Muzsika 2001. január, 44. évfolyam, 1. szám, 39. oldal
Farkas Zoltán:
Két portré
Dukay Barnabás és Sáry László szerzői estje
 

Lassanként ered meg a kritikus beszéde, de ha már egyszer megeredt (valamint a patak), mennél messzebbre foly, annál inkább dagad. Lám, a Muzsika előző számában a Korunk Zenéje három hangversenyéről is annyi mesélnivalóm akadt, amennyi bőségesen kitöltötte a rendelkezésre álló teret. Ez egyszer még hasznot is hozott a bőbeszédűség, hiszen a tavaly októberi koncertek krónikájában két olyan komponista portréjának felvillantásával maradtam adós, akik egyébként is jól megférnek egymással.
Úgy érzem, DUKAY BARNABÁS, aki nem a megalakuláskor, hanem valamivel később csatlakozott az Új Zenei Stúdióhoz, az alapító tagok közül épp SÁRY LÁSZLÓ-hoz áll a legközelebb, zeneszerzői alkatát tekintve éppúgy, mint emberi habitusában. Az ember egy tetszetős gondolatmenet kedvéért hajlamos feláldozni, vagy legalábbis durván leegyszerűsíteni a valóságot; erőmhöz mérten törekszem rá, hogy ne így tegyek, amikor párhuzamos életrajzokként jellemzem a két komponista pályáját. Egy ilyen összevetés óhatatlanul is a két alkotói psziché fürkészéséhez vezet - márpedig a kritikus nem lélekbúvár, hanem legjobb esetben is csak rezonőr - de félreteszem szemérmes vonakodásomat, hiszen mikor lenne alkalmasabb szembenézni a kérdéssel, kicsoda is valójában Dukay Barnabás és Sáry László, mint amikor életük kerek évfordulóhoz érkezett. Az október 7-én rendezett, Műcsarnok-beli hangverseny kifejezetten az ötvenéves Dukayt köszöntötte. Az október 14-i akadémiai székfoglaló koncert, mely kissé protokolláris beavatás gesztusával fogadta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjainak sorába Sáry Lászlót, nem kapcsolódott ugyan 60. születésnapjához, de tény, hogy a 2000. évre esett ez a jeles nap is.
Mi közös tehát Dukayban és Sáryban? A misztika iránti nyitottság, a keleti bölcselet iránti érdeklődés juthat először eszünkbe, és az a meditatív, álom-állapothoz hasonló zene, amely e spirituális hatások nyomán született meg bennük. Nemcsak a fejlesztéses technikáról, a nyugati zene Beethoven óta legjellegzetesebb vonásáról mondanak le ezek a darabok, hiszen e tekintetben a 20. század számos kompozíciójával osztoznak. Befogadásuk, "megértésük" a megszokottól gyökeresen eltérő hallgatói magatartást követel. Nem az érzékek csiklandása, nem a gyönyörködtetés a céljuk, de nem is valamiféle intellektuális folyamat követésének szellemi öröme. "Felejtsd el, hogyan kell zenét hallgatni, s ellazultan bízd rá magad a hangzásra, mint kényszerítést nem ismerő lélekvezetőre. Ne várj eseményt, ne várj katarzist, csak a belső csöndet várd, amelyben az elhangzó mű tovább zenghet benned." Ezen a ponton máris önkorrekcióra szorul a kritikus, hiszen a fönti jellemzés a Sáry szerzői estjén elhangzott kompozíciók közül legfeljebb a Tranquillityre illik rá, másokra viszont egyáltalán nem. Dukay életművében általánosabb érvényűnek tűnik a leírás, noha nála sem az ilyenfajta darabok jelentik az egyetlen kompozíciós lehetőséget. Mindenesetre nyilván nem véletlen, hogy azok, akiknek nagyon határozott elképzelésük és megfellebbezhetetlen véleményük van a zeneszerzés mibenlétéről és helyes módjáról, Dukayt és Sáryt egyaránt a dilettantizmus vádjával illették. Nekem nincs ennyire határozott elképzelésem, és nem ismerem a komponálás egyedül üdvözítő módját. Meg aztán dilettánsnak manapság azt nevezzük, aki kellő felkészültség és szakmai vértezet nélkül szorgoskodik munkájában, s nem azt, aki tudatosan mond le számos megtanult "mesterfogás" alkalmazásáról. Persze a lemondás mértéke, s a felhasznált eszközök száma a két komponistánál jelentősen különbözik. Dukay rendkívül takarékos kézzel mért kompozíciói egységes, zárt világot alkotnak, és szinte aszkétikus fegyelemről tanúskodnak. Szűkszavú, szinte eszköztelen zenéjében mintha a Ji king tanácsa tükröződne vissza: "[A bölcs] csak a kellő időben nyitja ki a száját..." "A helyben maradás, a nem-cselekvés az egyik ember számára helyes út, de a másiknak esetleg mulasztás." Bizonyos, hogy Dukay számára azok az időszakok sem lebecsülendők, amikor nem komponál.
