Lázár Eszter hívő lélek. Hisz abban, hogy a kortárs zene még ma is annyira fontos a "haladó értelmiség" számára, mint volt valaha, a vérbő ötvenes évek elmúltával, az úgynevezett konszolidáció időszakában. Évről évre konokul megszervezi a Rádióban a modern zenei seregszemlét, s a Fészek Klubban is hangversenyciklust indított tavaly - csupa magyar kamaraműből. Mintha nem volna hajlandó tudomásul venni a kijózanító állapotokat: azt, hogy manapság alig van igény az új zenére. Mondhatni kevés az eszkimó, viszont rengeteg a fókaárus. Kamaraművekből pedig végképp Dunát lehet rekeszteni. A vállalkozás tehát döbbenetesen időszerűtlen.
És mégis... Nem tudom, mi lehet a titok nyitja, de az idei ciklus egészében véve rácáfolt az előzetes - baljós - várakozásokra. Értékes, szép művek születtek a szerkesztő kezdeményezésére, tisztes színvonalú előadásokat hallhatott a közönség. Közel félszáz műről természetesen lehetetlen egyetlen összefoglalóban beszámolni - s nem is szükséges. Aki figyelemmel kíséri a hazai kortárs zenei termés alakulását, tudja, bárhol, bármiféle pályázatot hirdetnek meg, X és Y (fedje kilétüket diszkrét homály) biztosan jelentkezik majd. Egyikük háromjegyű opuszszámokat ír már partitúrái élére (hovatovább ötössel kezdi); s alighanem úgy gondolja, ha az ember tisztában van azzal, merre transzponál a kürt, mit jelent az a kifejezés, hogy "feroce" vagy "col legno", s tetszetős grafikai ábrákkal rója teli a kottapapirost (például sok kvintolával), akkor zeneszerzőnek számít. Másikuk eddig a szintig sem jutott; önti a pánkromatikus lírát, ahogy jön, lávaforrón lelke bugyraiból, sok-sok kottafejjel. Legyen nehéz az előadónak, oszt' hadd menjen, a sok disszonáns maszatból majd csak kisül valami. Nem, barátaim, nem sül ki - de erről hadd ne szóljon a recenzió részletesebben. Következzenek ezúttal kizárólag azok a művek, amelyek valamiért meglepetést szereztek, tanulságosnak tűntek. Tudom, az ilyen válogatás óhatatlanul igazságtalan - hiszen jeles szerzők rendesen megírt darabjai is kimaradnak a sorból. De hát aki kritikaírásra adja a fejét, annak vállania kell a felelősséget.
Az első hangverseny (2000. november 22.) műsoráról aránylag kevés kívánkozik a kiemeltek listájára. Rettenetesen bugyuta és tudálékos címe ellenére ("Realizált interpretációk egy synthifantáziára No3" - remélem, jól írtam, így szerepel a rádiós lektorcédulán, hajmeresztő!) ide sorolnám KEULER JENŐ elektronikus alkotását. Keuler rengeteget tud a hangzások természetéről, s ez a tudása világosan érződik ezen az opuszon. A forma viszonylag egyszerű; a zenei anyag gőzmozdonypöfögésre emlékeztető effektusból, illetve ritmikus ostinatóból kiindulva fokozatosan alakul át énekszerűvé, csillagzenévé, majd visszatér a kezdethez. A lényeg az átalakulás szavakkal nemigen érzékeltethető folyamatában van - bámulatos, milyen finoman alakítja ki Keuler az átmeneteket. Nem láttam a partitúrát, stopperrel sem mértem az időt - de lefogadom, az arányok az aranymetszés szerint alakulnak. Furcsa véletlen: az elektronikus zene másik jeles hazai komponistája, SZIGETI ISTVÁN ezúttal éppenséggel egy hagyományos darabjával szerzett meglepetést. Szólóhárfára írt Maros Évának egy Archaikus fantáziát. Esterházy egyik művében olvastam az anekdotát a fázó sündisznókról, akik, ha túlzottan összebújtak egymást melegíteni, már szúrták egymást. Ezért aztán eltávolodtak, viszont akkor meg újra fázni kezdtek. Ez a "szerencsétlenkedés a távolsággal", hogy az írót idézzem, a mai neo-művészet legfontosabb kérdése. Érzésem szerint Szigetinek itt és most sikerült eltalálnia a megfelelő távot. DUBROVAY LÁSZLÓ Bánat és öröm című, szaxofonokra komponált művében szintén úgy jelenik meg a "régi" tonális zene világa, hogy azt a hallgató indokoltnak, érdekesnek tarthatja. Mint Dubrovay művei általában, ez a zene is lenyűgöző hangzásfantáziáról tanúskodik. Vad, szélsőséges effektusok közé ékelődik a szomorkás kocsmazene a Bánat-részben, szilveszteri trombitákra emlékeztet a rondószerűen felépített második tétel egyik epizódja. Remek a befejezés: az öröm hirtelen mintha csömörré válna... Generálpauza után azonban "csak azért is" megszólal a scherzo jellegű, ritmikus rondótéma. Egy kifogásomat azonban nem hallgathatom el. Többször megfigyeltem Dubrovaynál: ha tonális dallamokat ír, túlzottan ragaszkodik a nyolcütemes szimmetriához. A Bánat "kocsmazenéje" is ezt példázza. Még az efféle könnyűzene-paródiában is jólesne legalább egy pici "szabálytalanság". Sajátos dramaturgiája és sok részletmegoldása miatt érdemel, úgy hiszem, megkülönböztetett figyelmet a fiatal HORVÁTH BALÁZS szaxofonkvartettje (Alterego). A mű mintha az értelmes rend iránti vágyat jelenítené meg. Kaotikus hangzással indul, s szinte mereven koordinált, homofon szakaszig, sőt: rövid időre unisonóig jut. Az unisono után kevésbé merev és rigozózus "rend" épül ki, olykor játékosabb elemekkel, ostinatókkal. Megkapóan szép a g-fisz illetve h-moll és G-dúr hármashangzat közt vibráló, elhalkuló befejezés.
