1998 januárjában nagyszabású orgonakoncertet rendeztek a Zeneakadémián. Az előadó nem volt más, mint a világhírű francia orgonavirtuóz és zeneszerző, Jean Guillou. A művészt nem várta telt ház, de a koncert végén a lelkes ünneplés, a hosszan tartó tapssal kikövetelt ráadásszámok minden bizonnyal feledtették vele az üres széksorok látványát. Téved, aki azt hiszi, hogy a szerény érdeklődés pusztán a közlekedési nehézségeket okozó téli időjárás következménye volt. A háttérben ennél súlyosabb okok húzódtak és húzódnak meg ma is.
Orgonakultúránk állapota, és ezzel összefüggésben az országban található orgonák többségének minősége - így a zeneakadémiai hangszeré is - jócskán elmarad a nyugat-európai átlagtól. Magyarországon nem alakult ki az orgonajáték eleven, nagy egyéniségekkel büszkélkedő hagyománya, mint például Franciaországban, ahol az orgonista-zeneszerző generációk lánca mintegy 150 éve folyamatos. Elég, ha csak Guillou-ra gondolunk: Dupré, Duruflé és Messiaen művészetén nevelkedett, tőlük és műveikből sajátíthatta el a francia romantika alkotásainak, César Franck, Charles-Marie Widor, Louis Vierne műveinek autentikus megszólaltatását. A nagy formátumú művészegyéniségeken kívül egy élő orgonazenei tradíció - és itt ismét idézhetnénk a francia példát - nagy múltra visszatekintő, jelentős anyagi ráfordításokat igénylő orgonaépítő kultúrát feltételez. A kettő elválaszthatatlan egymástól, hiszen az orgonazene eszköztárának gazdagsága, stílusa és a hangszer kínálta lehetőségek közötti kölcsönhatás kétirányú és folyamatos. Másképp fogalmazva: egy virágzó orgonakultúra az orgonista-zeneszerzők és orgonaépítő mesterek közös alkotása. E "pároshoz" társul harmadik tényezőként a befogadó környezet. Az orgona eredendően szakrális hangszer, megszólalási helye szakrális tér, a maga hangulati és akusztikai sajátságaival. Egy templomi orgonakoncert mindig más élményt nyújt hallgatóságának, mint egy hangversenyteremben rendezett előadás, az orgonaművek színgazdagsága pedig csak a templomok visszhangosabb terében érvényesül igazán. Önmagukban azonban az orgonakoncertek, tartsák ezeket akár templomban, még nem alapozzák meg vagy nem tartják életben a hagyományt. Mindenképpen szükséges a vallásos élet hagyományos formája, amelyben a templom elsődlegesen nem bensőséges hangulatú, jó akusztikájú koncertterem, hanem a vallásgyakorlás színtere, ahol az orgonista-egyházzenész mindennapi szolgálatát teljesíti, és az orgona részt vesz a liturgiában.
Magyarországon az elmúlt száz esztendő nem kedvezett az orgonista hagyománynak. Az orgonaépítés terén a 19. század utolsó harmadában beindult fellendülést az első világháború törte meg, majd az azt követő békeszerződés az orgonakultúra szempontjából is fontos központokat, gyártó üzemeket, nyersanyag-lelőhelyeket szakított el az országtól, nem is szólva az elcsatolt területeken használatban volt értékes hangszerállományról. A két világháború közti időszak éppen magához térő gazdaságában az 1929-es világválság okozott megtorpanást, ami az orgonaépítéseket, költséges voltuk miatt, érzékenyen érintette. A második világháború után, a kommunista hatalomátvételt követően államosították az ország két jelentősebb orgonagyárát, melyek közül az Angster-gyár pár éven belül meg is szűnt. Egyedül a Rieger-gyár maradt meg, de csak minimális kapacitással, manufaktúra jelleggel működtették a szocializmus időszakában. Az ideológia korifeusai számára gyanússá vált orgona hosszú évtizedekre háttérbe szorult, mivel klerikális hangszernek tekintették. Nem tiltották, csak tűrték. Az 1970-es évek közepétől azért mégis megindult egy lassú fejlődés, amely a rendszerváltozás után, az 1990-es évektől felgyorsult. Ma már körülbelül egy tucat a jó színvonalon dolgozó orgonaépítők száma, de az európai élvonalhoz való felzárkózásról még nem beszélhetünk. Az oktatásban az orgonaművész-képzés mellett ismét oktatnak egyházzenészeket a Zeneakadémián, így a növendékeknek ma már lehetőségük nyílik a különböző felekezetek liturgiáját, zenéjét megismerni, és felkészülni a templomi szolgálatra. Száz évvel az első virágkor után joggal reménykedhetünk, hogy orgonakultúránkat az elkövetkezendő években (évtizedekben) már megbízható ütemű tartós fejlődés jellemzi, és a stagnálás, elsorvadás, illetve elsorvasztás időszaka végérvényesen a múlté. E fejlődésnek meghatározó jelentőségű állomása lesz a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz plébániatemplomban tervezett új, világszínvonalú orgonaegyüttes és egyházzenei központ létrejötte.
