Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 11. oldal
Barabás András:
Asszociáló típus vagyok
Schiff András beszél - főleg vezénylésről
 

Schiff András decemberben három hangversenyt adott Budapesten. Perényi Miklóssal Beethoven gordonka-zongora-műveit adta elő, szólóestjén pedig a Goldberg-variációkat játszotta. Az itt következő interjú is a múlt esztendő végén készült, és anyagtorlódás miatt nem kerülhetett korábban a lapba.

- Ön továbbra is osztrák állampolgár?
- Még igen.
- Nyilván nem lepi meg, hogy ezt kérdezem először. Közismert, milyen határozottan tiltakozott a jelenleg hivatalban lévő bécsi kormánykoalíció ellen. Első gesztusként lemondta a washingtoni Osztrák Nagykövetségre meghirdetett fellépését.
- Januárban mégis játszani fogok Salzburgban, de nem minden feltétel nélkül. A hangversenynek ugyanis politikai programja is van, nehogy azt higgyék, meggondoltam magam. Nem változtattam meg a véleményemet, csakhogy lemondásaimat Ausztriában értetlenség fogadta, és támadások értek.
A helybeliek úgy érezték: minket, jó osztrákokat, akik a hangversenyek közönsége vagyunk, kisemmiztek. Azt mondták, az ártatlan embereket büntetem ezzel. Szerintem azonban ők nem ártatlan emberek.
- A szavazatszámláláskor kétség sem merült fel, hogy más volna az eredmény.
- És a koalícióval kapcsolatban sem merült föl kétség: nem láttam, hogy különösebben tiltakoztak volna ellene. De az utóbbi időben mintha inogna a talaj Haider és az FPÖ lába alatt. Burgenlandban veszítettek, Stájerországban sem nyertek - mindenestre ez nem változtat a lényegen, s látjuk, a karintiai úr nem nyugszik. Őszinte ember.
Egyszóval azért játszom Salzburgban, hogy megmutassam: nem "büntetem" a közönséget - de szóvá akarom tenni, hogy a hangversenyen a saját kamarazenekarom, a Cappella Andrea Barca működik közre. Márpedig ez a zenekar csak egyharmad részben osztrák, kétharmad része más nemzetiségű, német, latin és más európai kultúrák ötvözete. Hangsúlyozni fogjuk, hogy ez kozmopolita társaság (ahogyan például Mozart sem kimondottan osztrák, hanem európai jelenség), és én is kozmopolita vagyok, aki nem híve a nacionalizmusnak, rasszizmusnak. Nem amiatt tiltakozom hangosan, mintha túl fontosnak tartanám, amit csinálok, hanem mert ez számomra lelkiismereti kérdés. Arról van szó, hogy az osztrák példa terjedhet, megismétlődhet a környező országokban is. - De ez lesz az egyetlen ausztriai koncertem, a bécsi fellépéseimet lemondtam.
Magyarországra egyelőre jövök, és örülök, mert úgy látom, a művészetnek itt még van táptalaja. Természetesen nem azért foglalkozom zenével, hogy politikai üzeneteket küldözgessek, de nem is zárkózhatom el teljesen a valóságtól.
- A Cappella élén karmesterként mutatkozott be, s az efféle váltásban manapság nincs semmi meglepő. De mi az oka? Nem elégíti ki a zongora irodalma?
- A zongoradarabokat jobban szeretem, mint magát a hangszert. Emiatt vonzódom a tágabb kifejezési eszközök felé, amilyen mondjuk egy zenekar - de ezt csak módjával teszem, kiegészítésképpen, s nem a zongorázás rovására.
- Mióta vágyik a dirigálásra?
- Nemrég kezdtem a vezénylést, de a vágyakozás mindig is létezett bennem. Kezdettől fogva játszottam zenekari műveket zongorán, s mindig bántott, hogy nem tudok vonós hangszeren játszani. Természetesen úgy kezdődött, hogy először a zongora mellől dirigáltam Bach-versenyműveket, később Mozart-koncerteket, sőt Beethoven-zongoraversenyeket is. Kamarazenei tapasztalataim azt mutatták, hogy jól tudok kommunikálni a zenészekkel, s a partnereim is ezt állították. Nem szólt senki, hogy hagyjam abba, sőt bátorítottak, hogy folytassam, mi több: akkor is, ha nincs a pódiumon zongora.