Mi lehetne ellentétesebb ennél, mint az a föltűnő, szinte mozarti termékenység, amely Sáry László pályáját jellemzi? Dukay visszavonult, s a külvilággal csak szűk csatornákon keresztül érintkező életmódjának ellentétes pólusa Sáry sokszínű tevékenysége. Kompozíciói a műfajok és az apparátusok rendkívüli változatosságát mutatják. A szerző benne él az élet sűrűjében, s figyel "az idő szavá"-ra. Nemcsak tanít, de módszerét könyvben publikálja, pályázik, utazik, ezer szállal kapcsolódik a színház világához, melynek számára a legkülönbözőbb műnemekhez tartozó zenéket írja. (Nota bene: mi lehetne elképzelhetetlenebb annál, mint hogy Dukay operát írjon?) E markáns különbségek dacára Dukay és Sáry zene- és életszemléletének rokonsága vitathatatlan. Kettejük egymással harmonizáló portréja olyan vonásokkal gazdagítja a mai magyar zeneszerzés arcképcsarnokát, amelyek nélkülük teljesen hiányoznának e galériából. Az a két hangverseny, amelyről az alábbiakban beszámolok, nem volt egyformán reprezentatív. Dukay életműve - úgy tűnik - annyira egységes (leszámítva talán a legkorábbi kompozíciókat, már amennyire ennek az életművek van egyáltalán időrendje), hogy szinte bármelyik darabjával találkozunk, meglátjuk a cseppben az egészet. Sáry László sokarcúbb muzsikájában viszont igenis vannak markánsan elütő típusok, így egyetlen koncertnyi mintavétel nem föltétlenül igazít el az egész oeuvre felől, s ez nem is lehet a feladata. A születésnapi Dukay-hangversenyt csak hangfelvételről hallgattam meg, s a kazettára nem kerültek rá azok a szövegek, amelyeket a zeneszerző - szokásához híven - egyes kompozíciók előtt fölolvasott. Jelen voltam viszont egy - az október 7-ivel nagyrészt azonos műsorú balatonboglári hangversenyen, 2000. júliusában. E csaknem féléves emlékekből és a hangfelvétel alapján próbálom összeállítani töredékes krónikámat.

