|
Aki ismeri, tudja, e sok mindent tagadó világban az igenlés, a derű és szálfaerős
hite az ami élteti, boldoggá teszi. No meg a munka, a komponálás, a muzsika
szeretete. Ez sugárzik róla, ez hallatszik az utóbbi években - ahogy ő mondja:
pályájának immár summázó időszakában - írt műveiből. És valóban "mosolyog" a
szíve, a lelke, mert amikor Szokolay Sándor zeneszerzőt a hetvenedik születésnapja
közeledtével arra kértem, meséljen az életéről, a pályájáról, foglalja össze
a muzsikáról vallott gondolatait, hetven esztendő "eredőjeként" annyit mond:
boldog ember vagyok. Majd a Bibliát idézi magyarázatul, a Zsoltárok könyvének
kezdősorait: "Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján
meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; / Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége,
és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal..."
- Milyen, az életművét meghatározó élményeket hozott magával gyerekkorából,
a családi fészekből?
- Azt szoktam mondani, hogy háromszor születtem. Kunágotán érkeztem a világra,
egy kicsiny alföldi faluban, Orosházától negyven kilométerre. Gyönyörű jegenyesora
most is előttem van. Kisfiúként, kilencéves koromig a parasztudvaron, a tanyavilág
édenkertjében, a körülöttünk élő természet, a teremtett világ minden csodájával
és varázsával találkoztam. A véremben van az egyszerűség. Álmomban, s ha beteg
vagyok, gyakran járok vissza kunágotai iskolámba, a falu templomába, lovagolok
a ház körül. Ilyenkor, ahogy Nagy László írja a Jönnek a harangok értem
című versében: "Jegenyék csúcsain lépegetve..., Lépkedek haza, hazának. Torony
iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom..."
- Szülei zeneszerető és -értő emberek voltak?
- Édesanyám sokat énekelt, szerette a népdalokat és a szép muzsikát. Édesapám
tisztviselő volt, de tanult hegedülni, műdalokat komponált, még kórust is alapított.
Vidám ember volt, igazi homo ludens, és e tulajdonságának nagyszerűségét öregedve
értettem meg leginkább. Megpróbált hegedülni tanítani, nem sok sikerrel. Emlékszem,
a vonóval finoman a fülemre csapott, ha hamis hangot húztam, a másik kezével
pedig a lábamat mozgatva kísérelte meg ütni a taktust...
- Mit tekint második, illetve harmadik születésének?
- Hitem és zeneszerzői énem születését. Családunk rövid gyöngyöspatai, gyöngyösi,
majd csanádapácai kitérő után Orosházára költözött, ott béreltünk házat, s beírattak
az evangélikus gimnáziumba, ahol Fürst Ervin lelkipásztor hittanórái
nagy hatással voltak rám. Az orosházi templom harangszava is megszólított, fenséges
orgonahangja elbódított. Misszionárius vagy prédikátor szerettem volna lenni.
Így érintett meg a sors, így szakadt rám a küldetés kényszere is - áldásként
és átokként. Hitemről túl sokat beszélni kérkedés volna. Evangélikusnak keresztelt
és nevelt lutheránus vagyok, Bach vallását vallom, de nem tagadom, hogy a hitem
szeretne egyetemes lenni. Soha nem értettem, miért vannak feszültségek a felekezetek
között. Számomra a hit "légzési forma".
- Hol és mikor született meg a zeneszerző?
