Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 27. oldal
Fodor Géza:
Digitális Mesterdalnokok
 

A Teldec megjelentette CD-n a Bayreuthi Ünnepi Játékokon 1996 óta műsoron lévő Mesterdalnokok-produkció 1999 júniusában készült hangfelvételét, pontosabban videófelvételének hanganyagát. Az előadást Daniel Barenboim vezényli. A nagy hanglemez-katalógus, a Bielefelder Katalog 2000-ben megjelent kötete a műnek még tizenöt kapható felvételét regisztrálja. Ezekből tizenhárom a digitális eljárással készült felvételek korszaka előttről származik, csupán kettő készült a legmodernebb hangfelvételi eljárással. Tekintettel a mű volumenére csak ezt a két utóbbit választom ki viszonyításul a legújabb felvétel értékeléséhez. Az egyik 1993 áprilisában készült Münchenben Wolfgang Sawallisch vezényletével, és az EMI jelentette meg, a másik Solti György utolsó előtti operafelvétele, mely 1995 szeptemberében készült Chicagóban, koncertszerű nyilvános előadásokon, s a Decca adta ki - ünnepi kiadvány volt a karmester és a lemezcég félszázados együttműködésének jubileumára.
Az EMI-felvétel a Bajor Állami Zenekarral és a Bajor Állami Opera kórusával, mondhatni, ideális feltételek között készült. A darabot 1868-ban Münchenben mutatták be, s előadási hagyománya a városban azóta folytonos és eleven. Wolfgang Sawallisch a lemezvállalkozás előtt már sok évtizede élt együtt a darabbal, valaha Augsburgban korrepetálta, később Aachenben betanította, majd Münchenben újra betanította és két évtizeden át vezényelte, utoljára a felvétel előtt nem egészen egy évvel, 1992-ben. Az operát nem kis részletekben s a cselekmény menete szerint rögzítették, hanem ide-oda ugrálva egész jeleneteket vettek fel. A felvételek előtt Sawallisch minden nap 10-től 11 óráig zongorás próbát tartott, 11-től - egy órás ebédszünettel - délután 4-ig zajlottak a felvételek, majd újra zongorás próbák következtek a másnapi jelenetekből. Ez a tüzetes betanítás a kidolgozás és a természetesség optimális egyensúlyát érlelte meg. Ha Toscanini, Furtwängler, Knappertsbusch, Böhm és Karajan felől tekintünk Sawallischra, kimondhatjuk, hogy nem olyan "nagy" karmester, mint a felsoroltak, más Wagner-felvételeit némi szárazság jellemzi, a német titanizmushoz nem ér fel igazán. Úgy látszik azonban, hogy a Mesterdalnokok polgári kisvilága, emberileg gazdag naivitása, árnyalt bensőségessége nagyon is közel áll hozzá, s erről a világról olyan autentikus ismeretei vannak, amilyenekkel az említett "nagyobb" karmesterek nem bírtak. Vezénylése nyomán a partitúra olyan részletei, hangsúlyai szólalnak meg, amelyek egyetlen más felvételen sem, s úgy gazdagítják a darab világának képét, hogy nem teszik túl részletezővé az előadást, nem fékezik a mű nagy vonalának természetes hullámzását. Az egész interpretáció legrokonszenvesebb vonása talán éppen ez a természetesség, minden megszólalásnak az elevensége és evidenciája, az, hogy minden, amit ez az előadás fedez és fedeztet föl a műben, a meglepetéssel szinte egyidejűleg magától értetődőnek is hat. A Mesterdalnokok humanitása és szépsége szükségszerű feltételeként függ össze világának korlátozottságával, s ha a mű saját dimenzióinál is monumentalizálóbb előadás áttöri a darabnak ezeket a korlátjait, sajátos szépségét és atmoszféráját veszélyezteti - nem okvetlenül a "legnagyobb" Mesterdalnokok-előadás a legautentikusabb is egyszersmind. Sawallisché a legpolgáribb Mesterdalnokok-interpretáció, amit ismerek, s ezért különösen kedves nekem.
