éles megvilágításba helyezi. A biztonságot adó, intenzív alaptónuson belül az egymást követő motívumok, hangfelületek tartalmi-szerkezeti, színbeli és dinamikai kontrasztjai éppúgy töréshatárig feszülnek, mint ahogy áthidalhatatlan a távolság az egyidejű ellentétek végletei között is.
Sötétebb, tömörebb, egyöntetűbb hangvétel jellemzi a Három burleszk interpretációját. Ha jól érzékelem, az olvasat az első két darabot eltávolítja emberi "programjától", azaz a teljes ciklust a harmadik tétel szellemében, absztrakt zeneként és inkább kísérteties, mint játékos scherzo tónusában szólaltatja meg. Innét ered, hogy a tréfáknak csak élét érzékeljük, játékosságuk, gyengédségük azonban rejtve marad. Itt, a kettős karakterű Kicsit ázottan-burleszk rubato-költészetét alapul véve kell említést tennünk arról, ami köztudott, hogy Kocsis Zoltán kutatóként is kapcsolatban áll Bartók zenéjével, különösen zongorajátékával. A bartóki agogika patikamérlegére mégsem helyez a zongorista-zeneszerző Bartók játékmódjával minden esetben egyező időtartambeli hangsúlyokat, hanem egyéni döntéseinek, választásainak is utat engedve alakítja a karaktert meghatározó belső időviszonyokat, de - és ez a fontos - soha nem mozdítja el a mérleg nyelvét. Az egylélegzetű, a három tételt egyetlen mozdulattal összefogó, elsősorban a ritmikai kontrasztokra és az akcentusok differenciálására koncentráló előadásmód mindenekelőtt a három scherzo örvénylő mélységeit láttatja, magasságait, derűjét nem közvetíti.
Nyomasztó álmunkból annál vigasztalóbb az ébredés a hét Vázlat áttetsző, mégis kifürkészhetetlen tündérvilágában. A ciklikus egységet itt mindenekelőtt az epizódok - eltérő vagy egyenesen ellentétes alapkarakterük dacára is folytatódó - rejtett dialógusa, a tételek egymásban tükröződő színei vigyázzák, míg a zenei képek belső dinamikáját ez alkalommal mégis inkább a melodikus vonzástörvényeknek engedelmeskedő játékmód, a dallamívek és motívumok metszetszerűen egyértelmű, de soha nem hűvös, hanem mindig, még a népi betétekben is lágy és gyengéd, nemritkán vonós asszociációkat keltő rajzolata szavatolja. A zongorajáték színvilágának határpontjait az ötödik Vázlat pizzicatószerű staccatói és a negyedik tétel hárfa-arpeggiói jelölik ki. A beszédes színváltásokban gazdag billentésmód különös érzékenységgel állítja elénk e szüntelenül alakuló világ teljességet idéző, nemegyszer előzményeket átértékelő belső zárlatait.
A Tizenöt magyar parasztdal stílusbeli ingadozásai miatt foglal el sajátos helyet Bartók népdalfeldolgozás-sorozatai között, az 1918-ban írt első, ötödik és hatodik tétel nyelvezete ugyanis eltér a korábbiaktól; a zongora-átiratok közül eredetileg csak a Régi táncdalok kilenc darabja alkotott láncszerűen összefüggő sorozatot. Az előadásmódot ennek ellenére, vagy talán épp ezért mindenekelőtt a négytételes nagyforma dramaturgiai összefüggésének a stílus- és tónusváltások éles kontrasztjait távolról sem tompító, inkább elmélyítő hangsúlyozása vezérli. Emelkedett, átszellemült, kifogyhatatlanul beszédes népdalhang szólal meg a Négy régi keserves énekben, egészen más, de még otthonos világról ad hírt a Scherzo népdalszöveget felejtő és feledtető, szelíd iróniája, amelynek felületén emberi tekintet számára beláthatatlan mélységű krátert üt a Ballada tragikuma, s a szakadék széléről hiába fordulunk vissza, mindörökre idegenként bámulunk a váratlanul elénk villanó táncjelenetek forgatagára. A tételeket most is szorosan összefűzi a zongorahang lankadatlan szonoritása, és Bartók zongorajátékát idézi a finale rugalmas artikulációja.
