A Zeneakadémia fennállásának 125. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek sorába illeszkedett az a rangos nemzetközi zenetudományi konferencia, amelynek Liszt és az európai felsőfokú zeneoktatás címmel, 2000. november 11-14. között a Régi Zeneakadémia adott otthont. A muzikológustalálkozó ötlete és megszervezése Eckhardt Máriának, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatójának köszönhető, aki egymaga alakította ki a konferencia tematikáját, és az egyes témák kidolgozására maga kérte fel a külföldi zenetörténészeket. Kezdeményezése nyomán tizenegy előadás született, amelyek Liszt előadói, tanári, illetve zeneszerzői működésének ausztriai, svájci, francia-, magyar-, német-, olasz- és oroszországi felsőfokú zenei tanintézetekben lemérhető, egykori és esetenként máig kimutatható hatásával foglalkoztak. A Zeneakadémia születésnapja kínálta ünnepi alkalmon túlmenően a konferencia témája szervesen kapcsolódott ahhoz a nemzetközi tudományos programhoz is, amelynek célja az európai konzervatóriumok történetének feldolgozása. A munkacsoportban, amely részben az egyes intézmények közös vonásait, részben eltérő nemzeti vagy helyi sajátosságaikat vizsgálja, és amely legutóbb 1999 őszén ülésezett Brüsz-szelben, szintén Eckhardt Mária képviseli a magyar zenetudományt.
A Liszt tevékenységének pedagógiai hatásait elemző budapesti konferencián az egyes európai intézmények közül természetszerűleg a Zeneakadémia részesült megkülönböztetett figyelemben. A megnyitó egyúttal alkalmat adott azoknak a kompaktlemezeknek és könyveknek a bemutatására is, amelyek a 125. évforduló alkalmából jelentek meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gondozásában: A Zeneakadémia és a Nagy tanárok, híres tanítványok című köteteket Gádor Ágnes és Szirányi Gábor írta, illetve szerkesztette, a CD-albumon az intézmény néhány kiemelkedő képességű jelenlegi növendékének felvétele hallható. November 12-én ifjú tehetségek: a Zeneakadémia és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendékei köszöntötték hangversenyükkel a konferenciát, majd a zárónapon, november 14-én a külföldi muzikológusok is hivatalosak voltak a Zeneakadémia nagytermében tartott, díszdoktor-avató ünnepi tanácsülésre és az esti születésnapi koncertre. De nemcsak az évforduló indokolta a kitüntető érdeklődést, hanem az is, hogy a Zeneakadémia az egyetlen felsőfokú zeneművészeti iskola, amelynek megalapításakor kikérték és figyelembe is vették Liszt véleményét. Az alapítás körülményeiről, a hőskorról, a budapesti Liszt-tanítványokról és "-unokákról" Eckhardt Mária beszélt tárlatvezetéssel szemléletessé tett előadásában. (A Liszt-múzeumban általa rendezett Liszt 125 éves Zeneakadémiája című időszaki kiállításról Albert Mária számolt be a Muzsika 2000/10. számában. A kiállítás anyaga nyomtatott, magyar-angol nyelvű katalógusból is tanulmányozható.) A Zeneakadémia megalapítása előtti legjelentékenyebb magyarországi zeneiskola, a Nemzeti Zenede, azaz a magyar konzervatórium bemutatása kapcsán kitért a Zenede és az Akadémia sajátos viszonyára, valamint arra a pártfogói szerepre is, amelyet Liszt a Zenede felállításának (1840) és működtetésének érdekében vállalt. Az előadásban és a kiállítás képein bemutatott zeneakadémiai tanárok portréját mintegy megelevenítette a november 13-i hangverseny, amelynek keretében Robert Volkmann, Mihalovich Ödön, David Popper, Hans Koessler, Hubay Jenő és természetesen Liszt műveiből akadémisták tolmácsolásában hallhattak egy csokorra valót az érdeklődők.