- Orosházán nem találtam a helyem, így aztán édesapám 1946-ban elvitt a békéstarhosi
Zenei Gimnáziumba. Mi, egykori tarhosiak csak élményiskolának hívjuk
a Gulyás György által alapított, a Kodály-módszer első fellegváraként
hírnevet szerzett énekiskolát. Első zongoratanárnőm Sipos Éva volt. Pár
hét alatt "felfaltam" az első zongoraleckéket, és a hangszer közelsége azonnal
komponálásra is késztetett - ösztönösen. Másrészt, mivel az iskolának nem volt
könyvtára, Sipos Éva is inspirált, hogy írjak magamnak ujjmozgatókat, apró gyakorló
darabokat, etűdöket. Elhűlve látta, hogy két hét elteltével már nyolc-tíz ilyen
darabot írtam. Végül egy esztendő alatt több mint száz, gyerekeknek szóló karakterdarab
született, melyeket ma is vállalok. Köztük a Zene-Bona című sorozat,
a Hüvelyk Matyi, a Csúfolódó, a Fogócska, a Dudanóta. Ez
bizonyítja, hogy valóban ösztönösen szakadt rám a kitaláló képesség. Pályakezdőként
"hivatalosan" is ízig-vérig ösztönös komponistaként tartottak számon, hiszen
Békéstarhoson négy év alatt autodidakta módon váltam zeneszerzővé. A zeneszerzés
nekem, afféle ösztönös szerzőnek sokáig a formaművészet kihívása volt.
- Maradjunk még Békéstarhosnál. A komponálás gyönyörűsége mellett mit adott
még az élményiskola?
- Időközben "belém karolt" a népi írók, Németh László vásárhelyi iskolájának
szellemi világa, s Békéstarhoson ennek éreztem zenei folytatását. S adta az
iskola a tanulás őszinte szeretetét. Nem jegyekért tanultunk, hanem örömből,
kedvtelésből. Öntevékeny légkörű intézmény volt, komoly szakmai kihívásokkal.
Nyertem szolfézsversenyt, a zenei memóriámmal nem volt baj, hetente ötven-hatvan
népdalt raktároztam el a fejemben. A népdalok és a népdalfeldolgozások valamennyi
ott tanuló diák zenei ábécéjévé váltak. És ami a legfontosabb, Békéstarhoson
ismertem meg későbbi professzoromat, Farkas Ferencet, no meg Ádám
Jenőt és persze Kodály Zoltánt.
- Milyennek ismerte meg Kodályt?
- Nem igaz, hogy mindig szótlan, kimért lett volna - ahol jól érezte magát,
mint az énekiskolában is, felengedett. Rideg magatartása védekezés volt a hozzá
méltatlanokkal szemben, akik gyakran megpróbáltak a közelébe férkőzni. Akkor
találkoztam vele először, amikor kórusműveit jött el próbálni Békéstarhosra.
Már tudta, hogy az iskolát meg fogják szüntetni... Akik ott voltunk, valamennyien
életre szóló lelki barátságot kötöttünk vele. Az intézményt pedig 1954-ben valóban
leradírozták a térképről, mert Révai és társai veszélyesnek ítélték tehetség-kinevelő
légkörét.
- Pályáját valóban alapvetően meghatározza Kodály Zoltán szellemisége. Honnan
e szoros kötődés?
- Egész életemben példakereső ember voltam. Evangélikus létemre mindig gyóntató
papra vágytam. Két nagy példaképem Kodály Zoltán és Németh László. Tőlük tanultam
meg, hogy nekünk, magyaroknak, akiket gyakran értek sorscsapások a történelemben,
mindig kötelességünk kimondani az igazságot. Kodály Zoltántól tanultam meg,
hogy a tehetségnél a tartás fontosabb. Életművének nagy része a hazaszeretetről
és a hitről szól. Eszméi sohasem avulnak el. Csoda, hogy a kodályi szellem hordozója
lettem?
- Hogyan került a Zeneakadémiára, Farkas Ferenc osztályába?
- Békéstarhosi találkozásunk után is megmaradt kapcsolatunk, rajongtam érte,
gyakran megmutattam neki a műveimet, ezért természetes, hogy hozzá szerettem
volna kerülni. De először Szabó Ferenc főigazgató növendéke lettem. Ő
felvételiztetett. Nagyon erős egyéniség volt, különleges ember, de az órái sohasem
voltak elég oldottak. Aztán egy esztendő múltán el akart küldeni ösztöndíjasnak
a Szovjetunióba. És itt a bizonyítéka a Békéstarhoson belénk ivódott szellemi
tőkének: volt bátorságom nemet mondani, és átkéredzkedni Farkas Ferenc osztályába.