Mint arról a Muzsika is tudósított (2001/1, 33.), David Titterington professzor, a Londoni Királyi és a Genfi Zeneakadémia tanára és Dobszay László professzor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára közösen kezdeményezték, hogy a budapesti Zeneakadémia közelében létesüljön egy olyan orgona, mely országos és nemzetközi színvonalon alkalmas a tanításra és a koncertezésre. A helyszín kiválasztásában szerepet játszott a Szent Teréz-templomnak a Zeneakadémiához való közelsége; hogy az épületet nemrég újították fel, kiváló az akusztikája, és az a tény, hogy a benne jelenleg található orgona rossz állapotban van, restaurálni nem érdemes. Titterington professzornak köszönhetően sikerült tárgyalásokat kezdeni és elkészíttetni az előzetes terveket Fernand Létourneau neves kanadai orgonaépítővel, aki az 1979-ben alapított üzemét két évtized alatt a világ egyik legjelentősebb orgonaépítő műhelyévé tette. A professzor már több angliai hangszer építésében dolgozott együtt a kanadai mesterrel, többek között az oxfordi egyetem Pembroke College-ában és az angol királynő magántemplomában, a londoni Towerban. Az előzetes megbeszélések eredményeként Létourneau 1999 decemberében jött el megnézni és felmérni a helyszínt. A látogatás alkalmával Dobszay professzorral, Enyedi Pállal (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzenei tanszakának orgonatagozat-vezetőjével), és Merczel Györggyel (a plébániatemplom zenei vezetőjével) tisztázták a felmerült kérdéseket, igényeket, és véglegesen megállapodtak a hangszerek (egy nagyorgona és egy kisebb karorgona) paramétereit illetően. Ezt követően megkezdődött a részletes tervezés.
Az 1809. december 2-án a Szentlélek tiszteletére felszentelt terézvárosi templomba az első orgonát a híres bécsi orgonakészítő mester, Jacob Deutschmann tervezte és készítette 1834/35-ben. A templom külső és belső kialakításához stílusban alkalmazkodó klasszicista felépítmény négy oszlopa között helyezkedtek el a sípok, a díszes párkányzatot timpanon zárta le. Az orgona felépítéséhez az előcsarnok feletti karzatot át kellett építeni, amit saját tervei alapján Pollack Mihály végzett el, aki a templom belső berendezéseit (főoltár és három mellékoltár) is kivitelezte. Sajnos ezt az első orgonát 1908-ban lebontották, és helyébe a Rieger-cég épített egy szerény adottságokkal bíró, mára elavult másik hangszert, csekély értékű szekrényzettel, megtörve a templombelső addigi egységes építészeti stílusát. A tervek szerint a Rieger-orgona helyére kerül a romantikus francia orgonaépítési stílus jegyében tervezett új nagyorgona, melyet az eredeti Deutschmann-orgonához hasonló, klasszicista orgonaházzal építtenek meg. Ez a hangszer 3 manuált és 68 regisztert tartalmaz, és a nagy liturgikus ünnepeken használják majd. Adottságait tekintve a 19-20. századi nagy művek megszólaltatására lesz igazán alkalmas. A templom keleti végén egy külön erre a célra kialakított karzaton egy kisebb, kétmanuálos, 15 regiszteres karorgonát is elhelyeznének, ami a napi istentiszteletek szolgálatát látná el. Ez a hangszer leginkább a 17-18. századi északnémet barokk hangzásideálnak felel majd meg. E két stílust képviselve a két orgona együttese lehetővé teszi, hogy az egyházzene szakos hallgatók és az orgonaművészek a művekhez illő hangszereken szólaltassák meg a különböző korokból származó és különböző stílusokban írt kompozíciókat, hiszen a 17-18., illetve a 19-20. századi szerzőket egészen másfajta hangszertípus inspirálta. A két orgonából álló együttes mind a hangszerek minőségét, mind stílusukat tekintve egyedülálló lesz Magyarországon. A terv megvalósulásával a Szent Teréz plébániatemplom a főváros zenei és kulturális életének egyik központjává válhat, és végre két világszínvonalú hangszer szolgálja majd az oktatást és a hangversenyéletet.