A tervezett Zeneakadémiával mint felsőfokú zenei tanintézettel szemben támasztott szakmai igényeit és elvárásait Lisztben egy egész művészi-alkotói életút tapasztalatai alakították ki. A művészpálya korai, mindössze egyéves (1823/24) rendszeres zongoratanulás utáni, akarva-akaratlan történt megkezdése meghatározta a csodagyerekekkel szembeni későbbi negatív attitűdjét, ezzel is elismerve hajdani önmaga felkészületlenségét. A rendszeres zongoratanulmányokhoz, amelyek aztán az előadóművészet csúcsára juttatták, csak később, mindenekelőtt Paganini hatására fogott hozzá, de ekkor már egyedül, tanári segítség nélkül. Miután idegen származása miatt nem vették fel a párizsi Conservatoire-ra, hasonlóan indult zeneszerzői pályája is. Az igazi mesternél folytatott rendszeres zeneszerzés-tanulmányok elmaradása miatt, különösen a Weimar előtti évtizedekben, számtalanszor volt kitéve a szakmai hozzá nem értés vádjának, s az értetlenségből fakadó kritikák ejtette sebek sohasem hegedtek be.
Valójában azonban "hivatalos" stúdiumai rövidségük ellenére is alapvető jelentőségűek voltak Liszt számára, legalábbis azok, amelyeket Carl Czerny és Anton Reicha vezetésével folytatott. Kétségtelen, hogy Czerny tanította meg a helyes zongoratechnikára, és tette végleg elkötelezetté Beethoven művészete iránt. Reicha, aki a Conservatoire-on betöltött állása mellett magánórákat is adott, az elsők között volt, akik a népköltészet megismerésén kívül a népzene tanulmányozására és gyűjtésére is biztatták zeneszerzés-tanítványaikat. Talán nem esünk túlzásba, ha részben az ő hatásának tulajdonítjuk, hogy a budapesti Akadémia megalapításakor Lisztnek az intézménnyel szemben támasztott egyik legfőbb igénye éppen a népzenei tanszék felállítása volt. Hogy Reicha még jelentékenyebben hathatott Lisztre, hogy egyéni zeneszerzői stílusának kialakulásában is fontos szerepe lehetett, azt viszont Rémy Stricker előadása bizonyította (Liszt et Reicha), bemutatva néhányat Reicha összhangzattani, formai és metrikai szempontból egyaránt avantgárd szellemű kompozícióiból.
Lisztet fiatal éveitől kezdve élete végéig zongorista tanítványok sokasága vette körül, ami egyedülálló pianista zsenije mellett vonzó egyéniségének is köszönhető volt. Intézményi keretben azonban még a budapesti Akadémián is csak vonakodva vállalt zongoraoktatást: teljes szemeszterek helyett csupán háromhónapos "mesterkurzusokat" adott. A tanárszereppel szembeni idegenkedése azonban nemcsak azokból a problémákból fakadt, amelyeket a zseniális mester és a többségükben középszerű tanítványok együttműködése helytől és kortól függetlenül felvet, hanem abból a romantikus szellemű, de Liszt sajátos pályakezdésétől, autodidakta voltától nem elválasztható felfogásból is, miszerint a természetes tehetség önállóan, a maga belső törvényeinek engedelmeskedve bontakozhat csak ki, s ehhez a konzervatóriumok szigora helyett szabadságra van szüksége. El kell ismerni, hogy Liszt nem sokat segíthetett közepes tehetségű tanítványainak; erről tanúskodnak azok a megjegyzések is, amelyekkel növendékeit jellemezte a genfi konzervatórium hivatalos naplóiban. Itteni, élete során először és utoljára vállalt konzervatóriumi működéséről (1835/36), genfi tanítványairól és kollégáiról, Hermann Cohenről és Pierre Wolffról Jean-Jacques Eigeldinger (Liszt et le Conservatoire de Genève) beszélt.
Igazán rendszeres "tanítást" Liszt élete során tulajdonképpen nem zongoratanárként, hanem karmesterként fejtett ki; az az évtized, amelyet a weimari udvari színház zenekarának élén töltött, meghatározónak számít a helyi zenei, zenekari kultúra fejlődésében és - a kortárs zene propagálása révén - felmérhetetlen jelentőségűnek a 19. század zenetörténetében. Az igényes zenekari munkával és az ehhez nélkülözhetetlen tehetséges muzsikusok Weimarba gyűjtésével a későbbi zeneművészeti főiskola alapjait vetette meg, a műsorválasztással a modern zene útját egyengette. Liszt weimari tevékenységének hatásairól Detlef Altenburg (Punctus contra punctum. Leipzig und das Neue Weimar), Liszt weimari működésének a különféle politikai kurzusok általi, más és más értelmezéséről Wolfram Huschke (Zur Liszt-Identität der Musikhochschule in Weimar) értekezett.