Hangsúlyozom: nem Szabó Ferenctől menekültem, hanem Farkashoz akartam kerülni
mindenáron.
- Hogyan alakult tanár-diák kapcsolatuk?
- Farkas Ferencnek sosem voltam könnyű növendéke... Amikor a főiskolára kerültem,
segített kifésülni kócos gyerekdarabjaimat, és azt mondta, én a miniatűr művek
zeneszerzője leszek. Mindig vitatkoztunk. Nem tagadom, hogy zeneakadémiai éveim
szakmai szempontból iszonyatosan küzdelmesek voltak. A diploma után néhány évvel
a Deák téri evangélikus templomban előadták egyik művemet, amely kettős fúgával
fejeződött be. Emlékszem, Farkas Ferenc odalépett hozzám, és azt mondta: "Sándor!
A Bach-kettősfúga feladatot csak most sikerült teljesítened!..." Nem felejtette
el, hogy bár jelest adott, ezzel-azzal még adósa maradtam. Farkas Ferenc nem
szigorral, hanem inspiráló élmények segítségével terelgetett utamon. Páratlan
pedagógiai érzéke volt a növendékeihez. Ligeti György, Kurtág György, Petrovics
Emil, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós és többiek: valamennyien
más-más irányba indultunk, és nem lettünk "egyforma" zeneszerzők, kivirágzott
a tehetségünk, mert Farkas Ferenc hagyta, hogy a magunk útját járjuk. Féltőn
és mesteri módon vigyázta ezeket az utakat, és ha komponálok, ma is úgy érzem,
a Tanár úr ott ül a zongorám mellett.
- A miniatűr kompozíciók után hamar a monumentalitás felé tört. Mit szólt
ehhez a mester?
- Valóban, egyszerre csak elkezdtem drámai, szenvedélyes darabokat írni. Megszületett
a Két ballada, A tűz márciusa oratórium, a Néger kantáta,
majd fiatalkori műveim összefoglalásaként első operám, a Vérnász. Az
alkotói erőfeszítésben mindig egyre magasabbra kívántam lépni a létrán, és hálás
vagyok a sorsnak, hogy ez a vakmerőség általában nem fulladt kudarcba. Farkas
Ferenc igyekezett kicsit "fékezni", de mindig szeretettel. Egyszer azt mondta:
"Sándor, mintha tudatosan vállalnád, hogy a témáid két vállra fektessenek!"...
Mértéktartásra intett, figyelmeztetve, hogy lehetetlenre vállalkozom, mert az
eget akarom kimeszelni. Idősebb korában nagyon mély barátságot kötöttünk Farkas
Ferenccel. Egyik művem bemutatója után odalépett hozzám, s egykori intelmeire
emlékezve azt mondta hetven felé közeledő növendékének: "Tudod, az eget tényleg
nem lehet kimeszelni, de nagyon jó, és nagy szerencse, hogy megpróbáltad!"...
- Milyen feladatok teljesítésével teltek utolsó zeneakadémiai évei? És miként
élte át 1956-ban a forradalmat?
- Ötvenhatról nem szeretnék beszélni. Talán majd egyszer... Elképesztő, megdöbbentő
események tanúja voltam. Nemcsak ötvenhatban. Utána is. De nem akarok ártani
senkinek. Maradjunk ennyiben. 1952-től már tanítottam a Fodor Zeneiskolában
az Andrássy úton, Czövek Erna igazgatónő felkérésére. '56-ban pedig már
a Magyar Rádió zenei osztályán dolgoztam szerkesztőként. Itt ismerkedtem meg
a stúdiómunkával, és a legkülönfélébb zenekari hangszerekkel. Mondhatom, hogy
a Magyar Rádió is születési, illetve újjászületési otthonommá vált. Remek műhely
volt, a stúdióba jártunk be komponálni. 1957-ben írtam első művemet kórusra
és zenekarra, a Weöres Sándor versei ihlette, Vízimesék című gyermekkantátát.
