Muzsika 2001. február, 44. évfolyam, 2. szám, 33. oldal
Grabócz Márta:
Magyar brácsaművek amerikai előadásban
Bartók-, Kurtág-, és Eötvös-művek Kim Kashkashian lemezén
 

Bartók: Brácsaverseny
Eötvös: Replica
Kurtág: Tétel brácsára és zenekarra
Kim Kashkashian - brácsa
A Holland Rádió Kamarazenekara
Vezényel: Eötvös Péter

EMC New Series 1711

A müncheni EMC Records kiadványaként igen fontos magyar vonatkozású lemez jelent meg: Bartók Béla, Kurtág György és Eötvös Péter brácsaversenyei Kim Kashkashian és az Eötvös Péter vezényelte Holland Rádió Kamarazenekarának tolmácsolásában.
Az örmény családból származó, michigani születésű és jelenleg Berlinben élő brácsaművésznő jelentős kortárs zenei repertoárja (csak az EMC-nél tizenhárom lemeze jelent meg Hindemithtől Kurtágig, Schnittkétől Kancheliig) és Eötvös Péternek a milánói Scala felkérésére, szólóbrácsára és zenekarra komponált műve (1997) adhatta az alapötletet a magyar vonatkozású CD létrehozásához. Ez utóbbinak egyszerre van dokumentum-, újdonság- és előadástörténeti értéke. (A magyar jelleget a CD külleme csak fölerősíti, a külső és belső borítót ugyanis részben Nádas Péter fekete-fehér fotói illusztrálják.)
A lemez zenei anyaga - szögezzük le azonnal - még a kortárs zenéhez szokott hallgató számára sem könnyen emészthető falat. Igen nagy munka állhat a lemezkészítés hátterében, és ennek megfelelően a hallgatónak is meg kell dolgoznia azért, hogy bejárhassa az élvezethez vezető utat.
A felvételt kísérő háromnyelvű, kétszerzős, csak a művekre szorítkozó ismertetések (P. Griffith és H.-K. Jungheinrich írásai) nem könnyítik meg a befogadó feladatát. Egy szó sem esik például az 1990-es években a Bartók-Brácsaverseny fakszimile kiadása (Bartók Records, 1995) és megszülető kommentárjai óta újjáéledt polémiáról a Brácsaverseny kéziratának és létező verzióinak értékelésével kapcsolatban. A külföldi zenetudósok is ismerhetik Kroó György, Kovács Sándor és Somfai László angol nyelvű cikkeit, fakszimile-értékeléseit, és tudhatnák, hogy a Serly Tibor-féle 1949-es változaton túl ma gyakran emlegetik Erdélyi Csaba valamint Nelson Dellamaggiore (Bartók Péter által támogatott) Brácsaverseny-verzióit is, mint lemezfelvételen is megszólaltatható partitúrákat. A kísérőfüzet hiányosságai miatt magától a karmestertől tudtuk meg, hogy Serly Tibor verziójának kiválasztása hosszas megfontolás és a többi zenei anyag ismeretében hozott döntés eredménye.
A Bartók-mű felvételeinek sorában a Kashkashian és Eötvös nevével fémjelzett előadás a hang különlegesen szép, felhangdús, mély árnyalatú, olykor szinte fémes színével tűnik ki. A mély zengésű hangszínre való törekvésből következik, hogy az első két tételben a meditatív, parlando szakaszok előadása a legmegkapóbb. A harmadik, Allegro vivace tétel virtuóz román zenei anyagához, majd a skót dudatéma epizódjaihoz könnyedebb, világosabb hangszínt választ a művésznő, így a tétel virtuóz feladatait gond nélkül oldja meg.