Az énekes szereposztásnak van sugárzó középpontja Bernd Weikl Hans Sachsa jóvoltából. Weikl Wolfgang Wagner 1981-es, évekig az Ünnepi Játékok műsorán szereplő bayreuthi Mesterdalnokok-rendezésének remek Sachs-alakításával a háta mögött teljes színpadi alakítást tud az énekszólam megszólaltatásába sűríteni. Az orgánum nem olyan szép, fényes és nemes, mint Schöffleré vagy Edelmanné volt, de hajlékonyabb, mozgékonyabb bariton. Weikl Sachsát 1983-ban láttam Bayreuthban, s a felvétel ma ugyanazt a képet idézi fel bennem, amelyről akkor számoltam be a Muzsikában: "Bernd Weikl valószínűtlenül teljes Sachs: »Schuster und Poet«, fiatalos és lemondó, indulatos és bölcs, férfias és gyöngéd, nyers és érzékeny, szigorú és megértő, egyszerre a plebejusi erő és a szellem embere, a káosz ismerője és az egyensúly, a normalitás zsenije." Előadása a szólam minden pontján eleven, parlandójának természetessége a régi nagy Sachsoké közül a Friedrich Schorréhoz hasonlítható. Az énekes szereposztás másik telitalálata Ben Heppner Stolzingi Waltherja. A kanadai tenorista hangja nemes fényű és homogén, testet ad a szólamnak, de a szerep lovagi rangját és fényét a formálás kivételes tisztasága, plaszticitása adja meg. Wagner-szerepekben ma már nagyon ritka az ilyen tökéletes szólamrajz, az ilyen előkelő formatisztaság. Mindez mintegy reprezentálja Walther született nemességét és költői tehetségét. A szerepek alapvető konfigurációja ezen a felvételen érzékletesen evidens. Évát Cheryl Studer énekli, még hangjának intakt korszakában, érzékenyen és érzékien, s így elégségesen motiválva a darab érzelmileg legbonyolultabb jeleneteit. Kurt Moll Pogner szólamában színgazdag, meleg fényű baszszusával szívet melengetően hozza azt a jellegzetes német apahangot, amelyet a Fidelio Rocco, illetve A bolygó hollandi Daland szerepének legjobb megelevenítőitől ismerünk. Két figura esetében határozott szereposztói döntésre volt szükség. Dávid szerepében a darab interpretációtörténete két lehetőséget kínál fel: vagy a bursikóz típus, vagy a vokális perfekció a fontos. Nálunk az előbbi választást valaha az elragadó Sárdy János, a másikat később a felejthetetlen Réti József testesítette meg. Ehhez a felvételhez az utóbbi megoldás mellett döntöttek: a dél-afrikai Deon van der Walt egy artisztikus Mozart-tenor hangjával és kultúrájával formálja meg a szólamot - fiatalosan és hitelesen. Még nagyobb probléma Beckmesser. A városi írnok groteszk szerepét hagyományosan buffó-baritonok alakították, mígnem Wolfgang Wagner 1981-ben szakított ezzel a hagyománnyal, és a szerepet az elegáns és választékos Hermann Preyre osztotta. E nagyszerű énekes színész jóvoltából a figura sokkal bonyolultabbá vált a szokásosnál. Mivel az alakítás nélkülözött minden elrajzolást, minden karikaturisztikus vonást, nem leplezte le szüntelenül a figurát, hanem ellentmondásos tulajdonságok összjátékaként elevenítette meg, amit nem az énekes véleményezett, hanem a néző értelmezett. Prey Beckmessere egyfelől elegáns, sőt finom úr volt, másfelől elviselhetetlenül pedáns agglegény, aki személyiségének zártsága, ambícióinak és tehetségének aránytalansága miatt lesz kicsinyes gondolkozás és keserű rosszindulat rabja. A külső csiszoltság és a belső megromlottság bonyolult ellenjátéka a figurát emberivé és érdekessé tette. Ez az alakítás olyan fordulatot jelentett a szerep interpretációtörténetében, melyet