Ezzel és Hegedűversenyemmel diplomáztam. Közben kint voltam három VIT-versenyen,
Moszkvában, Varsóban és Bécsben, és 1956-ban díjat nyertem a Wieniawski-versenyen,
győztes művemből született a Hegedűverseny első tétele. Talán itt lehetne pontot
tenni legelső zeneszerzői korszakom végére.
- A tűz márciusa című oratóriuma 1958-ban a Tanácsköztársaság évfordulójára
született...
- Ahogy már említettem, egyre inkább vágyakoztam monumentálisabb művek megfogalmazására.
A felkérést nem lehetett visszautasítani, de a "puskacsövet" meg lehetett fordítani
művészi eszközökkel... A darab természetesen '56-ról szól. S bár 1960-ban Erkel-díjat
kaptam érte, hamar rájöttek, hogy valami nincs rendben vele. Ugyanakkor Mikó
András rendező, amikor meghallgatta, azt mondta, úgy érzi, hogy az operaműfaj
ajtaján kopogtatok. S valóban, kitörésre vártak bennem a szenvedélyesebb zenei
gondolatok. A Federico García Lorca tragédiájából készült Vérnász
vázlatai, zenei pillérei szinte két hét leforgása alatt születtek meg... És
első operámmal le is zárult alkotói pályám második, ha tetszik: kezdő korszaka.
Ebben az időszakban írtam még a Világok vetélkedése kantátát, Az iszonyat
balladája című balettet Eck Imre pécsi társulatának, valamint Zongoraversenyemet.
- Milyen volt a pályakezdő Szokolay Sándor zeneszerzői hangja?
- A stílusgyakorlatokból kinőve rám is nagy hatással voltak a nyugati divatos
zeneszerzők által képviselt - akkoriban tűrt, majdnem tiltott - stílusok. Nem
a legradikálisabb vonal, nem a darmstadti irányzat, inkább az olasz és a francia
avantgárd. Az Istar pokoljárása című, szintén Weöres-szövegre, 1960-ban
írott oratóriumom franciaországi premierjén, Tours-ban megismerkedtem Francis
Poulenckel, akivel őszinte barátságot kötöttünk. Segített volna kijutnom
Franciaországba, én azonban arra kértem, hogy kicsit várjunk, amíg a nyelvet
jobban elsajátítom. Meg aztán Bartók és Kodály példáján okulva valahogy úgy
éreztem, jobb, ha itthon keresem tovább alkotói önmagam. Pedig Poulenckel való
barátságunkat Farkas Ferenc és Kodály Zoltán is támogatta, sőt bevallották:
irigyelnek érte. Ám a sors közbeszólt. Poulenc meghalt. 1964-ben Deploration
című művemmel neki állítottam emléket. Hogy itthon maradtam, talán szerencsésnek
bizonyult, a történteket mindenesetre valóban sorsszerűnek érzem.
- Ha már Kodálynál és Bartóknál tartunk: volt idő, amikor egyesek arról vitatkoztak,
Kodályé vagy Bartóké ez az ország. Kié ma? Kodály azt mondta, a zenének nevelő
és nemzetformáló ereje van. Mire tanít és milyenné formál ma a kortárs zene?
Érvényes-e Kodály Zoltán gondolata 2001-ben?
- Érvényesebb, mint valaha, de sajnos nincs, aki érvényesítse, vagy ha van,
nem figyelnek rá. Kollégáim talán megbocsátják nekem, ha úgy érzem, ez az ország
ma egyikünké sem. Bartók és Kodály a magyarságával robbant be a zenei világba,
gondolkodásmódjuk mégis mélyen az európai kultúrában gyökerezik. Bartók azt
vallotta: "Ami új és nagy jelentőségű, azt mindig a régi gyökerekbe oltják."
