Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 6. oldal
Devich Márton:
Ültetni még néhány almafát
Beszélgetés a hetvenéves Szokolay Sándorral
 

Aki ismeri, tudja, e sok mindent tagadó világban az igenlés, a derű és szálfaerős hite az ami élteti, boldoggá teszi. No meg a munka, a komponálás, a muzsika szeretete. Ez sugárzik róla, ez hallatszik az utóbbi években - ahogy ő mondja: pályájának immár summázó időszakában - írt műveiből. És valóban "mosolyog" a szíve, a lelke, mert amikor Szokolay Sándor zeneszerzőt a hetvenedik születésnapja közeledtével arra kértem, meséljen az életéről, a pályájáról, foglalja össze a muzsikáról vallott gondolatait, hetven esztendő "eredőjeként" annyit mond: boldog ember vagyok. Majd a Bibliát idézi magyarázatul, a Zsoltárok könyvének kezdősorait: "Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; / Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal..."

- Milyen, az életművét meghatározó élményeket hozott magával gyerekkorából, a családi fészekből?
- Azt szoktam mondani, hogy háromszor születtem. Kunágotán érkeztem a világra, egy kicsiny alföldi faluban, Orosházától negyven kilométerre. Gyönyörű jegenyesora most is előttem van. Kisfiúként, kilencéves koromig a parasztudvaron, a tanyavilág édenkertjében, a körülöttünk élő természet, a teremtett világ minden csodájával és varázsával találkoztam. A véremben van az egyszerűség. Álmomban, s ha beteg vagyok, gyakran járok vissza kunágotai iskolámba, a falu templomába, lovagolok a ház körül. Ilyenkor, ahogy Nagy László írja a Jönnek a harangok értem című versében: "Jegenyék csúcsain lépegetve..., Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom..."
- Szülei zeneszerető és -értő emberek voltak?
- Édesanyám sokat énekelt, szerette a népdalokat és a szép muzsikát. Édesapám tisztviselő volt, de tanult hegedülni, műdalokat komponált, még kórust is alapított. Vidám ember volt, igazi homo ludens, és e tulajdonságának nagyszerűségét öregedve értettem meg leginkább. Megpróbált hegedülni tanítani, nem sok sikerrel. Emlékszem, a vonóval finoman a fülemre csapott, ha hamis hangot húztam, a másik kezével pedig a lábamat mozgatva kísérelte meg ütni a taktust...
- Mit tekint második, illetve harmadik születésének?
- Hitem és zeneszerzői énem születését. Családunk rövid gyöngyöspatai, gyöngyösi, majd csanádapácai kitérő után Orosházára költözött, ott béreltünk házat, s beírattak az evangélikus gimnáziumba, ahol Fürst Ervin lelkipásztor hittanórái nagy hatással voltak rám. Az orosházi templom harangszava is megszólított, fenséges orgonahangja elbódított. Misszionárius vagy prédikátor szerettem volna lenni. Így érintett meg a sors, így szakadt rám a küldetés kényszere is - áldásként és átokként. Hitemről túl sokat beszélni kérkedés volna. Evangélikusnak keresztelt és nevelt lutheránus vagyok, Bach vallását vallom, de nem tagadom, hogy a hitem szeretne egyetemes lenni. Soha nem értettem, miért vannak feszültségek a felekezetek között. Számomra a hit "légzési forma".
- Hol és mikor született meg a zeneszerző?
- Orosházán nem találtam a helyem, így aztán édesapám 1946-ban elvitt a békéstarhosi Zenei Gimnáziumba. Mi, egykori tarhosiak csak élményiskolának hívjuk a Gulyás György által alapított, a Kodály-módszer első fellegváraként hírnevet szerzett énekiskolát. Első zongoratanárnőm Sipos Éva volt. Pár hét alatt "felfaltam" az első zongoraleckéket, és a hangszer közelsége azonnal komponálásra is késztetett - ösztönösen. Másrészt, mivel az iskolának nem volt könyvtára, Sipos Éva is inspirált, hogy írjak magamnak ujjmozgatókat, apró gyakorló darabokat, etűdöket. Elhűlve látta, hogy két hét elteltével már nyolc-tíz ilyen darabot írtam. Végül egy esztendő alatt több mint száz, gyerekeknek szóló karakterdarab született, melyeket ma is vállalok. Köztük a Zene-Bona című sorozat, a Hüvelyk Matyi, a Csúfolódó, a Fogócska, a Dudanóta. Ez bizonyítja, hogy valóban ösztönösen szakadt rám a kitaláló képesség. Pályakezdőként "hivatalosan" is ízig-vérig ösztönös komponistaként tartottak számon, hiszen Békéstarhoson négy év alatt autodidakta módon váltam zeneszerzővé. A zeneszerzés nekem, afféle ösztönös szerzőnek sokáig a formaművészet kihívása volt.