Mindez nem mondható el az első tételről, amelyben a hangképzés "súlyossága", felhanggazdagsága a lassú tempók választása irányába tereli a formálást. Az előadónak mind az expozíció dinamikusabb átvezető részében, mind a kidolgozás végi szólókadenciában a kiírt tempómódosításnál is jobban le kell lassítania a folyamatot, hogy a "meditatív" stílussal ellensúlyozza a ritmikai virtuozitás gyengeségeit.
A Brácsaverseny első tétele a lemezfelvételeken általában mintegy 13 percig tart (lásd például Hungaroton 1969, Németh Géza; és Sony Classical 1994, Yo-Yo Ma), arra pedig már talán ne is hivatkozzunk, hogy Bartók mindössze 10 perc 20 másodpercet jelölt meg kéziratos lapjain. Kashkashian interpretációja 14 perc 37 másodpercet tesz ki.
Egy másik összehasonlítás is kínálkozik a szólista előadói stílusa és a Bartók leveleiben papírra vetett jellemzések közt. Bartók ezt írta 1945. szeptember 8-án William Primrose-nak, a megrendelőnek: "Hangszínének sötét, férfiasabb karaktere is hatással volt némiképp a műre. (...) Meglehetősen virtuóz stílusban fogalmazott." (Idézi Somfai László: "Adatok a brácsaverseny keletkezéstörténetéhez", in B. Bartók: Viola Concerto. Facsimile Edition of the Autograph Draft, Bartók Records, 1995, 28.).
Az elmúlt tíz évben divatossá vált az amerikai zenetudományban a gender studiesként ismert feminista zeneelemzési megközelítés. Kashkashian előadása kiváló alapanyagot szolgáltathat a férfias-nőies előadásmódok összehasonlításához, ugyanis nézetünk szerint az első és második Bartók-tétel tolmácsolása - a hangszín komplexitása ellenére - egyetlen szempontból hangsúlyozottan feminin jellegű: a hangra, hangzásra, azaz a pillanat szépségére koncentrál a struktúra helyett. Láthatóan nem sokat tud a sajátosan bartóki, a négysoros strófikus népdalszerkezetet követő témák nagy ívű megformálásának és drámaiságának titkairól (lásd például az első két tétel főtémáit). De ha ettől eltekintünk, el kell ismernünk, hogy a Bartók által említett "sötét karakterű hangszer" tónusát sikerült mindhárom tételben megvalósítani.
Eötvös Péter Replica című, brácsára és zenekarra írott, mintegy 14 perces, 1997/98-ban keletkezett darabja nem a hagyományos értelemben vett brácsaverseny. Ez nem véletlen, hiszen a "kamaraverseny" gondolata a Három nővér írása közben született meg a zeneszerzőben. A szöveges ismertetések (lásd a partitúra-előszót vagy a CD-t kísérő jegyzetet) egyértelműen aláhúzzák az operát záró nagy búcsújelenet brácsaszólójával fennálló hangulati kapcsolatot.
A Replica többszöri meghallgatása után azonban még ennél is fontosabbnak tűnik a színházi, dramaturgiai kontextus szerepe. Ez a darab ismét a "hangszeres színház" kortárs zenei műfajának kivételes példája, amelyben a szólót és az egyéb hangszereket, illetve hangszercsoportokat úgy lépteti föl a zeneszerző, mint egy drámai mű szereplőit. A Replicával kapcsolatban kötelezően felmerül a Korrespondenz című vonósnégyes-darabbal való összehasonlítás. Az utóbbi műben a két-két kvartettszólam Wolfgang Amadeus és Leopold Mozart levélsorait hivatott megszemélyesíteni, az ő hangvételüket és gesztusaikat imitálva.