A magyar zene létkérdésének érzem, hogy ha jó időre elfordult is Bartóktól és
Kodálytól (talán árnyékuktól tartva), visszataláljon külföldi példák után járó
útjairól a saját hazájába. Persze sokan visszataláltak, Durkó Zsolt, Bozay Attila
és a többiek, de a zenéjük nem juthatott el széles rétegekhez. Közhely, hogy
a muzsika az egyik legnemzetközibb műfaj, "közös nyelv". Mégis azt mondom, soha
nem volt időszerűbb a zenei anyanyelv fontosságáról beszélni, mint az ezredforduló
után.
- "A zene mindenkié" - emlegetik ma is Kodály Zoltán gondolatát, miközben
úgy tűnik, a muzsika egyre kevesebb embert érdekel...
- Egyre nagyobb szakadék tátong a közönség és a művészetek között. Nemcsak a
zene vesztett népszerűségéből. Általában minden, amihez el kell mélyülnünk,
ami önvizsgálatra késztet. Sokan legyintenek: ilyen a világ. Ám a hiba a mi
készülékünkben van, mi tesszük a világot ilyenné. Hiszem, hogy ez a folyamat
hamarosan megáll, s a zene is elfoglalja méltó helyét az emberek életében. Ehhez
persze nem biztos, hogy elegendő az iskolákban heti egy énekóra.
- Visszatérve pályája alakulásához: a Vérnász 1964-ben jelentős szakmai
és közönségsikert, Kossuth-díjat, majd nemzetközi hírnevet hozott, tizenkilenc
városban mutatták be szerte a világon. Utána a Hamlettal mégis hangot
váltott. Miért?
- A Vérnász a szenvedélyek operája. Bár a Hamlet mint operatéma már korábban
foglalkoztatott, Lorca műve és Illyés Gyula drámai nyelve azonnal megragadta
a fantáziámat. De a Hamlet közben továbbra sem hagyott nyugodni. Öt évbe
telt, amíg elkészültem vele. Míg a Vérnász a szenvedélyek megéneklését,
a Hamlet az igazságtalanságok kibogozását, a bűnök leleplezését ígérte.
A Hamlet komponálásakor valójában önmagammal, zeneszerzői énemmel birkóztam,
hiszen a mű filozófiai mondanivalója miatt is stílust, hangvételt kellett váltanom.
Úgy éreztem, mintha egy másik nyelven kezdenék el beszélni. Utólag nyilvánvaló
számomra, hogy alkotói pályámon ez az 1967-ben kezdődő, 36-tól 46 éves koromig
terjedő tíz esztendő a kísérletezés időszaka. Még harmadik operámat, a Sámsont
is e periódusba sorolom. A Sámson, amely az elveszett erők visszaszerzéséből
származó elégtétel érzésével próbálja megismertetni a közönséget, a vérnászi
szenvedélyek és a hamleti kísérletek egyfajta kibékítése, csak részben dodekafon,
zenei nyelvét tekintve "ötvözete" első két operámnak.
- Milyen művek születtek még e kísérletező periódusban?
- Például több kantáta, köztük a Hódolat Kodálynak, templomi darabok
sokasága, az Első vonósnégyes.
- Kísérletező korszaka végére megtalálta azt a hangot, amelyet keresett?