Az Improvizációk sorozata eredendően eltervezett ciklus, amelynek formaegységeit Bartók attacca kapcsolásokkal fogta össze. A zongoradarabokat elválasztó időtartamok így különösen fontos formaszervező szerepet kapnak, amelyet Kocsis elsősorban az összetartozó jelenetek kontingenciájának hangsúlyozása által közvetít. Az összekapcsolt zenei képek nemegyszer sietős egymásra torlasztása nemcsak a folyamatszerűség érzetét erősíti, hanem általában az epizódok hangulat- és színváltásainak feszültségét is fokozza. Egyedül az első népdalfeldolgozást követő csöndpillanat épsége érdekében esdenék - ha nem volna késő - irgalomért. A Mikrokosmos teljes sorozatának megszólaltatása a szólózongora-kompozíciók összkiadásának talán legmerészebb vállalkozása, amely mindenekelőtt lemondást, nagy intellektuális alázatot követel az előadótól. Az interpretáció kötelékeit, amelyek korántsem csupán az első füzetek darabjainak gyakorlatjellegéből fakadnak, Kocsis Zoltán különösen szorosra fűzi. Az unisono pentachord-gyakorlatoktól az utolsó bolgár ritmusú tánc zárógesztusáig nem is tesz mást, mint érzékelteti, a Mikrokosmos már nem a lehetőségek világa, nem egy út a sok választható közül, hanem az egyetlen. Az előadásmód az "útközben" folyamatát pillanatra sem függeszti fel, talán ezért támad az az érzésünk, mintha regényt olvasnánk: szinte magunk előtt látjuk, amint egyik kép vagy jelenet kezét nyújtja a másiknak. A könyv betűit azonban hasztalan faggatjuk, beszédét végérvényesen soha nem érthetjük meg, hiába sugallja a zongorahang súlyos (s talán látszólagos) tárgyilagossága, hogy a szemünk előtt bontakozó világ kézzelfogható, hogy nincs távol, és nem másutt van.
Az interpretációt mindenekelőtt az írott kottaszöveghez való, ám a szerzői hangfelvételek forrásértékével is számoló hűség jellemzi, amely főként a zeneszerző által megadott metronómszámok és időtartamjelzések szigorú kezelésében nyilvánul meg. A darab végi időtartamjelzéseket, legalábbis "az első néhány tucat darab" esetében Bartók engedélyével a zenetanulónak szabad ugyan "csak útmutatónak" tekintenie, a művész-előadó értelmezésében azonban kezdettől fogva kérlelhetetlenül pontosak. A primer zenei karaktereket is elsősorban a tételek tempója és tempóik egymáshoz való viszonya közvetíti. Az időkezelés mélyebb szintjeit vizsgálva azonban azt is érzékeljük, hogy Kocsis zongorajátékában a "határozatlansági reláció" elve is kifejezésre jut, azaz a mérhető tempók és időtartamok a zeneszerző által rögzített paramétereinek kötelező érvénye mellett a zenei időstruktúrák mérhetetlen összetevőinek működéstörvényei is kiemelkedően jelentős szerepet kapnak. Enélkül a zenei univerzum inkoherens darabokra hullana.
A zongorahang színbeli homogeneitása, az előadásmód zártsága, a súlyos, mégis vonalszerű játékmód nemcsak a harmóniákat teszi áttetszővé, hanem minden szerkezeti elemet, zeneszerzői eljárást elemző módon megvilágít, erős fényt vetve az ellenpont szerepére. A szólamok meglepő és zavarba ejtő módon még az unisono gyakorlatokban is jól érzékelhetően elkülönülnek egymástól, anélkül, hogy színeikben különválnának, míg az imitációs szerkesztésű gyakorlatokban a tiszta vonalvezetésű billentésmód mellett az egymástól gyakran eltérő, nemegyszer egymásnak ellentmondó metrikai folyamatok érzékeny megkülönböztetése is segíti őket abban, hogy saját útjukon járjanak. A zongorajáték alapvető kettősségéből és a közlendőket kizárólag a zenei szerkezetekre bízó előadásmódból eredhet az is, hogy sajátos, a zenei időviszonyokat ambivalens módon meghatározó, mindig inkább ritmikus-dallami, semmint színelemként szólalnak meg a repetíciók és az ostinatók: úgy teszik mozdulatlanná a zene belső (narratív) időfolyamatát, hogy közben mégis folyamatosság érzetét keltik.
A hangvétel egységet és egyszerűséget őrző, következetes szigora az utolsó kötetekben sem oldódik fel. Mégis kibontakoznak a színek, az egyenletes lüktetés kötelékeit a variánsok áttekinthetetlen gazdagságában oldják el az újra és újra jelentkező ütem- és metrumváltások, mind a giusto, mind a parlando-rubato tételekben egyre jelentősebb szerephez jut az agogika, hogy végül a nagy Bartók-stílus többletével kiegészülve, minden készülődésünk ellenére egészen váratlanul, meglepetésszerűen lépjen elénk a különféle dallamok, színek, ritmusok, metrumok és hangzatok változatos sokaságában megvalósuló "harmóniás egész", a Mikrokosmos teljes, egységes és zárt, mégis egy önmagán túli kezdet titokzatos fényeit tükröző, szakadatlan véglegességgel létesülő univerzuma.