A második koncert (november 29.) felvételét eleinte egyre lankadó figyelemmel hallgattam. HORVÁTH BARNABÁS Lírai zongoradarabjainál (előadó: Zsigmond Zoltán) már-már megkísértett az ördög: mi volna, ha futtattnám a szalagot, kihagyva a következő műig hátralévő, cseppet sem örömdúsnak ígérkező perceket. Szerencsére győzött a "jobbik én". És következett a csoda: egy hallatlanul finom tétel, amely igen egyszerű anyagból építkezik. Kromatikusan lefelé haladó tetrachord az alapja; ez permutálódik, ezt fonja körül, színezi egy pillanatra barokk stílusjátékká a kíséret. Erőteljes fokozással vad clusterekig jut a zene, majd visszaidézi a rajzos kezdőütemeket... Fura szerzet Horváth Barnabás. Gyakran szószátyár, meggondolatlan. De, íme, tud torokszorítóan költői lenni. S micsoda légkört teremt egy ügyes hegedűs meg brácsás - esetünkben Kelemen Barnabás és Kokas Katalin -, ha tisztességgel megtanulnak, nyilvánvaló odaadással játszanak egy kitűnő művet! Ez a mű, PERTIS JENŐ Duója volt talán az egész koncertsorozat legnagyobb és legkellemesebb meglepetése. Eddig nem sok Pertis-darabot hallottam, amit mégis, azt, bevallom, nem tartottam nagyon izgalmasnak. Ahogy a közhely mondja: az én készülékemben lehetett a hiba. Ez a darab ugyanis elképesztően nagyszerűnek tűnt. Bámulatos, mit tud elérni két szólammal a komponista. Mintaszerű a polifon szövésmód: képlékeny, logikus, változatos, soha nem iskolás-mereven imitációs. A motívumok transzformációját is tanítani lehetne. Az utolsó rész tánc-ostinatója magával ragadó. S igen ötletesek, finomak az ismert zenei anyagokra való "célzások" (a német Anspielung volna a megfelelő kifejezés). A pazar mű végén immár leplezetlen idézetként a Seherezádé dallama tudatja a hallgatóval: vége a mesének...
SZABÓ CSABA hegedűre és zongorára írt Négy kis darabja viszont éppenséggel azt sugallja az első tételében: kezdődik a mese. Egyetlen hang, az e áll a középpontban, ezt ismételgeti a két hangszer különféle extrém színekkel (pizzicato a zongorán stb.). A december 6-i koncerten negyedikként elhangzott mű (előadók: Szabó István, Eckhardt Gábor) a hatvanas évek lengyel avantgárdjának stílusában fogant, olyan stíluseszmény jegyében tehát, amelyet ma végképp idejétmúltnak szoktunk tekinteni. Csakhogy Szabó Csaba opusza minőségi munka a javából. Tökéletesen végiggondolt, arányos, az extrém effektusokat ügyesen alkalmazó, a dodekafon Reihe-szerkesztés (harmadik tétel) fegyelmével jól kiegyensúlyozó kompozíció, üdítően hatásos, erdélyi népi tánczenét idéző, de nem primitíven folklorisztikus fináléval.
Tánc a végére - MADARÁSZ IVÁN is ezt a jól bevált receptet követte harsona-zongora Párbeszédének megalkotásakor. Igaz, nem népies, inkább groteszk-cirkuszi zenével, afféle víziló-polkával koronázta meg a ciklust. A Fejér András és Yamamoto Maki előadásában elhangzott, s vitathatatlan sikert aratott kompozíciónak mindazonáltal nem a záró, hanem a nyitótétele a legeredetibb. Mechanikus gépzene, ostinatókkal: a zongora ugyanannak a négy hangnak a permutált változatait szólaltatja meg konokul, de nem ijesztően, inkább játékosan.
