Muzsika 2001. április, 44. évfolyam, 4. szám, 3. oldal
Oberfrank Géza:
A hetvenéves Szokolay Sándor köszöntése
 

Drága Sanyikám!

Nem! Ez nem lesz jó! - Bár széles e honban mindenki előszeretettel Sanyikáz Téged, mégsem lehet, hogy ilyen ünnepélyes alkalomból, ország-világ előtt lesanyikázzalak. Mikor örömmel elvállaltam ezt a megtisztelő feladatot, nem is gondoltam, hogy már a megszólítás ilyen petőfis dilemma elé állít. Próbáljuk meg másképp!

Kedves Barátom, Sándor!

Így mégis illendőbb, és nem is jár messze az igazságtól. Hiszen a mi fegyverbarátságunk olyan régen kezdődött, hogy erre gondolván szinte visszafiatalodunk. És ez, valljuk meg, ránk is fér!
1952-ben, az újonnan alakult Fővárosi Zeneiskola Szervezet kebelében, az Andrássy (akkor Sztálin) út 40-ben, Czövek Erna igazgatása alatt megalakult egy zenepedagógiai műhely. Erna néni fantasztikus szimata révén olyanok fordultak meg ott tanárként vagy egy-egy továbbképzés keretében, mint például Kurtág György, aki akkor még el sem döntötte, hogy életét zongoraművészként vagy zeneszerzőként tudná-e jobban kiteljesíteni. Dobszay László, Halász Ferenc, Papp Lajos és néhány ma talán kevésbé ismert kiválóság mellett ott tanított szolfézst Szokolay Sándor, akit Erna néni a fiatal magyar zeneszerzőgárda legnagyobb ígéretének tartott.
Mellesleg abban az évben jelent meg ugyanott egy tizenhat éves, autodidakta zenerajongó, aki szeretett volna kicsit jobban zongorázni, és akiben Erna néni elhíresült orra kiszimatolta a jövendő karmestert... Ezzel el is dőlt, hogy pályánk előbb-utóbb keresztezi egymást. Hiszen bekerülve ebbe a lázasan lüktető műhelybe, szinte születése pillanatában ismertem meg a Néger kantátát, az Istár pokoljárását, A tűz márciusát és áradó alkotókedved többi remekét, bennük pedig azt az elementáris drámaiságot és szövegérzékenységet, amely el kellett vezessen legsajátabb otthonodhoz, az operához.
Azért 1961-ben, amikor a Magyar Állami Operaház ösztöndíjas korrepetitora lettem, mégsem sejtettem, hogy operakarmesterként éppen a Te első operáddal, a Vérnásszal fogok bemutatkozni. Főiskolai tanárom, Kórodi András bizalma, és főleg a Te hited kellett hozzá, hogy a bemutató második szereposztásának vezénylését rám ossza az igazgatóság. A premier átütő sikere jótékonyan feledteti, milyen iszonyú energiát kellett befektetnünk a darab puszta elfogadtatásába az akkor szuperkonzervatív beállítottságú "házban". Erről nem a mű tehetett, hanem a megrögzött előítéletek. Az egyik szereplő például úgy jött be hozzám az első betanítópróbára, hogy a kottát a zongorára eme lelkes szavakkal csapta le: "Na, már megint egy ilyen sz...t kell betanulnunk!" Dermedten kérdeztem, hallott-e már valamit a műből, mire indignálódva közölte: "Nem, bár ez most már elkerülhetetlen".
Nem is fárasztanálak további emlékezéssel, de a döntő fordulatot fel kell idézzem, mert úgy él bennem, mintha tegnap történt volna. A betanító időszakon és a zongorás rendelkező próbákon már túljutottunk, és a zenekaros színpadi próbák kerültek sorra. A vezetőség öt ilyen próbát biztosított, együtt a két szereposztásnak. Hogy a próbákon igazságosan osztozzunk, azt javasoltam egykori mesteremnek, hogy a hosszabb első és harmadik felvonásra szánjunk szereposztásonként két-két próbát, és a maradék ötödik próbán mindkét szereposztás vegye át a - legrövidebb - második felvonást. Kórodi mester egyetértett, és így is lőn.