- Maradjunk még Békéstarhosnál. A komponálás gyönyörűsége mellett mit adott még az élményiskola?
- Időközben "belém karolt" a népi írók, Németh László vásárhelyi iskolájának szellemi világa, s Békéstarhoson ennek éreztem zenei folytatását. S adta az iskola a tanulás őszinte szeretetét. Nem jegyekért tanultunk, hanem örömből, kedvtelésből. Öntevékeny légkörű intézmény volt, komoly szakmai kihívásokkal. Nyertem szolfézsversenyt, a zenei memóriámmal nem volt baj, hetente ötven-hatvan népdalt raktároztam el a fejemben. A népdalok és a népdalfeldolgozások valamennyi ott tanuló diák zenei ábécéjévé váltak. És ami a legfontosabb, Békéstarhoson ismertem meg későbbi professzoromat, Farkas Ferencet, no meg Ádám Jenőt és persze Kodály Zoltánt.
- Milyennek ismerte meg Kodályt?
- Nem igaz, hogy mindig szótlan, kimért lett volna - ahol jól érezte magát, mint az énekiskolában is, felengedett. Rideg magatartása védekezés volt a hozzá méltatlanokkal szemben, akik gyakran megpróbáltak a közelébe férkőzni. Akkor találkoztam vele először, amikor kórusműveit jött el próbálni Békéstarhosra. Már tudta, hogy az iskolát meg fogják szüntetni... Akik ott voltunk, valamennyien életre szóló lelki barátságot kötöttünk vele. Az intézményt pedig 1954-ben valóban leradírozták a térképről, mert Révai és társai veszélyesnek ítélték tehetség-kinevelő légkörét.
- Pályáját valóban alapvetően meghatározza Kodály Zoltán szellemisége. Honnan e szoros kötődés?
- Egész életemben példakereső ember voltam. Evangélikus létemre mindig gyóntató papra vágytam. Két nagy példaképem Kodály Zoltán és Németh László. Tőlük tanultam meg, hogy nekünk, magyaroknak, akiket gyakran értek sorscsapások a történelemben, mindig kötelességünk kimondani az igazságot. Kodály Zoltántól tanultam meg, hogy a tehetségnél a tartás fontosabb. Életművének nagy része a hazaszeretetről és a hitről szól. Eszméi sohasem avulnak el. Csoda, hogy a kodályi szellem hordozója lettem?
- Hogyan került a Zeneakadémiára, Farkas Ferenc osztályába?
- Békéstarhosi találkozásunk után is megmaradt kapcsolatunk, rajongtam érte, gyakran megmutattam neki a műveimet, ezért természetes, hogy hozzá szerettem volna kerülni. De először Szabó Ferenc főigazgató növendéke lettem. Ő felvételiztetett. Nagyon erős egyéniség volt, különleges ember, de az órái sohasem voltak elég oldottak. Aztán egy esztendő múltán el akart küldeni ösztöndíjasnak a Szovjetunióba. És itt a bizonyítéka a Békéstarhoson belénk ivódott szellemi tőkének: volt bátorságom nemet mondani, és átkéredzkedni Farkas Ferenc osztályába. Hangsúlyozom: nem Szabó Ferenctől menekültem, hanem Farkashoz akartam kerülni mindenáron.
- Hogyan alakult tanár-diák kapcsolatuk?
- Farkas Ferencnek sosem voltam könnyű növendéke... Amikor a főiskolára kerültem, segített kifésülni kócos gyerekdarabjaimat, és azt mondta, én a miniatűr művek zeneszerzője leszek. Mindig vitatkoztunk. Nem tagadom, hogy zeneakadémiai éveim szakmai szempontból iszonyatosan küzdelmesek voltak. A diploma után néhány évvel a Deák téri evangélikus templomban előadták egyik művemet, amely kettős fúgával fejeződött be. Emlékszem, Farkas Ferenc odalépett hozzám, és azt mondta: "Sándor! A Bach-kettősfúga feladatot csak most sikerült teljesítened!..." Nem felejtette el, hogy bár jelest adott, ezzel-azzal még adósa maradtam. Farkas Ferenc nem szigorral, hanem inspiráló élmények segítségével terelgetett utamon. Páratlan pedagógiai érzéke volt a növendékeihez. Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós és többiek: valamennyien más-más irányba indultunk, és nem lettünk "egyforma" zeneszerzők, kivirágzott a tehetségünk, mert Farkas Ferenc hagyta, hogy a magunk útját járjuk. Féltőn és mesteri módon vigyázta ezeket az utakat, és ha komponálok, ma is úgy érzem, a Tanár úr ott ül a zongorám mellett.