TÓTH PÉTER Cselló-zongora szonátája (előadók: Rohmann Ditta és Gács Anikó) mindennek nevezhető, csak játékosnak nem. Nem tökéletesen megoldott darab: meglehetősen bőbeszédű és csapongó. Mégis: az alapkoncepció figyelmet érdemel, tehetségre vall. Ismét eszünkbe juthat a sündisznócskák példázata: meddig érdemes elmenni régi korok zenei idiómáinak felidézésében? Tóth Péter zenéje alapjában véve romantikus. Elemei azonban nálunk eddig kiaknázatlan forrásokból valók. Rahmanyinov, Szymanowski, Reger alakja sejlik fel olykor a háttérben. Kissé Chopin is, meg talán a Sinding-féle Tavaszi zsongás. Együttvéve színes konglomerátum. Lehet, hogy a most megismert mű jó előtanulmánynak bizonyul majd egy szigorúbban alkotott opuszhoz.
KRULIK ZOLTÁN nevét, megvallom, soha nem hallottam, nem olvastam eddig. Semmi jót nem vártam zongorára és fuvolákra írt, Kerengő című darabjától. Balsejtelmeimet láttam igazolódni, amikor a zongorista nekikezdett a tritonuszokból-kvartokból álló hármas ütemű, egyszólamú akkordbontásoknak. Már megint egy hosszan kiteregetett, "szemlélődő", neoprimitív zene... egykor tán volt némi vonzereje az effélének, mára semmi. Hanem ahogy teltek a percek, s jöttek a fuvolák (előbb egy, csak a zongora egyes hangjait kiemelve, aztán sorra a többi) a zenei folyamat kezdett érdekessé válni. A fuvolák önálló motívumot ismételgettek, fanyar modális ízekkel (például a Trisztán-akkord hangjait véltem felfedezni, ez utóbb pentatóniává alakult), majd a zongora egyszer csak elmaradt, a magukra hagyott fúvósok polifóniáját hallhattuk, végül az 1:2-es modellskálában mozgó szólamok unisonóvá fonódtak össze. S mindez addig tartott, amíg lekötötte a figyelmet.
Nem vitás: az utolsó hangversenyre maradt a legtöbb kiemelkedő darab. Kezdődött LENDVAY KAMILLÓ egy szellemes-kellemes duójával (Kettősjáték két cimbalomra - előadók: Farkas Rózsa és Szakály Ágnes), folytatódott FEKETE GYULA Kukorelly Endre soraira írt dalaival, amelyekhez szokatlan hangszerpáros: hegedű és fagott szolgáltatta a régies elemekben bővelkedő, mégis, egészében véve igen újszerű, olykor meghökkentő kíséretet (szólista: Rajk Judit, hangszeresek: Hargitai Gábor és Csonka Gábor). Aztán a kitűnő Kósa György Vonósnégyes következett FARAGÓ BÉLA takarékos, szófukarságában hatásos, egyik alapmotívumában a komponista nemrég CD-n megjelent Miséjét idéző zenéjével. S mindez még csak a bevezető volt NÓGRÁDI PÉTER, FEKETE KISS SÁNDOR és VAJDA JÁNOS alkotásaihoz. Nógrádi Kantátája nagyon egyszerű és áttetsző szerkesztésű kompozíció. A Victimae paschali sequentia dallamából indul ki; a latin szövegű részeket magyar nyelvű énekkel párosítja. Ezek a magyar részek úgy jelennek meg a sequentiában, mint valamiféle tropus. Hangsoruk alapja (az e) azonos, de a modusz két helyen más (fisz és h helyett f és b szerepel). A második tételben magyar melódia áll a középpontban, a korábbi csengés-bongás helyett dobütések kísérnek. A hangzás pompás, az egész muzsika frissességet, erőt áraszt. Élmény volt hallgatni a Tóth Ágnes vezette debreceni Bányai Júlia Iskola Kórusának felszabadult, örömteli előadását (ütőkön Szabó István, zongorán Váradi Judit működött közre). Ugyancsak debreceni énekesek (a lektorcédula szerint a Debreceni Ifjúsági Énekegyüttes) mutatták be Tóth Ágnes vezényletével Vajda új Miséjét. A négytételes (Credo nélküli) darabból a Sanctus hangzásvilága a legeredetibb, de igen hatásos a Gloria is (kevésbé a Kyrie, amely, úgy hiszem, indokolatlanul nehéz feladat a kórusnak). A két énekkari darab közt szólaltatta meg a Kósa György Kvartett Fekete Kiss Sándor Kánon című vonósnégyesét. Fekete Kisst annak idején az indiai zene iránti vonzalmáról ismerhettük. Később tonális-posztmodern darabokat írt. Aztán sokáig nemigen hallatott magáról. Ez az új kompozíció tonális, egyszerű zenéből indul ki, azt variálja, színezi el. Mint tiszta folyót a vészes szennyezés, úgy árasztják el a zenei anyagot a diszszonanciák. Majd dermesztő pizzicato jégvilágába jutunk, s innen lassan vissza. Előbb a téma basszusa tűnik fel, majd a fődallam. A folyamat gondosan kidolgozott, következetes: a darab mestermű a javából.