Egyébként galamblelkű és főleg az irónia finom fegyverével hatásosan operáló mentorom nagyon rossz hangulatban kezdte a közös próbát. Minden tizedik ütemben leállt, kötözködött, hosszas szemrehányó szózataival sikerült minden rendű és rangú közreműködő életkedvét fagypontra süllyesztenie. Én meg a nézőtéren mögötte ülve egyre rémültebben néztem az órámon, hogy a próbaidő fele, majd kétharmada letelik, és lassan már csak annyi idő marad, hogy az "enyéimmel" egyszer végigszaladjunk a felvonáson. Láttam, hogy a szereplők, akik a közös próba miatt először hallják a művet a közönség oldaláról, talán még nálam is idegesebbek.
A két szereposztás helyet cserélt, és mi megállás nélkül, főpróbaszerűen végigvettük a felvonást. Már éppen meg akartam köszönni a próbát, mikor a nézőtéren felharsant egy diadalmas hang: "Géza! Megszületett a Vérnász!" Ez a hang a Tiéd volt, Sándor! Szerencsére nemcsak Belőled tört ki ilyen spontán módon a feszültség, hanem a szereplők, a zenekar és a kórus tagjainak szemében is megcsillant valami fény, ami jelezte, hogy a mű megítélése gyökeresen megváltozott. A Vérnász a közönség körében is áttörést hozott az előítéletek leküzdése terén. Ha az azóta eltelt időben egy mai mű bemutatója nyitottabb társulattal és fogékonyabb közönséggel találkozik, az bizonyos mértékben a Vérnász sikerének is köszönhető.
Felidézhetném közös emlékeinket az emberfeletti feladatot vállaló és azt sok helyütt méltón megoldó Hamlet-operád ürügyén, melyet Budapest után Kölnben is tisztem volt keresztvíz alá tartani. Mesélhetnék a bensőségben hihetetlenül elmélyült Margitról, vagy az asszonyi szerelem erejének csodás emléket állító Szávitri születése során kialakult, minden addigit felülmúlóan harmonikus együttműködésünkről, de közeledve a mához, a küzdelem szépségébe, a siker örömébe mind többször vegyül valami mindent megrontó keserűség. Hogy közben fénylő csillagként fel-felragyog a Vérnász szegedi sikere, a lányodnak, Orsinak ajánlott Kettősverseny operaházbeli tapsvihara, vagy szerzői esteden a Deploration és a Sinfonia romana meleg fogadtatása, közös múltunk sok szép állomása? Mégis több mint lehangoló, hogy menthetetlenül elüzletiesedő világunkban milyen kevés nyomot hagy egy olyan kitűnő darabnak és előadásnak a létrejötte, mint amilyen a Szávitrié volt a Thália Színházban! Ha a sikert tapsban mérjük, nem lehet szavunk, de hogy egy ilyen rangú, nem érdemtelenül sikeres zeneszerzőnek a töretlen tehetséggel és gonddal megírt, hasonló gonddal, szeretettel, kitűnő szereposztással előadott műve századannyit nem nyom a latban, mint néhány, az országot lejárató, zsebét a közösből megtömő politikus "huncutkodása" - ez bizony nem töltheti el a kor terhétől amúgy is igénybe vett lelkünket alkotó életörömmel.

Drága Sanyikám! (Juszt is!)

Kívánom, hogy - miként munkás életed során mindig - továbbra is legyen erőd felvenni a harcot a sors minden Hüdrájával; Szküllák és Kharübdiszek közepette is menj tovább a felfelé vezető, meredek úton. Ne engedd, hogy a kor vagy a kór győzzön kiapadhatatlan alkotóerőd és életkedved fölött. Szeretteid áldott körében alkoss még sokáig életünket gazdagító, szeretnivalóan "szokolays" műveket - gyermeki hited, magasrendű etikád, teremtő tehetséged és emberséged igaz lenyomatait. És kívánok Neked, legalább egyszer, olyan kormányt, amelyik - még ha csak számításból is - úgy tesz, mintha a magyar kultúra ügyét valóban a szívén viselné!

Baráti szeretettel ölel régi harcostársad



Felvégi Andrea felvétele


Takács Jenővel és Soproni Józseffel
1998-ban, a soproni Kossow-házban


Kodály Zoltánné és Szentágothai János társaságában
Hámori Erzsébet felvétele