Ettől nagyon féltem; nem volt mibe kapaszkodnom, fejest kellett ugranom a mély vízbe. A Máté-passiónál mélyebb vízbe nemigen ugorhat az ember, s lehet, hogy a választás könnyelműségnek vagy önteltségnek tűnik, de én vagyok az első, aki belátja: nem vagyok karmester, nem tanultam ezt a szakmát. Ez is szakma, bár sokan igyekeznek misztifikálni, mondván: ezt, kérem, nem lehet tanítani, itt rejtelmes kapcsolatok működnek. Szerintem azonban ugyanúgy meg lehet tanulni, mint zongorázni vagy hegedülni, csak idő kell hozzá, ráadásul nincs ott a zenekar a szobánkban. Tükör előtt mozdulatokat gyakorolni nagyjából ugyanakkora ostobaság, mint asztalon zongorázni, mert egyik esetben sem szólal meg a zene. Azt hiszem, az ember kénytelen belevágni a közepébe, jóllehet tudja, a gyakorlatban sok hibát fog elkövetni.
A karmesternek emberekkel kell bánnia. Ez pszichológusi foglalkozás, mint egy tanáré vagy labdarúgóedzőé. Sok olyan nagyszerű karmestert láttam, aki adott esetben mindent tönkretett azzal, hogy rosszul szólt a zenészekhez. (A próba tehát nemcsak a zenei szempontok, hanem a kapcsolatteremtés miatt is rendkívül fontos.) A karmesteri munkát gyakran félreértik. Sokan úgy hiszik, hogy minden a mozdulatokon, a koreográfián múlik. Ha ez igaz volna, akkor a nagy balett-táncosok lennének a legkiválóbb karmesterek. Hasznos a jó mozgás, de láttam már nem ügyes kezűnek tartott dirigenseket, akik sokkal többre mentek, mint egyes mozdulatművészek.
Nagyon sok összefüggést látok a zenekari próba és a tanítás között. Aki jól tanít kamarazenét, képes elérni, hogy a muzsikusok ne csak a saját szólamukat játsszák, hanem a többieket is hallgassák. Ehhez idő kell, mert eleinte mindenki el van foglalva a saját szólamával, a játéktechnikai feladatok megoldásával. Ilyenkor az oboás vagy a fagottos csupán egy vízszintes vonalat lát maga előtt, még nem érzékeli, mit játszik közben a brácsa - s ugyanez fordítva is igaz. Ebben a munkában hátrányom, hogy zongorista vagyok, és nem játszottam a zenekar hangszerein, viszont előnyöm, hogy évtizedeket töltöttem polifon zenével. A fúvósok nem szoktak egymagukban ötszólamú fúgákat játszani.
- A Cappella spontán képződmény, vagy az együttes vezetője szervezte meg?
- Én szerveztem. Úgy kezdődött, hogy egy salzburgi Mozart-hét alkalmából felkértek, játsszam el sorozatban a Mozart-zongoraversenyeket. Annak idején ezeket Végh Sándorral adtuk elő, hangversenyen és a lemezstúdióban is, amit fel nem cserélnék semmivel. De sajnos Végh Sándor már nem él, ami nagyon nagy baj. És Végh Sándor után nem vágyom a Mozart-versenyeket más karmesterrel játszani - a darabok viszont hiányoznak. S valahogy az jutott eszembe, megpróbálom hasznosítani, amit Végh Sándortól és másoktól ellestem, és ehhez összeállítok egy együttest a legjobb barátaimból, kollégáimból. A legtöbbjük játszott Végh Sándor Camerata Academicájában. Kiváló kamarazenészek, a koncertmesterem Erich Höbarth, a Quatour Mosaïques primáriusa, de nálunk játszik Takács-Nagy Gábor is. A fúvósokat egyenként válogattam, annak nyomán, ahogyan annak idején a Camerata Academicába barátom, Heinz Holliger. Az fantasztikus társaság volt, s mindig órákig próbáltuk velük a fúvós szólamokat. Azt hiszem, azoknak a zongoraverseny-felvételeknek talán legnagyobb erényük a fúvós szólamok kidolgozottsága.
- Aki a Máté-passióval kezdi karmesteri pályafutását, annak bizonyára nem közömbös az opera sem.