- A következő tíz-tizenkét évben, a nyolcvanas évek végéig, úgy fogalmaznék,
zeneszerzőként visszataláltam önmagamhoz. Egyre inkább az vált fontossá, hogy
műveimben is keressem, felmutassam a hit csodáját és misztikumát, a lélek legmélyebb
titkainak rezdüléseit. A Tomkins Énekegyüttesnek szinte házi zeneszerzője lettem,
és nagyon sok egyházi művet írtam. A szakrális zene folyamatos írását soha nem
határoztam el. Azonban mindig annyi örömöm telt a templomi kantáták komponálásában,
hogy a bibliai témák vonzáskörétől átmenetileg sem tudtam elszakadni, és persze
nem is akartam. Arról nem is szólva, hogy éneklésre méltóbb szövegeket, veretesebb
igazságokat az isteni igéknél nem olvastam. Ugyanakkor a szakrális művek írásakor
is túl akartam lépni a felekezetiségen. Gályarab-kantátám 1975-ben született,
de írtam zenét katolikus miseszövegekhez is. Ecce homo című operámat
a társadalmi összeférhetetlenség tragédiája inspirálta, a Szávitrit a
szeretet ereje, a szerelem apoteózisa, míg a Bölcs Náthánt a felekezetek
és fajok közti, vallási ellentétek kibékíthetősége éltette. A változást a visszatalálást
mutatja az is, hogy az Ecce homo az utolsó tragikus művem. Utóhangjának tekintem
hatszólamú misémet, a Missa Pannonicát.
- Időközben a komponálás mellett egyre több feladatot vállalt. 1959-től a
kilencvenes évek elejéig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Először
Bárdos Lajos mellett "inaskodott", majd '66-tól szolfézst, később zeneszerzést
oktatott. Közben a nyolcvanas évektől egyre több közéleti feladatot vállalt
különböző társadalmi szervezetekben, elnöke lett például a Magyar Kodály Társaságnak,
a Magyar Zenei Kamarának. Ott volt a Magyar Zeneművészeti Társaság megalakulásánál.
Mi hajtotta előre?
- A küldetéstudat, a jobbító szándék, a tenni akarás, hogy segítsek, hogy szolgáljam
a magyar zene ügyét. Semmi más. Harc a még Békéstarhoson belém ivódott eszmékért.
Azt vettem észre, hogy a politikában a rombolás kezdett úrrá lenni, az érvek
helyére az indulatok kerültek, mindenhol a pénz vette át a főszerepet, s a kulturális
élet is elüzletiesedett. Művészet és közönség vészesen távolodni kezdett egymástól.
E jelenségek ellen próbáltunk meg küzdeni. A kilencvenes évek elején már huszonkét
közéleti tisztségem volt, de hozzáteszem, egyikért sem kaptam fizetséget, és
egyik sem járt semmiféle titkos hatalommal. Ám a sok munka mind terhesebb lett,
ráadásul egyre inkább úgy éreztem, szélmalomharcot vívok. Változásra volt szükségem.
És ez be is következett.
- Közéleti szereplése miatt támadások is érték néhány kollégájától. Ország-világ
előtt "magyarkodással" és "kodálykodással" vádolták.
- Kár lenne felszakítani a régi sebeket. Nincs is értelme. Vádlóimnak részben
szinte köszönetet mondhatnék, hiszen ekkor határoztam el, hogy lemondok minden
tisztségemről, s amolyan modern szerzetességet vállalva elköltözöm Sopronba,
hogy a boldog "családi alkotóházban" éljek, és nyugodtan dolgozhassak. Nincs
bennem keserűség. Az egészségem is megroppant a támadások után, így visszavonulásomért
hálát adok a gondviselésnek, mert azóta szebbé vált az életem. Kikapcsoltam
belőle a romboló, tagadó világot.
- Nem is szorong az emberiség jövőjéért?