Ismerve a hazánkban uralkodó általános pénzügyi állapotokat, nem meglepő, hogy sem a plébániatemplom, sem a Zeneakadémia, sem a kulturális kormányzat és a Főváros támogatása nem elegendő a nagyszabású terv végrehajtásához. Az orgonaegyüttes kialakításának összes költsége megközelíti a 2 900 000 kanadai dollárt, ami átszámítva mintegy 580 millió forint. E tekintélyes öszszeg előteremtése érdekében David Titterington és Dobszay László 2000. szeptember 8-án 500 000 forintos alaptőkével létrehozta a Magyar Orgonakultúráért és -oktatásért Alapítványt, melyet a bíróság közhasznú alapítványként jegyzett be. Elsődleges céljául az alapítvány a világszínvonalú új orgonaegyüttes építését és fenntartását tűzte ki. További célként az orgonaművészeti oktatás támogatását (különös tekintettel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzenei szakán az orgonaoktatás művészi színvonalának fejlesztésére), orgonakoncertek rendezését, ösztöndíjak kiírását, pályakezdő fiatalok segítését, zeneművek létrejöttének elősegítését, díjak alapítását, kurzusok szervezését és pályázatok kiírását jelölték meg. A kuratórium a támogatási összegtől függően különböző kedvezményeket ajánl fel a támogatóknak, de az összegtől függetlenül minden adakozó neve szerepelni fog egy támogatói könyvben, mely az orgonák elkészültét követően a koncertek idején a templomban közszemlére lesz kitéve. Az alapítvány kuratóriuma az adományokat a Citibank Rt. Budapest, 10800021-20000001-83244019 számú számlájára várja. A magyar alapítvánnyal párhuzamosan Londonban is létrehoztak egy társalapítványt a külföldi adományok gyűjtése érdekében. Az elkészült orgonák az egyházközség tulajdonába kerülnek, és ezért cserébe a Zeneakadémia egyházzenei tanszéke heti 25 óra oktatási és gyakorlási időt kap, valamint az egyház évi 12 koncert rendezését teszi lehetővé a templomban.
Jean Guillou három évvel ezelőtti koncertjén a legnagyobb várakozást az előadó saját szerzeménye, a Magyarországon először bemutatott Alice Orgonaországban keltette. Közismert fantasztikus kalandjaihoz hasonlóan Alice a műben az orgona regiszterei között tett csodálatos utazását meséli el, amelyet a hangszer miatt nem csodálhattunk önfeledten. A Zeneakadémia nagytermi orgonájának regiszterei színtelenek, fénytelenek, a szövegben találóan jellemzett, különböző hangszereket megidéző regiszterek többsége szürke egyformasággal hangzott fel. A mű jól érzékeltette, hogy a hangszeres előadók között az orgonaművész van a leginkább kiszolgáltatva hangszerének. Guillou Orgonaországának sokféleségét a nagy francia orgonákon csodálhattuk volna teljes gazdagságában. Bízzunk benne, hogy néhány év múlva a neves orgonaművészek szívesen fogadják a Magyarországra szóló meghívásokat, örömmel adnak majd koncertet a Szent Teréz-templom új, világszínvonalú Létourneau-orgonáin. A közönség pedig idehaza is megismerheti a hangszerek királyának ezernyi színben játszó birodalmát.