A weimarinál jóval kisebb szerep jutott Lisztnek Rómában 1860/61-től kezdve, ahol elsősorban a Santa Cecilia Akadémiával állt kapcsolatban. Herzog János előadásában (Zunftdenken und verdeckte Einflußnahme. Liszts Verhältnis zur Accademia di Santa Cecilia in Rom) bemutatta a Liszt és az Akadémia közötti laza kapcsolatot. Kiemelte a legjelentékenyebb római Liszt-tanítványok és -hívek, Giovanni Sgambati és Ettore Pinelli jelentőségét, mivel ők voltak azok, akik az ottani vokális érdeklődést először fordították az instrumentális zene felé. Hangversenyeiken időről időre megszólaltattak Liszt-műveket is, ezzel is alkotásra inspirálva a zeneszerzőként egyre inkább elmagányosodó Lisztet. Az a reformer szerep, amelyet a modern egyházzenei stílus kialakítása terén szeretett volna betölteni, Rómában nem adatott meg neki. Intézményi szintű elképzeléseit azonban részben mégiscsak meg tudta valósítani, egyrészt a regensburgi Egyházzenei Iskola, másrészt a budapesti Zeneakadémia egyházzenei tanszékének megalapítását ösztönözve. Jürgen Libbert számolt be - részben kiadatlan levelek alapján - arról a termékeny kapcsolatról, amely Liszt, valamint Franz Xaver Witt és Franz Xaver Haberl, az idővel a cecilianizmus központjává váló Regensburg zenei életének vezető személyiségei között alakult ki.
Az előadásoknak mintegy a fele a legjelentősebb tanítványok működésével foglalkozott. A legtehetségesebb, Hans von Bülow évekig működött Münchenben és Berlinben, ahol mindenekelőtt Liszt Beethoven-interpretációját adta, tanította tovább. Előadásában ("...an jedem Übetag gegenwärtig" - Zur Rolle der Beethoven-Interpretation in der Geschichte der Münchener Musikhochschule) Christa Jost rámutatott, hogy Bülow Beethoven-értésére mennyire nagymértékben hatott Wagneré, akiére viszont szintén Liszté volt meghatározó hatással. Bülow-nál tökéletesítette előadói tudását Liszt egyik kései magyar tanítványa, Szendy Árpád is, aki a Zeneakadémia tanáraként viszont egy egész zongorapedagógus-nemzedéknek közvetítette az átvett örökséget. Liszt másik kedves magyar tanítványa, Thomán István, a századelő legnagyobb magyar előadóinak mestere egy másik Liszt-tanítvánnyal, Bernhard Stavenhagennal tartott fenn baráti-szakmai kapcsolatot. Az ő hétéves genfi működését J.-J. Eigeldinger értékelte. Mást adott tovább Lisztből tanítványainak a korán elhunyt Carl Tausig, akinek zeneszerzői és előadói stílusára Liszt mellett Chopin művei tettek életre szóló benyomást. Tausig rövid ideig tartó berlini magántanári tevékenységéről, emberi és művészi egyénisége ellentmondásos vonásairól Peter Rummenhöller tartott előadást (Franz Liszt und seine Schüler in Berlin). Egy további fontos Liszt-növendék, Emil von Sauer bécsi, iskolateremtő munkájáról szólt Lynne Heller (Klavierausbildung am Wiener Konservatorium für Musik in der 2. Hälfte des 19. Jahrhunderts), hangsúlyozva Sauer tanári működésének jelentőségét abban a fejlődésben, amelynek során a zongora-mesterképzés addig sosem ismert színvonalra emelkedhetett. Elvétve esett szó Lisztnek, a zeneszerzőnek a hatásáról. Ezért is volt különösen érdekes Konstantin Zenkin előadása (Liszt Traditions in the Moscow Conservatoire), aki számos korabeli, nálunk eddig ismeretlen emlékirat és napló segítségével bizonyította Lisztnek az orosz zenekultúra legkülönbözőbb területein kimutatható, részben máig is érzékelhető befolyását.
A kép, amely Lisztnek az európai zenei felsőoktatásra gyakorolt hatását elemezve rajzolódott ki, meglehetősen színes: a zseniális mester egyéniségéből ki-ki azt fogta fel és adta tovább, amire saját tehetsége és személyisége predesztinálta. A mester számára legfontosabb azonban mindüket összefűzte, ők voltak, "akik az Ideált keresik" (Liszt), s akik a leghívebbek maradtak ehhez az Ideálhoz.