Elgondolkodtató, mennyire egységes folyamattá ötvöződött ez a hangverseny, holott négy szerző művei hangzottak el. A kor- és pályatársak közül - a több Dukay-hommage-t is fölvonultató balatonboglári koncerttel ellentétben - ezúttal egyedül VIDOVSZKY LÁSZLÓ kapott szót 1 DB darab című kompozíciójával. A két cimbalom szólamának csaknem kizárólagos forrása az ünnepelt nevének kezdőbetűiből származtatott két zenei hang. Ez az állandóan zsongó nagyterc vagy kisszext hangzat alkotja a hangzás hátterét, s ez elé lép a két klarinét egy-egy gesztusra korlátozódó, töredezett, szinte csak jelzésszerű kommentárja. (E gesztusok között idézetek is fölbukkannak, például a Rondino, amely a szívhez szól című Dukay-darab kezdete is.) Ez az alig ötpercnyi, kedves, szelíd humorú köszöntő képes volt a legtöbbre, amit egy hommage megtehet: az ünnepelt szellemében szólalt meg. Ezután Rozmán Lajos és Klenyán Csaba Dukay két klarinétra írt Duóját játszotta. A kompozíció - mintegy félórás terjedelme ellenére - nem tartozik ama - mély, megtisztító hipnotikus álomhoz hasonlatos - meditációk közé, amelyekre a bevezetőben utaltam. A darab nagy részében párhuzamosan, azonos ritmusban mozgatott két hangszer megállásokkal tagolt szólama nagyon következetes összhangzattan vagy inkább ellenponttan törvényeit követve alakítja ki a maga rendjét. A Duó az érzelmektől, a kifejezés kényszerétől nem terhelt objektivitás felszabadult derűjét ajándékozza a hallgatónak, s e tekintetben szellemi rokona a Goldberg-változatok basszus szólamának első nyolc hangjára írt tizennégy végtelen kánonnak (BWV 1087), annak a Bach-sorozatnak, amely a koncert második felében hangzott el. Amint azt az 1999. áprilisában rendezett Dukay-koncert is mutatja, az utóbbi években Bach mellett a kései Liszt is gyakori vendég a komponista szerzői estjein. Az est nagy fölfedezése volt számomra az Hugo-költeményre írt, 1884-es Le Crucifix (G. 342) és a mintegy tíz évvel korábbi Sancta Caecilia (G. 343). Az alt hang kíséretéül választott orgona vagy harmónium anyagát Gémesi Géza hangszerelte szólókvartettre, illetve vonószenekarra. A köztudatban régóta ismert a kései Liszt aszketikus művészetének a huszadik századot előlegező, semmi korábbihoz sem fogható stílusa, e két kompozícióban azonban nem "a jövő zenésze", hanem az időtlenség zenésze szólal meg. Nemigen ismerek zenét, amely a szinte anyagtalan szellemiség ilyen magaslatán lebegne. Gémesi változatában a vonóskíséret érzelemgazdag tónusa még inkább kiemelte az immár nem evilági szeretetnek és elragadtatottságnak ama állapotát. Ezt az állapotot afféle címekkel jellemezhetnénk, amelyet Dukay adott egyes műveinek: "Láthatatlan tűz" - el nem hamvadó belső izzás, az átszellemültség tiszta fénye világít ezekben az énekekben. Lukin Zsuzsannát a Le Crucifixban Mérey Anna, Borsos Ágnes, Varga Ferenc és Rohmann Ditta, a Sancta Caeciliában pedig a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar kísérte, Gémesi Géza vezényletével.
Hogy ebben az időtlenségben mennyire "kortársa" az idős Lisztnek Dukay Barnabás, azt leginkább A változó Holdhoz című áldozati zenéje és a Láthatatlan tűz a téli éjszakában - a belső csend prelúdiuma című kompozíciója mutatja. Roppant álságosnak érezném, ha kritikusként különböző szakmai szempontok alapján értékelni próbálnám ezeket a darabokat, hiszen ezeknek nem kritikusa, hanem leginkább hallgatója vagyok, s ha valamiről egyáltalán számot tudok adni - ráadásul szinte fiziológiai pontossággal -, akkor az legfeljebb saját állapotom változása e zenék hallatán. Lélegzésem lassúvá és egyenletessé válik, gondolataim lecsillapodnak, egész lényem ellazul. Valamiféle méregtelenítő kúrához hasonlíthatnám ezeket a tompa fénnyel sugárzó, csöndes félórákat. Azok a legszebb pillanatok, amikor az ember megsejti, hogy a Mindenség mennyivel bőkezűbb, mennyivel nagyvonalúbb, mint ahogyan azt valaha is képzelte. Hogy a zene fogalma tágabb, mint gondolta volna, hogy megszülethet ma is a belső csend, amelyre a Láthatatlan tűz címében utal a zeneszerző. Dukay Barnabás efféle sejtéseket közvetít felénk - ötvenévesen éppúgy, mint száz vagy ötszáz esztendő múlva, addig, míg "idő többé nem lészen". (2000. október 7., Műcsarnok - A Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar hangversenye az ötvenéves Dukay Barnabás tiszteletére.)