- A miniatűr kompozíciók után hamar a monumentalitás felé tört. Mit szólt ehhez a mester?
- Valóban, egyszerre csak elkezdtem drámai, szenvedélyes darabokat írni. Megszületett a Két ballada, A tűz márciusa oratórium, a Néger kantáta, majd fiatalkori műveim összefoglalásaként első operám, a Vérnász. Az alkotói erőfeszítésben mindig egyre magasabbra kívántam lépni a létrán, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a vakmerőség általában nem fulladt kudarcba. Farkas Ferenc igyekezett kicsit "fékezni", de mindig szeretettel. Egyszer azt mondta: "Sándor, mintha tudatosan vállalnád, hogy a témáid két vállra fektessenek!"... Mértéktartásra intett, figyelmeztetve, hogy lehetetlenre vállalkozom, mert az eget akarom kimeszelni. Idősebb korában nagyon mély barátságot kötöttünk Farkas Ferenccel. Egyik művem bemutatója után odalépett hozzám, s egykori intelmeire emlékezve azt mondta hetven felé közeledő növendékének: "Tudod, az eget tényleg nem lehet kimeszelni, de nagyon jó, és nagy szerencse, hogy megpróbáltad!"...
- Milyen feladatok teljesítésével teltek utolsó zeneakadémiai évei? És miként élte át 1956-ban a forradalmat?
- Ötvenhatról nem szeretnék beszélni. Talán majd egyszer... Elképesztő, megdöbbentő események tanúja voltam. Nemcsak ötvenhatban. Utána is. De nem akarok ártani senkinek. Maradjunk ennyiben. 1952-től már tanítottam a Fodor Zeneiskolában az Andrássy úton, Czövek Erna igazgatónő felkérésére. '56-ban pedig már a Magyar Rádió zenei osztályán dolgoztam szerkesztőként. Itt ismerkedtem meg a stúdiómunkával, és a legkülönfélébb zenekari hangszerekkel. Mondhatom, hogy a Magyar Rádió is születési, illetve újjászületési otthonommá vált. Remek műhely volt, a stúdióba jártunk be komponálni. 1957-ben írtam első művemet kórusra és zenekarra, a Weöres Sándor versei ihlette, Vízimesék című gyermekkantátát. Ezzel és Hegedűversenyemmel diplomáztam. Közben kint voltam három VIT-versenyen, Moszkvában, Varsóban és Bécsben, és 1956-ban díjat nyertem a Wieniawski-versenyen, győztes művemből született a Hegedűverseny első tétele. Talán itt lehetne pontot tenni legelső zeneszerzői korszakom végére.
- A tűz márciusa című oratóriuma 1958-ban a Tanácsköztársaság évfordulójára született...
- Ahogy már említettem, egyre inkább vágyakoztam monumentálisabb művek megfogalmazására. A felkérést nem lehetett visszautasítani, de a "puskacsövet" meg lehetett fordítani művészi eszközökkel... A darab természetesen '56-ról szól. S bár 1960-ban Erkel-díjat kaptam érte, hamar rájöttek, hogy valami nincs rendben vele. Ugyanakkor Mikó András rendező, amikor meghallgatta, azt mondta, úgy érzi, hogy az operaműfaj ajtaján kopogtatok. S valóban, kitörésre vártak bennem a szenvedélyesebb zenei gondolatok. A Federico García Lorca tragédiájából készült Vérnász vázlatai, zenei pillérei szinte két hét leforgása alatt születtek meg... És első operámmal le is zárult alkotói pályám második, ha tetszik: kezdő korszaka. Ebben az időszakban írtam még a Világok vetélkedése kantátát, Az iszonyat balladája című balettet Eck Imre pécsi társulatának, valamint Zongoraversenyemet.
- Milyen volt a pályakezdő Szokolay Sándor zeneszerzői hangja?