nem lehet többé megkerülni. Ezen a felvételen nem buffó-bariton, nem karakterénekes, hanem az egykori NDK reprezentatív baritonistája, Siegfried Lorenz formálja meg Beckmesser szólamát. Hangi alakítása a Prey által megteremtett típust követi, csak az a probléma, hogy az e típus által példázott emberábrázolás színpad nélkül, csak a szólammal, csak vokális eszközökkel aligha lehet eléggé komplex: a csiszoltság s az elviselhetetlen pedantéria és kicsinyesség ellentmondásának a kifejtése teljes viselkedést igényel. Lorenz úgy énekli el - egyébként felsőfokon - Beckmesser groteszk szólamát, hogy a vokális karakterizálásban nem él groteszk színekkel, így azonban a hangi alakítás nem termékenyen ellentmondásos lesz, hanem inkább fantáziátlannak hat. Úgy látszik, Beckmesser figurája zeneileg túl egyértelmű, s a bonyolultabb ábrázolás csak a színpadon, egy operaszínpadi alakítás teljességében lehetséges - csak a színházban lehet bonyolultabban ábrázolni magánál Wagnernál. A kisebb szerepekben természetesen mindenki pontosan a helyén van, mindenki kifogástalan. Wolfgang Sawallisch felvétele nemcsak arányaiban s belső gazdagságát és elevenségét tekintve adekvát interpretációja a műnek, hanem egyik legegyenletesebb, legharmonikusabb előadása is A nürnbergi mesterdalnokoknak.

A Mesterdalnokok az egyetlen Wagner-opera, melyet Solti György kétszer dirigált lemezre. Először 1975-ben vette fel a Deccának, Bécsben, a Bécsi Filharmonikusokkal. A második, 1995-ös felvétel idején már huszonöt éve nem vezényelte a művet színházban. Első lemezével nem volt elégedett, s annak valóban van egy bántóan gyenge pontja: Norman Bailey Sachsa. Ettől eltekintve az az előadás is méltó Soltihoz. Az új felvétel kísérőfüzetében elmondja, hogy néhány éve hallotta egyszer Pogner első felvonásbeli monológját a rádióban, s annyira meghatotta, hogy könynyezni kezdett s elfogta a vágy, hogy újra felvegye a művet. Erre Chicagóban került sor a Chicagói Szimfonikus Zenekarral és Kórussal, s persze nemzetközi szereposztással. Az interpretáció szelleme éppen ellentétes a Sawallischééval: egy nagy karmester fényes, mindenre kiterjedő figyelmű, mégis világpolgári nagystílűséggel előadott remeklésével van dolgunk. Az amerikai zenekarokat abszolút pontos játékukért szokták dicsérni, de itt jóval többről van szó, mint tökéletes pontosságról, Solti keze alatt a Chicagói Szimfonikusok olyan szépen, árnyaltan, a valőröknek olyan gazdagságával játszanak, hogy az még a Bécsi és a Berlini Filharmonikusoknak is dicsőségére válnék. A hegedűk pianóinak ilyen gyengédségét, a rezeknek ilyen hajlékonyságát, a dinamikai növekedéseknek és csúcspontoknak ilyen fényét még egyetlen Mesterdalnokok-felvételen sem hallottam; igen, a darab valamennyi felvétele közül talán ezen a legkáprázatosabb a zenekar produkciója - önmagában véve. Csak a mű sajátos világa, polgári-kismesteri atmoszférája teszi, hogy mindez a zenekari tökéletesség több is a kelleténél. Önmagában csodálatos, de a darabot talán a szükségesnél jobban is kifényezi, a kisvilágot határtalanná tágítja. Élő koncerteken készült felvételről lévén szó, nincsen az előadásban semmi sterilitás, hidegség, az interpretáció ihletett és eleven, mondhatni: melegszívű, de több mint polgári léptékű, áttöri a darab egészséges korlátozottságát és Solti egyéb - mitikus - Wagner-felvételeinek dimenzióiban mozog.
