Muzsika 2001. január, 44. évfolyam, 1. szám, 32. oldal
J. Győri László:
Megtetszettem nekik, megtetszettek nekem
Beszélgetés David Titteringtonnal
 

David Titterington professzor, a Londoni Királyi és a Genfi Zeneakadémia tanára Budapesten a Schola Hungaricával közösen hangversenyt adott, majd sajtótájékoztatón ismertette a Szent Teréz orgona- és egyházzenei központ létesítésére vonatkozó terveket, ezután pedig a Zeneakadémia évfordulós ünnepségén vett részt, amelyen az intézmény díszdoktorává fogadta.

- Professzor úr, ön szinte "hazajár" Budapestre, ahol évek óta tanít. Hogyan jött létre ez a kapcsolat a Zeneakadémia és ön között?
- Véletlenül. A történet négy éve, a dartingtoni nemzetközi nyári akadémián és fesztiválon kezdődött. Ott találkoztam Dobszay Lászlóval és a Scholával, együtt léptünk fel - egy koncert egyik felét ők adták, a másikat én. Dobszay professzor meghívott, tartsak kurzust a budapesti Zeneakadémia egyházzenészeinek és az orgonistáknak. Megtetszettem nekik, megtetszettek nekem, úgyhogy folytatódott az együttműködésünk, nem álltunk meg egy alkalomnál. Az idei az utolsó éve a meghívásomnak, amelynek értelmében "visiting professor" vagyok a budapesti Zeneakadémián.
- Ön tanít a londoni Királyi Zeneakadémián, Genfben, Budapesten, Franciaországban. Marie-Claire Alain növendéke volt, úgyhogy rengeteget tud a hagyományokról, az orgonajáték és az orgonista szerepének eltéréseiről Európa különböző pontjain.
- Az orgonistahagyományok között hatalmas különbségek mutatkoznak. Az angol tradíció szorosan kapcsolódik az anglikán egyházzenei gyakorlathoz. A katedrális orgonistája egyúttal a kórus vezetője is, mindenfajta értelemben ő gondoskodik az egyházzenéről. A budapesti Zeneakadémián viszont külön orgonatanszak van, ahol orgonaművész-képzés folyik, és külön egyházzenei tanszak működik. Látjuk tehát, itt két különböző hivatásnak számít az orgonistáé és az egyházzenészé. A londoni Királyi Zeneakadémián az egyházzenei részleg megalapítása problematikus volt, hiszen mindenki fölöslegesnek ítélte. A közvélekedés szerint ugyanis nincs különbség: az orgona és az egyházzene azonos. 1996-ban vettem át az orgonatanszak vezetését, azzal a szándékkal, hogy ott orgonaművész-képzés folyik majd, amely különválik az egyházzenétől. Az orgonatanszék csakis szólistákat képez. Budapesten azt tartom fő feladatomnak, hogy előadói gyakorlatra tanítsam a magyar orgonistanövendékeket, akiknek az általános színvonala egyébként lenyűgöző. Angliának sok tekintetben követnie kell a magyar képzést.
- A kultúrák mindig is élénk cserekapcsolatban álltak egymással, hatottak egymásra. Kitágult a világ, hihetetlen méreteket öltött a kulturális csere és ezzel a kölcsönhatás. Vajon a globalizálódó világ, az egyesülés felé tartó kontinens mennyire lesz képes megőrizni például a zenei tradícióit?
- Azt hiszem, gazdaságilag és társadalmilag Európa valóban egy nagy állammá válhat, ez azonban nem befolyásolhatja az orgonahagyományokat. Valóban létezik egyfajta erős interakció, a zenei ízlések és divatok valóban élénkebben hatnak más kultúrákra, mint korábban. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy francia katolikus katedrálisban anglikán egyházzenét adjanak elő. De például a jellegzetes, fiúkórusokra építő angol katedrális-hagyományok, a francia katolikus székesegyházak orgonista- és kórushagyományai nem fogják kiszorítani az északnémet lutheránus tradíciókat. A hagyományok és a gyakorlat különbözősége megmarad. Különösen érdekes hely viszont Magyarország és Csehország, mert itt új hagyományok vannak születőben. Hosszú szünet után, egy megszakadt hagyományból valami új jön létre. Fel kell fedezni a múltat, vissza kell térni a régi gyakorlathoz, amelyet már-már elfelejtettek.