- A stílusgyakorlatokból kinőve rám is nagy hatással voltak a nyugati divatos zeneszerzők által képviselt - akkoriban tűrt, majdnem tiltott - stílusok. Nem a legradikálisabb vonal, nem a darmstadti irányzat, inkább az olasz és a francia avantgárd. Az Istar pokoljárása című, szintén Weöres-szövegre, 1960-ban írott oratóriumom franciaországi premierjén, Tours-ban megismerkedtem Francis Poulenckel, akivel őszinte barátságot kötöttünk. Segített volna kijutnom Franciaországba, én azonban arra kértem, hogy kicsit várjunk, amíg a nyelvet jobban elsajátítom. Meg aztán Bartók és Kodály példáján okulva valahogy úgy éreztem, jobb, ha itthon keresem tovább alkotói önmagam. Pedig Poulenckel való barátságunkat Farkas Ferenc és Kodály Zoltán is támogatta, sőt bevallották: irigyelnek érte. Ám a sors közbeszólt. Poulenc meghalt. 1964-ben Deploration című művemmel neki állítottam emléket. Hogy itthon maradtam, talán szerencsésnek bizonyult, a történteket mindenesetre valóban sorsszerűnek érzem.
- Ha már Kodálynál és Bartóknál tartunk: volt idő, amikor egyesek arról vitatkoztak, Kodályé vagy Bartóké ez az ország. Kié ma? Kodály azt mondta, a zenének nevelő és nemzetformáló ereje van. Mire tanít és milyenné formál ma a kortárs zene? Érvényes-e Kodály Zoltán gondolata 2001-ben?
- Érvényesebb, mint valaha, de sajnos nincs, aki érvényesítse, vagy ha van, nem figyelnek rá. Kollégáim talán megbocsátják nekem, ha úgy érzem, ez az ország ma egyikünké sem. Bartók és Kodály a magyarságával robbant be a zenei világba, gondolkodásmódjuk mégis mélyen az európai kultúrában gyökerezik. Bartók azt vallotta: "Ami új és nagy jelentőségű, azt mindig a régi gyökerekbe oltják." A magyar zene létkérdésének érzem, hogy ha jó időre elfordult is Bartóktól és Kodálytól (talán árnyékuktól tartva), visszataláljon külföldi példák után járó útjairól a saját hazájába. Persze sokan visszataláltak, Durkó Zsolt, Bozay Attila és a többiek, de a zenéjük nem juthatott el széles rétegekhez. Közhely, hogy a muzsika az egyik legnemzetközibb műfaj, "közös nyelv". Mégis azt mondom, soha nem volt időszerűbb a zenei anyanyelv fontosságáról beszélni, mint az ezredforduló után.
- "A zene mindenkié" - emlegetik ma is Kodály Zoltán gondolatát, miközben úgy tűnik, a muzsika egyre kevesebb embert érdekel...
- Egyre nagyobb szakadék tátong a közönség és a művészetek között. Nemcsak a zene vesztett népszerűségéből. Általában minden, amihez el kell mélyülnünk, ami önvizsgálatra késztet. Sokan legyintenek: ilyen a világ. Ám a hiba a mi készülékünkben van, mi tesszük a világot ilyenné. Hiszem, hogy ez a folyamat hamarosan megáll, s a zene is elfoglalja méltó helyét az emberek életében. Ehhez persze nem biztos, hogy elegendő az iskolákban heti egy énekóra.
- Visszatérve pályája alakulásához: a Vérnász 1964-ben jelentős szakmai és közönségsikert, Kossuth-díjat, majd nemzetközi hírnevet hozott, tizenkilenc városban mutatták be szerte a világon. Utána a Hamlettal mégis hangot váltott. Miért?
- A Vérnász a szenvedélyek operája. Bár a Hamlet mint operatéma már korábban foglalkoztatott, Lorca műve és Illyés Gyula drámai nyelve azonnal megragadta a fantáziámat. De a Hamlet közben továbbra sem hagyott nyugodni. Öt évbe telt, amíg elkészültem vele. Míg a Vérnász a szenvedélyek megéneklését, a Hamlet az igazságtalanságok kibogozását, a bűnök leleplezését ígérte. A Hamlet komponálásakor valójában önmagammal, zeneszerzői énemmel birkóztam, hiszen a mű filozófiai mondanivalója miatt is stílust, hangvételt kellett váltanom. Úgy éreztem, mintha egy másik nyelven kezdenék el beszélni. Utólag nyilvánvaló számomra, hogy alkotói pályámon ez az 1967-ben kezdődő, 36-tól 46 éves koromig terjedő tíz esztendő a kísérletezés időszaka. Még harmadik operámat, a Sámsont is e periódusba sorolom. A Sámson, amely az elveszett erők visszaszerzéséből származó elégtétel érzésével próbálja megismertetni a közönséget, a vérnászi szenvedélyek és a hamleti kísérletek egyfajta kibékítése, csak részben dodekafon, zenei nyelvét tekintve "ötvözete" első két operámnak.