Ebben az előadásban is Ben Heppner énekli Stolzingi Walthert. Két év alatt a hangja színesebbé, érzékibbé vált, részvétele a szituációkban és a cselekményben - talán az élő előadás körülményei miatt is - aktívabb, szenvedélyesebb, mint Sawallisch felvételén volt, de valami veszendőbe ment ahhoz képest: a formálás kereksége, zártsága, plaszticitása. Az, ami korábban hangi alakítását olyan választékossá, nemessé, arisztokratikussá és költőivé tette. Éva szólama viszont tökéletes figurává testesül Karita Mattila hangja által. Ez a hang töretlenül fénylik, s noha az énekesnő a lány érzelmi zűrzavarait is érzékenyen közvetíti, hangjából mindvégig lefegyverző tisztaság sugárzik. Pognert René Pape énekli, akit a két évvel korábbi Sawallisch-felvételen még az Éjjeli őr rövid szerepében hallhattunk. Említettem Solti vallomását, hogy Pogner monológja a rádióból mennyire megindította és inspirálta. Az első felvonásnak ez a részlete az előadásban megkülönböztetett figyelemben is részesül; talán egyetlen más felvételen sincs ennyire érzékenyen és árnyaltan kidolgozva, mind zenekarilag, mind vokálisan. Dávidot - a Mozart-tenor megoldást demonstrálva - Herbert Lippert énekli, egészséges, ép hangon és differenciáltan, kellő naivitással és elevenséggel - itt nem jelentkeznek még az orgánumnak azok a törései, melyek nem sokkal később Solti utolsó operafelvételén, a Don Giovanni Ottavio-szerepében annyira dezilluzionálók. Beckmessert Alan Opie eleveníti meg, nem karikaturisztikusan, korrektül, de nem is emlékezetesen. Az énekes szereposztás egyetlen igazán problematikus pontja - ám ez az egész előadásra sorsdöntő hatással van - José van Dam Hans Sachsa. Nincsen sugárzó középpontja a figura világának, van Dam hangja fakó és kifejezésben szegényes, az énekes vokális fantáziája nem ér fel az alak kivételes karaktergazdagságához, az egész hangi alakítás jelentéktelen. Nem olyan bántó, mint Norman Bailey szerencsétlen szereplése volt Solti első Mesterdalnokok-felvételén, de kevés, nagyon kevés a figura sokrétűségéhez, színességéhez és fajsúlyához képest. Soltinak nem volt szerencséje Sachsaival. Pontosabban: ma visszatekintve inkább úgy tűnik, a műnek nincsen szerencséje jelenkorunk énekes-lehetőségeivel. Ha eltekintünk - de el lehet-e tekinteni? - az előadásnak attól a vakfoltjától, amelyet van Dam Sachsa jelent, Solti második Mesterdalnokok-felvétele karmesteri-zenekari remeklés, szinte szerelmi vallomás egy műhöz, amely így az idealitás szférájába emelkedik, s maga mögött hagy minden korlátozottat és földhöz tapadtat. Nem annyira kritika, mint inkább személyes ízlés bevallása, ha azt mondom, hogy számomra fontos a darab polgári derekassága és határoltsága, kézműves józansága, idealizmusa és poézisa mellett is szilárd földön járása. Az az egész darabra nézve szimbolikusnak tekinthető gesztus, amellyel Éva a második felvonásban békítően lefogja az Éjjeli őr kürtszavára kardot rántó Walther kezét.
