Muzsika 2001. február, 44. évfolyam, 2. szám, 16. oldal
Csalog Gábor:
Kurtág órái
 

Mondjuk, hogy álmodunk, és álmunkban egy lény odalép hozzánk, hogy elmondja, nem csak a földön járhatunk. És tényleg: kétségbevonhatatlanul bizonyosnak látszik, hogy repülhetünk - ehhez használati utasítást is kapunk a lénytől, a legkiterjedtebb részletekbe menően pontosat, és biztatást, sőt követelést, hogy repülnünk kell, és mindehhez való bizalmat. Ez az álombeli lény hasonlítható talán ébrenlétünk Kurtágjához, vagyis ahhoz, ami óráin történik a zenével és növendékeivel.
A lehetetlen eléréséért folytat reménytelen élethalálharcot, valahogy mégis sikeresen. Ezen a mezőn a részleges csatanyerés is több mint a teljes győzelem lenne könnyebb terepen. (A beszámoló erről viszont biztos vereség. Ami leírható lenne belőle, alig mond róla valamit.)
Mit sugárzott számunkra a szerzetesi tartás, a fegyencfej, szürke ruha-fehér ing, a végtelenül sok árnyalatot felölelő basszushang? Minden növendék, minden zene, minden ütem, minden hang iránti elképzelhetetlen szenvedélyt (és szenvedést), sóvárgó szeretetet és megszállott elkötelezettséget, telhetetlen kíváncsiságot és teljes alázatot. S végeredményben, bármennyi harc árán is: szabadságot és mámort.
A szűk hetvenes évek világa hirtelen végtelenné nyílt, és igazivá vált - odafönt, a harmadik emeleten, a XXIII-as teremben játszottunk, vagy csak ültünk és hallgattunk a templomi áhítat sűrű levegőjében. Minden szombat-vasárnap reggeltől estig, megállás vagy ebédszünet nélkül, pillanatra sem lankadó intenzitással folyt a munka.
Elvittük például Keller Andrással Brahms G-dúr szonátáját. Az első órán alig jutottunk túl a zongora pár taktusnyi bevezető akkordjain. Nem mehettünk persze tovább, amíg nem lett "jó" - de ami ennél is fontosabb: varázslatos gazdagságú mikrovilágok tárultak fel az alig néhány ütemben. És ez így történt minden órán, évtizedeken át, növendékek százaival.
Ha a zene két ellenpólusa közül az egyiket: sokféle gesztusát, részleteit, artikuláltságát, szerkezetét és kulturális összefüggéseit valaki így látja és láttatja, nehéz elhinni, hogy mindeközben a másik véglet, az elementáris indulatok is így, ilyen hőfokon legyenek jelen. Őbenne ez a kettő elválaszthatatlanul egy.
Talán összefügg ez a zeneszerzőn és a tanáron kívül benne rejtőző harmadik énjével: az előadóéval. Tanítás közben időnként leült a zongorához - a párütemes részletektől napokig nem kaptunk levegőt; akár egy-egy teljes Richter-koncert után.
Úgy látszott, saját maga számára is nélkülözhetetlenek ezek a felfedező utak a klasszikus kamara- és zongorairodalomban, hogy mindez majd áttételesen szerepet játszhasson saját műveinek létrehozásában is.
Növendékeinek mindenesetre meghatározó élmény volt, hogy a nagy szerző tekintetével láthattak bele egy-egy másik nagy szerző világába. És meg kellett értenünk: az előadó saját teremtő indulata az alapja minden hang eljátszásának. És hogy éberen és állandóan kell szabadulni próbálnunk minden betanulttól, megszokottól, rárakódottól, hamistól vagy semmitmondótól.
Amióta zenéjét többet adjuk elő, egy ideje különös változásnak vagyunk tanúi. Régi és új egymásba játszik, múlt és jelen között eltűnnek a határok. A "régi" soha nem tetszett ennyire aktuálisnak, nem tündökölt ennyire új fényben, mint óráin. Az ő új zenéjének viszont, legyen arca bármennyire is sajátja, sokfelől eredő, évszázados gyökerei láthatóak egyre világosabban. Lehet, hogy aminek tanúi voltunk s vagyunk ma is, nem más, mint a zenetörténet folytonossága?