Egy akadémiai székfoglaló hangversenyen a zeneszerző megtehetné, hogy legreprezentatívabb, kipróbált, sikeres kompozícióból adjon válogatást. Sáry László nem ezt az utat választotta. A már elért eredmények elégedett szemlézése helyett fontosabbnak tartotta, hogy arról adjon számot, milyen kérdések foglalkoztatják a jelenben. A programban ugyan régebbi kompozíciók is helyet kaptak, de jóval kisebb számban. A műsor egyébként nagyjából a fordított időrend dramaturgiáját követte. Manapság a tudományos bibliográfiák ilyen formában jelennek meg az interneten: a legfrissebb - legérvényesebb - publikáció felől haladnak a legkorábbi felé. Minthogy az 1990-es évek végének Sáry-kompozíciói sok meglepetéssel szolgálnak az életműben jártas hallgatónak, az a különös helyzet alakult ki, hogy a zeneszerző régi hangját váró, régi énjét szerető közönség leginkább a koncert vége felé érezhetett elégedettséget. A teljes első félidőt kitöltő, jó negyven perces zongoradarab (Dramatic Story) nem más, mint az Adorjánok és Jenők című kamaraopera tisztán hangszeres változatainak egyike. A kompozíció izgalmas alapgondolatok és textúrák valóságos tárháza. Egy vissza-visszatérő, kissé Lisztre emlékeztető, alapvetően lírai, de metamorfózisra is képes vezérmotívum által a szerves nagyforma érzete is kialakul. Mégsem hinném, hogy ez a zongorakivonat-változat életképes verzió lenne. Túl sok a kötőanyag, a drámai töltést hordozó pillanatok között túl hosszú az üresjárat. Talán pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy a sok hangtól nem "látni" a zenét. Nem hiszem, hogy a virtuozitásáról és állóképességéről ismét tanúságot tévő Király Csaba vétkes lenne e benyomás kialakulásában.
A természet évkönyvei (1999), melyben a hihetetlenül takarékos énekszólamhoz vaslogikájú zongorakíséret párosul, aligha illethető a bőbeszédűség vagy a laza szervezettség vádjával. (Jónás Krisztina és Wilheim András adták elő a kompozíciót.) A Zeneműkiadó gondozásában, közvetlenül megjelenés előtt álló Tánczenék sorozatból választott öt tétel - Echo Rag, Magyar tánc '95 (...mégis bunda a bunda!), Lassú és friss, Tangó, Broadway Boogie-woogie - a kimeríthetetlen ritmikai lelemény, a stilizáltság magas foka, a hagyományhoz fűződő távolságtartó, de nem ellenséges viszony, s a mindezt körüllengő, szeretetteljes irónia révén vált a koncert egyik legélvezetesebb műsorszámává. Csalog Gábor szinte a saját szellemi szülötteknek kijáró természetességgel és virtuozitással játszotta a táncdarabokat, a 2000-ben keletkezett Lassú és friss pedig Vékony Ildikó cimbalmán kelt életre. Az 1972-ben keletkezett Psalmus az énekhang újszerű kezelésének, a magánhangzók színeivel való játéknak és az improvizációszerű folyamatnak ötvözésével rajzolt vonzó képet a szakrális zenei nyelvet kialakító, fiatal komponistáról. A 11 hangszerre írt Tranquillity hallatán nem csalódtak azok, akik Sáry régi hangját keresték az új kompozíciókban is. A japán kertek lelkületét megörökítő mű a belső csendnek olyasféle prelúdiumai közé tartozik, amelyekről a Dukay-művek kapcsán beszéltem, s ráadásul e - rezdülésnyi jelekből összetett - meditációhoz a hangszeres színek szépsége is társul. Az 1968-as Quartetto színekben és rezdülésekben ugyancsak gazdag partitúrájának megszólaltatása mintegy a történelmi távlatot is megteremtette az akadémiai székfoglaló koncert számára, hiszen nem volt nehéz megérezni, mennyire új és mennyire friss lehetett ez a hang a korszak magyar termésében. (Budapesti Őszi Fesztivál, 2000. október 14., MTA Kongreszszusi Terem - Sáry László akadémiai székfoglaló hangversenye)