- Milyen művek születtek még e kísérletező periódusban?
- Például több kantáta, köztük a Hódolat Kodálynak, templomi darabok sokasága, az Első vonósnégyes.
- Kísérletező korszaka végére megtalálta azt a hangot, amelyet keresett?
- A következő tíz-tizenkét évben, a nyolcvanas évek végéig, úgy fogalmaznék, zeneszerzőként visszataláltam önmagamhoz. Egyre inkább az vált fontossá, hogy műveimben is keressem, felmutassam a hit csodáját és misztikumát, a lélek legmélyebb titkainak rezdüléseit. A Tomkins Énekegyüttesnek szinte házi zeneszerzője lettem, és nagyon sok egyházi művet írtam. A szakrális zene folyamatos írását soha nem határoztam el. Azonban mindig annyi örömöm telt a templomi kantáták komponálásában, hogy a bibliai témák vonzáskörétől átmenetileg sem tudtam elszakadni, és persze nem is akartam. Arról nem is szólva, hogy éneklésre méltóbb szövegeket, veretesebb igazságokat az isteni igéknél nem olvastam. Ugyanakkor a szakrális művek írásakor is túl akartam lépni a felekezetiségen. Gályarab-kantátám 1975-ben született, de írtam zenét katolikus miseszövegekhez is. Ecce homo című operámat a társadalmi összeférhetetlenség tragédiája inspirálta, a Szávitrit a szeretet ereje, a szerelem apoteózisa, míg a Bölcs Náthánt a felekezetek és fajok közti, vallási ellentétek kibékíthetősége éltette. A változást a visszatalálást mutatja az is, hogy az Ecce homo az utolsó tragikus művem. Utóhangjának tekintem hatszólamú misémet, a Missa Pannonicát.
- Időközben a komponálás mellett egyre több feladatot vállalt. 1959-től a kilencvenes évek elejéig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Először Bárdos Lajos mellett "inaskodott", majd '66-tól szolfézst, később zeneszerzést oktatott. Közben a nyolcvanas évektől egyre több közéleti feladatot vállalt különböző társadalmi szervezetekben, elnöke lett például a Magyar Kodály Társaságnak, a Magyar Zenei Kamarának. Ott volt a Magyar Zeneművészeti Társaság megalakulásánál. Mi hajtotta előre?
- A küldetéstudat, a jobbító szándék, a tenni akarás, hogy segítsek, hogy szolgáljam a magyar zene ügyét. Semmi más. Harc a még Békéstarhoson belém ivódott eszmékért. Azt vettem észre, hogy a politikában a rombolás kezdett úrrá lenni, az érvek helyére az indulatok kerültek, mindenhol a pénz vette át a főszerepet, s a kulturális élet is elüzletiesedett. Művészet és közönség vészesen távolodni kezdett egymástól. E jelenségek ellen próbáltunk meg küzdeni. A kilencvenes évek elején már huszonkét közéleti tisztségem volt, de hozzáteszem, egyikért sem kaptam fizetséget, és egyik sem járt semmiféle titkos hatalommal. Ám a sok munka mind terhesebb lett, ráadásul egyre inkább úgy éreztem, szélmalomharcot vívok. Változásra volt szükségem. És ez be is következett.
- Közéleti szereplése miatt támadások is érték néhány kollégájától. Ország-világ előtt "magyarkodással" és "kodálykodással" vádolták.
- Kár lenne felszakítani a régi sebeket. Nincs is értelme. Vádlóimnak részben szinte köszönetet mondhatnék, hiszen ekkor határoztam el, hogy lemondok minden tisztségemről, s amolyan modern szerzetességet vállalva elköltözöm Sopronba, hogy a boldog "családi alkotóházban" éljek, és nyugodtan dolgozhassak. Nincs bennem keserűség. Az egészségem is megroppant a támadások után, így visszavonulásomért hálát adok a gondviselésnek, mert azóta szebbé vált az életem. Kikapcsoltam belőle a romboló, tagadó világot.