- Féltő minden szeretetem, de nem streszszes. Amikor Luther Mártonnak feltették
a kérdést, mit tenne, ha tudná, hogy holnap elpusztul a világ, azt válaszolta:
"Még elültetnék egy almafácskát..." Én is csatlakoznék hozzá, és utóbbi tíz
évben írott műveimmel is ezt a magatartást kívánom közvetíteni. Ugyanakkor azt
vallom, mindent meg kell tennünk egy jobb világ reményében. Kétezer évvel ezelőtt
Krisztust hamar meggyilkolták - de ma sokkal előbb ölnék meg... Az Ecce homo
után, mint mondtam, nem akartam több tragédiát. Addigi operáim drámai sodrással
a halálos végkimenetel beteljesülése felé tartottak. A következőben, a Szávitriben
- amely Illés Endre kisregényéből született, s amely nem más, mint egy
szép legenda a szerelemről és a halálról, a szerelem halál feletti győzelméről
- már az életigenlés mélységeire építettem. Hiszem, hogy a konfliktusok nem
csak pusztuláshoz vezethetnek, sokkal inkább a katartikus megújuláshoz. A Szávitri
és a Bölcs Náthán után hetedik operámban, a már Sopronban írott Margitban
- a "magyarkodó" Szokolay első magyar témájú misztérium-operájában - a nemzet
halk erkölcsi megszólítására vállalkoztam Árpád-házi Szent Margit önfeláldozó
élete példájának felmutatásával. Margit, a hazának szentelt áldozat -
ez az opera teljes címe. A mű mondanivalójának időszerűségét pedig nem kerestem,
csak észrevettem. És boldog vagyok, hogy a Margit, majd a Szávitri
is - igaz, ez utóbbi csak kamaraváltozatban - színpadra kerülhetett.
- Hét opera után a szimfonikus életmű kiteljesítése felé fordult. Miért?
- Így hozták a megrendelések. De nem tagadom, jó érzés volt kicsit szabadabb
műfajban dolgozni, hiszen az operák esetében a szöveg állandó, szükségszerű
"kiszolgálása" a komponáláskor sok kötöttséggel járt. Ergo sum című szimfonikus
művem 1993-ban a Rádiózenekar felkérésére született, és komponáltam azóta három
szimfóniát. Symphonia Ungarorum című oratorikus szimfóniámat pedig Nagy
Gáspár ihletett szövegére, a millennium tiszteletére írtam.
- Mit akart üzenni - ahogy egy kritika fogalmazott - "a megmaradás szimfóniájával"?
- Magyarságunk és hitünk a történelemben összeforrt. Megmaradásunk lehetőségét
a keresztény Európához való tartozásunk biztosította. Ám eredményeinket megújító
erőfeszítések nélkül könnyű elveszítenünk. Semmi sincs magától. Korunk nem gondol
erre. Uniós igyekezetünkben jobban kellene figyelnünk legszemélyesebb adottságaink
őrzésére. Nem tehetjük kockára a magyarság jövőjét, megmaradását. Elfogultság
nélkül hiszem, hogy nélkülünk szegényebb lenne a világ. Vigyáznunk kell, hogy
ha háborúságok közben megmaradtunk, békében se vérezzünk el.
- Vállalkozna még opera komponálására?
- Nem hiszem, hogy lenne rá erőm. Talán hattyúdalként még írok egyet. Ám a következő
tíz évben, ha a Jóisten hagy rá időt, inkább szeretném összefoglalni eddigi
életművemet. Nagy munka vár rám. Fölösleges dolgokon elidőznöm nem szabad.
- Azt írta nemrég, hogy "a zene, mint a leganyagtalanabb művészet, az örökkévalóság
gyönyörűséges előlege". Miről álmodik?
- Szépek az álmaim. És azt tapasztalom, hogy álmomban, a legbensőbb hallással
szebb muzsikát hallok, mint a vibráló földi sugárzások kereszttüzében. Németh
László szerint "a zene a lélek mosdóvize". Ez magyarázatot ad arra is, hogy
álmomban miért hallok szebb zenét, mint amilyet ébren írni tudok. Mert képességeinket
nem azért kaptuk, hogy kérkedjünk velük, hogy önmagunk hasznára fordítsuk. A
tehetség ránk bízott kötelesség. A gondviselés minden talentumot erkölcsi erejű
küldetésvállalásra késztet. Persze másként is lehet sikereket elérni - de nem
érdemes.
|