- Az utolsó harminc év zenei gyakorlatának egyik meghatározó eleme a historikus előadásmód elterjedése. Az orgonák esetében nem hiszem, hogy a korhű hangszerek megjelenése bármit is forradalmasíthatott volna, hiszen régi hangszerből sok van. Mindaz azonban, amire a historikusok rájöttek, alighanem az orgonajátékot is befolyásolta.
- Nem csupán az orgonajátékot, hanem az orgonaépítést is. Ma sokkal többet tudunk arról, milyen specifikus vonásai voltak a 18. századi orgonának. A lényeg azonban nem az, hogy megpróbáljuk utánozni a régi művészetet, hanem hogy újat hozzunk létre. Arra kell gondolnunk, hogy mi itt, a 21. században "visszafelé" próbáljuk kideríteni, milyen lehetett valami évszázadokkal ezelőtt. Soha nem fogjuk megtudni, mit és hogyan hallott Bach, hiszen ő nem ismerte Messiaent és Stravinskyt. Nem árt ezt tudni, amikor imitálni akarunk valamit, abban a hitben, hogy amit csinálunk, jobb, mint amit mások csinálnak. Én nagyon is el tudok képzelni egy romantikus Messiás-előadást, amely jobb, mint a leghistorikusabb produkció. Szerintem a zenét sokféleképpen meg lehet közelíteni. A helyes álláspont a tolerancia. Egyébként az igazi kérdés nem is a régi zene, hanem például az, amiről sokat írnak: hogyan játsszuk Messiaen műveit? Híresek azok a lemezfelvételek, amelyeken a komponista maga játssza műveit - és bizony nem úgy, ahogy az a kottában áll. A kérdés: mit játsszunk? Azt, amit leírt, vagy azt, amit ő maga játszott? A zenéje tele van excentrikus gesztusokkal. Ugyanez vonatkozik a zongorajátékára is. Mármost mit tegyünk mi? Utánozzuk-e őt, vagy kreatív muzsikusként próbáljuk megtalálni a saját megoldásainkat? Petr Eben cseh zeneszerző a közelmúltban a londoni Királyi Akadémián úgy fogalmazott: a komponista életet ad a műnek, amely attól kezdve az előadóké. És a szerzőnek attól kezdve nem kell beleszólnia az előadásokba, hiszen a gyakorló muzsikus egy sereg olyan aspektussal gazdagíthatja a zenét, amire a komponista soha nem is gondolt. Az előadó esetleg fölfedezhet valamit, beleláthat a műbe olyan részleteket, amelyek benne vannak ugyan, de a szerző nem tud róluk. Hányszor látunk bele érdekes, új dolgokat egy festménybe?
- Nagyon izgalmas, amit mond: itt van például Bartók zenéje, amelyből rengeteg szerzői felvételt ismerünk. Kocsis Zoltán úgy játssza a szólóműveket, hogy játékát erősen befolyásolják a szerzői hangfelvételek, a készülő Bartók-összkiadásban pedig a lemezekről lejegyzett előadások lehetséges szövegváltozatként jelennek meg. Az ember azt gondolná, jó ismerni a szerző előadását. Lehet, hogy ugyanennyire meg is köti a későbbi előadó kezét?