- Nem is szorong az emberiség jövőjéért?
- Féltő minden szeretetem, de nem streszszes. Amikor Luther Mártonnak feltették a kérdést, mit tenne, ha tudná, hogy holnap elpusztul a világ, azt válaszolta: "Még elültetnék egy almafácskát..." Én is csatlakoznék hozzá, és utóbbi tíz évben írott műveimmel is ezt a magatartást kívánom közvetíteni. Ugyanakkor azt vallom, mindent meg kell tennünk egy jobb világ reményében. Kétezer évvel ezelőtt Krisztust hamar meggyilkolták - de ma sokkal előbb ölnék meg... Az Ecce homo után, mint mondtam, nem akartam több tragédiát. Addigi operáim drámai sodrással a halálos végkimenetel beteljesülése felé tartottak. A következőben, a Szávitriben - amely Illés Endre kisregényéből született, s amely nem más, mint egy szép legenda a szerelemről és a halálról, a szerelem halál feletti győzelméről - már az életigenlés mélységeire építettem. Hiszem, hogy a konfliktusok nem csak pusztuláshoz vezethetnek, sokkal inkább a katartikus megújuláshoz. A Szávitri és a Bölcs Náthán után hetedik operámban, a már Sopronban írott Margitban - a "magyarkodó" Szokolay első magyar témájú misztérium-operájában - a nemzet halk erkölcsi megszólítására vállalkoztam Árpád-házi Szent Margit önfeláldozó élete példájának felmutatásával. Margit, a hazának szentelt áldozat - ez az opera teljes címe. A mű mondanivalójának időszerűségét pedig nem kerestem, csak észrevettem. És boldog vagyok, hogy a Margit, majd a Szávitri is - igaz, ez utóbbi csak kamaraváltozatban - színpadra kerülhetett.
- Hét opera után a szimfonikus életmű kiteljesítése felé fordult. Miért?
- Így hozták a megrendelések. De nem tagadom, jó érzés volt kicsit szabadabb műfajban dolgozni, hiszen az operák esetében a szöveg állandó, szükségszerű "kiszolgálása" a komponáláskor sok kötöttséggel járt. Ergo sum című szimfonikus művem 1993-ban a Rádiózenekar felkérésére született, és komponáltam azóta három szimfóniát. Symphonia Ungarorum című oratorikus szimfóniámat pedig Nagy Gáspár ihletett szövegére, a millennium tiszteletére írtam.
- Mit akart üzenni - ahogy egy kritika fogalmazott - "a megmaradás szimfóniájával"?
- Magyarságunk és hitünk a történelemben összeforrt. Megmaradásunk lehetőségét a keresztény Európához való tartozásunk biztosította. Ám eredményeinket megújító erőfeszítések nélkül könnyű elveszítenünk. Semmi sincs magától. Korunk nem gondol erre. Uniós igyekezetünkben jobban kellene figyelnünk legszemélyesebb adottságaink őrzésére. Nem tehetjük kockára a magyarság jövőjét, megmaradását. Elfogultság nélkül hiszem, hogy nélkülünk szegényebb lenne a világ. Vigyáznunk kell, hogy ha háborúságok közben megmaradtunk, békében se vérezzünk el.
- Vállalkozna még opera komponálására?
- Nem hiszem, hogy lenne rá erőm. Talán hattyúdalként még írok egyet. Ám a következő tíz évben, ha a Jóisten hagy rá időt, inkább szeretném összefoglalni eddigi életművemet. Nagy munka vár rám. Fölösleges dolgokon elidőznöm nem szabad.
- Azt írta nemrég, hogy "a zene, mint a leganyagtalanabb művészet, az örökkévalóság gyönyörűséges előlege". Miről álmodik?
- Szépek az álmaim. És azt tapasztalom, hogy álmomban, a legbensőbb hallással szebb muzsikát hallok, mint a vibráló földi sugárzások kereszttüzében. Németh László szerint "a zene a lélek mosdóvize". Ez magyarázatot ad arra is, hogy álmomban miért hallok szebb zenét, mint amilyet ébren írni tudok. Mert képességeinket nem azért kaptuk, hogy kérkedjünk velük, hogy önmagunk hasznára fordítsuk. A tehetség ránk bízott kötelesség. A gondviselés minden talentumot erkölcsi erejű küldetésvállalásra késztet. Persze másként is lehet sikereket elérni - de nem érdemes.