Kedves Mester!
Nem pózolok a megszólítással, csupán visszarévedek a múltba. Arra gondolok,
mi voltál a számomra kezdetben, amikor még nem ismertük egymást. Amikor még
csak műveidet ismertem. (S amikor máig írt műveidnek még alighanem csak kisebbik
fele létezett.) Amikor a lobogó lelkű, az eget is kimeszelni akaró, a tágas
és színes zenei freskókban gondolkodó Szokolay Sándor aratta ifjúkori nagy sikereit,
olyanokat, amilyeneknek híre - s ez, sajnos, igazán ritka - eljutott a zene
szűk szakmai világán kívülre is (ahol akkoriban éltem). Tehát, kedves Mester,
köszönöm a Vérnász és a Sámson megrendítő színpadi, A tűz márciusa,
a Deploration és megannyi kamara- és kórusmű koncertélményét, azokat
a nekem még csak estinek számító, nulla óra 10 és 25 perc közötti, a Kossuth
Rádión sugárzott műsorokat, amelyekben rendre hallhattam rézfúvós együttesre
írt kompozícióidat, melyek kicsiben mindazt felidézték, amit gigantikus - vagy
inkább úgy mondanám, grandiózus - formában a színpad Szokolayjától ismerhettem.
Kedves Tanár Úr!
1975-től ez a megszólítás járta. A Zeneakadémián akkoriban még a prozódia tanítása
volt a feladatod. Szomjasan ittam a vágyva elért Főiskolát, s Te itattál is,
igazán. Mert miközben megtanultuk a prozódiát - közvetítéseddel kicsit Bárdostól
is -, annyi másféle élményt is nyújtottál. Nem voltál szűkszavú... Szerteágazó
témáid azonban mind afelé mutattak, hogyan válhatunk hasznos polgáraivá a zenészvilágnak.
Nem prédikáltál, de példát mutattál, könnyed voltál, de nem volt füle annak,
aki nem érezte szavaid és azok mögöttesének komolyságát. Közvetlen voltál, mert
tudtad, a tisztelet nem a diktált három lépésből izzik föl. Ráláttunk arra is,
hogy külsőbb körökön, orgonisták és karvezetők ellenponttanáraként sem cselekedtél
másképp.
Kedves Sándor!
Örülök, hogy tanár-diák kapcsolatunk elmúltával nem szakadtunk el egymástól.
Jó volt műveiddel foglalatoskodnom az Artisjus Zenei Ügynökségén, s így közelről
követni az Ecce homo bemutatását is. Talán már nem is emlékszel varsói utazásunkra,
amikor a Sámson hanglemezről történt prezentációjának éjjelén a szállodai szobában
hajnalig beszélgettünk. A későbbi közéleti Szokolay akkori intim megnyilatkozása
mélyen érintett. Ma már számítógép grafikázza kottáidat - hová lett kézírásod
markáns duktusa? Hogy hová lett? Például én őrzöm. Nem kottáidat, ám számos
szövegedet. Talán Te is tanítottad a kedves izlandi Gunnstein Ólafssont a Zeneakadémián.
Még ittléte elején az óráimon időnként felállva mondott valamit. Maradjon ülve
- biztattam -, hiszen kettesben vagyunk a teremben. - Mindig felállok, ha valami
fontosat mondok - válaszolta az ugyancsak lelkes tekintetű szőke fiú. A Te kézírásod
tele van nagybetűs kiemelésekkel. Ilyenkor felállsz... Hiszen ma is lobogsz, mint
hajdanán. A meszelő némiképp megkophatott, de az Ég... Az a Tiéd! Nézd minél tovább
innen a Földről, Szokolay Sándor!
|