Wolfgang Wagner és Daniel Barenboim 1996-os bayreuthi Mesterdalnokok-produkcióját 1999 és 2000 nyarán hallottam rádión keresztül, s az Arte műholdas tévéadón láttam az 1999-es videófelvételt. Ezek a közvetítések elég jó benyomást tettek rám. Most azonban, figyelmesen, partitúrával követve s Sawallisch és Solti felvételével összehasonlítva a videó CD-n kiadott hanganyagát, egyértelmű a csalódás. Mindenekelőtt kiderül annak hátránya, hogy az Ünnepi Játékok zenekara nem állandó, hanem alkalmi együttes, mely csak nyaranta működik. Bármilyen jó muzsikusok játszanak is benne, hiányzik az összeszokottság, az együttes játék csak hosszú időn át megérlelődő kultúrája. A szólamok önmagukban szépen szólnak, de nem reagálnak egymásra érzékenyen, nem születik meg a darabra annyira jellemző kamarajáték kölcsönössége és meghittsége. Barenboim 1996-ban dirigálta először a művet, s három év alatt, úgy tűnik, még nem vált annyira sajátjává, hogy ki tudná bontani gazdagságát. Vezénylése szerfölött nagyvonalú. Az előadás ennek következtében gyorsabbnak hat a szokásosnál, holott nem az, sőt nem szignifikáns mértékben, de hajszálnyival tovább is tart Sawallischénál és Soltiénál. Az alapszínek persze megszólalnak az előadásban, de az árnyalatok finomsága, a zenei karakterek gazdagsága és elevensége hiányzik az előadásból, a hangváltások nem artikulálódnak elég plasztikusan. Hiába Barenboim egyébként kivételes szín- és melódiaérzéke, ezúttal leegyszerűsödik a partitúra s az előadás nem elég változatos és eleven, hanem főleg az előrehaladás folytonossága és linearitása érvényesül, s nem bomlik ki az anyag szimultán mozgása, a pillanatok sokrétű belső tagoltsága. Sawallischéhoz és Soltiéhoz képest meglehetősen szegényes ez az előadás.
Az énekes együttes egyenetlen. Hans Sachsot Robert Holl, a neves dal- és oratóriuménekes alakítja. 1996-ban debütált a szerepben, s annak idején nagyon jó kritikákat kapott, elsősorban éneklésének árnyaltságát dicsérték. Ezzel szemben én nagyon is monotonnak hallom előadását. Noha basszusa jól győzi a szólam magasságait, mégis kicsit vastag ahhoz, hogy elég mozgékonyan és hajlékonyan kövesse a szerep sűrű hangváltásait, végtelen árnyalatgazdagságát, s nem is szól eléggé a zenekar fölött, mint Bernd Weikl baritonja, hanem mintegy elkeveredik a hangszerekkel. Holl hangvétele kétségtelenül nemes, a nagy monológokat ihletetten közvetíti, de a pillanatnyi reagálásokra épülő párjelenetekben nem elég kifejező, az emberi viszonyulásoknak mindaz a bonyolultsága, a hangütéseknek mindaz a változatossága, amely az Évával, Beckmesserrel és Waltherral való jelenetekben szükséges, hiányzik a hangi alakításból. Vagyis nem kevesebb hiányzik belőle, mint Sachs személyiségének varázsa. A videófelvétel ismeretében tudom, hogy ezen a színpadi előadás sem változtat. Immár két, válogatott erőkkel készült hangfelvétel tanúsága szerint Bernd Weikl óta nincsen igazán megfelelő énekes Sachs szerepére. Ezt tanulságos tudatosítani, ha Weikl alakítását lekicsinylően hasonlítjuk mondjuk Schöffler, Hotter vagy Edelmann egykori produkciójához. Matthias Hölle becsületesen elénekli Pognert, de hangja és szerepformálása egyáltalán nem emlékezetes. Andreas Schmidt személyében Beckmesser megszólaltatója szintén olyan operaénekes, aki dal- és oratóriuménekesként is ismert. Ő sem karikaturisztikusan elszínezve formálja meg a groteszk szólamot, hanem teljes komolysággal, de a videófelvételről tudni lehet, hogy a városi írnok kicsinyes hiúságát, keserű rosszindulatát a színpadi alakításban nem ellentétezi a Prey-féle elegancia és csiszoltság, hanem