- Az opera mindig érdekelt. Következő karmesteri feladatom a Così fan tutte. Először a Palladio építette vicenzai Teatro Olimpicóban adjuk elő a Cappellával, s pár hónappal később az Edinburghi Fesztiválon, augusztusban. Hangversenyszerű előadást tartunk, mert nem sikerült zöld ágra vergődnünk a rendezés ügyében. Egészen kevés színpadi megoldást fogunk alkalmazni, ennek felelőse a Don Alfonsót alakító csodálatos énekes, Rolando Panerai. Főképpen a szereplők metamorfózisait igyekszünk érzékeltetni, bízva abban, hogy a közönség úgyis ismeri a történetet.
- Egy operaelőadás összefogása talán a zenekar-alapításnál is nehezebb.
- És a nehézségeknek még nem értünk a végére! A Cosi gyönyörű terv, de pillanatnyilag csak remélhetem, hogy meg fog valósulni. Beírtam a naptáramba, de egy énekesében esetleg hiába szerepel, mert holnap talán kedvezőbb ajánlatot kap, s azt vállalja el. Úgy látom, az énekesek világa egészen furcsa etikai szempontok szerint működik.
- A próbát az imént a tanításhoz hasonlította. Miért nem vállal rendszeres tanítást, miért elégszik meg mesterkurzusokkal?
- Mert még nem jött el az ideje. Majd hatvanéves korom után. Érdekes, hogy például a német zeneakadémiákon hatvanévesen küldik nyugdíjba az oktatókat, pedig szerintem ez az a kor, amikor már kezd valamit tudni az ember. Paradox helyzet.
- Saját munkájában hasznosítja-e korábbi mesterei tanácsait?
- Sok mindent, főleg Kurtág Györgytől és Rados Ferenctől, akiktől nagyon sokat tanultam. Sokat tanultam Kadosa tanár úrtól is, de egészen mást. Nála azt lehetett megtanulni, hogyan kell a részeket integrálni. Ragyogóan értette például egy Beethoven-szonáta szerkezetét, amit a zongorista, ez az egyszerű földi halandó esetleg föl sem tudott fogni. A másik kettő analitikusan közelített a zenéhez. És nagyon sokat gondolok Jumira, azaz Simon Albertre, aki rendkívül fontos, nagy tudású, jelentős muzsikus, bár rendkívül nehéz ember volt, én is sokat szenvedtem tőle. Az ő foglalkozásain súlyos kínzásokat éltünk át.
Zenekarral dolgozva gyakran tapasztalom, hogy a világ legnagyobb együttesei sokszor ugyanazokat a hibákat csinálják, mint egy főiskolai zenekar. Jumi állandóan gyötört bennünket, mondván: milyen pontatlanok vagytok, bezzeg Londonban! S közben mit hallunk? A pontozott hang után Londonban is késve mennek tovább, ha nem szólunk nekik.
Különleges szerencse, hogy a sors George Malcolmmal is összehozott. Személyisége hatott a zongorázásomra is, a Bachhal és más szerzőkkel való nagyon intenzív foglalkozásra is. Kiváló karmester volt, tőle tanultam meg, hogy bármit dirigáljunk is, akár mai zenekarral, akár historikussal, a küzdelem felét már akkor megnyerhetjük, ha részletesen bejelölt zenekari anyaggal érkezünk meg az első próbára. A vonások, az artikuláció, a frazeálás, az akcentusok részletesen be voltak jelölve a partitúrájában. Ha szépen összefirkált kottát teszek egy jó zenekar elé, akkor olyan szinten szólal meg a zene, mint másutt öt próba után. Mint említettem, nem játszom vonós hangszeren, de annyit szerepeltem nagyszerű vonósokkal, hogy a partitúrában az ő szólamaikba is be tudom írni az elképzeléseimet. Hál'istennek a feleségem kiváló hegedűs, és ha valami nagy őrültséget írok, megmutatja, mit követtem el. Büszkén mondhatom, hogy ez ritkán fordul elő.
- Meg szokta hallgatni saját felvételeit?
- Szeretem őket, bár nem keresem a társaságukat. Úgy érzem, a hangfelvétel olyan, mint egy fénykép. Dokumentum értékű pillanatfelvétel egy adott időszakból, megmutatja, mi az, amit akkoriban gondoltak a darabról - nem több és nem kevesebb. Nem az örökkévalóságnak szól, ennyire mi nem vagyunk fontosak. Az előadó igyekszik a lehető legtöbbet nyújtani, de az élő zene azért sokkal előrébb való a konzervnél. Ennek ellenére szívesen csinálok felvételeket, bizonyos dolgok meg lesznek örökítve.