Értelmezésünk szerint a Replicában a brácsa olyan szereplőt ábrázol zenében, aki szüntelenül saját felszabadult, patetikus, gesztikuláló vagy éppen szorongó, síró énekét készül előadni, és ebben a különböző erők (más zenekari szólamok, csoportok, vagy a mindig két kontrasztáló zenei anyagot használó tuttik) segítik vagy akadályozzák. Ezen olvasat, illetve hallgatásmód szerint például a mű elején (lásd a partitúra 1-5. számát) a brácsa sikerrel küzd meg azokkal az erőkkel, amelyek álló, merev, tartott hangok segítségével belefojtanák a szót (az első hegedű, a harmonika, a nagybőgő szólamaiban). E szakaszban például az öt zenekari brácsaszólam "támogatja", "ösztönzi" a szólót a ritmikus és gesztikuláló ének kiteljesítésére, kiépítésére.
A mű középső formarészeiben (10-15. szám) egy előbb visszafogott (con distanza, non patetico), majd egyre szenvedélyesebb és felszabadultabb ária bontakozna ki a szólóbrácsa anyagában, ha a tutti betétek hideg és félelmes csasztuska-zenéje (11. szám), illetve a tutti zenekari rétegek térbeli konfrontációja, forgása (14-15. szám) ezt nem akarná minduntalan megakadályozni. A darab utolsó szakaszában a szárnykürttel megtámogatott brácsa mégis folytatja a maga benső énekét: imáját vagy monológját (17. szám: semplice, dolce). Ám a darab végpontján a külső erők elérik céljukat: belefojtják a szót a főszereplőbe (ennek zenei szimbóluma a mű elejétől ismert hangismétlés: a statikus, nem előre haladó mozdulat képe - ezúttal a brácsa szólamában). E küzdelemből és ennek szerencsétlen, negatív kimeneteléből adódik a mű súlyos, szinte tragikus, reménytelenséget sugalló atmoszférája (ezt a Három nővérhez való időbeli közelség is igazolja).
Azért tértem ki ilyen részletesen a darab általam érzékelt dramaturgiai logikájára, mert Kim Kashkashian előadása ezúttal maximálisan a dráma, a zenébe rejtett színpadi játék szolgálatában áll. Hangszínképző virtuozitása csak felerősíti a darab mondanivalóját: a kritikus szólószakaszokban - a drámabeli partnerekhez alkalmazkodva - hangonként kell az előadónak hangszínt váltani az üveghang, pizz., gliss., arco, Bartók pizz., felhang-képzés, pizz. sul pont., flautando stb. előírásokat követve. Mindez hiánytalanul megszólal, méghozzá úgy, hogy az adott hangszín még a tutti felrakáson belül is hallható.
A zeneszerző keze alatt a Holland Rádió Kamarazenekara is nagyszerű teljesítményt nyújt. Csak a szólista és a zenekar közötti ilyen kivételes együttműködésnek köszönhető, hogy ez a hangokba kódolt zenedráma tökéletesen megszólalhatott.
Kurtág György Tétel brácsára és zenekarra című, 1954-ben írott műve, a diplomamunkának szánt Brácsaverseny önállóan is előadható első tétele (Allegro molto moderato e poco rubato) a lemez igazi, felhőtlen "sikerdarabja". A szonátát és variációt formailag összebékítő mű különös és meggyőző szintézise a romantikus (brahmsi!), a bartóki és az 1950-es évekbeli nyelvi hagyományoknak. Az interpretáció ezúttal is tökéletes mind a szólista, mind a zenekar részéről: kiválóan vezetik elő a brahmsi "suspense", a bartóki, "kékszakállús" deklamáció, a népzenei éneklő kitárulkozás, vagy éppen a záró "misterioso", az átváltozás szervesen egymásra épülő karaktereit. Tökéletesen megformált, fölépített művet hallhatunk, amely nem szenved csorbát a második tétel elhagyása miatt.
A lemez kivételes magyar zenei portré jellegét figyelembe véve azt kívánhatjuk, bárcsak minél több olyan hazai kortárs zenei bemutatót tartanának, amely ilyenfajta összegzésre ad alkalmat!

(A felvétel januárban Cannes-ban elnyerte a Classical Awardot. - A szerk.)