a figura ridegsége megfelel a - különben magas színvonalú - vokális ábrázolásnak. Schmidt Beckmessere nem bonyolult ember, de nem is igazán komikus, hanem inkább komor. Dávid szerepében Endrik Wottrichot halljuk. A videófelvételről kiderül, hogy esetében egyértelműen a figura motiválta a szereposztási döntést, nem pedig a vokalitás. Wottrich a bursikóz fiatalember modern, lezser, kissé hányaveti és indulataiban nem veszélytelen típusát adja, nem minden báj nélkül. Hiányzik azonban belőle az a naiv és tudálékos odaadás a mesterdalnok-művészetnek, mely első felvonásbeli nagy jelenetét hitelessé tenné. Megvan viszont benne a Sachs iránti szeretet és tisztelet rokonszenves színe. Sajnos a hangfelvételen mindebből semmi sem derül ki, csak egy natúr, erősen korlátozott és gyengén kiképzett karaktertenort hallunk, melyből nem bontakozik ki körüljárható figura. Emily Magee is csak a színpadon illúziót keltő és vonzó Éva, a hang és a megformálás semmitmondó. Van azonban az előadásnak hangban kiváló Stolzingi Walthere Peter Seiffert személyében. Nem igazán meggyőző Florestanja és Lohengrinje után ebben a szerepben végre excellál. Vokális formálása nem olyan nemes, mint Ben Heppneré a Sawallisch-féle felvételen, de nemesebb, mint Ben Heppneré a Solti vezényelte koncerteken. Az ő nagy előnye a hang fiatalos fénye, arany-ezüst sugárzása. Ez a hang nem lehet más az operában, mint győztes, Seiffert Waltherja a hangja és energikus előadásmódja jóvoltából poétikusan hősi és hősiesen poétikus figura, aki a veleszületett tehetséggel természetes módon sajátítja el és haladja meg a mesterdalnok-művészetet, és lesz egy új, romantikus művészeteszmény beteljesítője. Seiffert hangja és hangi alakítása kiemelkedik az előadásból, s ez az egyetlen olyan produkció a felvételen, mely a darab általam hangfelvételen 1937 óta követhető interpretációtörténetében is előkelő helyet foglalhat el.
A digitális felvételek korszakában három Mesterdalnokok-felvétel készült. Hogy valaki Sawallisch hitelesen német polgári előadását vagy Solti világpolgárian nagystílű interpretációját részesíti-e előnyben, ízlés dolga. Az azonban ténykérdésnek látszik, hogy Barenboim felvétele nem összemérhető velük. Mivel Bayreuth reprezentatív helye a Wagner-interpretációnak, a jelek szerint nem véletlennel van dolgunk, hanem reális hanyatlással kell szembenéznünk. Lehetséges, hogy Barenboim a művel való hosszú együttélés után teljesebben fogja tolmácsolni a darabot, de úgy tűnik, Hans Sachs szerepének teljes meghódítására, Pogner jellegzetes 19. századi német apa-hangjának felidézésére már kevés a remény. Ezeknek a szerepeknek a teljessége és hitelessége nem olvasható ki közvetlenül a kottából, ezekhez egy tradíción, egy kultúrán keresztül vezet az út. A Bildungsbürgertum eltűnésével ezek a szerepek elvesztik éltető talajukat és levegőjüket. S mivel nincsen még egy opera, mely olyan mértékben volna a Bildungsbürgertum szellemének koncentrátuma, mint a Mesterdalnokok, nehéz elfojtani a balsejtelmet, hogy az egész mű egyre légüresebb térbe kerül. Wagner összes többi operája kevésbé veszélyeztetett - a Ring posztmodern előadása nagyon is lehet autentikus, a Mesterdalnokokból nem lehetséges hiteles posztmodern előadás. Wagnernak a 19. században áltörténelmi műve mára igazi 19. századi történelmi művé záródott, s csak az őt éltető kultúrát átélve lehet megtalálni a hangját, felfedezni gazdagságát. Kérdés, hogy az operavilágban erre meddig van meg a képesség és a készség. Mert ha az előadásban feltámad a mű autentikus szelleme, akkor a közönség is át tudja élni.