- Lemeztervei?
- Hosszú ideig a Deccával álltam szerződésben, később néhány évig a Teldeckel. Jelenleg "szabadúszó" vagyok, és egy kicsi, de nagyszerű müncheni vállalatnál, az ECM-nél dolgozom, ha dolgozom. A cég egyetlen ember kezében van, és sok jazz-, illetve kortárs zenei CD-t készít. Legközelebb Janáček-lemezem jelenik meg náluk. Szeretnék Schumann-műveket is felvenni. A Budapesten előadott cselló-zongora-darabokat jövőre rögzítjük. Egy ciklus hiányzik még az életemből, Beethoven zongoraszonátái, úgy terveztem, ezeket néhány esztendő múlva, ötvenévesen kezdem el.
- Hogyan fog új darabok megtanulásába?
- Attól függ, ki a szerző. Más Schubert vagy Beethoven, akiknek ismerem a világát, és más egy vadonatúj mű, amit tegnap írtak. Janáčeket például úgy ismertem meg, hogy nagyon közeli barátságba kerültem Rafael Kubelíkkel, aki fantasztikus muzsikus és fantasztikus ember volt. Nagyszerűen adta elő Janáčeket, vele hallottam a szerző operáit. Az ember mindig keres valami kapaszkodót, bizonyos asszociációs pontokat, s Janáčeknél az opera kézenfekvő. Emellett könyveket olvasok el, monográfiákat a korról. Megtanultam, hogy Janáček "szlávmániás" volt, s szinte patologikusan kutatta a nyelvet és a beszédet. Mindig egy notesszal a kezében járt, és olyan dolgokra terjedt ki a figyelme, hogy mit és hogyan mondott reggel a zöldséges, hogyan köszönt aznap a postás. Megpróbálta lejegyezni hangjegyekkel és ritmusképletekkel, a zenéje ettől is annyira beszédszerű. (Ahogy Bartók zenéje is az, csakhogy a nyomtatott kottából ez nem mindig derül ki. Ha nem ismernénk Bartók zongorafelvételeit, talán eszünkbe sem jutna, hogy ez a zene ennyire beszédszerű. Végső soron minden nagy zene beszédszerű - nemcsak az éneklés, ami, hogy úgy mondjam, felajzott, izgalmi állapot.) S akkor fogja az ember a kottát, és megpróbál valamit kisilabizálni, közben gyűjti az ismereteket és asszociál. Egy instrumentális darabhoz én nem poétikus képeket vagy programot keresek, hanem sokszor efféle beszédszerűséget, az ember szinte szöveget komponál rá fejben. Ez nagyon fontos. Nem tudok csehül, de tudok oroszul. Sok cseh barátom van, konzultálok velük, megkérdem, hogyan mondják csehül ezt vagy azt. Megjegyzem, Schubert szonátáit is a dalokon keresztül értettem meg. Úgy látszik, asszociáló típus vagyok: a Máté-passió megismerése és elvezénylése után Bach billentyűs műveit, a Goldberg-variációkat vagy a Wohltemperiertes Klaviert is másképp játszom.
- Kik a legkedvesebb kamarapartnerei?
- A feleségem, Yuuko Shiokawa hegedűművésznő, Perényi Miklós, Heinz Holliger és Peter Schreier. Olyan művész, akivel nem dolgoztam, de szívesen tenném, nincs. Ellenben sokan vannak, akikkel nem szívesen muzsikálnék együtt - erre nem is fog sor kerülni. Nem vagyok híve a manapság divatos "mindenki mindenkivel" elvnek.
- Mit szokott olvasni szabadidejében?
- Otthon, repülőgépen, vonaton, szállodában annyit olvasok, amennyit csak tudok. Főleg szépirodalmat, ezen belül is klasszikusokat (Shakespeare, Dickens, Goethe, Kleist, Eichendorff, Puskin, Tolsztoj), lehetőleg eredetiben - ez Dante esetében még akadozik. Magyarul rengeteget, újabban Márai Sándor szinte valamennyi művét, Kertész Imrétől mindent, jelenleg Esterházy Péter Harmonia calestisét.
- Szokott-e komponálni - akár csak az íróasztalfiók számára?
- Nem. Mégpedig azért, mert semmi eredeti nem jut az eszembe. Hiányzik a tálentum... Pedig ha valamit igazán szeretnék, az ez lenne.