- Megköti az előadó kezét, hiszen a szerző játéka csak egyik módja az előadásnak. Mindannyian másképpen látunk - például a színeket. A lejegyzett kotta afféle zenei menetrend. Vaughan Williams a partitúrát vasúti menetrendhez hasonlította: tudjuk, mikor indul a vonat, és azt is tudjuk, hogy szerencsés esetben mikor érkezik. Ami útközben történik, azt csak a vonatból láthatjuk. Látjuk elsuhanni a tájat, amely nem szerepel a menetrendben. A zenei szöveg csak a dolog egyik fele. Az előadó intuícióján múlik, mit fedez fel a kottafejek mögött. Mondja meg őszintén: mi értelme van annak, hogy az ember lemásoljon valamit, ami már létezik? Egyébként a tanításban is ez a legnehezebb. A hangrögzítés korában élünk, a diákok CD-ket vesznek, és megpróbálják eljátszani, amit hallanak. Akkor viszont mire kell a tanár? Hiszen az ő feladata volna, hogy előcsalogassa a diákból az egyéniségét. Ma, a rögzített hang korában sok hangszeresnek a lemezfelvételek élménye diktálja, mit kell játszania. Az egyéniséget látom veszélyben forogni, hiszen manapság akad, aki képes azért játszani valamit úgy, ahogy, mert Iksz vagy Ipszilon lemezén úgy hallotta. Ezek imitátorok. Ráadásul túl erősen hat a művészetre az, amit valamiféle közmegegyezés értelmében kötelező előadói gyakorlatnak gondolnak. Ez megbéklyózza a muzsikusok fantáziáját. Van olyan tanítványom, aki meghallgat egy-egy művet különféle előadásokban, mielőtt maga is megpróbálkoznék vele. Utánozza Ton Koopman valamelyik lemezét. Márpedig ami azon az orgonán, abban az akusztikus közegben - és persze egy Koopman nagyságrendű művész előadásában - megszólal, nem szólal meg egy másik hangszeren, egy másik térben, kevésbé avatott előadásban. A fiatalok ma már nem mernek hibázni, nem mernek kockáztatni. A mi nemzedékünk az utolsó, amely talán még nem ebben a szellemben nőtt fel. Mondok még egy példát: egy - egyébként nagyon tehetséges - angol növendékem azt akarta tudni, egészen pontosan mennyi ideig tart egy fermata egy Bach-műben. Mit tudom én, tártam szét a kezem. Honnan is tudhatnám? Miért nem úgy játssza, ahogy jónak érzi? Szóval ez a veszély. A művészek ma nem okvetlenül úgy játszanak, ahogy jónak érzik, hanem úgy, ahogy szerintük mások elvárják tőlük.
- Ön sajtótájékoztatón ismertette azt a tervét, amellyel alighanem beleírja a nevét a magyar orgonistaképzés történetébe. Dobszay Lászlóval közösen kezdeményezte a Szent Teréz plébániatemplomban két új orgona építését, amellyel a templom a főváros egyik zenei központjává válhatna, és a Zeneakadémiát két világszínvonalú hangszer használatához juttatná.
- Két éve tanítottam már Budapesten, és rendkívül frusztrálónak éreztem a rendelkezésre álló hangszerek állapotát. Vannak ugyan igen jó hangszerek, például a Bazilikáé. De ez kevés, a fiatal orgonistáknak sokkal többre van szükségük. Nincsen megfelelő állapotú 18. századi hangszer, kópia sem. Dobszay professzorral arra gondoltunk, kell találni egy templomot - lehetőleg olyat, amelyet már rendbehoztak, és amelynek lehetőleg jó az akusztikája. Legyen közel a Zeneakadémiához, és tegyük meg ezt a templomot Budapest egyik új zenei központjává. Így esett a választás az Avilai Szent Teréz templomra, amely megfelel minden kívánalomnak. Itt egy, a 19-20. századi nagy mesterművek megszólaltatására alkalmas hangszer épül, meg egy kisebb karorgona. A tervek elkészültek, a kivitelező megvan: a kanadai Ferdinand Létourneau műhelyében épül majd a hangszer, most az adományozók felkutatása a feladat. Egy évig tartó tárgyalások után a Zeneakadémia, a templom és a Főváros megállapodtak abban, hogy alapítványt hoznak létre a két orgona megépítésére.
- A Zeneakadémia, a plébániatemplomok és a főváros anyagi helyzetének hozzávetőleges ismeretében nem hiszem, hogy magukra tudnák vállalni a költségeket, hiszen egy orgona minden, csak nem olcsó.
- A nagy orgona ára 2 353 630 kanadai dollár, a karorgonáé 471 500, a karorgona karzata pedig 68 775 kanadai dollárba kerül. Az adományozók neve felkerül a hangszerre, illetve ha valaki 400 millió forintnál többet adományoz, arról nevezik el az egész hangszeregyüttest. Ez így persze sok pénznek tűnik, de ha meggondoljuk, hogy egy orgona száz év múlva is orgona, akkor már nem is olyan sok.